Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-27 / 39. szám

8 X lcslt szeplős, mosolya kedves, tekintete fá­radt. A prőbátől? Attól Is ... Próbáltak a Tánya bemutatójára. A csu­kott ajtón át kihallatszott Kmeczkó Mihály dalszövege: „Kimegyek az útra ...“ óvatosan bekukkantottam: szőke kislány sétált fel alá az úton. Illetve a világot jelentő deszkákon. Sétált és énekelt. — A vandégrendező nem szereti, ha zavarják a pró­bát — figyelmeztettek a színháziak. Jó, akkor hát nem zavarjuk Nagy László András, a budapesti Nem­zeti Színház rendezője ak­kurátus ember. A folyosón is jól hallatszott a Tánya szövege és az egyes képe­ket összekötő dalok. „Te vihar, te vihar, te­mesd be hóval a múltam...“ énekelte Ildikó. Nem a ma­ga szövegét énekelte, neki csak jelene van és jövője. Csak a dalszöveg röppentett vissza a múltba: „A messzi Uraiban járt a hős Csapajev...“ A próba végére mégis csak bekerültem a terembe, mégpedig Kmeczkó Mihály jóvoltából Bent azért érzel­mesebben .szólt a dalszöveg is: „De bú szán szivemre, né- ■na lett lm a gitár ..“ A próba után Ildikó meg­súgta, hogy ez a „De bú száll szivemre“ a legkedve­sebb, és máris dúdolta is­mét egy kicsit búsan, de mosolygó szemmel. Gitár he­lyett a kerékpár kormánya volt kezében, nagy Igyeke­zettel tolta a kerékpárt a macska köves komáromi ut­cákon. A gimnázium előtt megkért: — A biciklivel fényképez zen le, jó? Kislányosan. csibészesen kért. Lám még kislány. A bicikli is rajta legyen a ké­pen. Pedig felnőtt nő, „szl- nészraúltja“ már van. — A legkedvesebb eddigi szerepem? A cigányban a Claudia Táncos-dalos, ugrl -bugri szerep. Ezért szere­tem. Sok szép dalt énekleik benne én is. Hogy mit is? Olyan cigány ez a cigány, meg a Most kéne a szeren­cse, ej de nagyon jó len­ne, hogyha velem maradna, két karomba alhatna ... Sajnos, a szöveget csak magának dúdolta, nem ne ikem. így általánosságban is tetszik a dalolása. A nézők­nek Is persze. Máris a Ci­gány egy újabb dala követ­kezik: BENES ILDIKÓ „Nyáron, a nyáron, meg­találtam a párom ...“ Azt hittem, hogy ennek én is tanúja lehetek, mert a- hogy Ildikó a biciklit tol­ta, egyszerre csak két jó­képű ifjú lépett Ildikó mel­lé, és egyikük cuppanós csókot nyomott Ildikó arcá­ra- Aztán kiderült, hogy csak „haveri“ alapon; még kassal Ismeretség, a fiúk du- namocslak, a keleti metro­polisban járnak főiskolára, és Ildikó a Tháliában kezd­te színészi pályafutását. — Ott kezdtem és másfél évig .voltam ott . Másfél év a pályakezdés érdekessége. Kérdem, ho­gyan került színpadra a vágklrályfai környezetből. — Elmondjam elejétől? Jó. Tulajdonképpen Újvár­ban születtem, a kórházban, de Vágkirályfán laktunk. Galántán érettségiztem. Már ott énekeltem, szavaltam*... Versenyeken is részt vet­tem. Dalolásban a füleki tánc- és dalfesztiválon első helyen végeztem. A Jókal- -napokon is gyakran szere­peltem. Szavaltam. Igen sze­rettem Szabó Lőrinc Nyitni kék-jét, ezzel második let­tem a szavalőversenyen. 31- mór András Kiáltását issza valtam: Talán így kezdő­dött. Amikor aztán kiírták a Területi Színház jelentkezé­si versenyét, jelentkeztem. Előzöleg már énekeltem az Ifjú Szivek énekkarában, szerepeltem a Csehszlovák Rádió magyar adásában, a gyermekműsorban és a Kon­taktusban. Következett a színház. Először a Thália. Az első szerepet a Viharban kaptam, Glását játszottam. Remegett a térdem, torkom­ban dobogott a szívem, de jól ment minden. Követke­zett a Csongor és Tünde. A Ledért játszottam benne. Nem volt testhez álló sze­rep. Arbuzov Jó reggelt bol­dogság darabjában fiatal lányt alakítottam, majd jú­niusban a Búcsúzás volt mű­soron, amit aztán csakha­mar az én búcsúzásom kö­vetett a Tháliától. A komá­romi színházban először a Ferde házban kaptam fela­datot, első dalos szerepem a Dódlban volt. A legna­gyobb eddigi szerepem a Ci­gányban volt. Nagyon jól ér­zem magam Komáromban, kitűnő a légkör, segítik a fiatalokat, és ami nagy szó, meg is hallgatnak bennün­ket. Szeretem a társulatunk tagjait, és úgy érzem, ők is szeretnek. És ez igen jó ér­zés. A magánéletem? Hát ez tulajdonképpen csak hétfő, akkor var szabad napunk. Kedvelem a zenét, persze inkább a könnyűt, és olvas­ni is szeretnék, ha volna rá időm. Nagyon ritkán ülhe­tek le a televízió képernyő­je elé, csaknem minden es­te van feliepés, próba vagy utazunk, pedig nagyon szí­vesen megnéznék egy-egy jó darabot a budapesti tévé­ben. Hogy ml is tetszett ab­ból, amit eddig láttam? Nyáron a Szimulánsok. Mai darab, mai fiatalokról. Itt lakom a színészlakásban, hatodmagammal. Mák Ildi­kóval, Pólyák Zsuzsával Bartos Máriával, Kucman E- tával és Bankó Annával. Jól megférünk egymással, pon­tosan beosztjuk, ki takarít, de többnyire Mák Ildikóval én vagyok soron... Hát ez az én magánéletem. Egyelő­re csak a színház az élet, talán majd egyszer én is férjhez megyek. Szeretnék gyermeket és családot, de hogy mikor, az még a jövő zenéje. Lehet, hogy az, de nagyon szépen cseng a Dódl-dal. Szeplős gyerek még Ildikó. A windsorl víg nőkben kisgyereket játszom majd — mondja Ildikó. — Örülök, hogy ilyen fiatalnak lát­szom. Valamit csaknem elfelej­tettem. Magyarázattal tarto­zom a riport első kérdője­les mondatára. Fárasztó a próba, kivált ha előtte sem lehet pihenni. — Azért is szeretem ezt a kerékpárt, mert ezzel já­rok át Magyarországra új­ságért, meg néhány aprósá­gért. Ildikó az utóbbi időben elég gyakran jár át a hídon. Talán mégis igaz a Cigány­ban énekelt egyik dala? „Nyáron, a nyáron, meg­találtam a párom ...“ Ez természetesen szigorú­an magánügy, ugye, Ildikó? —OS. A FOLYTATÁS CSAK TÖLÜNK FÜGG! — Nézze meg a tenyere­méit — Néhány szépen ívelő jorradás van rafta. — Ennyiszer vertem be a kultúrházunk ablakát---­M ost néz? En nem szégyen- kezem, ha bevertem, meg is fizettem. Sőt egyszer nem tudtak visszaadni a százasomból. Egy ablak öt­ven korona, gondoltam be­verek még egyet, hogy ne kelljen visszaadni. Nem szeretem, ha sokat problé- máznak körülöttem. Naszvadi ismerősömtől hallottam erről a „szelle­mes“ vagányról. Még mo­solyogni is tudtam volna rajta, hiszen nem baj, ha valaki minden helyzetben feltalálja magát. De azért talán mégsem így! Meg aztán, ha egy kicsit jobban belegondolok abba, hogy mennytrs °lszaporod- tak a rendbontások, a vi­déki kultúr házakban — és éppen a fiatalok jóvoltából — erőltetve sem tudok mo­solyogni az ilyen esetek hallatán. Lassan már egy éve an­nak, hogy ezt a történetet elmesélte az ismerősöm. Akkor el is látogattam a falujukba, és sikerült talál­kozni valamennyi helyi tö­megszervezet vezetőjével és egy eléggé hosszúra sikerült — de talán nem hiábavaló — beszélgetésre. Szóba ke­rült ott minden. Volt, aki az egyes tömegszervezetek számokkal kifejezhető ered­ményeivel akarta bizonyí­tani, hogy nincs ok az ag­godalomra. A fiatalok azzal érveltek, hogy nincsenek megfelelő feltételek, azt is elismerték, hogy a legtöbb esetben a fiatalok passzivi­tása fékezi a szervezet munkáját. Ki a felelős a gyakori rendbontásokért? Az ifjúsá­gi szervezet vezetői? Az egyes rendezvények szerve­zői? Vagy esetleg olyan jelenségről van szó, melyet csak hosszú, céltudatos szakértelemmel végzett mun* kával lehet megoldani? Sok vélemény hangzott el, s végül mindenki meg­értette, hogy csak közös erővel lehet eredményt el­érni. Javaslatok is szület­tek, mindenki ígért valamit a helyzet javítása érdeké­ben. Mint már említettem, las­san egy év telt el azóta. A napokban újra Naszvad felé vitt az utam. Érdekelt, mit sikerült az elhangzott ígéretekből, elképzelésekből megvalósítaniuk. Ezúttal csak a közvetlenül érde­kelteket kerestem fel. Tóth Miklóssal, a helyi nemzeti bizottság elnökével. Kezes Lajossal, az ifjúsági szer­vezet elnökével, és Duka Eszterrel, a kultúrház veze­tőjével a szépen berendezett agitáctós központban fog­laltunk helyet. Annak ide­jén a legtöbb panasz Kezes Lajos szájából hangzott el, most már dicséret is. — Elsősorban annak örü­lök, hogy részben felújítot­ták a kultúrház berendezé­sét. Egy évvel ezelőtt, ha elítéltük azokat, akik far­mernadrágban jelentek meg a kultúrház rendezvényein, azt válaszolták, csak nem képzelem, hogy rendes öl­tönyben, vagy harisnyában leülnek a rozoga székekre. Mostanában már hamutartók is vannak az asztalokon. Annak is örülök, hogy a sok mulatságot, színvonalas kultúrműsorokat váltották fel, ami elsősorban Duka Eszternek, a kultúrház veze­tőjének az érdeme. , — Miután a helyi t.vTi- zeti bizottság is foglalko­zott ezekkel a kérdésekkel, elhatároztuk, munkatervün­ket úgy állítjuk össze, hogy senkinek se hiányozzék a sok mulatság. A Slovkon- cert segítségével több nép­szerű együttest sikerült meghívni a falunkba. Gyak­ran jártak nálunk magyar- országi előadóművészek is, és a MATESZ is több ízben fellépett kultúrházunk szín­fr BÉKÉS JÓZSEF Lassan már hat hete lesz, hogy bent vannak. A napok, a hetek kezd­tek egymásba folyni. Miután levizs­gáztak, őket is műhelybe osztották be. Az intézet egyhangú rendje egy­másba mosta a napokat, melyek kö­zül egyet-egyet tett csak emlékeze­tessé egy futballmeccs, Furkós újabb dobolása. Időnként egy szökés, vagy egy érdekes mazsola érkezése. Még leginkább az esték voltak változató sak, mint a mai is, mely azzal kezdő­dött, hogy Slmakezű vacsora után kijelentette, ma megoldja a helyze tűket. — Több variációt gondoltam ki, e- gylk jobb, mint a másik — közölte, miközben szokása szerint félig ülő, félig fekvő helyzetét elfoglalta ágyán. — Látott benneteket valaki, amikor benyomtátok a kirakatot? — Nem — válaszolt Kishajó, aki máris odahúzódott a közelébe, és úgy leste a szavát, mint isteni klnyllat koztatást. — Tisztázzuk' A kirakatot én nyom­tam be — szólt közbe Feri. — Jól van, Doxa — végül is Sofőr ezt a nevet ragasztotta Ferire — ezt már tudjuk. — De a hősködés, abban a pillanatban, ahogy belépsz a tár­gyalóterembe, megszűnt. Ezt vedd tu­domásul. No, szóval nem látta sen­ki. — Nem. Csak később jöttek rá, de akkor ml már spurlztunk. — Helyes. Akkor csak abból indul­hatunk ki, hogy a kirakatot véletle­nül törtétek be. — Dehát... — Csönd! Koncentrálok. — Tőlem koncentrálhatsz, de ak­kor is... — Várj! DoxaI Mit türelmetlen- kedszl Végig kell gondolnom a kon­cepciót. Logikusnak kell lennie! Nem szabad, bogy bárhol is belekapasz­kodhassanak egy logikátlan részletbe. — De már a kiindulásod... — Nyugi! A kiindulás az, hogy a kirakat véletlenül tört be! Ezen nyug­szik az egész elmélet. Várjatok! Már hallom a védő szavalt! Felugrott, pózba vágta magát: — Elnök úri Tisztelt bíróság! Íme, ismét egy eset, mely vádlóan figyel­meztet bennünket, mindazokat, akik felelősek vagyunk az ifjúság sorsá­ért, tehát az egész társadalmat... — Figyeled, milyen cseles — súg­ta Piaci Légy Kishajónak. — Már át­dobta a felelősséget a társadalomra. Ez a legjobb trükkje. Simakezü közben egyre jobban be­lemelegedve folytatta: — ...hogy többet kell tennünk a- zért, hogy a fiatalok megfelelő ke­retek között tölthessék el a szabad idejüket. — No fene! Azt se gondoltam vol­na, hogy ez szabad idő problémai — Figyelmeztetem az elsőrendű vádlottat, hogy csendben hallgassa végig a védőurat, és megfelelő tisz­telettel viseltessék a bíróság iránt — lépett az elnök szerepébe Sofőr. — Kérem a védelmet, folytassa! — Elnök úr, elnézést kérek vé­dencem fegyelmezetlenségéért. Szol­gáljon mentségéül kora és tapaszta­latlansága. Most pedig, elnök úr, tisz­telt bíróság, szíves engedelmükkel folytatom. Ott hagytuk tehát abba. hogy egész társadalmunknak többet kell tennie azért, hogy a fiatalok kedvezőbb körülmények között tölt­hessék el a szabad idejüket. Mert va­jon, és egyáltalán előfordulhatott volna-e ez a sajátos, hogy úgy mond­jam, szerencsétlen kisiklás, sőt mi több, baleset, ha ezeknek a szegény fiataloknak, akik már százszor meg­bánlak a tettüket, van hol eltölteni a szabad idejüket? Pontosabban a sza­bad estéjüket, mely a becsülettel el­végzett munka, illetve tanulás után várt rájuk? Védenceim — akik már százszor megbánták tettüket — nem gyerekek már, elnök úr, tisztelt bí­róság, hogy este nyolckor ágyba le­hessen parancsolni őket. — Főleg nem a saját ágyukba — rikkantotta Piaci Légy. — Felszólítom a hallgatóságot, tar­tózkodjék a közbeszőlásoktól, külön­ben kiürittetem a termet, és a köz­beszólónak adok egy akkora pofont, hogy kiesik a cipőjéből. — Már levetettem, elnök úr. — Azért van ilyen büdös! Egyéb­ként kuss! A védelemé a szól — Köszönöm, elnök úr. Tehát, tisz­telt bíróság, ott hagytuk abba, hogy nem gyerekek már, akik este nyolc­kor ágyba bújnak. Arra, hogy drága szórakozó helyeket keressenek tel, pénzük nem volt... — Süket! Az Orchideából indultunk. — Egy frászt — esett ki szerepé­ből Simakezű. — Erről egy szót sei Bocsánat elnök úr, védenceim kissé hülyék. — Nem baj, majd fejlődnek. Foly­tassa! — Mit tehettek tehát, elnök úr, ho­va mehettek tehát, tisztelt bíróság? Az utcára. Igen, elnök úr, tisztelt bí­róság, nem maradt más nekik, csak az utca. És önöknek ecseteljem ura­im, önöknek, akik naponta tapasztal­hatják, hogy az utcán milyen veszé­lyek leselkednek védenceimre, akik azóta már százszor megbánták köny- nyelmű tettüket. Tehát sétáltak az utcán. Sétálgattak. Mentek az utcán, amerre éppen eszükbe jutott. Erre is, arra is. Szóval járkáltak. Ténfereg- tek. Amint már mondottam, sétálgat­tak. Igen, sétáltak ... — Ezt már hallottuk. Kérem a vé­delem képviselőjét, térjen a tárgyra. — Azonnal, elnök úr. Igen ... Meg- vanl TehátI Más a séta, tisztelt bíró­ság egy hetvenéves, és más egy tl- zenhétéves számára, akit feszítenek... Simakezű gondolkozott egy kicsit, aztán kivágta: — ... fiatal élete energiái. Ezzel olyan sikere volt, hogy vi­haros tapsot kapott. — Tartózkodjék a tetszésnyilvání­tástól! Folytassa védő úri — Köszönöm, elnök úr. Tehát, tisz­telt bíróság, mit tesznek az Ilyen fia­talok az utcán? Bolondoznak... hec­celődnek ... ugrálnak... — Lökdösődnek — segített Piaci Légy. — Ügy van, köszönöm. Tehát ug­rálnak, lökdösődnek... — Verekednek ... Ez Teve volt. Simakezű jóindulatú elnézéssel fordult hozzá. — Köszönöm a kiegészítést, de ez téves. Védenceitől — akik már száz­szor is megbánták tettüket —, távol állt minden erőszakos cselekedet. Csu­pán, hogy úgy mondjam, vlrgonckod- tak egy kicsit. És közben véletlenül. Igenis, tisztelt bíróság, véletlenül be­törtek egy kirakatot. Megijedtek, és már futottak volna tovább, amikor meghallották az órák ketyegését a kirakatban. A nyitott kirakatban! Slmakezű teljesen beleélte magát szerepébe. Vadul ingatta fejét: — Tlk-tak, tlk-tak — szóltak az órák, de mintha csak azt mondták volna: „Vigyél el bennünket! Vigyél el bennünket!“ Micsoda önmegtartóz­tatás, minő lelkierő kellett hozzá, el­nök úr, tisztelt bíróság, hogy ezek a fiatalok, akiknek elérhetetlen álom egy ilyen óra, csak egyet vettek ki, holott kivehettek volna tizet! Hu- szatl Százatl De ők nem vettek ki csak egyet! Egyetlen egyeti Elnök úr! Az a sok óra, ami a kirakatban maradt, egytől egyig védenceim mel­lett tanúskodik. Ártatlanságukat bizo­nyítják! Jóhiszeműségüket tanúsítják! Óriási taps honorálta a védelem nagyszerű felépített érvelését. Sima­kezű minden irányban hajlongva kö­szönte meg. Aztán az ágyára dobta magát. — A többi már egyszerű. Jött az Ijedtség, félelmetekben eladtátok, és a többi, és a többi. Sír a védő. sír az elnök, sír a terem, ésatöbbi, ésa- tCbbi! — Óriási voltál. Simakezű — csat­lakozott Feri is az általános elisme-

Next

/
Oldalképek
Tartalom