Új Ifjúság, 1978 (27. évfolyam, 1-52. szám)

1978-03-14 / 11. szám

^'läfeäfe.

ayne homlokán Izzad- ságcseppek ragyogtak A bírósági tárgyalóié remben néma csönd. Az esküdtek a jelek szerint végre meg hozták a döntést. A tárgyalás alaposan elhúzódott, de Wayne megőrizte hidegvérét. Most azonban... az emberi türelemnek Is van határa. Az ügyész feltette a szokásos kérdést:

— Az esküdtszék meghozta az Ítéletet?

Egy idős úr felállt és meghajolt.

— Igen — mondta hangosan.

Az elnök tíz másodpercig hallgatott, mielőtt megszólalt:

— A vádlott nem bűnös.

Az újságírók Wayne felé rohantak, a teremben mindenki egyszerre beszélt. A közvádló dühösen követelte, hogy oszlassák szét a tömeget. Az ü- gyész türelmesen verte a kalapáccsal az asztalt s végül, nehezen ugyan, de helyreállt a rend. Wayne most remegő térddel felállt és megragadta védője karját. A tárgyalóterem lassan kiürült. Néhány ember Wayne felé Indult. Barátja, Fred, néhány távoli rokonával az ajtó mellett ácsorgóit.

— Igazság! — mondta dühösen és keserűen a magas, szűke fiatalasszony.

— Komédiái — tette hozzá a másik villogó szemmel.

Fred bocsánatkérőn valami Ilyesmit motyoghatott, hogy „bocsáss meg, öregem, én nem tehetek róla, és a kijárat felé mozdult. A két hölgy követte Wayne elnézően mosolygott, de ez a mosoly az arcára fagyott,

BÚRT

BISEMEN:

Jó éjszakát, felügyelő!

amikor megpillantotta Fonda felügyelőt. Fonda tartóztatta le és természetesen az utolsó pillanatig ellene tanúskodott. Nagy nehezen elhagyta a vádlottak padját, alig várta, hogy kijusson a friss levegőre. A padlóra nézett, majd újra a felügyelő felé. Fonda azonban időközben észrevétlenül kisurrant a teremből. Wayne csak most ocsúdott fel. Igen, a barátai a kezét szorongatták.

— Mi tudtuk, hogy te ...

— Mi mást várhattunk volna? Hiszen te.

— Mindenki tudta, hogy mennyire szeretted Lornát.

— Köszönöm, barátaim — mondta Wayne. — Mellettem voltatok a legnehezébb percekben. Ne aggódjatok értem, megleszek valahogy. Más bajom nem történhet.

Mindenki nevetett. Persze ez amolyan kényszeredett kacaj volt. Ekkor Jelent meg Fred.

— A hölgyeket beültettem a kocsiba. Szeretném neked megmondani, hogy egy percig sem kételkedtem ártatlanságodban. Nem ölted meg Lornát, tudom.

— Neked is köszönöm, Fred. — Wayne a barátaihoz fordult. — Mindenkit szívesen látok egy italra, gyertek hozzám. Egy óra múlva találkozunk. Egy kicsit összeszedem magam ...

A társaság lelkesen bólon- gatott. A védőügyvéd kivételével.

— Mi van magával? Szeretném, ha ön is eljönne.

Az ügyvéd becsukta az aktatáskáját.

— Nem szoktam a klienseimmel szorosabb kapcsolatot teremteni. De... most kivételt teszek. Rendben van, elmegyek. Maga olyan, akár a keresztrejtvény, Wayne. Nagy talány, ezt most elmondhatom.

Wayne az utcán valósággal kivirult, de öröme nem volt felhőtlen. Megpillantotta u- gyanls Fonda felügyelőt, aki éppen beszállt a kocsijába.

— A viszontlátásra felügyelő — mondta majdnem jókedvűen Wayne.

Egy óra múlva körülvették vendégei. Senki sem tett fel felesleges kérdéseket. Lorna haláláról nem beszéltek. Lorna volt, Lorna nincs. Fél óra elmúltával azonban mindenki elhallgatott: egyszerűen nem

találtak beszédtémát. Mindenki Wayne felé pislogott. Talán együttéreztek vele, hiszen szenvedett éppen eleget, érthető, hogy Lornáról nem kíván szót ejteni. Pedig tévedtek, mert Wayne nagy szükségét é- rezte annak, hogy kiöntse a szívét. Sokat Ivott és tapintatlanul goromba tréfákat mesélt a bíróság számlájára. Úgy néztek rá, mint egy idegenre. Sohasem ivott ilyen nagy meny- nyiségű alkoholt és sohasem beszélt feleslegesen. Nem volt éppen jó a hangulat. Wayne felemelte a poharát.

— A barátaimra — harsogta. — Szabadon engedtek, 1- gen, de a gyanú árnyéka itt lóg a fejem felett. Mégis felmentettek. Wayne mélyet lélegzett és kimondta: — Megöltem Lornátl Most nyugodtan beszélhetek, hiszen felmentettek, szabad vágyóik I

A körülötte állök megdermedtek, majd megindultak az ajtó felé. A védőügyvéd elsőnek.

— Nem akartam idejönni — motyogta. — Nem bizony.

Eltávoztak. Mind egy szálig. Csak Fred maradt mellette. Kezében a poharával kíváncsian nézett Wayne szemébe.

— Miért nem távoztál a többiekkel. Fred?

— En tudom, hogy blöffölsz öregem. Azt is tudom, hogy miért beszélsz összevissza. Rám nem tett nagyobb hatást a vallomásod.

— Nem? Hát akkor miért beszélek összevissza, Fred?

— Megszólalt a lelkilsmere- ted. Az marcangolja a lelkedet. Mi valamennyien egyszer vagy kétszer az életben ölni szeretnénk Megkívánjuk, hogy az a másik meghaljon. Veled is ez történt. Ha az illető meghal, akkor befelé fordulunk, bűntudatot érzünk. Pedig nem mi küldtük a másvilágra.

— Gondolod? Téves érvelés ez, Fred. Én öltem meg Lornát.

— Egy szavadat sem hiszem. Az idegeid felmondták a szolgáltatót. Vagy...

— Vagy?

— Egyszerűen olyan részeg vagy, mint egy skót hajóskapitány.

— A pszichoanalízistől megkímélhetnél. Az én lelkiismeretem olyan, amilyen. Egyet tudok: megöltem Lornát és

pont.

— Hagyd abba az ivászatot. A barátaid mind elhagytak.

— Fütyülök a barátaimra. Szabad vagyok és most ez a legfontosabb. Ettől olyan jó a kedvem, nem? Ehhez van jogom, Fred, nem Igaz?

Fred szárazon felnevetett.

— Nem csodálom... Lorna mellett nem voltál boldog. Az ilyen nő arra született, hogy meghaljon, valaki a másvilágra küldje. Micsoda természete voltl Élvezettel kínozta a fér- fiakatl Ez mégsem jogosít fel arra, hogy a halálát indián- tánccal ünnepeld, nem gondolod? Bolondnak tetteted ma gad?

Wayne töltött és ivott.

— Most haragszol rám, Fred, mert őszintén bevallottam, hogy megöltem Lornát. A bíróság felmentett, szabad vágyóik, akár a madár. Túljártam mindenki eszén. Röhögök rajtatok, érted? Emiatt dühöngsz, ugye? Téged is becsaptalak, hehehe.

— Az ördögbe! Minek maradtam itt?!

Wayne kinyitotta a balkon ajtaját és kitántorgott a friss levegőre.

— Nem tudom, hogy miért haragszom rád és magamra — mondta mosolyogva Fred. — Hiszen tökrészeg vagy.

— Oké, részeg vágyóik, de ez mitsem változtat a lényegen. Gyilkos vagyok.

Ebben a pillanatban Fred dühösen felordított.

— Elég! Azért mentettek fel, mert nem találták meg a fegyvert, azt a fegyvert, amelyikkel meggyilkolták Lornát. És tudod-e, hogy miért nem találták meg? Mert a város határában belehajítottam a kőbányába. Érted?

Wayne a falnak támaszkodott. Hallgatott.

— Hallod, Wayne? Én öltem meg a feleségedet! Te nyomorult, ostoba, tökrészeg hülyéi Te azt sem sejted, hogy ki ü- tött fejbe. Attól az ütéstől elvesztetted az eszméletedet. Én vagyok a gyilkosl Meguntam Lornát, mert azt akarta, hogy vegyem el feleségül. Hát azért én sem vagyok ...

Fred megindult Wayne felé. Az volt a szándéka, hogy lelökje a balkonról. A sötétből ekkor váratlanul a színre lépett Fonda felügyelő. Egy kattanás ... Fred ott állt halál- sápadtan és megbilincselve.

— Tévedtem — mondta a felügyelő és Wayne felé fordult. — Mind ez ideig szilárdan hittem, hogy ön lőtte le a feleségét. Magam sem tudom, miért, de elfogadtam a meghívását erre az estére... Nem jöttem hiába, jó éjszakát, Mr. Wayne.

— jó álmokat, felügyelő — mondta Wayne szomorúan. Kilépett a balkonra és a csillagos égre nézett. Fred vallomása gyorsan magához térítette.

LAi

m

n

1. Telefonál fiatal, plrosharlsnyás, lófarok- -frizurás barátnőm, az egyik esti lap munkatársa. Legfrissebb ötlete: azt kívánja, nézzek át vagy húsz, napi eseményekkel kapcsolatos fényképet (azonnal küldi Is — mondja —, a motoros kézbesítővel), és közöljem vele „még a mai nap folyamán“, hogy melyiket találtam a legérdekesebbnek, és miért. Válaszomra egy „nagyszabású“ körkérdéshez van szükség, a- melybe „írókat“ vont bele.

— Légy olyan aranyos, tedd meg — könyörög a vonal túlsó végén, bevetve toszkán kiejtésének minden hibáját.

Fél óra sem telik el, s már itt áll az ajtóban a motorizált küldönc: magas, testes, bőrzekés fiatalember, bőrsisakban, nagy kesztyűben, motoros szemüveggel, arcét pirosra csípte az őszelejl hideg.

Valamennyi fénykép, egyik szorosabban, másik lazábban, a rendőrségi krónikához kapcsolódik. íme a félvilági nő temetése: a stricije késelte meg, aki utóbb öngyilkos lett; a gyógyszergyáros feleségéé: őt hitvese tette el láb alól. Itt ül a konyhaasztalnál az egyház mllliárdjalnak elhízott, ártatlan ábrázatú sikkasztója, s épp kitárja mohó szájacskáját egy villányi spagetti után, amelyet a feje fölött lógat egy láthatatlan kéz; itt a duzzadó Izomzatú Ifjú angol színész, aki mindmáig tartó hírnevét nem annyira filmbeli alkotásainak, mint Inkább szenzációs Ivászatalnak köszönheti; éjnek évadján, a jelenetet a Via Ve- netón parkoló kocsiból figyelő, szépséges felesége szeme láttára, vaktában csépeli a levegőt, és rázza öklét egy csapat menekülő fotorlporter után .. . Végignézem az egész gyűjteményt, de lám, amikor választani kellene, egyszercsak megtorpanok. Az ám, választani. De hogyan? Legokosabb, ha elküldöm a motorost (és ezt azonnal meg is teszem), és újból sorra veszem a fotókat.

Egy, kettő, három, négy. Szemem a sorozat ötödik darabján akad meg: a pillanatfelvétel egy bizonyos Papó urat ábrázol, amint gondolom, a rendőrkapitányság egyik Irodájában, épp védekezik ama váddal szemben, amely szerint nyilvánosan a háborús Arany Érdemrend tulajdonosának adta ki magát. Hogy Is lehet, csodálkozom, hogy egy ilyen kép nem ragadta meg figyelmemet már az imént? Hogyhogy nem éreztem azonnali rokonszenvet valaki iránt, aki, először Is, Papő, a Gualtlero Papő nevet viseli, aki, másodszor, Arany Érdemrendesnek adta ki magát, aki, harmadszor, olyan öltözéket visel, amilyet, azaz nyomorúságos, elnyűtt és agyongyürőtt, csíkos öltönyt, és aki, végül, hiába meredezlk koromfekete hajzat csúcsos koponyája tetején, bizony öregecske már, mi tagadás, legalább hetven éves.

lobban megnézem, összehunyorltott szem mel: pontosan úgy, mintha nem is valóságos lényről volna sző, hanem valamilyen képzelet- szfllte alakról. A művelet, amelyre készülök, vagyis a valóságnak a hamissal, vagy ami u- gyanaz, az elképzelttel való elegyítése, ezúttal különösen önkényesnek és kegyetlennek g ígérkezik. De mit számít? Gualtlero Papő úr azon kívül, hogy intelligens (ezt apró gom- bostüfejszeméből olvasom ki, amely ravaszul ; csillog a szemüveg mögött), kétségkívül kedves, megértő ember: mindenképp sokkal ked- | vesebb és megértőbb az életből vett számos más modellemnél, akikre, mióta csak elbeszé- : léseket és regényeket írok, feltétlen szükségem van. Ha véletlenül elolvasná ez általa ihletett és neki ajánlott sorokat, bizonyosra ve- | szem, hogy megbocsát.

mu: ’. -: - • ■

...........................£

B«war ijESStnaHMBv

2.

A rendőrkapitányságon vagyunk tehát, egy jellegtelen Irodában A helyiség két, élesen elkülönülő részre oszlik: az egyik fényben van, a másik árnyékban. A jelenlevők közül csak a felügyelő íróasztala előtt helyet foglaló Papó úr került a világos részbe. A felügyelő meg a kihallgatáson részt vevő három rendőr (egyikük fényképez, tel-felviilantja a magnéziumfényt), mind árnyékban vannak, a llg kivehető körvonaluk látszik csupán. Jellegtelenek ők is: mondjuk, hogy déliek, mint annyian a rendőrség állományában. Mindenesetre elég udvariasak, közvetlenek, és alapjában véve jókedvüek.

Kevés munka akad ma a kapitányságon. Ráadásul ez különösen csendes óra. A felügyelő nincs híján a rokonszenvnek, ahogy Papó urat vlzsgálgatja az Íróasztala mögül. Köny- nyen megállapítható: a beidézett egyén nemcsak öreg és koldusszegény, de gyengén táplált Is.

Elmosolyodik.

— Nos — kezdi —, hát az egészséggel hogy állunk? Bírjuk még?

Papó úrnál kész a felelet. Azt mondja, hatvannyolc esztendős létére, Igazán nincs joga panaszkodni. Komolyabb baja (azon kívül, hogy már csak három vagy négy foga maradt) egyáltalán nincsen Ha valami aggasztja, az egyedül a „vagyoni helyzete“; az sajnos cseppet sem rózsás.

A felügyelő, úgy látszik, Igencsak ráér.

— Miért nem próbál munkát keresni?

— Hogy dolgozzék? — élénkül föl Gualtlero Papó. Bárcsak megtehetnél Hisz évek óta keres munkát! Persze, szögezzük le — folytatja —: a munka nem neki való, sohasem volt erős oldala. A napszámosnak vagy segédmunkásnak jó izomzatra, jó tüdőre, miegymásra van szüksége, ő pedig ebből a szempontból, ugye, no és most már... Vegyük tekintetbe továbbá, hogy a Papók valamikor „előkelő család“ voltak, saját lakással a Via deli Aranclo kellős közepén. Egy sző, mint száz: dolgozni Igen, hogyne, de csak bizonyos feltételek mellett. 0, ha találna egy nyugodt kis állást, valami „értelmes“ és ülő foglalkozást!

— Értem — mondja a felügyelő és elhúzza a száját.

Már foglalkozásából következően sem lehet nagyon érzékeny alkat. Most mégis ő van zavarban. Előhúzza zsebéből a cigarettacsomagot, átnyúl az asztalon, megkínálja Papő urat, maga is kivesz egyet Aztán tüzet ad. Rágyújt. A beszélgetés furcsa fordulatot vett — gondolja közben —, furcsa és kellemetlen fordulatot. De most elég. Legfőbb ldele véget vetni ennek, és a tárgyra térni.

Az ám, de már olyan hosszúra nyúlt a csönd, hogy maga Papó úr veszi kezébe a kezdeményezést.

— Higgye el, felügyelő úr, csak tréfa volt... — kezdi csendesen.

De ugyanakkor kacsint egyet, mintha azt javasolná, hogy Ítélkezés előtt vétessék kellőképp figyelembe remek márkájú teknőckere tes szemüvege, meglehetős nyakkendője, csaknem tiszta Inge, frissen borotvált ábrázata, a zakója szlvarzsebéből kikandtkáló golyóstoll, amely bizonyltja, hogy egyáltalán szükség lenne bizonyítékra, hogy ő tanult ember, Írástudó, s végül a jobb kisujja körme, amely némileg hosszabb a kelleténél, de persze nem ápolatlanság, ugyan kérem, hanem ellenkezőleg, elegancia és választékosság okából. Ami Igaz, az igaz — teszi hozzá sóhajtva — maga Is tisztában van vele, hogy sötét ruhájának vasalása sok kívánnivalót hagy maga után, különösen a nadrágé. De hát mit tegyen? Ha az ember egyedül él, nincs az otthonában asz- szony, se felesége, se lánya, se szolgálója, hát még hogyha, mint jelen esetben — kínos vl- gyor —, egyáltalán otthona sincs, hogyan lehetne . . . Nos Igen, Itt van még a cipő: sajnálatos módon tornacipő, tehát világos lévén, kissé elüt az öltönytől. De viszont: ha a többi, az összes többi rajta levő darab legalábbis tisztes, ugyan mit számit egy pár tornacipő?

3.

Megint kacsint, jobb keze ujjait összefogja, felhúzza satnya vállát.

— Higgyen nekem, felügyelő úr, — Ismétli.

— Elsősorban tréfának szántam. Azért dobtam be az Arany Érdemrend meséjét, hogy Imponáljak neki. Csúfoltak a cipőm miatt, és akkor én... De nem gondoltam ám komolyan ... Dehogyis akartam ...

Többet nem mond: világos, hogy magától értetődő óvatosságból.

Feltéve azonban, hogy nem egy rendőrtiszt ül vele szemben, hanem valaki más (például e sorok Írója), aligha fogná be a száját.

Megeshet — mondaná, nekem meg csak bó lógatnom kellene, hogy ekképp Is biztassam, beszéljen bátran, öntse kt, ami a szivét nyomja — megeshet, hogy valaki megéri a hatvannyolc éves kort, és hatvannyolc esztendő alatt sem tud egy vacak kis diplomát összehozni. Süllyedhet valaki olyan mélyre, hogy ha dohányozni akar, csikkeket szed, ha enni akar, a szerzeteseknél kunyerál, mert azoktól mindig kaphat egy tányér levest, ha aludni akar ott húzódik meg, ahol éppen lehet, a pályaudvaron, a postán, a parkban. Mindazonáltal nem szükségszerű, hogy az ilyen valaki minden tartását feladja embertársai előtt. Neki Is joga van maradék önbecsülésének megőrzésére!

Ezt mondaná Papő úr, ha itt ülne, ebben a szobában, az én Íróasztalom túlsó felén.

De befejezte volna-e ezzel? Elmondta volna már mindazt, ami a szivét nyomja?

Szemközt ülünk egymással, s már néhány másodpercre farkasszemet nézünk.

— Gondoljon csak bele! — fakad ki Papó úr hirtelen, sovány, nlkotinos mutatóujját rámszegezve. — Ha maga, tanár úr, ha azon a tornacipős estén maga van az én helyemben, talán nem hozakodott volna elő egy kis füllentéssel? És nem dob be valami effélét, mondja csak meg őszintén, valahányszor szüksége van rá?

Ö, azon a szerencsétlen estén — folytatja, most egyszerre bűnbánó képpel — egy kicsit erős „füllentést“ eresztett meg, mi tagadás: olyan füllentést, amit, hm . .. talán nem kellett volna . . . már csak azokra való tekintettel sem, akik valóban... Kétségkívül.

Csakhogy Arany Erdemrendes annyi szaladgál nálunk — tesz! hozzá, s már Ismét vigyorog, az élet öreg, meghitt hajótöröttje — annyi, de annyi, hisz. Líbiától kezdve, oly sok háborúba mászott bele a ml drágalátos Dáliánk! Eggyel több vagy kevesebb, mondjuk ki becsületesen, ugyan mit számít?

Timár Lajosné

fordítása

T