Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1977-01-04 / 1. szám

10 iiiiig

KOVÁCS JÖZSEF:

FABULÁK

A GALAMB

Ablakunk párkányán etetem a galambokat. £- telmaradékkal, kenyérmorzsával. Kapkodva csipegetnek, dulakodnak. Az erősebb elveri a gyengét. Egy nagy tarka látszik a legeröszakosabbnak, legfalánkabbnak. Mindig a legnagyobb falatot csípi fel. De megjárja, mert lenyelni nem tudja. Csak csőre közt tartva bajlódik vele. Addig bíbelődik, csapkodja jobbra-balra, lefelé, fölfelé, míg végül is elejti. Újra csíp, megint a legnagyobbat. Falná, de most sem sikerül. Kudarca újra meg újra megismétlődik, mégsem engedi Azért is csak nagyot, a legnagyobbat választjal

Közben elfogy az eleség... Az aprót csipegetők jóllakottan elrepülnek, ö „győztesként" az üres ablakpárkányon marad. Éhesen.

XXX

A CINKE

Egy kirándulás alkalmával társammal egy erdőszéli szállodában aludtunk. Reggel a nyitott ablakon keresztül szobánkba repült egy cinke. Ablakunk amolyan fölül nyíló, billenős szerkezetű volt.

Társammal a madár eszeveszett repdesésének zajára ébredtünk fel. Szótlanul figyeltük a rabságba esett kis szárnyas szabadulási kísérleteit...

Többször is nekirepült az ablak üvegének, persze eredménytelenül. Igen, mert a kiutat mindig a nyílás alatti részen kereste. Mintha riadalma a helyes ösztönét is eltompította volna.

Már éppen elhatároztam, hogy kiszabadítom, a- mikor az ablakon kívül megjelent egy másik cinke. Minden bizonnyal a fogoly madárka társa.

Bár eleinte ez is ijedten viliódzott ott kívül, mégis úgy tűnt, pillanatok alatt felismeri a helyzetet, mert csivitelve az ablaknyílás fölé telepedett. Szinte érteni lehetett tanácsait, mellyel bajba jutott társát irányította a szabadulást jelentő nyíláshoz. Percnyi idő sem élt el, és a rab madár szabaddá vált. Egy kis ideig ujjongva köröztek, majd egy közeli faágra ültek. És akkor az történt,- hogy a nagyobbik cinke fejbe kólintotta a kisebbet. A szabadító a volt rabot. Mondott is neki valamit, ami emberi nyelven tálán azt jelentette:

— Ha már könnyelműen bajba keveredtél, legalább az eszedet ne veszítsd el a bajbani

XXX

AZ oroszlán

Az oroszlán és az elefánt jó barátok voltak. Közel tanyáztak egymáshoz, és ha találkoztak, eltereferéltek élményeikről, kalandjaikról. Az oroszlán rátarti természetű és beszédesebb volt, az elefánt szerényebb és szűkszavúbb.

— Nincs nálunk erősebb és félelmetesebb élő* lény á földön — mondta egyszer az oroszlán.

— Nonol — jegyezte meg az elefánt.

— Miért, te talán ismersz ilyet?

— Miből gondolod, hogy ml vagyunk a leghatalmasabbak? — kérdezte vissza az elefánt.

— Onnan -r lángolt fel az oroszlán szeme —, hogy velem még senki sem mert szembenéznti A- melyik élőlénnyel találkoztam, az mind elfutott előlem, és csak a hátulját láthattam.

— Pedig van egy, az mindenkivel szembenézi

— No, azt én is szeretném látni egyszeri — hörögte az oroszlán.

— Én már láttam őt, de soha többé nem szeretnék vele találkozni — dünnyögte az elefánt, és elballagott az erdő felé.

Négy ízben is megújult a hold, miig újra talál' koztak.

Az oroszlán bicegve közeledett. Meg sem várta, hogy az elefánt a baja felől érdeklődjék, nyomban magyarázkodni kezdett:

— Azért sántikálok, mert találkoztam a szembenézővei. .. Igazad volt, nem futott el előlem. Pedig olyan vézna alakja volt, mint az őzsutának. A szeme is szelíd sugarú, és egyáltalán semmi, de semmi félelmetes nem volt rajta. De nem mozdult, még akkor sem, amikor már álig pár ugrásnyira megközelítettem. Szokatlan viselkedése feldühített. Megálltam egy pillanatra, hogy ugrásaimat pontosan célozhassam... Akkor ő mennydörgésszerű hangot hallatott, és leköpött a gyalázatos! Méghozzá olyan cudarul, hogy az egyik lábam teljesen hasznavehetetlenné váltl Szégyenemre, életemben először kénytelen voltam kereket oldani. Mit gondolsz, ki ez a szörnyeteg, és mi az. ami öt ilyen hatalmassá teszi?

— Ez az ember — bólogatott nagy fejével az elefánt. — Mindnyájunk feletti ereje és hatalma pedig abban rejlik, hogy neki esze van, és gondolkodni tud!

— Mi az, hogy esze van? És mit nyer azzal, hogy gondolkodni tud?l — hüledezett az oroszlán.

— Ezen ne törd a fejedet, komám. Ezt egy állat úgysem érti meg soha! — mondta az elefánt, és elcammogott.

A

z előadás közepén Paul hirtelen úgy érezte, hogy tud repülni. A nagy terem utolsó sorában ült, a zenekar Játszott, klasszikus táncot járó lányok küzdöttek a kék mélységben, a kicsinek látszó színpad sarkaiból cso- koládészlnű fény sugárzott. A levegőben megfoghatatlan vágyak lebegtek, a homályos terem zenére vonaglott, a tér különös tettekre vált alkalmassá, és Paul belseje kitágult a repülés érzésétől. A repülés lehetősége hirtelen olyan egyszerűnek és természetesnek tetszett, a barnás terem távolodott és süllyedt, az apró emberek olyanok voltak, mint valami meleg bélés, fölöttük a kényelmes és fenntartó levegő. Semmivé zsugorodott a palota pompája, a széles lépcsők, liftek, a tágas csarnokok, az emeleti büfék sejtjei, a magukat agyongyöt- rő turisták, az ernyedten előkelő külföldiek, az átutazók örökösen változó csoportja, egyszerre minden olyan otthonos és meghitt volt: a táncok, amelyeket Paul már vllág- rajötte előtt látott, a százszor hal' lőtt zene, a közeli, csak az ő szá-* mára szabott Játék és mesevilág, a bizalmas sut|ogássá vált suhanások. Paul belső I kapcsolatot érzett a színpadi táncosnőkkel, a közönséggel, a zenével, a teremmel, ez mind megadatott neki ezzel a pillanattal, léttel, egyetemességgel és ő része volt az egésznek, de egyszersmind ő volt az egésznek a lelke. Tettét most mint valami magától értetődőt vették volna tudomásul, hiszen az mindenkinek megadatott, szabad volt. Mintha a fény, a zene, a tánc föl=> emelné öt a levegőbe, és az em' berfejek süllyedő és távolodó tö=' mege sugározná ki azt a gondola' tot, amely őt a levegőben tartja, s neki csak a kezét kellene mozgatnia, hogy repülését Irányítsa.

Mikor Paul elért a világos felismerésig, már tudta, hogy kötelessége repülni. Ezt nem rejtette magába. Nem Is volt rá szükség, hiszen semmi sem akadályozta kötelessége teljesítésében.

így hát föl Is emelkedett. Elslk- lott az emberek feje fölött a színpad felé, amelynek kéksége ellenállhatatlanul vonzotta. Lefelé köny- nyű volt szállni, ki akarta Ismerni a teret, cikcakkban repdesett, hol egy kissé magasabbra emelkedett, hogy egész közel került a lent ülők fejéhez, majd Ismét a terem középvonalába kormányozta magát, a” melytől nem mert túlságosan eltér- . ni a homályban, mert attól félt, hogy akkor a falnak ütközik. És repesett benne a repülés boldog érzése. Néhány ember pillantása rá- slklott, de Paul ezt föl sem vette, hiszen az csak természetes, hogy érdeklődést kelt szép szárnyalásával a fényes színpad felé, ahol a fehér tündérek kergetőznek.

E pillanatban szerette volna Paul, ha mindezek az emberek é- reznék a repülés örömét, vele e- gyütt emelkedhetnének a levegőbe, és megtölthetnék az elvarázsolt színpadot, hogy részük legyen ebben a művészetben. Szívesen tanította, bátorította volna őket, átadta volna saját könnyűségét, ha bírta volna. De csak siklott a tejük fölött, Idegenül és kissé csodálkozva, nem értve, mivel érdemelte ki, hogy éppen ő a kiválasztott.

És mintha valami érdes suttogást hallott volna:

„Mindnyájan meg tudnánk tenni, mi van abban különös, onnan leereszkedni. Ez az alak hivalkodni akar!“

Paul tovább siklott előre, és minél közelebb jutott a színpadhoz, annál valóságosabbá váltak a balerinák, és Paul eszén átvillant a kérdés, hogyan végződik majd repülése. Már ott lebegett a színpad előtt. A padló felé suhant kopaszodó fejével, kiegyenesedett, aztán gömbölyödö, puha pocakjával ért földet.

De a dolgok most hirtelen egészen másként alakultak. Tekintete előtt terült el a porszagú színpad, lépések kopogtak valahol, a zene elhalt, mint mikor a gramofont kikapcsolják. Paul visszanézett a terem felé. Az*fenyegetően emelkedett a mennyezetig, hogy ő ne bírjon már visszaállni a helyére. És egyáltalában, mintha sohasem repült volna, mintha az ilyesmi teljességgel lehetetlen volna Most ott volt a színpadon, amely még az 1=

mént éppen boldog repülésének célja volt, most ott volt, és nem tudott onnan sehova sem menni.

A továbbiakra Paul csak ködösen emlékezett vissza. Háta mögött suhogott a nehéz függöny, köréje rémült kísértetek és tettre kész emberek csoportosultak.

Megragadták a gallérjánál fogva, klvonszolták a színpadról. Ismét suhogott a függöny, a zenekar pedig újra rázendített. Az ezerfejű közönséget Ismét bevonták a zene és a tánc karjaiba, úgy, hogy az valószínűleg azonnal elfelejtette a fentről a színre huppanó kopasz embert. Ha egyesek emlékeztek Is, hogy elszállt a fejük fölött, kényelmesebb volt neki, hogy ne sokat törjék a fejüket miatta. Így azt érezte Paul, hogy eltűntek csodálatos tettének következményei, miután Idegen kezek kituszkolták, és nem hitt többé sem magában, sem másokban. Egyetlen kis széket hagyott üresen, fönn a karzaton, mikor szárnyra kelt, ezt pedig ebben az embertömegben Itt senki sem veszi észre.

ARVO VAIION

REPtlíS

Fault valami helyiségbe vitték, leültették egy székre, egymásután szaladgáltak be ideges emberek, mindenféléről kérdezősködtek tőle, Paul pedig alig értette beszédüket. Kérdezték a nevét, születési évét, származását, nemzetiségét, vércsoportját, s hogy volt-e már büntetve. Paul nem értette, ml köze van mindennek ahhoz, hogy ö az Imént repült. Még hitt, de a hit egyre sat- nyult és halványodott benne, végül nem Is tudta mér biztosan, repÜlt-e egyáltalában, vagy sem. Azt mondták neki:

— ön botrányt okozott, és ezt szigorúan kell megítélnünk. Tudja-e, hogy a teremben külföldi vendégek Is Ültek?

Paul úgy vélte, hogy repülésével csak ennek a teremnek árult el valamit titkából. Azt mondta:

— Az én repülésem magától Jött.

— ön hosszú perceket rabolt el ettől a sok embertől. Az 6 szemükben és fejükben félbeszakadt a művészi élvezet, nekik az ön formátlan testét kellett bámulniuk, és a- zon fáradozniuk, hogy Ismét beleéljék magukat a klasszikus balettba.

Paul csak részben értette ezt a beszédet, és bűntudattal horgasztob ta le a fejét.

— De hiszen olyan szépen szálltami — szólt suttogva.

— A repülőgépek sokkal Jobban repülnek — mondták neki, és már sokadszor kérdezték:

— Hogy zuhant a színpadra, talán a vllágosítóhídon tartózkodott?

Paul elővette Jegyét a zsebéből, és egyre mutogatta:

— Ültem a helyemen, aztán hirtelen úgy érzetem, hogy tudok repülni, és oda Is repültem a színpadra.

— Mi lenne, ha ml mind helyet adnánk kívánságainknak? Hirtelen ügy érzem, hogy tudok sétálni, és odasétálok előadás alatt a színpadra.

— De hiszen a repülés csoda!’ — suttogta Paul.

— Mutassa meg ezt a csodát! Repüljön! — mondták neki.

De Paul még felállni sem tudott a székről. Hogy Is követelhetik tőle ilyen esztelenül: Itt nincs zene, nincs a mélységben kéklö színpad, nincs lebegő mesevilág, előtte csak ellenséges emberek állnak.

— Egyáltalán kicsoda ön? — kérdezték tőle Ismét.

— Láthatják — tárta szét Paul a kezét. — Sohasem sejtettem eddig a repülés tudományát Semmiféle művészi érzékem nem volt, átlagember vagyok!

— Miért tette ezt ön éppen nálunk?

— Itt olyan rendes és fontos emberek voltak együtt, tündérek táncoltak a színpadon, a légkör különös és ünnepélyes volt... Nem tudom megmagyarázfil, olyan váratlanul Jött. Magamtől csak azt tettem, amit kellett; megmutattam, hogy az ember tud repülni. Vagyis nem akartam hivalkodni vele, véletlenül történt így.

Paul érezte, hogy mind megvetik őt, hogy 6 nem ér föl velük. Itt mindenki tudja, amit tud. Olyan rosszul értette beszédüket, rosszul érezte magát, fájt a gyomra. De szerette volna rokonszenvüket megnyerni, ezért így szólt:

— Próbáljanak meg repülni maguk Is! Talán Itt nem sikerül, ezen az előadáson, talán sikerül valahol máshol, de valamikor biztosan sikerül.

— Valamit talán elfelejtettünk — tanácskoznak az emberek egymás közt. — A repülést meg kellene tiltani. Táblákat kiakasztani, hogy tilos!

— Ha még sohasem repültek, akkor talán nem tudták megragadni a kellő pillanatot, amikor ez köny-« nyű és lehetséges — magyarázta Paul. Ügy érezte, hogy Ismeri a dolgot, és most másoknak is Jó tanácsot adhat. De azt mondták neki:

— Meg kellene magát kötözni, hogy máskor ne csináljon Ilyen kalamajkát.

Hálátlanok és fontoskodók, gondolta Paul, és érezte, milyen kicsi a teste, és milyen kopasz a feje. Vajon ő törekedett-e ebbe a nagy városba, ebbe a nagy terembe, erre a nagy művészetre, hogy Ilyen ellenségesen fogadjákl Hivatalos kiküldetésben van, és joga van hozzá, hogy szükség esetén kezdeményezzen. Valóban azoknak a sutto- góknak van a teremben Igazuk, ő pedig saját könnyelműségének áldozata? A lovag elindult az emberiséget tanítani? Sohasem tudhatja az ember, milyen rend uralkodik némely kolostorban. Paul érthetően megkérdezte:

— Mondják meg, mit kell tennem. Fáj a hasam.

— Menjen a fenébe, nem óhajtunk önnel tovább társalogni — mondták neki az emberek, és Paul kezdte sajnálni önmagát: hiszen megbocsáthattak volna neki.

Amilyen könnyű volt előbb repülni, lebegni a szárnyaló zene és a Jóakaraté emberek között, olyan nehéz volt Itt fölkelni és távoznia a megvető tekintetek kereszttüzében.

De hirtelen egy vigasztaló gondolata támadt: ezek az emberek még sohasem repültek, és talán nem Is tudnak, ha vele szemben 1- lyen gonoszak, ö, aki alacsony, kövérkés, kopaszodó, szelíd emberke, mégis repült a nagy. pompás teremben, mégiscsak repült ott, ebben görcsösen hinnie kellett. Ez a hit világította be útját, fölegyenesedett, és büszkén lépett ki az éjszakába.

És mivel senkit sem látott a közelben, mikor körülkémlelt, néhány libbenő mozdulatot tett, hogy föí- szálljon az emlékek könnyűségében. Hogy slkerült-e neki, csak ő tudja.

Kálmán Béla fordítása