Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-07-26 / 30. szám

M 9

Gálán Géza és SinkovUs Imre az ú{ magyar filmben, a „Sasnak )elentem“-ben

Déryné Színház ^ 25. Színház = Népszínház

A magyarországi színházi világban nem nagyon járatos olvasó szemében talán rejtélyesnek tűnik e cikk rendhagyó címe. Nos, azt a budapesti színházi érdekességet kívántam tükróztetní, hogy két neves színház, a Déryné Színház és a 25. Színház „házasságot köt“ egymással s ez a frigy hozza létre azt a „csodagyereket“, amely a nem régen felépült budai várszínházban Népszínház néven szolgálja majd Thálla istennőt. S hogy miért téma ez az Oj Ifjúságnak? Először Is azért, mert a két szomszéd ország, Csehszlovákia és Magyarország mind jobban elmélyülő barátsága szinte megköveteli, hogy otthonosak legyünk egymás kulturális életében. És van egy hazai vonatkozás is: akivel elbeszélgetek e cikkben, közös Ismerősünk: Gálán Géza, aki Bratislavában végezte a Színművészeti Főiskolát, Prágában a rendezői szakot, két esztendeje tagja a Budapesti 25. Színháznak, ám ma is idehaza tölti minden szabad Idejét. Először természetesen arra kérem a fiatal szlovákiai színművészt, hogy beszéljen önmagáról, beilleszkedéséről a 25. Színházba és természetesen magáról a színházról.

— Először Is megköszönöm, hogy említést tesznek rólam — kezdte önvallomását kissé szomorúan a színész. — Rólam bizony megfeledkezik a hazai sajtó. Azért mondom, hogy „hazai“ mert hát itt vagyok én otthon, ha Budapestre Is szerződtetett a Slovkoncert, megtartottam a csehszlovák állampolgárságomat és ízig-vérlg csehszlovákiai magyarnak tartom magamat. Örülök neki, hogy ezt megmondhattam, mert többször hallottam már, hogy Pestre „orientálódók“. E- gyébként természetesen Budapesten Is jól érzem magamat, a színház kollektívája befogadott, s ami nem utolsó szempont, az Európa-hírű magyar színművészet nem rossz iskola a fiatal színész számára. A foglalkoztatottságra sem lehet panaszom. Eddig minden darabban [egy kivételével) szerepet kaptam. „A

has“ című zenés bohózatban például az egyik főszerepet játszottam, s ez a darab eddig nyolcvanszor került színre. De filmezek is gyakran. Szerepet kaptam például az egyik nem régen forgatott A sasnak jelentem című új magyar filmben, a Magyar televízió pedig január 1- -én mutatja be a Petöfi-témájú mono- drámámat.

•— Ami pedig a színházamat, a 25. Színházat illeti, azzal jellemezhetném, hogy a fiatalok színházának nevezi Budapest. Nemcsak azért, mert 17 főnyi művészgárdája fiatal színészekből tevődik össze, de maga a színház is mindössze hét éves. Fiatalos persze mondanivalónk is. Úgy is mondjuk „világnézeti színház“ vagyunk. Ami azt jelenti, hogy szakítani akarunk a pesti színházi konvenciókkal: a színházi gondolkodás és a színházi megoldások közhelyei ellen harcolunk. Aki pedig arra következtetne a fentiekből, hogy valami ultramodern stílust honosítunk meg, bizony nagyon téved. Tájolni Is szoktunk ugyanis, mégpedig olyan tenyérnyi kis falukban turnézunk, ahová még a Déryné Színház sem látogatott el. S olyan sikereink vannak, hogy valósággal tombol az a közönség, amely sohasem azelőtt

színi előadást. Vannak azonban egyéb sikereink Is. Majd minden esztendőben meghívnak bennünket valamelyik külföldi fesztiválra. Részt vettünk például a berlini színházi napokon, a wroclawl a- vantgarde fesztiválon és a milánói színházi napokon. S hogy a „hazai“, a budapesti sikerekről se feledkezzek meg, Iglódi István rendezésében, Törőcslk Mari és Garas Dezső szereplésével idény- sikerünk volt Cserepes Margit házassága.

— Azt hiszem — szóltam közbe — a másik „házastársat“, a Déryné Színházat a 25. Színháznál jobban ismerik olvasóink, hiszen ez a színház éppúgy, mint az egykori szlovákiai Faluszlnház, legnagyobb tájoló színháza Magyarországnak.

Mint valamikor maguk Dérynéék, bejárják az ország kis- és nagyközönségeit, így terjesztik a szép szót és így szerettetik meg a lakossággal a színházi kultúrát. Csak persze, magas szinten. Színészeik között nem ritkák a Kossuth-díjasok, a Jászai Mari-díjasok és az érdemes művészek. Amiben azonban különlegesen kiemelkedik a Déryné Színház, az, hogy operarészlegük is van. Szinte hihetetlen, hogy milyen sikereket aratnak néha a legkisebb falvakban Is komoly és magas színvonalú operaelőadásaikkal. Beszéljen konkrétan a két iszinház egyesüléséről.

—' Sok újdonságot nemigen tudok, erről a témáról még maga az Igazgatónk, Gyurkó László sem mondhatna sokat. A tárgyalások felső szinten még jelenleg is folynak, az egyesülésre, illetve a Népszínház nyitó előadására majd csak szeptemberhez egy évre, tehát az 1978/79-es szlnházidényben kerül sor. Addig, tehát ebben az Idényben is éppen úgy játszunk, mintha szóba sem került volna az egyesülés. Annyi csak a biztos, de ezt már említettem, hogy Budán, a gyönyörű és modern új várszínházban játszik majd a Népszínház. Az én magán- véleményem az, hogy az egyesüléssel mindenki jól jár. A budapestiek korszerű, elegáns, új kőszlnházban élvezhetik egy válogatott művészi gárda produkcióit. Mi, a 25. Színház tagjai is örömmel fogadjuk a változást, hiszen közismert, hogy jelenleg elég szűkös helyen játszunk, a Magyar Újságíró Szövetség székházában kaptunk ideiglenes otthont. Jól jár azonban a vidéki közönség is, hiszen az egyesüléssel még jobb feltételek biztosítják majd a tájolást. Az az Ideális állapot következhetlk és következik be, amikor mindenki örülhet, és mindenki jól jár — fejezte be nyilatkozatát a fiatal színművész.

Mi is örülünk ennek az újabb fejlődésnek és az új idényhez, valamint a jövőre nyitó új Népszínházban való szerepléshez sok sikert kívánunk.

NEUMANN IANOS

Verstől a operettig

Az egyik néni azzal a szándékkal ült be a nézőtérre, a ki járathoz közeli székre, hogy a jele műsoridő elteltével elmegy, mert etetni kell a sertéseket a szövetkezetben, és sietnie kell. Figyellem öt az egész műsor alatt. Vártam, mikor áll fel, o- son ki a teremből. De csaknem mozdult. Már a műsor végén a vastaps Is szűnőben volt, az e- löadók Is készülődtek, amikor a nénike elindult a szövetkezet telepe felé.

1.

Mindez Ipolykeszln (Koslhy nad Iplomf történt az egyik vasárnap délután, amikor az l- polybalogl műkedvelők — sza- valók, énekesek — léptek fel nagy sikerrel. Bosszú Idő után végre Sebény Ferenc tanító vezetésével a balogl lányok, asz- szonyok, legények összefogtak: ki mit tud, azt vitte a műsorba. Szinte mindenki szervező volt. Sebény Ferenc csak éppen „elhíresztelte" azok körében, a- kikre úgy gondolta, hogy számíthat — a készülő műsor tervét. És napokon belül 15—20 jelentkező Is akadt. Mindenki külön-kUlön begyakorolta a saját műsorszámát, és csak egy közös próba előzte meg az első

fellépési. És csodák csodája, az egyébként kulturális rendezvényektől idegenkedő balogl közönség zsúfolt kultürházban tapsolt a falubeli szereplőknek.

Azt hiszem, hogy maga a műsor propagálása is nagyon ötletes és követni való A főpróbán Lánczos József tanár lefényképezte a szereplőket. A fényképeket rövid képaláírással kiragasztották a falu közepén egy hirdetőtáblára, a buszmegállónál, hogy mindenki lássa. Mint már említettem, volt is eredmény. A kllencszáz lakosú falu egyharmada jelen volt.

Azt hiszem ennek az összeállításnak a másik fontos tanulsága az őszinte tenni akarás, a lelkes kezdeményezés volt. Az a szereplőkből áradó tiszta 6- szlnteség, amellyel felmérték képességeiket, a puszta hír hallatán — hogy műsor készül — jelentkeztek, egyedül gyakoroltak. A siker láttán saját autójukon — minden támogatás nélkül — járnak faluról falura előadni a műsorukat. Mindebből kiviláglik, hogy az önerőből fakadó kezdeményezés szült a legszebb eredményeket, nem pedig a kényszermunka, a nógatást

2.

Nézzük csak. kik a szereplők?

Kőműves, tehenész, szakácsnő, gimnazista, kertész, tanító, nyugdíjas, háztartásbeli. Mind olyan egyén, akt életében először vált nézőből szereplővé, akt először szavalt, énekelt.

Fényes bizonyíték ez az ösz- szefogás arra Is. hogy igaz, még csak elvétve — nemcsak a szellemi munkát végzők, a fizikai dolgozók Is érdeklődnek a szép, az élményt nyújtó, szó'akozta tó események iránt. Kt-kt a maga módján. És állíthatom, most az egyszer még az sem tűnt gtccsesnek, hogy egy háztartásbeli asszony nagyestélyi ruhában, egy kőműves pedig operettdalokat énekelt. Nem. mert ezek az emberek azzal a cél lal léptek színpadra, hogy megmutassák azt. ami hozzájuk a legközelebb áll, legérthetőbb számukra és szórakoztatni a- kartak, s mindezt úgy, hogy ezáltal ők is gazdagodnak, jól érzik magukat...

Zolczer János

asztalt — javasolta Tamás a pincérnek. — Addigra biztosan talál valamelyikünk pénzt.

— Keressék csak nyugodtan, uraim. Én ráérek — válaszolt a felszolgáló és látszott rajta, hogy megerőltetésébe kerül, hogy „vérfagyasztó nyugalommal“ szóljon hozzájuk.

— Csakugyan, gyerekek, ne kapkodjunk, mert az nem vezet eredményre. Próbáljuk szisztematikusan megkeresni a pénzünket.

Ezt ismét Tamás javaslata, és mindjárt jó példával járt elöl. Sorra Kipakolt mindent maga elé: Igazolványokat, zsebkendőt, fésűt, golyóstol- lakat, kulcsokat, cigarettát, öngyújtót. Majd végiglapozta a személyi 1- gazolványát, nem bújik-e meg pénz a lapok között, kibelezte autóbuszbérletét, nem dugott-e oda néhány százast, de sehonnan nem került elő egy árva tizes sem. Közben a másik két fiú is követte a példáját, természetesen minden eredmény nélkül.

— Talán, ha a hölgyek kisegítenék az urakat... — kockáztatta meg a pincér.

— Részemről nagyon szívesen — válaszolt Jutka — de mindössze húsz forint van nálam, meg némi aprópénz.

Ilyen esetekben mindig olyan szép, választékosán beszéltek — „mlndösz- sze húsz forint“, „némi apró“ — ez is hozzátartozott a saját maguk által kialakított játékszabályokhoz. Ennek betartása egyiküknek sem okozott problémát, kivéve Zleglert, dehát ö csaknem mindenben kivétel volt.

— őszintén sajnálom, de nálam még annyi sincs.

— Nálam harminc-negyven forint lehet — nyilatkozott egymás után Annamária és Csilla.

— Tehát összesen nincs a hölgyeknél száz forint szögezte le a pincér.

— Sajnos — tárta szét a karját Jutka.

— A számla viszont háromszázhar- mlnchat forint húsz.

— Háromszázharmlnchat húsz — visszhangozta Annamarl faarccal.

— Háromszázharminchat forint húsz — Ismételte meg Csilla is.

A pincér ekkor már nem figyelt rájuk, szemével az üzletvezetőt kereste; valószínűleg úgy érezte, segítségre lesz szüksége.

— Valami probléma van? — állt meg hamarosan az asztal mellett a negyven körüli, magas, erősen kopaszodó, szőkehajú üzletvezető.

— Az urak nem találják a pénzüket — mondta a pincér, a „nem találják“ kifejezést azonban már idézőjelbe tette hangsúlyával.

— Csak keressék nyugodtan. Maga addig számoljon el a többi asztal- náll

— Már legalább tíz perce keresik. Ha lenne náluk...

— Azt mondtam, számoljon el a többi asztalnál — Intette le az üzletvezető a pincért, aki sértett arccal engedelmeskedett.

— Uraim, nagyon szeretném elkerülni a botrányt — mondta az üzletvezető, amikor egyedül maradt velük.

— Ml is — mondta Tamás.

— Akkor megkérem önöket, fizessék ki a számlát.

— Természetesen, hogy kifizetjük. Helyesebben én fogom kifizetni. Csak előbb meg kell találnom a pénzemet.

— Szó sem lehet róla, hogy te fi- zessl Az én vedégelm vagytok — mondta Ziegler.

— Tessék, akkor fizessen önl Nekem teljesen mindegy, hogy ki fizet. De jó volna, ha valaki elkezdené.

Az üzletvezető hangjában nem volt nehéz felfedezni a félreérthetetlen fenyegetést, a fiúk azonban nem hagyták zavartatni magukat. Felfüggesztették a keresgélést, és belemerültek a vitába, ki fizesse ki a számlát. Ez még egy edzett vendéglátóipar! dolgozónak is sok volt. Az üzletvezető hangja többször megbicsaklott és felső regiszterekbe csúszott, amikor ismét megszólalt:

— Ide figyeljenek! Ha azonnal nem fizetik ki a számlát, hívom az ÜRH-t.

— Te, Tamás, ml az az URH? — Kérdezte István ártatlanul.

— A rendőrség, fiatalember, a rendőrség — hörögte az üzletvezető.

— Ja, nem is tudtam, hogy errefelé URH-nak hívják.

— Majd megtanulja! Legyen nyugodt, hogy megtanulja.

— Nem kell Idegeskedni, uram. Van nálam pénz, csak meg kell találnom.

— Én nem Idegeskedem, de ha a- zonnal nem fizetnek...

— Tudjuk, hívja az URK-t — mondta Ziegler.

— Nem URK, te szerencsétlenl ULKI

— Fenétl ULH!

— UTK!

— UMKI

— MTKl

— MHKI

— BTKl

Már megint úgy vitatkoztak egymás között, mintha ott sem lenne az üzletvezető. De azért figyelték, és lát- lák, hogy int a pincérnek, aki azonnal eltűnt a személyzeti ajtóban. Pár pillanat múlva egy nagydarab, dljbir- kózó külsejű férfival tért vissza. A díjbirkózö rátette kezét Tamás vállára, és meglepően vékony hangon ezt mondta:

— Ml van, fiúka?

— Vegye le a kezét a vállamról, és beszéljen tisztességes hangon a főnökével. Ne nevezze a főnökét a vendégek előtt „fiúkának“.

Tamás halkan beszélt, de olyan határozottan, hogy a díjbirkózö önkéntelenül levette kezét a válláról. A következő pillanatban azonban magához tért, és a dühtől még magasabb hangon szólalt meg:

— Hozzád beszélek, kisfiam, nem a főnök úrhoz.

— Kedves főnök úr, én a maga helyében nem tűrném, hogy a személyzet kisfiamnak szólítsa, és tegez ze a vendégeket. Ez semmiképpen sem vet Jó fényt a maga vezetői stílusára. Es kénytelen vagyok kifejezést adni rosszallásomnak.

István, miközben ezt mondta, szelíd szemrehányással nézett az üzletvezetőre, akit ez a hang teljesen kiborított.

— Gombár — kiáltott a pincérre, aki közben visszajött az asztalhoz — hívja azonnal a rendőrséget! Menjen, telefonáljon! NaI Még mindig itt van? —• üvöltött magából kikelve, s a pincér már Indult a telefon felé.

Félúton lehetett, amikor — Tamás jelzésére — Ziegler felkiáltott:

— IdenézzetekI Találtam egy Adytl

A kiáltásra a pincér megtorpant,

megfordult, és néhány bizonytalan lépést tett visszafelé, hogy meggyőződjék, nem akarják-e újra átejtení? De nem, Ziegler előtt az asztalon valóban ott volt egy ötszázforintos.

— Hol találtad? — kérdezte István.

— A farmerem hátsó zsebében. Soha nem szoktam oda pénzt tenni, e- szembe se jutott, hogy ott keressem.

— Nekem se — mondta Tamás.

— Ott én se kerestem — csatlakozott István.

— Mind a ketten felálltak, és kutatni kezdtek a nadrágjuk hátsó zsebében, Istvánéból négy darab száZfo- .rlntos, és egy csomó tizes, huszas került elő. Tamás is több, mint háromszáz forintot tett az asztalra.

— Fantasztikus — mondta. Fantasztikus véletlen! Soha nem szoktunk a farmerzsebünkben pénzi tartani, és akkor most, ugyanazon a napon, mind a hárman odatesszük. Hát ez fantasztikus? — nézett az üzletvezetőre.

— Valóban fantasztikus — hagyta rá a vezető, miután sikerült Ismét fel- öltenl vendéglátóipari faarcát.

— Főnök úri Ugató kutya legyek, ha ezek a. .

— Maga mit keres itt, Demján — vágta el a díjbirkozó megjegyzését az üzletvezető. — Menjen a helyére.

— Hát, ha a főnök úr hagyja... Mert én biztos nem hagynám, hogy bohócot csináljanak belőlem — mondta valószínűtlenül vékony hangján a dfjbírkózó és néhány pillanatig még szótlanul állt az asztal mellett. Látszott, nem tud mit kezdeni a tenyerében maradt pofonokkal, de aztán mégis megfordult, és otthagyta őket.

Közben a pincér eltette Ziegler ötszázasát, és szó nélkül kezdte leszámolni a visszajáró pénzt. Ziegler hagyta, hogy az utolsó fillérig visszaadjon, de csak a százforintost vette el, a többit otthagyta az asztalon.

— Köszönöm. *

Felállt, és felálltak a többiek is, miközben ők Is megköszönték a vendéglátást. Tamás még külön köszönetét mondott az üzletvezető türelméért, aztán libasorban, előreszegezett tekintettel, se jobbra, se balra nem tekintve kivonultak.

(Fulytatjuk)