Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-25 / 43. szám
1,-' I 10 KÖ’^FSDT KÁROLY VERSEI: I oíí^/7^ kü porcelán mezőkre Ukonyl víz fölé lódított hangtorony nogva össze roskad. lalálravált csűrfal előtt a kis bogár nagára borzad dit sejt a fal, ha szemeit kiverték? (óbbról, balról ha kerüli orrozva, isztes tusát mímelve csönd-bakó ízurkálja, döngeti, botozza? 3 mit sejt a porcelánmező, ta hozzá közelítek? \falakl küldött cinkosan — most baljós bizalmát köszönjem? n. kócos tátikák, most még az egyszer körbeálljatoki 3 te megőszült eperfa, ha van még mosolyod ezentúl örvendezhetsz néki. Nyújtsd karod — szemed mögé kerülve viszlek a szekérig. Ne szólj, az Idő megbocsát. Még dobajuk a Nap. Nem tudja a csodát. EDIT Ölére vesz Kis fintora 'lkat bennem tengervizet sikoly tolul szemre csap országok úsznak csendes^'rl Ölére vesz eltörpülök leszek virágok mértana bibés manó ki úgy dü'"' ahogy a halál céltalan Ölére vesz és feldadog a világ vérét kívánfa Védőn ölelném — nyomorai gázolok szeme bogarában Bújdosó anyám dermedő arcom előtt a néma kertben ja] hová bújdosol anyám mért borulsz súlyos lomb alá bolondos tréfát készítesz talán hogy kipányvázott remegő Inakkal kell hallanom a motozást a csöndes zizegésbe füló kuncogást hová lebegsz fekete vőlegény után varjúcsontú kezék közé hisz ott vöröstorkú vigyor neszez tüskék morognak hímes kötényed harapják arcod térdelik agyarkodó begóniák miért miért hisz annyi csödörugrató buja kanca falánk hagyd nékik a véres húsvétolást tekints a rossz palánk felé lásd hó roskad szememre nem látlak a nehéz üvegen át gyökeret tépek sarjat lüktető torokkal rugdalok de csak kerítés megdágadt lécek s ott odaát böfög emészt bozsog a kert fejem dagad az iszonyat falán s szívemre pajkos kuncogással jégvirágot rajzolsz anyám ÄLOMKÖ ma visszaálmodtam a suttogó golyókat, ma iszonyú madarak falták húsomat ma nem jutott nekem az Ölelésből ma parolák hulltak az ölmos égből ma papok gyóntak kövér potrohokkal ma ágyba csalt a sok ringyó madonna ma bélyeg voltam mindegyik levélen ma tegnap volt és holnap s minden éjjel smrmb lENZt ou //XxíttodeJrciny \z éjszakai portás lerágott körmi) ujjaival végigsimított a fogalmazványon, sajnálkozva vállat vont, s amint balra fordult, egyenruhájának szövete hónaljban veszélyesen megfeszült — Ez az egyetlen lehetőség — mondta — Ilyen későn sehol sem talál már egyágyas szobát. Természetesen érdeklődhet más szállodában is. De megmondom már most, ha nem ér el eredményi és visszajön, sajnos már nem állhatunk szolgálatára. Mert a kétágyas szobában lévő szabad ágyra — amit ön nem tudom, mi nkhó' nem akar elfogadni — addigra rátalál majd egy fáradt ember. — Helyes — egyezett bele Schwamm — elfogadom. De remélem, megérti, hogy tudni szeretném, kivel kell megosztanom a szobát; nem elővigyázatosságból kérdem, valóban nem, mert félnem nincs mitől. Partnerem — hiszen valaki, akivel az em- ler eltölt egy éjszakát, csaknem partnernek nevezhető — Itt van már? — Igen, Itt van és alszik. — Alszik — Ismételte Schwamm. Kért egy bejelentőlapot, kitöltötte, majd visszanyújtotta az éjszakai portásnak; és felment. Schwamm önkéntelenül lelassította lépteit, és visszafojtotta lélegzetét, amikor a megnevezett számú szoba ajtaját megpillantotta. Abban a reményben, hogy esetleg meghallhatja az Idegen által okozott neszeket, majd lehajolt a kulcslyuk- lioz. A szobában sötét volt, Ebben a pillanatban meghallotta, hogy valaki jön a lépcsőn. Most cselekednie kellett. Elmehetett volna, mintha csak tévedésből járkálna a folyosón. A másik lehetőség: belép a szobába, ahová hivatalosan bejelentkezett, és ahol az egyik ágyban egy férfi alszik. Lenyomta a kilincset. Aztán becsukta az ajtót, és nyitott tenyérrel tapogatózott. A villanykapcsolót kereste, de hirtelen abbahagyta: mellette — és azonnal rádöbbent, hogy arrafelé . kell lenniük az ágyaknak — valaki sötét árnyalatú, energikus hangon megszólalt. — Hagyja abbal Kérem, ne gyújtson villanytl Nagy szívességet tenne nekem, ha a szobában sötét maradna. — ön várt rám? kérdezte Schwamm ijedten, de nem kapott választ. Ehelyett az idegen ezt mondta: — Vigyázzon, nehogy megbotoljon a mankóimban! Csak óvatosan, nehogy keresztül essék a szoba közepén álló bőröndömön. Legyen nyugodt, eligazítom az ágyig: lépjen hármat a fal mentén, aztán forduljon balra, és , miután megint hármat, az ágyhoz ér. Schwamm engedelmeskedett: elérte az ágyat, levetkőzött és a takaró alá bújt. Hallotta a másik lélegzését, és érezte; egyelőre nem tud elaludni. — Különben — szólalt meg rövid szünet után té tován —, a nevem Schwamm — Igen? — válaszolt a másik. — Az. — A kongresszusra jött? — Nem. És ön? — Nem. Én sem. — Üzleti ügyben? — Nem Nem mondhatnám. — Valószínű, nekem van a legkülönlegesebb okom, amilyen csak létezhet arra, hogy a városba utaztam — mondta Schwamm. A közeli állomáson egy mozdony tolatott. A föld rengett, és az ágyak, melyekben a két férfi feküdt, rezegtek. — Itt a városban akar öngyilkos lenni? —• Nem — tiltakozott Schwamm —, úgy nézek ki? — Nem tudom, hogy néz ki, sötét van. — Isten őrizzl — magyarázta Schwamm, és szorongó vidámság ' vegyült : a hangjába —, van egy fiam, uram ... — a másik nem mondta meg a nevét —, kis csibész, miatta utaztam Ide. — Kórházban van? — Dehogyis. A fiam egészséges. Igaz, kissé sá padt, de különben nagyon is egészséges. El szeretném mesélni önnek, miért vagyok itt, miért kerültünk össK ebben a szobában. Amint már mondtam, a kisfiámmal függ össze. Nagyon érzékeny lény, mimóza, mindenre azonnal reagál, arra is, ha árnyék vetül rá. — Tehát akkor mégis a kórházban van. — Dehogy, szólt hangosabban Schwamm —, már mondtam, hogy minden szempontból egészséges. De ennek a kis fickónak olyan a lelke, mint a vékony üveg, és ezért veszély fenyegeti. — Miért nem lesz öngyilkos? — kérdezte a másik. — Na, hallja! Micsoda beszéd. Egy ekkora gyerek, ebben a korbanl Miért mondja ezt? Nem, a fiacskámat a következő dolog fenyegeti: minden reggel mielőtt Iskolába Indulna —- különben mindig egyedül megy —, minden reggel ad dig áll az egyik szekrény előtt, míg a reggeli vonat el a feladatait, nincs kedve hevesen, barátságosan és kétségbeesetten integet és integet. — Na és? — Aztán — folytatta Schwamm —, aztán elmegy az iskolába. Amikor haza jön, zavart kábult és néha bőg is. Ilyenkor nem végezi el a feladatait, nincs kedve- játszani vagy beszélgetni. Ez már hónapok óta megy így minden áldott nap. Szegény fiacskám, ebbe pusztul bele. — És mi ösztönzi erre a viselkedésre? — Nézze, kérem — válaszolt Schwamm —, furcsa dolog ez. A gyerek integet, és szomorúan kénytelen megállapítani, egyetlen utas sem integet neki vissza. Ezt annyira a szívére veszi, hogy mi, a feleségem meg én, á legnagyobb mértékben aggódunk. A gyerek Integet, és senki sem integet vissza; természetesen az u- tasokat nem lehet ilyesmire kényszeríteni. És nevetséges képtelenség Is lenne, erre vonatkozóan valamilyen előírást alkalmazni... — És ön, Schwamm úr, most úgy akar a gyerekén segíteni, hogy holnap felül a reggeli vonatra és vissza integet a kfcslkének? — Ügy van — mondta Schwamm —, úgy van. — Engem — szólt az idegen — nem érdekelnek a gyerekek. Gyűlölöm és kerülöm őket: mert szigorúan veszem a dolgot, miattuk vesztettem el a feleségem. Az első szülésbe belehalt. — Nagyon sajnálom — felelt Schwamm, és felült az ágyban. Kellemes meleg árasztotta el a testét, és érezte, most el tudna aludni. ' — Kurzbach felé utazik, nem igaz? — kérdezte az Idegen. — Igen. ‘ — És nincs semmi kételye szándékával kapcsolatban? Nyíltabban szólva, nem szégyelli becsapni saját gyermekét? Mert remélem belátja, amire készül, megtévesztés, közönséges csalás. — De kéreml Hogyan en gedheti ezt , meg magának, micsoda beszédi — háborodott fel Schwamm. Vissza- hanyatlott az ágyra és fe jére húzta a takarót. Rövid ideig még gondolkozott, majd elaludt. Reggel, amikor felébredt, egyedül volt a szobában. Rápillantott az órájára, és megrémült: a vonat Indulásáig már csak öt perce maradt, lehetetlenség volt el érni. Délután — nem engedhette meg magának, hogy még egy éjszakát a városban töltsön — leverten és csalódottan érkezett haza. Fiacskája nyitott ajtót boldogan örvendezve. — Az egyik utas Integetett, hosszan integetett! — Mankóval? — kérdezte Schwamm. — Igen, egy bottal. Aztán a zsebkendőjét rákötötte a botra, és addig tartotta ki nyújtva az ablakon, amíg csak láthattam. Pávai Mihály fordítása
