Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-05-10 / 19. szám
9 VÜRŰS PÉTER KULCSÁR FERENC KOLTO ROVATA LAMPL ZSUZSA HÉTVÉGI HANGULAT Hetente egyszer segédmunkaerő vagyok a Luxorban. Jól fizetnek, jól lehet szórakozni, szóval úgy egészében tetszik. Ma reggel jókedvűen ugrottam Jel a buszra. Jókedvűen, mert sikerült felülkerekednem a lusta Zsén, aki megijed a hófúvástól és sóvárog az ágy u- tán. A másik Zsé, a különc és hóbortos, az ablakot figyelte, ahogyan az összetapadt hópi- hék ide-oda csuszkorálva keskeny kis utakat vájtak a gyöngyöző párába. Ügy mozogtak, mint az ismeretterjesztő filmek bacilusai és mtkróbái. Lassan- lassan -elnehezedtek, s nem bírva feneküket oldalra ' fordultak s legördültek. Azután Zs^, de az a másik, a jobb, azt vette észre, hogy ezekből a kis hótömegekböl itt-ott kivehető egy kutija vagy éppen egy sellő alakja. Vagy egy királyfié, akinek éppen most gördül a fejére egy újabb hóbacilus-ko- rona... Munkát koldultam, hát beállítottak a cukrászdába. Dobozokat hajtogatni. Egy, kettő, három. Ütemesen, mint a kőfaragók, két hajtás, egy szünet, két hajtás, egy szünet, dobozhegy. A végén már úgy dolgoztam, mint egy gép, és állandóan nevetnem kellett, mert magam e- lött láttam a Tóték hadnagy u- rát, a nagy dobozolót, meg mindent, még a csipog'ót is. Csak egy függöny választott el a vevőktől, akik egymást szidva és tiporva rohamozták meg a pultot. Főleg akkor zúgott és zsibongott a tömeg,- ha új süteménydarabok kerültek a tálcákra, vagy ha valamelyik szerencsés vevőtárs az ajtó felé igyekezett. Ilyenkor mindenki felhördült és ádáz gyűlölettel nézte a kifelé tartó, izgalomtól remegő polgártárs kezében a nylonszalaggal átkötött fehér dobozt. Mindez karácsonykor, a szeretet ünnepén történt. A főnök látta, hogy jókedvem van, és nő a dobozhegy, ezért levitt az alagsorba. Koszos volt ■— nagy, kormos labirintus. Takarítsam ki, mondta, de nehogy féljek ám! Hát jó. Elöl sötét, hátul sötét, középen sötét. Kitapogattam a villanykapcsolót és terepszemlére indultam a már fényben úszó folyosón. Lépten- -nyomon szeretkező svábbogarakat láttam, meg szürke kis porhalmokat. Szóval patkányok is. De az ember truccból sem fél. Különben is, a dolognak nem a hétköznapi, hanem az izgalmas, szokatlan oldalát kell nézni, és mindjárt más. Folyosó, ahol nyugodtan leülhetek, ahol a szemétládából kilóghat Bs ez a lényeg. Végül röhögnöm kellett. Segíts magadon! Fogtam a felhasadt kárpítú rozoga székeket s bevagdostam őket a sarokba. Egy kézzel. Toldi Miklós. Egy, kettő, három, puff, a szemetet a fazékba, a fedelet a fazékra, nnna. Korom nincs, kosz nincs, kész. Kedvem lett volna valami marhaságot csinálni. De nem jött senki, hogy rákattinthassam a villanyt. Azután felfedeztem, hogy a jQbí*rdall három lépcső — ahol megszámlálhatatlan bogárhulla hever, lábaik az égnek merednek és az üres kitinburkok ropognak a csizmasarok alatt — a cuk- rászműhelyhez vezet. Elképzeltem, milyen jó lesz, ha én innen alulról felhuhogok. Huhú, nuhü, huhúúú ... Keresnek és nem találnak. ■ Bosszút áll a svábbogár ... Es jött a főnök. Megdicsért, átnyújtotta a múlt havi fizetést, és elvitt dobozolni. Még két órát hajtogattam a papundeklit, kőiben belémerö- szakoltak egy csomó tejszínhabot. Most zsebretett kézzel megyek az.'utcán, piros kucsmában, mindenki megnéz. KI- LENCVENHArOM koronám van, és fantasztikusan jó a kedvem. / boozsAr gyula KÉPZELT PÁRBESZÉD A hátam mögött (soha szemtől szemben] bizonyára azt mondod rólam: „különc“. Nevetni volna kedvem. „Dehát verseket írsz meg miegymást?!“ Miiyen' könnyű annak a dolga, akt csak verseket ír „Mégis... mégis, ml az, amit művelsz?“ Mit válaszoljak erre, hogy kerüljem a közhelyeket (mert tett nélkül a sző üres locsogás] „De tulajdonképpen,,,“ Ne haragudj, hogy a szavadba vágok, de kimondom mégis (habár merészségnek tűnik]: önfelforgató tevékenységet folytatok (tudom, túl prózai a megfogalmazás), lerombolom hamis önmagam falait. Eme felfordulás és romok közepette keresem önmagam, téged, őket, másokat, hogy közösen építsük fel a tiszta önmagunkat. „Sikerül-e majd?“ Nem tudom. Egymagám lángolása, lázadása kevés. Társak kellenek. Te ts. Ok is. Sokan. „Valamiféle világmegváltásra készülsz?“ Nem. Csak már éppen ideje volna másképpen élni: levetni álarcunkat, kilépni a megszokás kényelméből. „Nem gondolod, hogy közhelyeket emlegetsz?“ Lehet. Nem vitatkozom. Viszont elgondolkozhatnál azon, miért válnak a szavak közhelyekké! Lörincz Zsuzsa tusrajzai A furcsa mosolyú öregember Nem is olyan régen, az egyik nagyk^- ségünkben szereltem volna meglátogatni e- gylk régi osztálytársamat. Barátom nevét természetesen tudtam, de hogy merre is lakik, az kérdőjel volt számomra. Kissé izgultam, ugyanis még sohasem jártam náluk, s a látogatásomat meglepetésnek szántam. Az autóbuszról leszállva elindultam bal kéz felé de csak úgy ösztönszerűleg. hátha sikerrel járok Jlgaz, ezzel az erővel jobbra is mehettem oolnaj. Ahogy ballagtam, zöldre festett kerítés tövében, magas, kecskelábú pádon egy hetven-nyolc- van körüli, fehér hátú bácsikát pillantottam meg. Elmerengve üldögélt a kellemes húst oífjó diólombok alatt. Szinte illetlenségnek tartottam, hogy tiszteletre méltó mozdulatlanságában, a gondolataival és emlékeivel magába szálló öreget kizökkentsem lomutazásaiból. De mit tehettem ... Köszöntem s -megszólítottam. — Aggyleten ~ válaszait közömbös rövidséggel —, ml járatban?.... Elmondtam mit akarok, kit keresek, megkérdeztem, hogyan találhatom meg. A név hallatára felfigyelt. Huncut mosoly suhant át a bajusza alatt. Rám hunyorított majd kopott görbebotjával, mellyel pillanatokkal ezelőtt még a fejét támasztotta, hosszan megnyújtotta jövetirányomat. — Csak menjen ezen tovább, ez az út o- davisz... — mondta ízes magyarsággal az öreg, és folytatta, —. majd a kocsmánál térjen le balra, s ha végigment azon az utcán, akkor megint balra menjen. Abba az utcába egy szűk utcácska lorkoUik. azon elér a halastóhoz azt megkerüli a kis földes mellékúton, és a futballpálya mögötti í/ soron, úgy a közepe Iáján a két ikerház közötti zöld ablakosban találja az... — Itt valami érthetetlent motyogott. — Aztán járjon szerencsével — tette még hozzá, és botjával jwcsa ábrákat kezdett rajzolni az utca szürkén szontias porába. Izzadságtól , gyöngyöző homlokomat megtörölve. majköszöntem az útbaigazítást, férfiasán kezet sz'trllotlunk és én — mint aki sikerrel vette az első akadályt — jókedvűen tovabbálltam... Közel egy órai keresgélés után kezdtem türelmemet veszíteni. Gorombán szidalmaztam magamai, hogy miért ts nem figyeltem jobban az útbaigazításra. Miközben össze vissza bolyongtam, eszembe jutott az öregúr furcsa mosolya. Csak nem akart valamiért bolonddá tenni? — suhant át rajtam. De gyorsan elhessegettem a gondolatot, és már jól bevált utazómódszer szerint inkább kérdezősködni kezdtem. A további helyes menetirányt egy nyurga vasutas, két iskolás nebuló, maja egy csinos hölgy adta meg Végül egy nénikéhez fordultam, aki kristálytiszta vízzel teli kannát cipelt. A sok kérdezOsködés eredményeként, ha kicsit fáradtan is, az említett zöld ablakos ház előtt találtam magamat. Azonnal becsöngettem. Kisvártatva a már ismerős öregember jelent meg az ajtóban Az ősz hajú öreg szelíd, de számomra akkor még furcsa és érthetetlennek tűnő mosolya mögül előlépett unokája, az én egykori osztálytársam., Az út csakugyan odavltt. Csak menni kellett rajta. CS. K. PARKANY. írása, sajnos, a legjobb szándékkal sem nevezhető novellának. A fiktív történél, azonkívül, hogy sok benne a logikai bukfenc, nem vált — és nem is válhatott — hitelessé, hiszen a kigondolt, ill. hallott történet 32 éves történelem, melyet maga közvetlenül nem élt át a valóságban, de elsősorban magában az írásban sem. A vaióságismeret — ember- és történelemismeret sokkal mé lyebb és érettebb birtoklása (és nem utolsósorban irodalmi műveltség és írói tehetség] birkózhatna csak meg ezzel ;i témával. Nem tudja, szerelmes volt-e a hősnő, mert „nem hagyott ránk naplót“, mégis, többek között a sz^ro'mese nevében teszik le sírjára az emlékezés virágait. A GONDOLAT. A nyers gondolatok leírása, ill. megírása sem nélkülözheti a stilisztikát, még kevésbé a helyes arányos komponálást. Kesernyés Iróniája, 111. öniróniája szimpatikus arcot, jiiláglátást takargat, de sajnos, egyelő re csak takargat. Állomási történetének a fölépítése túl ságosan aránytalan, „fecsegő“. A Kicsi öcsi-motívumot szánta a novella magvának, mindennek érte kellene történnie előtte, de elköveti azt a hibát, hogy egy sor egészen más cselekményt ír le, mégpedig úgy, hogy azok nem a hős fellépését, kiemelését készítik elő, ellenkezőleg, fölaprózzák a novellát. Így Kicsi öcsi megjelenése is csak egy lesz a többi cselekmény között. Nem készült fel a novellára, nem komponálta meg gondolatban, így az összerakott kockák nem válnak mozaikká. Nem érezzük, hogy a sok rész egy gondolatot, egy magatartást támo gat, hogy ennek a kedvéért szerepelnek a novellában. indulás. Két édeskésen fanyar „lőve story“-ja problé- mátlan, minden katarzist nélkülöző, egysíkú beszéd. Az író hideg kívülállása olykor helyénvaló lehet, de nem veszi Fölhívjuk a fiatalok figyelmét, hogy akik tehetséget éreznek magukban és munkáikat — rajzaikat, művészfotóikat — a közös asztalra szánták, jelentkezzenek velük az Üj Ifjúság Üj Hajtások című rovatában. észre, hogy meghatónak szánt történetei — Így előadva — szentimentálisak, és az olvasóból elfújja őket nemcsak a szél, hanem a szellő, sőt a fuvallat is. Írásai elárulják, hogy körülbelül őszinte, azaz hát Ilyen „mélységeit“ lát ja csak egyelőre az emberi kapcsolatoknak; szinte törté nés nélkül vagy sematikus történettel; színtelen, hltelte len, unalmas, ügyetlen lélekrajzzal. Történeteiben nincsen ellenállás, amelyet le kellene küzdeni, amelyekkel ütköznie kellene a szereplőknek, amely által az író hitelesíthetné a mondanivalóját, s történetét irodalmi művé, novellává emelné, esztétikai értékét is teremtve. PS. A rekviem halotti misét, gyászmisét jelent; versé nek alvilága viszont, állítása szerint Is él, létezik; „csak te vagy..., rád Ismerek“ — írja. Az élőért, a létező ért nem szoktak rekviemet mondani, ill, írni. S ha versének alvilága el is pusztulna — megérdemelne az egy gyászmisét? „Bonyolult“ lázadása inkább humoros, értelmi és képzavarokkal, helyesírási hibákkal körítve: „a ladik magányos tekintete“, ,,letvek morgása', ,,egy szellő", „a csend nyugovóra tér“, stb, SZ. V. 1 A. Gyorsan abba kellene hagynia mindazi, a- mit eddig csinált — veszélyesen „szaval“, ielszlriesen arról, hogy milyen mélyek a világ dolgai és jelenségei; nagyon sután arról, hogy milyen nagyot akar alkotni rossz rímekkel, ritmusokkal, szólamokkal. Ha mlndezekel abbahagyja, s megpróbál alkotni Is, még esélye is lehel. LITER. Amennyire sikerült kisllabizálnoni a kézírását verseiben az eddig olvasott, rendszeriel«nül teloolgozoti es elsajátított irodalmi anyagnak az ugyancsak vegyes és zavaros utőrezdüléseit éreztem. A ver 5ck felépítése által nem indokolt, nem Igazoli „pesszimizmust“ valamiféié téves hit és bizalom szüli, mintha abban reménykedne, hegy ami sötét, jajgató, az biztosítja a verset Nincs így. A verset az őszinteség, a pontosság a logika szüli, az eredetiség, a tartalom és forma egysége, a — költő. MÄJUS 1. Romantikus zavarosság leszi érlhetetlenné és értelmetlenné a verselt, azaz érzéseinek és gondolatainak tisztázatlansága. A vers elindítása után egyre jobban el tévelyeg, elveszti a gondolati vagy érzelmi mag fonalát — olyan kuaza labirintusba jut, melyből még a mitológiai Arladné sem tudná kivezetni. A másik véglete verselnek a banális „egyszerűség“ rossz Ízű nagyotmondás sál keverve. Ember és világának viszonya ennél sokkal összetettebb és ugyanakkor sokkal egyszerűbb K Zs. SZENTES. Harcias levele nincs összhangban munkálnak értékével. Két kis verse l álságosán Is ismerő sen hangzik, népies Íz és emlőkversek keveredése — az eredetiség minden jegye nélkül. Rajza még ennél is Igénytelenebb.
