Új Ifjúság, 1977. július-december (26. évfolyam, 27-52. szám)

1977-09-06 / 36. szám

8

m

A scl-fi, azaz a népszerű tudományos-fantasztikus regény divatját éljük. Ma, mikor már szinté természetes és mindennapos esemény, hogy űrhajósok űrsétára és űrrandevúra Indulnak, lassan kiderül, hogy a scl-fi regények némelyike talán nem is jár olyan messze a valóságtól. Ilyen fantasztikus, de a valóságnak mégis igen sok elemét tartalmazó regény

LUDVlK SOUCEK: A VAK MADARAK TITKA című regénye. Két orvos- professzor, egy prágai és egy Izlandi, továbbá egy izlandi hegyi vezető s egy rokonszenves, csinos, fiatal prágai fényképész klsasz- szony vakmerő kalandját meséli el olyan könnyed közvetlenséggel s olyan é- lethű plaszticitással, hogy a végén maga az olvasó sem tudja egészen pontosan elhatárolni, mepnyl az igazság benne, s mennyit adott hozzá a szerző élénk képzelőtehetsége. A rokonszenves társaság Izland szigetén éli át ezeket a nem mindennapi kalandokat. Leereszkednek egy tűzhányó mélyébe, ahol Verne egyik kalandos-fantasztikus regényének útját követve meghökkentő felfedezésekre bukkannak. Az elsőtől utolsó soráig lebilincselő és szórakoztató olvasmány könnyed modcyban igen sok tudományos eredménnyel és új feltevéssel ismerteti meg az olvasót.

JULES VERNE: GRANT KAPITÁNY GYERMEKEI című, egyik legnépszerűbb regénye, annyi más müvéhez hasonlóan, a lélek nemességét, a bátorságot és az önfeláldozást dicséri, és e kiváló jellemvonások számára az egész földkerekséget szánja terepül. Mégpedig a szó pontos értelmében: az eltűnt Grant kapitány nyomában a 37. délkör mentén az egész földet tűvé teszik Glenearvan lord, Paganel, a Grant gyér mckek és bátor segítöiár saik; elemi csapásokkal, em béri gonoszsággal és vad emberevők veszedelmeivel dacolva három világrész' járnak be, míg végül, már reményük vesztével, hősies útjukat siker koronázza. A vérfagyasztó kalandokban tanulságos földrajzi leírásokban, romantikában és humorban oly gazdag regény Gyulai Líviusz illusz tráctóival jelenik meg.

VASZILIJ SUKSIN: HARMA DIK KAKASSZÖRA című könyve a népszerű Zsebkönyvtár sorozatban látott napvilágot, amely az író kisregényeit és elbeszéléseit tartalmazza. Suksln üstökösként vonult végig a szovjet művészeti élet egén. író, színész és filmrendező volt egy személyben, aki — negyvenöt éves korában bekövetkezett haláláig — magát égetve kereste az igazságot. Lírai és szatirikus kisregényeiben és elbeszéléseiben — melyeknek mindegyike egy-egy ballada — szibériai parasztok, nagyvárosi emberek, közönséges bűnözök, rafinált „organizá- torok“ és a népmesék alakjai kelnek életre. A XIX. századi lengyel irodalom klasszikus remekét, a „lengyel Iliászt“

ADAM MICKIEWICZ: PAN TADEUS-át

emigrációban Irta. Távol hazájától rehát s távol az 1830 -as tragikus felkeléstől, melynek leverése mélységesen kétségbe ejti. Ekkor, a gyász, a fájdalom óráiban érik meg benne a gondolat, hogy megírja a lengyelek nagy nemzeti eposzát, megörökítse a régi szép idők mindennapjait, mindazt, a- ml már vlsszahozhatatlan mert az a világ, amelyben az ifjú Tadeus bűbájos sze relml históriája zajlik, im már az emlékezetben él csu pán. Gyermekkorának nősz talglkus fényében ragyog nak a szülőföld tájai, a há borltatlan ősvadonok, a csendet kürtszóval fölverő medvevadászat, a kisnemesi falvak sajátos embertípusai a lakomák, az összecsapások, a szablyák suhanása mordályok füstje, szerelem és hazaszeretet kitörései — a nemzeti viseletek, a jelle mek, melyek egyképp vise Ilk magukon az európai ro mantlka s a lengyel-litván vonások jegyeit. Micklewic? raplnthaló gyönyörűséggé ^ és szerető iróniába mártott tollal ábrázol, minden során, minden leírásán, legye? az bozótos erdőé, nemesi udvarházé, felejthetetlen naplementéké, táncoké, harcoké: mindenen ott érezni a megjelenítés örömét, művészi gyönvörűségét. Az örömet, az élvezetet, aminek talán tő része van benne, hogy valóban sikerült remekművet alkotnia, mely elsősorban abl>an homéroszi, hogy végtelenül természetes. A tengerek, óceánok titokzatos, ezerarcú világáról mesél

SZENTIVÄNYI JENŐ: AZ ÖCEAN vilAga

című könyve. Arról, hogyan ismerte ás hódította meg az ember bárkáin, majd vitorlás hajóin a messze tengereket, hogyan törte meg a vitorlások egyeduralmát a gép, s váltotta tel a kezdetleges búvárharangot napjaink atommeghajtású tengeralattjárója. Titokzatos ten- gerészhistórlák, tengeráramlat sodorta palackposták története elevenedik meg lapjain, de ízelítőt ad a kikötök életéből s a halászok gyakran életveszélyes munkájáról is. S mennyi érdekességet tudunk meg a mélységek lakóiróll Nem-, csak a hatalmas bálna, a ragadozó polip és cápa életéről és szokásairól, hanem arról a parányi kis növényről, az algáról is, mely idővel talán mindennapos szereplője lesz étlapunknak

Csúfolódó írás ?!

Magyar vasutassal utazom.

— Olvasta Moldova György vasúti riportkönyvét?

— Nem olvastam, mert én nem szeretek olvasni, csak a kollégáim mondták, hogy Moldova kicsúfolta a vasutasokat.

— Kicsúfolta? Megírta az életüket.

Az alacsony, köpcös ember elneveti ma- gát.

— Azt mondják, még azt is megírta, hogy sz.. .nak

— Azt én nem találtam a könyvben, de sok egyéb érdekesre bukkantam.

1.

E rövid, napokban elhangzott epilógus is elég ahhoz, hogy bátran elmondhassam: Moldova György, Akit a mozdony füstje megcsapott... című riportkönyve a köztudatban él. Es egy írás, könyv, ezzel már részben célba ért: olvassák, beszélnek ró la. Az a tapasztalatom, hogy csak a jó í rások, az eleven, húsba vágó riportok tudnak így mozgósítani, ilyen vihart kavarni, mint Moldova írásai teszik. Moldova egyik fontos és fő erénye, hogy mindig pontosan tudja miről kell írnia. Kiérezte, megszimatolta — s Itt kezdődik a riporterek elsődleges riporteri készsége — hogy a MÄV, á Magyar Állami Vasutak holtponthoz érkezett. Azt az időszakot éli, amikor elkerülhetetlen a sürgős változtatás. S lehet — meg merem kockáztatni ezt a kijelentést —, Moldova könyve nélkül a változtatások, a módosítások késnének, ezen írás megjelenése nélkül a MÁV-on utazók becsapottként u- taznának. Ogy, mintha olyan vágányon közlekedő vonatra szállnának fel, aminek valahol vége szakad. S ez a hátborzongatóan élethü tényábrázolás — úgy hiszem — nem riaszt el senkit az utazástól. Magamból kiindulva mondom ugyan, mivel a könyv megjelenése előtt is utaztam a magyar vasúton és ezentúl is gondolkodás nélkül felszállók a vonatra, mert már az írás elején kijelenti: ■ „Magyarországon ma körülbelül napi ötezer vonat indul útnak, ha a Közért, egy színház vagy egy építőipari tröszt munkatempójában dolgoznának azok, akik indítják, viszik, futásukat biztosítják és fogadják őket, talán kétezer vonat sem indulna el, és ezer sem jutna el a céljáig."

S Moldova minderről a hatalmas erőfeszítésekkel járó munkáról meggyőz. Okosan! Mert először bemutatja a vasút ka- tasztrófálisan rossz helyzetét, hogy: „Az 1970-es évekre a vasútnál csak a hülyék maradtak — és a megszállották", hogy a sínek állapota sok esetben mennyire é- letveszélyesen elhanyagolt, majd vasutas sorsokon keresztül ábrázolja, hogy a kék hadsereg ilyen feltételek közepette milyen óriási erőfeszítéseket tesz — tizenhatórás műszakok, félelembe fajuló felelősségérzet —, hogy a napi ötezer vonat elinduljon és célba is érjen Moldova mindent apró részleteire bont. így sikerül elérnie, hogy könyve mindent megmagyaráz — de nem magyarázkodik! ~, mindent világosan és szemléltetően feltár. Bs kitér — például olyan apró részletekre is, hogy miért száll szívesen a fácán a vasúti sínek közé?

Tömören: remekbe sikerült, alapos munka Moldova „csúfolódó" (vagy nevezzük a- kárminekI könyve. Klasszikus példája a riportírásnak. S nem csoda (vagy csoda?}, hogy a magyar irodalomban — és bátran mondhatom —, hogy az európai irodalomban is élő, és aránylag fiatal! — 43 éves — író még ekkora elismerést, sikert nem ért soha.

Zolczer János

ÜNNEPI DÉLUTÁN

A restei SZISZ-alapszer- vezet ünnepi kultárdélutánt rendezett a NdSZF közelgő 80. évforduléjának jegyében. A zsúfolásig megtelt kultúrházban a fiatalok népdalokkal, prózával, versekkel és tánccal szórakoztatták a közönséget. Fellépett az ismert nagyidéi Ilos- vay-táncegyüttes. Sok tapsot

kapott a vendégek műsora. Bemutatkozott a hazai Nap sugártáncegyüttes két tánccsoportja is, valamint soksok szólóénekes és szavaid Körösi Jolán, a SZISZ kiii túrfelelőse bodrogközi le ánytáncot és karcsai páros táncot tanított be a Hata- loknak. Az alapszervezet vezetőségének lelkiismeretes

szervezd’égjelőkészítő mphűi kája meghozta a gyümölcsét A színvonalas műsor megszervezéséért külön dicséretet érdemel Bodnár Mária, a SZISZ alapszervezetének elnöke.

ZBORAI Imre

ReSlca

BÉKÉS JÓZSEF

= 10.

Jutka egész nap nem találta a helyét. Reggel mindenkivel összeveszett otthon, az Iskolában egy percig sem tudott figyelni, állandóan a tegnapi este járt a fejében. Délután pedig, mintha valami húzná, elindult a tér felé, ahol előző nap az a kis srác megakadályozta, hogy telefonáljon, és az egyik pádon, az a fiú, akinek csak a keresztnevét jegyezte meg, azt mondta, számoljon háromig. De nem merészkedett be a térre, megállt a szélén, onnan nézte a telefonfülkét, és azt a bizonyos padot.

Este elsőnek ült be az Orchideába. A társaságból még senki sem volt ott, a helyiségben alig lézengtek néhá- nyan. A zongorista és a dobos valami új számot próbálgatott, úgy, mintha egyedül leimének. Elég távol ült tőlük, de még így is hallotta, hogy a zongorista állandóan hülyézl a dobost, mert az semmiképpen sem akar valami ritmusváltást megérteni. A dobos valamivel fojtottabb hangon közölte a zongoristával, hogy kivel szórakozzék, és egyáltalán, ml az istennek Ide ez a nagy faksznl. A ritmust azonban véletlenül sem találta el, és Jutka önkéntelenül dobolni kezdte az asztalon.

Kitűnő hallása volt, remek ritmusérzéke, ha a zongorista meghallja, bizonyára gratulál neki. Erre a gondolatra, mármint, hogy a zongorista meghallhatja a dobolását, gyakran abbahagyta, és arra gondolt. Igazán nem nagy művészet eltalálni a ritmust, ha valaki kisgyerek kora óta tanul zongorázni. Márpedig ő tanult. A dobos pedig minden valószínűség szerint nem. Bizonyára csak elkezdett dobolgatnl, mert „vonzotta a zene“, na meg valamiből élni kell, és más munkához se kedve, se tehetsége. Igaz, ehhez se valami sok. De- hát ha egyszer nem tanult semmi hangszeren játszani. De miért nem tanult? Mert nem taníttatták. Hiszen az ember nem magától határozza el hatéves korában, holnaptól kezdve zongora órákra fogok járni. Ahhoz szülők kellenek, akik tudják, hogy a gyereket zenére is kell tanítani, és meg is van hozzá a lehetőségük.

Észrevette, hogy önkéntelenül a dobos pártjára állt. Dühítette, hogy a zongorista továbbra is hülyézl, fojtott hangon, de nem olyan halkan, hogy az asztaloknál is ne lehetne hallani. Amikor ez világossá vált előtte, meglepődött. Ismerve saját magát, sokkal valószínűbbnek tartotta volna, hogy fordítva legyen. Hogy maga Is hülyéz- ze a dobost, aki nem tud egy nem is túlságosan komplikált ritmust elkapni, és úgy érezte, joggal dühöng a zongorista. Igen, Istvánnál, Tamásnál, a lányoknál, de még Zeiglernél Is, egyszóval az egész társaságnál, ez így volt természetes. És régebben a Jávor utcaiaknál is, akikkel azelőtt barátkoztak, azoknál is ez lett volna természetes.

A Jávor utca ...

Eddigi élete nagy részét ott élte le, és hirtelen nosztalgiát érzett iránta. Ma már nem úgy hívják, pár éve átkeresztelték, de neki egész életére Jávor utca marad. Hogy szerette ezt az utcát, a Jávor utcai lakást, az ottani fiúkat, lányokat, és hogy sírt két éve, amikor elköltöztek onnan egy nagyobb, szebb Gorklj-fasori lakásba. És utána még hányszor fordult elő vele, hogy elfelejtett leszáll- ni a troliról, továbbment, csak a megszokott helyen, a Népstadion Út sarkán,' a ligetnél szállt le. Néha még itt se vette észre a tévedését, és gyalog is tovább folytatta az útját régi lakásuk felé. Csak amikor a Jávor utcába befordult, akkor tudatosodott benne, elfelejtette, hogy már nem itt laknak.

Mialatt továbbra is egyedül ült az asztalnál, egyre kevésbé figyelt a dobos és a zongorista végnélküll vitájára, sokkal inkább a Jávor utcában járt. Látta a kis utcát, mely a Thököly utat és az Ajtóssy-Dürer sort köti össze, s mivel ez utóbbinak csak egyik oldalán vannak házak, tulajdonképpen kiszalad a ligetbe, és a friss ligeti levegő is akadálytalanul áramlik be a házal közé. A nyári napok jutottak eszébe, amikor a Jávor utcában álmosító volt a csend, mert ott nem divat a rádió bömböltetése, nincsenek gangos házak, az asszonyoknak nincs hova kiállni, hogy átkiabálhassanak egymásnak. Nyáron inkább csak alkonyaikor elevenedett meg az utca, ilyenkor, ha nem is harsogva, de kihallatszott a beszéd és a zene a televíziós készülékekből, és ők is, ha már hazajöttek a strandról és bekapták vacsorájukat, lejöttek az utcára és kis csoportokba verődve beszélgettek. Ogy érezte, hogy a lombos fák között elhelyezett tejüveg bú- rájú lámpák Ilyenkor meghitt fényt szórtak az arcukra.

Aztán a Jávor utca léll képét Idézte fel. Ha leesett a hó, esténként valószínűtlenebb lett a világítás, és még tompábbak a hangok. A Thököly út villamosainak, autóinak zaja csak pár háznyira tudott behatolni az utcába, melynek másik végén a trolik olyan zajtalanul siklottak, mintha a levegőben járnának. Ebben az Irányban esténként halványvörös volt az ég, a műjégpálya reflektorainak fényétől, s még sápadtabbá, zöldesfényűvé váltak a tejüvegbúrás utcai lámpák. Ha Ilyenkor végigment a Jávor utcán, teljes volt a csend, s a házak ablakaiból sem vetődött éles fény az utcára, a sarokba állított hangulatlámpák, az íróasztalokon égő olvasólámpák fénye éppen csak halvány, sárgás-rózsaszínre festette az ablakok üvegét. Szép a Gorkij fasor Is, gondolta, miközben egy pillanatra ismét a zenészekre figyelt, de olyan meghitté, o- lyan kedvessé sosem válik már számára, mint a Jávor utca.

Mióta csak eszmélni tudott, a Jávor utcában laktak, bár sem István, sem ö nem ott születtek. Mind a ketten egy Ferenc körúti bérház harmadik emeletén látták meg a napvilágot, de István nem volt még kétéves sem, és Jutka alig néhány hónapos, amikor a Jávor utcába költöztek. A Ferenc körúti házat Ismerték, szüleik többször megmutatták nekik — látjátok, ebben a házban születtetek, a harmadik emeleten, a lépcsöházból balra nyíló lakásban — bennük azonban mindössze egyszer ébredt fel a kíváncsiság, hogy születésük helyét közelebbről Is megnézzék.

Angol óráról mentek hazafelé, a- mlkor eszükhe jutott, hogy megnézik azt a lakást, melyben születtek. A legközelebbi megállónál leszálltak a villamosról és elindultak visszafelé. Útközben egy cukrászdában fagylaltot vettek, és azt nyalogatva mentek vissza a házig. Néhány pillanatig haboztak, bemenjenek-e, aztán eldöntötték, saját magukat, Váryékat fogják keresni. Becsöngettek, egy Idős asszony nyitott ajtót. Ekkor zavarba jöttek, egyikük sem tudta elmondani a kitervelt hazugságot. Végül István kinyögte, azért jöttek, mert szeretnék megnézni azt a lakást, melyben mindketten születtek. Később bevallották egymásnak, nem éreztek semmit a nagy, magas szobákban, melyek elnagyolt, szegényes benyomást keltettek bennük. Nem is maradtak sokáig, az asszony kínálását — valami számukra ismeretlen süteményt a- kart adni — udvariasan elhárították, köszöntek és gyorsan otthagyták a meglepett asszonyt, ö akkoriban szokott rá a fintorra, az anyja naponta tízszer is rászólt, hogy ne fintorogjon, és amikor az idős asszony nem