Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-17 / 20. szám
„0, mily idegesítöek azok a lények, akik közömbösek a szívünknek, akik kiválasztatlak bennünket, de akiket mi nem választottunk kit Annyira kívül vannak rajtunk, hogy semmit sem akarunk tudni róluk, a haláluk éppúgy nem érintene, mint az életük, pedig ők azok, a- kik benépesítik életünket.“ Frangois Maurice: A szerelem sivataga) H a már így összejöttünk, én is elmondok egy történetet. Soha nem felejtem el; álmomból csöngetett föl Bakancs. Mi kor végre megértettem, hogy mi van, megfoghatatlan re megés terjedt szét bennem. „Jakab öngyilkos lett, Jakab öngyilkos lett..Bakancs szemében végtelen szomorúság sötétlett. — Öltözz, megyünk! Júlia kint vár a kocsiban. „Sietni kell, hisz Jakab öngyilkos lett.“ Egy perc múlva kint álltunk a kocsinál. Bakancs százhuszassal száguldott. Föl-le kapcsolgatta a lámpákat. Köd volt — Vigyázz, te mar ... Késöl Palancslntává lapi tottuk az aszfalton ballagó két sündlsznót „Százhuszas sál menni és elgyúrni két sUndisznót.................ráadásul Jakab is halott.“ A tükörből láttam, ahogy Júlia a hátsó ülésen szun dlkál. Bakancs letekerte az ablakot. Éles szél csapott az arcomba. Most tudatosítot tam az első olyan érzésemet melyet nem Jakab halálhí re váltott ki. éreztem, rend kívüli nap előjátéka az a kellemetlen hajnal. — Tekerd tel azt a ro hadt ablakot! Megvesztél?! Lekanyarodtunk a megke ményedett kocslkeréknyo- moktól egy rettenetes zö työgös mellékútra. Bakancs gyakran rám pillantott, de nem szólt semmit. Láttam a tükörből, hogy Júlia meg mozdult. — Megálltunk. Kiszáll tunk. Szeles, ködös novem béri hajnal volt. Szia. Júlia megrázkódott a hi deg szélben. Almosán körülnézett: — Szia — aztán nyújtózott egy nagyot. Bakancs bezárta a kocsit. A leereszkedő kásás kö döt nem bírta szétfújni a szél Nyálkás, síkos volt az agyagos talaj. Nehéz ho mály borította a ház mögött a kertet, ahol pár hónapjí; még tarka őszirózsák és dá liák erdeje virított. Bakancs kinyitotta a ka put. Végigmentünk a beton kockákkal kirakott Járdán A fehérre mázolt előszó ba egyetlen praktikus dísz> a faragott ruhafogas. Ern dobtam a télikabátom, ami kor Júlia hirtelen zokogást), tört ki. Tenyerébe rejtette a arcát. Bakancs látszólag kö zömbös tekintettel végig mérte és a mOteremaJtó f( lé intve megszólalt: — Mielőtt bemennénk: n- nyúljatok semmlhezl Nen értettem. Kitárta az ajtót lépjünk beljebb. A szemközti falnak tá masztva különböző nagysá gú lécekre feszített üres vásznak — vagy tíz — vá rakoztak Igyekeztem egyet len pillanat alatt magamba szívni a festékek, vásznak ecsetek ledobott háttér-tex tíllák hangulatát. Örökre emlékezetembe vésni a csu paszon világító villanyégőt, a nagy sötét ablakon bebámu 16 sűrű ködöt. Lenyűgözve álltam meg Jakab örökre félbehagyott képe előtt szürke háttérből kiemelkedő meztelen lányalak. A test merev tartású, nem ki dolgozott de az arc már tökéletesen kész: vékony, kis sé szétnyíló ajkak mögött, az : eltakart íny boltíve a- latt. a sejtetett nyelv trónján, 8 klvlllanó fogak küszöbén titkok várakoznak: türelmetlenül tolakszanak, lökdösik egymást a soha el nem hangzó igazságot hordozó hangok. A szem a tiszta tekintet, a titokrejtő száj ellentéte. A belenéző, a bele nem látó ember számára Jelentéktelen szempár: hófehér mezőben két ébenfekete szembogár. Ezek a szemek soha senkit nem ejtenek závarba, rafflnált pllzsölgette, csapkodta a tenyerét. Egy helyben állva rltmusosan mozgott, hogy felmelegítse magát: — Menjünk márl — mondta. — Nem kéne becsukni az ablakot? — kérdeztem. Bakancs és Júlia egymásra néztek, én kettőjükre. — Nem. — Art a képeknek a nyirkosság. lantással, nem kacsintanak senkire, mert más a dolguk Ahogy Brassat mondja: meg érteni a titkot, megöröklte ni azt, ami változó vagy ve szendö, — Nézed Júliát? — kér dezte gúnyosan Bakancs Rágyújtott, aztán kitárta a? egyik hatalmas, vaskeretes ablakszárnyat. Nyirkos hl deg tódult be a műterembe Mozdulatlanul állt az ablak nál. Nézte az útszéli Jege nyék kopasz ágainak ránga tózását a hajnali szélben Mintha valami fontos jelenséget figyelne, hallgatta a szelet. Júlia feitűrt kabátgallérral, fázósiín állt az ajtóbap. Dör— Nem kell becsuknll — kiáltott vissza Bakancs. Ö ment elöl, mögötte Júlia és végül harmadiknak én. Ahogy felértünk. Bakancs bekapcsolta a fűtőtestet. Jú lia a heverőre dobta a ka bátját, leült és rágyújtott Bakancs töltött, én a köny veket nézegettem. Kaffka Per-ére lettem figyelmes. Ki nyitva feküdt a polcon. Fel vettem és találomra beleol vastam, ahol nyitva volt; „— A festő tekintetében szemrehányás bujkált, ahogy K. Ilyen kezességgel akarja megterhelni. — Igazán bará ti tett volna — mondta K. — És a bíró hlnne önnek, és mégsem mentené föl végleg? — Ahogy már megmondtam — válaszolta a festő.“ — Olvasod? — kérdeztem címlapjával Bakancs felé fordítva a könyvet. — Jakabé, ő olvasta. Különben már én Is belenéz tem. — Akarod a Kastély-t, megvan. — Nem. Olvastam. Ogy, tettem, mintha elhinném. Egyszerre elviselhetetlenné vált, hogy nem tudtam, mire ez az egész. Hajnalban ... — Minek hoztatok most ide? Júlia teljesen kiborult. Kezével eltakarta az arcát. — Miért is mentem el ab ba a rohadt uszodába? Mondta hogy maradjak Itt vele .. Hogy kért... Tisztára odavolt... Ilyen állat vagyok ... Tudtam, hamarosan abbahagyja Mindig váratlanul kezd el hisztiznl. Egy Ideig még némán rázta a zokogás — Te ho! voltál? — kér deztem Bakancstól. — Vele — biccentett Jú ua felé Ogy éreztem, rögtön be- gerjedek Vigyáznom kellett, hogy ne kezdjek ordítozni. — Mit akartok? Mondjátok már meg ml az Istent akartok ... — Megtudni az Igazat. Ez BakancsI 0 akarja megtudni az igazat! Obi Hát ezért... az Igazat. Miféle Igazat? Mikor azt sem tudom, hogy ml az az Igazság. Ezt meg kellene tőlük kérdezni. De már késő Előbb kellett volna Ogy látszik, hogy ők se tud ják. Talán azt hiszik, hogv én tudom Biztosan. Azért zavartak most ide... Ki váncsi vagyok én erre egy általán .. .7 Micsoda marha Ság ez? Kínomban majdnem elsír tam magam. Éreztem, hogy a rendkívüli dolognak ha marosan be kejl követkéz nie. Bakancs előhúzott valahonnan egy újságot és olvasást mímelve a lapok mögé bújt. Én az ablakhoz mentem, nézelődtem, mint aki először Jár valahol. Júlia tétován a táskájáért nyúlt, hogy kihalássza belőle a cigarettáját, de félúton megállt a keze; eszébe Jutott, hogy az előbb az asztalon hagyta a dobozt. Szeme a keze útját kísérte. Oda se nézett, úgy tapogatta ki ujjaival a gyufát. Ezek becsapnak, ki akarnak próbálni és megalázni, gondoltam. — Rágyújtasz? — mondta Júlia, felém lökve a dobozt Kihúztam egyet a dobozból. Júlia tüzet adott. Barna sze méhen valami elégedett, ka Ján mosoly bújkált. Asztal ra pottyant a gyufa is. Valami lassú, teátráHs Járkálásba kezdtem az ablakig meg vissza. Egyszer- csak aztán megálltam Júliá val szemben, elvettem a cigarettásdobozt, és mint va laml csodálni való rltkasá got, amit akkor látnék elő szőr és utoljára, elmerülten sokáig bámultam az ezüst alapra nyomott plrosbetűs feliratot: „DU MAURIER“. Kinyílt az ajtó Ogy éreztem, megduzzad az agyam és szétrepeszti a koponyámat. Megszédültem de állva maradtam. Láttam amint Bakancs lassan leen gedi orra elől az újságot Jakab az ajtóban állt, szá ja széles mosolyra nyílt: — Most már feküdjetek le — mondta. Bakancs arca előtt reme gett az újság, annyira ráz ta a visszafojtott röhögés Júlia hangosan vihogva tá molygott kifelé: — Igazad volt. Jakab, Iga zad volt... Amikor kiértem az ország útra, lelassítottam. A búza táblák fölött varjak röpdös tek. Fülemben hasogatott ellenséges károgásuk. Tü dőmben szétáradt a párás hideg levegő, testemben pe dig fásult remegés hullám zott. Nem jött utánam senki. lOZEF MiEA ■» ' V/ ri „Szégyen nélkül kérdezünk rá a lényeges dolgokra“ vallotta Jozef Milialküvlő az Immár középnemzedékhez tartozó szlovák költő tizenöt évvel ezelőtt. Az akkor kimondott ars poétikájához ma is hü, s a tárgyak, a való világ önálló életet élnek a költészetében. Az oldali GERGELY VERA rajzaival ilinsztráltnk. Pablo iVerudához Jártamban-ké Itemben kérdezgetem, hol, hol lehet most maga. És nincsen felelet. Lehet, hogy „áll a virradatl.. .* ban, földvértezve égő türelemmé Én is mint olyan bejönni vágyok, és nincs rá módom és nincs helyem Pablo volt maga is, akárcsak Picasso, i nappalainak és tárgyalnak tarkaságában is éppoly gyö/nyörü. Eltűnünk lassan mint hevenyben esőcseppek egymás után túlélve az ablak keretén. Lehet, hogy „áll a virradat ban. fölvértezve égő türelemmel Én Is, mint olyan bejönni vágyok és szeretem és szeretem ékesszólö téglavörös ódáit Kulcsár Ferenc fordítása Sajnálat 0, világ, te úgy hízelegsz nekem, de mi ennék az ára, az érverés, a szív, a tudat micsoda mutatványa, a lét és a semmi milyen iszonyatnak kell összefüggni. 0, vtlág, te úgy fenyegetsz, habozol, és oly nehezen s távolról adsz jelt nekem. Parancsolgatsz, javitsz engem, megfertőzöl s magamra hagysz. Szinte tapinthatóan álmodom. Es kifelé vérzek. KULCbAR Ferenc fordítása X X X Hol az a gyertyánfa, amely mellett fázom, hol az a diófa, amely mellett kiver a veríték? Félek a gyermekektől, egy kígyó belémmart. Az asztal már nem lehet hallgatabb. Ülök, mint egy púpos, mögöttem az ajtó. NÉMETH István fordítása VETEK A TŰZRE Akkor fázott a lábam. Most dalol a kályhám, a falon megmozdult egy Iszonyú árnvék. A tárgyak és zugok sokáig izzanak. Kezembe került egy kék füzet az ötödik osztályból, laponként forgatom, pántjaiban néma. A vaksi parazsat a víz fölé emeltem. A hajamban ég, lapátomon lángralnbban a tenyerem. Hallgatok, elönt a pír, mint egy indiánt. Amikor meghalt az a fiú, aki nálunk a sétányon a szánkójával beleüfközötl a fába, vagy amikor agyoncsapta magát iskolatársam Marián Steller Szent Mihály lován kék bóbita ékeskedett. Én hiszem, hogy a bánat idővel acéloskőken elmegyen. A ml jó öreg tanító nénink haja már egészen nófehér volt NÉMFTt-l to- -f* * tu
