Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-31 / 22. szám
10 M TÖRÖK ELEMÉR: CSILLAGOK Csillagok Este van. Megbékéltek az emberek az állatok is szeltdebbek a sűrű sötétben árnytalan minden az asszonyok lefekvéshez készülődnek márványló meztelen testüket nem látják csak az ablakon behunyorgó csillagok SÖKY LASZLO: MAGÁNY - SZINDRÓMA Persze semmiben sem különbözünk egymástól. De ha legközelebb elhagysz lehetőleg fényes nappal és ne öt perccel az indulás előtt. Lépten-nyomon ez a bizonytalanság. Azt mondtad, nem ígérhetsz semmit. Én meg azt, jobb, ha nem is ígérsz. Tetejére így éjszaka minden elveszti eredeti formáját. Mintegy képlékennyé válik. Az utca s az üres lépések ügy idomulnak egymáshoz, mint beteg állatok a ragadozó kénye-'kedvéhez.,. s a vízbemártott test súlyából épp annyit veszt. i J A híd alatti ásító mélység mintegy összekötő kapocs a híd és a víz között. •A hangoik megkettőződneE, de ügy tesznek, mintha misem történt volna. És valójában nem is történt semmi. Legközelebb majd feljkészülten várom az estét. Fokozódó szomorüsággaL ? • 'vlPS • • ^..V • . .y • / ^ is . C>\ \ r.v? í** •• •% CSÄKY KÁROLY: SÜLYPONT lám megtaláltad súlypontodat s most állsz csak tehetetlenül lassan elfogyasztod magad biz ton sá go dért K oporsója előtt ott lépdeltek, mint utat mutató vándorok levett kalappal, kopasz vagy őszülő halántékkal a megtört Iá nosok, Józsik, Pisták, Gyulák ..., u kemény paraszti munkában test ben és lélekben egymáshoz közei sodródó utcabéli, falusi sorstársak a nádtetős Alvégről s a régi falu ból, ott mentek a koporsó előtt a februári nyirkos délutánon. Velük egy sorban húzta a kapát, vágta a rendet, tenyeréből fényesre esi szolt villa, nyelét markolva ganaji terített.,., hogy jobb legyen a tér més. Hajmásban, Hatodikban, az újszegésl, kerektől vagy a budai földeken. Minden életrezdülése egybefüzte a földdel, a drága szülőfölddel, a melyből mindig csak kevés, hosz szú keskeny szalagocska Jutott ki neki, és azzal vesződött, dolgozott, de mindig hittel és kedvvel, oldalán az asszonnyal, és később a gyerekekkel. Befogta magát s a családot a munkába, akárcsak az Igavonót fogják be a kocsi elé. Filléres haszon lett a bér — a rengeteg munka és az évről évre való tengődés. Megrögzött szegényparaszti felfogás tette őt a föld rabjává, mint annyi szegényt falujában. S az árendás földek árendás élettel voltak egyenlők. Az évek és a gondok rengetegében úgy imbolygott az alvégl nádasbáz létezése, mint könnyű bárka a szeszélyes folyami árban. Kezdettől ő volt a kormányosa —, hogy zátonyokat kerülve a felszínen maradjon. Ml maradt meg bennünk abból a világból, ml maradt fenn az emlékezet rostáján? Beérett kukoricatábla végében magas krumpliszárral, keskeny tarló, körösztösök, töltés, magasra nőtt mezővel, porcfüvei szegélyezett taligaút, fák, akácfák, árnyékot kínáló lombok. Majd elevenebb a kép: a szalmakazal tetején minden szürke, port okád a gép, ő fent a magasban fület hajt, kiáll a kazal szélére és nagy szakértelemmel mértani pontossággal fülez. S ahogy a kazalozők bátran kúsznék lefelé, sorban egymás után a meredek létrán, mert ebédre jár az idő. — Ebédet az újszegésl körtefához, ebédet a Kövecsesbe, ebéd a Tllosfához, ebéd Kerektóba, ebéd Fenékbe — mondta reggelente, S én délben az utak bársonyos, kövér forró porában „öles“ léptekkel vittem, jobb kezemben a kétliteres kendét, a födöje papírral leszorítva, hogy ki ne löcsögjön a leves, a másik kézben kenyérruhába kötve edényben, vagy papírba csomagolva a másikfélét. A legtöbbször mindent egyedül 6 fogyasztotta el. Nagyétkű ember volt. Élete „főmúvének“ a házépítést tartotta. Éveken keresztül készülődött hozzá. Mórt vetett, taposta a törekes sarat, hol egyedül, hol többedmagával. Kutat ásott a ho mokba az életerős férfirokonokkal majd hozzákezdett az alapok kiá sásához... Hány gyötrődő év kel lett ahhoz, amíg egy téli éjsza kán a gyommal benőtt homokpusztán a félig elkészült piros cserepes házába vihette családját? ... A cllinderes, díszes petróleumlámpa fényét s a földes sötét szobát felcserélte a padlós, villanyfényben úszó, de szerény új lakással. Micsoda öröm volt ezi Életébe az évek szóltak bele, az idő elemésztette, a sodró természet szele. Pedig micsoda lendüiet és kedv fűtötte öt évtizedeken keresztül. Aztán szemmel láthatóan megtört. De addig dallal és füttyszóval végezte a legnehezebb paraszti munkát is. Aratáskor meg-megállva messze zengett ajkáról az ének, magával ragadta az aratókat, marokszedőket. A két háború között a faluban fénykorát élő népszínművek kiváló, lelkes tolmácsolója, főszereplője volt. Mulatott — józan fejjel —, a- hogy csak kevesen tudnak; stöbh mint harmincéves koráig vőfélyke-’ dett. Szerette a nótát, majdnem any- nylra, mint ahogy dolgozni szeretett, becsülettel, sem a munkát, sem önmagát, de másokat sem becsapva. Életeleme volt a dal. Kiapadhatatlan forrása volt a dalnak. Mu- latás közben — új dalszövegeket rögtönzött, vidám, tréfás sorokat költött. Nötafa volt. Aztán a sors derékba kapta a nótatát. Hervadni kez„Falu népe szépen, sorban, megindul a harangszóra, sírdogál egy régi nóta.. dett a lombja, és az egész törzs megroggyant, beléroskadt Télidőben kosarakat kötött vesz szőből, zsupszalmából, s közben halkult a dal, a füttyszó. A virá gos kikeletben kerékpáron járta a határt — szerette a természp tét. Kora tavasszal Ibolyacsokor ral, nyár elején mezei csokorral tért haza s örömmel mutatta min denkinek. Ojjászületett, ha a ha tárból megtért Utolsó nyarán utoljára csendül tek fel kedvenc dalai az augusz tus elejt éjszakában: a Kint lakom én Kisperjésen. Elkerülsz, mert szegény vagyok. Szánt a babám, csireg-csörög... kezdetűek és a tréfás dalok egész sora. A kert virágai is megszeppenve hallgatták Utolsó fellángolás volt ez. Hol volt már a helye a kirobbanó nagy vitáknak. Szemmel látható volt, a tűz parázsa ellobbant már, és be felé izzik önemésztő lánggal. A késő őszben kiállt az udvarra, nagyokat sóhajtott búcsúzott a tárgyaktól, s a lelke közben együtt sírt a haldokló természettel. Csőn desen lobogott. Aztán végleg ágynak esett. Látó gatók jöttek, és ő a végről szólt a halálra célozgatott. — Meglásd megjön a tavasz, kinyílik az idő helyre jössz — mondta neki bíztatóan az ajtóban állva egyik nagybácsi. Csak a fejével intett nemet, s még jobban elkeseredett. Kórházról hallani sem akart; életében soha másutt nem hajtotta á lomra a fejét, csak szülőfalujában. „Itthon akarok meghalni“ — olvasható volt a tekintetéből. Felesége kísérte ki: a szoba küszöbén megállt, s úgy belekapaszkodott az ajtőragasztőba, mint aki örökre maradni akar. Hályogos szemmel körülhordozta tekintetét a konyha tárgyain, s egy elhaló sóhaj után elindult. Csak egy éj szakát bírt ki ott, többet nem tudott elviselni, mert idegenben még a magány is nehezebb. ...S ott azon a februári délutánon kidőlt a nőtafa. Kimúlását csöndes lobogás kísérte. Mint any- nyi kemény akácot meg tölgyet a szülőfalu határában, derékba kapta őt is a vihar. Koporsója előtt ott haladtak a paraszti élettől megtört sorstársak ..., mutatva a jól kitaposott utat végig az Újsoron, a „nagydombra“. Mert falunk legmagasabb pontja a temetödomb. Messze ellát onnan az ember, hiszen fogy, ritkul, egyre kevesebb a terebélyes fa a környéken. De néha úgy látom, hogy a domb oldalán terebélyesedik, több száz nótától az ősi földben gyökeret eresztve — egy NÖTAFA.
