Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1978-03-28 / 13. szám
HAJÚS LÁSZLÓ: ÉNEK 1 Terhes az ég itt, rám nehezül. Rideg ércbe vájt rés a mozdulat: közelebb visz majd a fényhez, hol áldás a teher a könnyű ég alatt. Már nem látszik a csillagokra tűzött ábránd és álom: valóság melegét nyitja a szerelem — szavak gyúlnak ki megtisztult, nagy egén. Az oldalt Kulcsár Ferenc írta és állította össze GULYAS JANOS: Amíg te aludtál Kinyitottam az ajtót. Nem léptem be. Éreztem, hogy szeretlek, talán tisztellek is. Nagyon jó lett volna énekelni. Csak neked. Féltem Is, hogy nyakamba akasztom a gitáromat, és Játszom halkan, virágzenét. Aztán eszembe jutott az is, hogy ma sem beszélgetünk. Te hazajöttél, ittál, cigiztél, s lefeküdtél. Nélkülem. Nehéz volt nem odamenni az ágyadhoz, s hallgatni, hogyan lélegzel, selymesen. Álltam az ajtóban, vártam, hogy felébredsz, vagy hogy reggel lesz és akikor felkelthetlek. Az ujjaim a szégyentől megnehezedetten lógtak, a lábam remegett. Ki akartam írni az ajtóra, hogy szeretlek. De nem mozdulhattam — földbe gyökerezett a lábam. Már-már élményszámba ment a bátortalanságom, mikor a falióra elütötte az ötöt. Vitaminokat vettem be, hogy friss legyek, hogy ne aludjak, hogy írni tudjak. “ Az ajtót nyitva hagytam. Míg megittam a tejszínhabos feketémet, addig is néztem az ablakodon át, hogyan fejezik be az éjjeli műszakot a magasépítők a szemközti emelkedőn. Mintha a hat emelet összes ablakában a szemed ragyogott volna. Rágyújtottam, felhúztam az órámat, megkötöttem a nyakkendőmet, még mosolyogtam Is. Mindvégig tudtam, hogy szeretlek. Az sem számított, hogy nem csak engem, mást is szeretsz. Amíg te aludtál — és senkit nem szerettél —, én addig is szeretteml Szerettelek. CSÖTÖ LÄSZLÖ tusrajza S megkérdez majd szótlanul ő. hajában táncba fonódnak éji ezüstök s nappali aranyak; és szétrebbennek szavaim fölriadt madarak. HORVÁTH LÁSZLÓ: TAVASZ És előbújt akkor álmából az árnyék — hallván hallva a nagy-nagy ügetést. És ő a világ ablakába ült ki — várván várva az újabb beszédeket. KOSA ÄRPÄD: Éjszakai beszéd előkészítem dolgaim: kötelet kampót tollat papírt — meg kell másznom az 6j meredek falait mert bizonyos jaj: menedékjogom örök pálcát felette én török de íme hajnalodik eloldom hát újra a nap roppant fénykötegeit HAJOS LÄSZLÖ: KÉRDÉS K. M.-nek Ki sebzett meg, hogy hóra hulltál, napjaim erős madara? Égek a máglyán és lúdbőrző imát mondóik: térhess haza. SASSZEM. Vigyáznia kell: folyton szenti- mentalizmusba szédül, édes szavak csöpögnek tolla hegyéről a papírra, s még a legnemesebb szándék és érzés is ragadóssá válik, péppé gyúródik: boldogságom tűz- madara, ígéret lánya, szilaj holnapok, má- morító kép stb. Legyen tárgyilagosabb, lí- raian tárgyilagos, keményítse meg a lelkét és keményítse meg magatartását is: a szavakat ne a valóság virágcsokraiból és vajhegyeiből, hanem a valóság szikláiból csiholja elő. OTELAGAZAS. Két kis vázlata — bár létező és jellegzetesen mai gondokat céloz — túlságosan is vázlatos maradt. Téli fa, levelek és gyümölcsök nélkül, mondanám mnnkáiról, de még ez sem pontos, mert tulajdonképpen a téli fa önmagában is az e- gész esztétikumát hordozza, funkcióját maradéktalanul betölti — nem akar s nem a- karhat több lenni fánál. A maga írásai viszont nem akarnak csak vázlatok lenni, é- rezni igyekvését, hogy műalkotást — tárcát vagy novellát — akart létrehozni. De az igyekezetnél tovább nem jutott. Fésületlen és nyers, megmunkálatlan munkát küldött be: lélektanilag és nyelvileg is pontatlan, elnagyolt, hiteltelen. Meg kell ismerkednie a műalkotás alapvető törvény- szerűségeivel, a műfajok mibenlétével, elméletet és szépirodalmat is sokat és figyelmesen, következetesen kell olvasnia. KÉSŐ ÜZENET. Munkáit sutaságokkal, képtelen képekkel teszi képtelenségekké. Vagy nem figyel eléggé arra, amit mond illetve mondani akar, vagy annyira odafigyel, hogy belemerevedik a kifejezésekbe, s végül semmit nem mond a sok magyartalan és gyakran szentimentális ízű szóval. Témavilága is egyszintű, egysíkú, annak is csak az általános frázisait fogalmazza meg, az egyedi ízt, az egyéni látást még nem sikerült megteremtenie. Pedig az irodalom, a művészet éppen itt kezdődnék — a magam világát mondani, azaz a mi világunkat a magam egyszeri és egyedi hangjával és lelkületűvel. ZSELÍZ. Kísérletei szétfolynak, széthullnak, nem elég erős írásainak a gondolati- -érzelmi magva, nem világos a magatartás, az irányulás munkáiban. Pontatlanul, lazán, homályosan fogalmaz, s bár kiérezni törekvését, az enyhén groteszk hangütést, de erőtlenül, sőt ügyetlenül csinálja egyelőre. Nem elég igényes önmagával s a művel szemben, nem eléggé következetes. Egy-két sora szép, de a nagyobbik rész pongyolasága, pontatlansága lerontja írásait. S még valami: nem a versből, az elfoglalt eszméből beszél kifelé, nem belülről láttat, nem egy pontból sugárzik elő „a szellem és a szerelem“, hanem a versen kívül áll, a vers mellett áll és úgy beszél. T. K. GALANTA. Előzetesnek: első üzenetemmel nem megtörni akartam — segíteni. A szigorú bírálatok célja a fegyelemre és önművelésre való irányítás. És ez a maga esetében sem volt teljesen eredménytelen, bár jó pár hibát újra elkövetett írásaiban. Elsősorban: szenvedélyét nem tudja összefogni, úgy önteni formába, hogy elkerülje a kuszaságot, a rettenetes borzasságot, meg újra és újra: a képzavarokat. Ilyeneket ír: „... a lámpa fényét adjátok a kezembe ... megmutatni az áruházak nagy sötétjét; lángolás, közönybe fagyó... te vezess, te taníts engem; bajuszodat égette mozdonykazán izzó lapátja; gyomromban összefut az éhség; vérudvara van arcomnak stb. — gondolkodjon el alaposan, istenigazából ezeken a képeken; rá kell jönnie, hogy egytől e- gyig zavarosak, lehetetlenek, hibásak. Ha leír valamit, olvassa el, ne türelmetlenkedjen — legyen önmaga szigorú és következetes ellenőrzője. S még valami: a mesterektől, nagy művészektől tanulni kell és lehet; de nem a kész formát, egy-egy kész klisét, mégpedig úgy, hogy a kikölcsönzött formába beírom a magam szövegét, mint ahogy maga tette. Nagy László így énekel: „Siralomvölgyi datolya, /, Festmények rejtett mosolya, / Templom arany-kupola, / Gyönyörűm, te segíts engem!“ És maga: „Barlangból ragyogó értelem / sziklába falazott rejtelem / kút mélyén remegő sejtelem / te vezess, te taníts engem!“ Ezen is gondolkodjon el. H. L. KOMÁROM. Ritmusérzékét fejlesztenie kell: szinte véletlenszerűen töri meg a sorokat, így olyan csikorgóan darabosak a versei, mintha húsdarálóban őrölte volna meg a szavakat, vagy mintha dadogna, kifulladva lihegne. Beküldött anyaga nagyon vegyes — groteszkek, látomások és szentimentális ódaszerűségek sorjázása. Talán a groteszkben a legerősebb, bár valamit itt is mindig elvét — becsúszik a banális kép, a képzavar, és amolyan hányaveti-féle jő- -lesz-ez-így-is. Nem lehet elégszer mondani: szigorúbban, következetesebben, nagyobb tisztelettel és szeretettel a vers iránt, vagyis az élet iránt, a kultúra, a kultúrák iránt. Nem mondta végig, egykedvűen köpött egyet... Otthagytam, nehéz iszonyatot s a fénylő gyermeki szem szomorú tekintetét vittem magammal a szívemben. NÉZŐK Hős forradalmárok csapata utcai harcot vívott hazája szabadságáért az ellenséges kozákszázadok sötét hadával, s az ablakokból békés lakosok nézték az ütközetet. Tágra nyílt, riadt szemükben bágyadtan tükröződött a lángok bíborvörös fénye, s remegő pírral vonta be sápadt arcukat... Bömbölő hangok törtek elő az ágyúk acéltorkából, dörgésük megreszkettette a levegőt; dühösen süvítve, láthatatlanul röpködtek a golyók százai, mohón csattogtatta szikkadt állkapcsát a diadalmas halál, vörösen patakzott a vér a harcosok ifjú kebléből, bőségesen elárasztva a földet, s a hideg szürke föld néma élvezettel Itta a habzó, részegítő nedűt... A golyók forró ólma Irgalmatlanul loccsantotta ki az Ifjak tiszta agyvelejét, s cafatjai haragosan gőzölögtek a piszkos házfala kon és az erőszaktól letiport földön. Hosszú szuronypenge hatolt be nesztelenül az egyik hős keblébe. A hős lerogyott a lábainál vöröslő sáros vértócsába, s haldokolva ezt sóhajtotta: — Szabadság!... — Élien a szabadsági - visszhangozta száz torok S a kozákok azt válaszolták: — Dögöljetek megl Derék, békés polgárok nézték szobájuk ablaka mögül ezt a csatát.. — Hát igent — szólt fölindultán a szépiáink barátnőjéhez. — Igen, ezek valóban hösökl Reménytelen a harcuk, de micsoda elszánt bátorság lakozik a szlvükbenl ... S élete kockáztatásával kihajolt az ablakon, hogy egy elismerő szót kiáltson a harcosok felé, barátnője pedig egy szál virágot dobott ki nekik... — Sokan vannak még? — kérdezte szorongva egy nyugalomra áhítozó polgár, s mivel senki sem felelt, ingerült türelmetlenséggel kiáltott fel: — Csak már győznének végre! — örültekl — mondta mosolyogva a szobatudós. — Ha már mindenáron verekedni akarnak, előbb meg kellett volna nyerniük maguknak a katonaságot... de különben Is, az erőszaknak soha sincs igaza... Menj el az ablaktól — Intette a feleségét. — Igazán nem érdemes kockáztatni az életedet csak azért, hogy szemtanúja légy minden őrültségnek. Idegtépőén ropogtak a puskák, tompán csörömpölt a vas, és recsegve hasadoztak szét a gerendák a barikádokon, tarkán rajzottak a levegőben az elvakult dühvel ordítozó ellenség durva szitkai, fel-felharsantak a kiapadhatatlan hősiesség hívó kiáltásai, s a viharzó csatazaj felett, egyre magasabban szárnyalva a levegőégben, mint büszke sas lebegett a fenséges szó: — Szabadsági — Elpusztulnak! Odavesznek mind egy szálig! — szólt gyötrődve egy anya. Fiatalok, merészek... 0, a szerencsétlenek! Előttük áll még az egész élet — mindegyiknek anyja van... Hát nem sajnálják az anyjukat? Hála neked 0, Istenem, hogy az én fiam nincs köztük! — Az ember olyan, mint valami vezeték, amelyen át beáramlanak az életbe az eszmék és átszellemítik — jelentette ki az Idealista. — Akik így elpusztulnak, vérükkel keltik életre az eszméket, ez mindig így van... Hanem ezek a golyók elég ostobán röpködnek — mondta, és gyorsan félreugrott az ablaktól. — Jön már az a győzelem? — szólalt meg ismét a nyugalomra vágyó polgár. — Igen, lgenl Hamarosan megsemmisítik őketl — kiáltotta diadalmasan a régi rend lelkes tisztelője. — Most, hogy kibújtak odúikból az utcára, ez már igazán gyerekjáték. Ügyesen előcsalogatták őket, ml? Hát nem pompás? fegyre magasabban szálltak, egyre távolabbról hangzottak a hősök fényt árasztó kiáltásai, egyre sötétebb és sűrűbb lett a sötétség birodalmát őrző diadalmas fenevad kárörvendő üvöltése, a föld szomjasan itta be a patakzó vért, s felmelegedett ettől az éltető nedűtől, az élet termékenyítő nedvétől. Égtek a házak, a lángok vidáman nyaldosták a piszkos, vén gerendákat, a rozsdás vasat és a súlyos, sivár köveket, szilajul táncoltak, és színes, tüzes éneket daloltak az élet megújulásáról. Diadalmasan röhögött a halál, vad körtáncot lejtett a város felett, s csattogtatta állkapcsát, olyan hangokat hallatva, mint a puskaropogás. — Lám, már csak egyetlenegy maradt meg kö- zülükl — mondta a széplélek. — Százan rohantak erre az egyre ... Nézd csak, nézdl... Vége mindennekl Éljenek a hősök! S elvonszolva barátnőjét az ablaktól, így szól hozzá: — Szerencsések vagyunk, Igazi tragédiát láttunk, nem mindenki mondhatja ezt el magáróll — No, végre békesség lesz! — sóhajtott fel a nyugalomra vágyó polgár. „Le kellene menni bekötözni a sebesülteket — gondolta az Irgalmas szívű. — De úgy érzem, náthás vagyok ...“ — Mind elpusztultak! — kiáltott fel a szobatudós. — Ez előrelátható volt, mert nem vetettek számot a józan ésszel, mielőtt belefogtak. El kellett pusztulniuk, hiszen megmondtam előre! — Győztünk! Látja, milyen egyszerű az egész? — szólt a régi rend lelkes tisztelője. — Mama, most meg fognak ölni minket? — kérdezte anyjától egy gyermek. — Talán nem — felelte halkan a rab anya, s nem tudta behunyni az Iszonyattól tágra nyílt szemét. — Béke veletek, ó emberek! — mondta szívből a keresztény, de ezt odahaza mondta, a szobájában, miközben szomorúan tekintett ki ablakán a vérrel borított utcára, és senki sem hallotta a hangját. Az utcán pedig, az üszkös, füstölgő romok között, ott hevert a sok Ifjú győztes teteme, a legyőzőitek szürke tömege körülállta, és fog- vicsorgatva nézte a holttesteket; nem látták, hogy az elesettek édestestvérelk és oltalmazőik az erőszak ellen. A földön és a házak falain égőpiros foltokban lzzott az emberek legjobbjainak vére, a város fölött pedig bíborvörös füstfelhő lmbolygott, s vlllózva lángolt a tűz, minden elavult elemész- tője, a Nap fenséges gyermeke, a szépség királya — a tűz ... A házakban, az ablaktáblák mögött, az élet nézőinek félénk árnyai suhantak, s lentről, az utcáról, éber vérszomjas tekintettel figyelték őket a katonák: nem tudták a szürke fenevadak, vajon minden ellenséget klírtottak-e már, s engedelmesen várva feljebbvalóik parancsát, fürkészve kémlelték az ablakokat — azt gyanították, hogy odafenn, az ablakok mögött még vannak élő emberek. Pedig emberek már nem voltak ebben a városban: itt már csak hatalom volt és rabszolgahad, a hatalom tébolyult szánalmas akaratának engedelmes eszközei...
