Új Ifjúság, 1977. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1977-04-26 / 17. szám
M 9 J akoby Gyula festőművész Szlovákia egyik legjelentősebb élő festője. Bárhol mutatják be Szlovákia újabbkori művészetét, az ö festményeit soha nem hagyják ki. Párizsban, Brüsszelben, és más városokban büszkélkedtünk az alkotásaival. Bazovsky, Benka, Fulla, Gwerk, jasusch, Majernik, Mudroch társaságába tartozik. Egyik fiatal méltatőja, a magyarországi Hanh Ferenc azt Irta képeiről, hogy „megbillentették a termet“, Jakoby Gyula már nem fiatal, hetvennégy éves, vajon hogyan él, dolgozik-e még egyáltalán, kérdem magamtól, s ' Indulok Koáicére (Kassára), hogy meglátogassam és hírt adjak róla. Mint Weöres Sándor írja, a nagy művészek rendszerint kivételes egyéniségek, s a legnagyobbak kiváló emberek is. Jakoby Gyula sem lehet más. De milyen? Becsengetek hozzá, de felesége nyit ajtót. Jakoby Gyula nincs odahaza. Talán örülök is ennek, mert a művész képeiben első látásra több a feszültség, semhogy azonnal megérthetném a mondanivalójukat. így hát hosszan elbeszélgetek a művész élettársával, és közben nézem a képeket. Velem szemben egy kevélyen lépegető kakas. Van valami emberi az Idegesen vászonra vitt vonásaiban. Oldalt az egyik képen egy szamár kapaszkodik fel a dombra. Hátsó lába megroggyant, az első pedig erőtlenül kapaszkodik. A lábak fölött bánatos fej. Az egész alig pár vonás, szinte csak jelzés, de felér egy látomással. Az ablakhoz közel egy másik kép. Ezt valamivel korábban festhette A vörös kör szélén- elnyúlt nagy állattetem, körülötte csodálkozó vézna állatok, fölötte pedig egy zöld kis szamár, amint kimúlt anyja fölé hajol. » Jobbra a régi képek, többek között egy fekvő akt. — Ezért kapta 1934-ben Kassa város nagydiját — tájékoztat a feleség. Végigjárjuk a háromszobás lakást. Micsoda lakási „Minden régi érték ott tényleg a szellem gazdagságáról szól...“ írja Jaromlr Zemina cseh műtörténész. Nincs is itt fölösleges bútordarab, szekrény, vagy ilyesmi. Csak a legszükségesebb ülő- és fekvőalkal- matosságok s néhány szép eredeti színes díszítésű tull- pántos láda. A falakon régi mézeskalácsos-formák, réztáblák, a ládákon vert kupák, vázák, cserépedények. A harmadik szoba, amely egyben a művész műterme, annyiban más, hogy a szoba közepén ott a festőállvány, s a képek nemcsak a falakat foglalják el, a földön a falnak támasztva is sok van belőlük. Az utőbblak természetesen mind újak és egyre szűkszavúbbak. A groteszk, alig jelzett figurák mély szemgödréből a szemek világítanak, és Idegesítően kérlelhetetlenül villannak ki a szájból a fogak. Élünk, de minden pillanatban szembenéz velünk a halál. A képekről azt mondhatnám, hogy belső víziók, ezért aztán nem egykönnyen érthetők Dehát, érthető az élet? Amikor másnap újra Csöngetek a művész nyit ajtót. Természetes szívélyességgel fogad. Aztán beszél magáról. — Nem ragadtam bele a sárba... Mindig hajtott valami... Volt elképzelésem, szándékom, valamit el akartam mondani.;. Nem elégedtem meg azzal, ami van, amit tegnap festettem. Megálltam egy-egy kép előtt, s ha rájöttem, hogy nem jó, volt erőm hozzá, hogy megsemmisítsem, és újat fessek helyette. — Megsemmisítette? — szisszenek fel. ~ Igen, arai nem jó, azt meg kell semmisíteni. Nem én vagyok az első, aki ezt teszi. Többek között Roualt is, aki egyesek szerint több mint háromszáz képét semmisítette meg. Mert nem olyan egyszerű dolog festeni. Az embernek megvannak az elképzelései, de nem mindig sikerül maradéktalanul megvalósítani. Mert hiába minden, ha az anyag nem engedelmeskedik. Itt van mindjárt ä festék, a piszkos festék — mondja. — Piszkos festék? — nézek rá kérdően, s várom a magyarázatát. És ő el is mondja, hogy nemcsak az összetételére gondol. Jakoby Gyula színei ugyanis mindig egészen tiszták, áttetszőek, világítanak, s azonnal felismerhetők. Közben míg így tűnődöm, elakad a beszélgetésünk, s ezért oldalt fordulok a fentebb említett szamaras kép felé. — önarckép — mondja a művész. — Legalábbis én így nevezem. Most jártam Bratislavában, megtekintettem az újonnan megnyílt Nemzeti Galériát, megnéztem a képeim elhelyezését, elmentem néhány barátomhoz, s az egyiknél diapozitívról felnagyítva levetítették nekem ezt a képet. Mintha egy barlangból mászna ki, esetük, botllk, kapaszkodik ez a szegény pára. Semmi, csak néhány vonás, de minden benne van. Minden a szándékok és eshetőségek. ami körülvesz... El is neveztem magamban Törtető szamárnak. Mert ml más az ember, mint törtető szamár. Botladozva, bizonytalanul, hátrálva és előre lendülve törjük magunknak az utat... A szemem tovább járatom a falon. Az ablakon már besüt a délutáni nap, s így a színek még áttetszőbbek, még jobban fénylenek. Szinte világít a képéből a kis zöld szamár. — Zöld szamár... zöld... Ez nálam ilyen festői motívum Van Bortnyík Sándornak is — annak Idején járt Kassán — egy képe, melynek a címe Zöld szamár. De nálam ez egészen más valami. Olyan festői motívum, ami más képeken Is megjelenik, ami újra és újra visszatér, ami fejlődik és változik, de ami mégis mindig jelen van... — Bortnyík Sándor az egyik legjelentősebb magyar a- vantgardlsta festő. Abban az Időben ebben a városban is jelentős művészeti élet folyt, nagy egyéniségek éltek itt, és indultak el a városból. Mit jelentett ez egy fiatal festőnövendéknek? — Mai szemmel nézve a dolgokat, tulajdonképpen nem volt itt semmi. Viszont, ha összehasonlítjuk más városokkal az akkori Kassát, talán van miről beszélni. Abban az időben dr Polák volt a városi múzeum Igazgatója. 0 szervezte a város művészejti életét, rendezte a kiállftásokat. Köréje és Krón grafikusművész köré tömörültünk. Az u- tóbbinak festőiskolája volt a múzeumban. Én is nála ismerkedtem meg a festészet alapelemeivel. Sok komoly ember járt Itt abban az Időben, és sok komoly ember InLÁTOGATÖBAN JAKOBY GYULA FESTŐMŰVÉSZNÉL Jakoby Gyula festőművész A szelek mérgét nemesen kiálltam- la- . ;r Jakoby Gyula: Női figura dúlt el a városból. Hogy mást no is mondjak, Koloman Sokol, a világhírű grafikus, a híres mexikói grafika atyja is Krón Iskolájából indult. Aztán Feld János, Kőváry Jenő, Schiller Géza, Foltien Jenő, Collinászl György, Közben itt voltak az idősebbek, Halász-Hradll, Jasusch és mások. — Hogyan élt meg ennyi festő ebben a viszonylag kis városban? — Elég nehezen. Mint Halász-Hradll mondta, a legele- setebbek közé, a koldusok és a számkivetettek közé tartoztak. Jakoby Gyula a legjelentősebbek közé tartozott, díjazták a munkáit, ennek ellenére a szegények közé tartozott? — De mennyire! 1934-ben, amikor megkaptam a város díját, volt egy kiállításom. Ezt aztán PreSovon is megU- mételtük, és így több képem elkelt. Majdnem ötezer koronát kaptam egyszerre, de ez kivételnek számított. A művészek legtöbbje és jó magam is csak tengettem az életemet. Itt-ott egy-egy jőbarát vásárolt az embertől képet, hogy támogassa, kis jövedelemhez juttassa. Valamikor a harmincas évek vége felé egyszer összeültünk a lakásomon s egy beadványt fogalmaztunk, melyben támogatást kértünk volna a várostól. Hihetetlen, hogy milyen kevéssel beértük volna. Persze alig volt rá remény, hogy eny- nyit Is adjanak, ezért aztán be se adtuk... Az olyasmit, ami ma van, hogy a művésznek nincs anyagi gOndja, rangja van, és megbecsülik, bizony eléggé elképzelhetetlen volt. Ma ára Van a képnek, szobornak. A művészeket megbecsülik, ösztöndíjban részesítik, kitüntetik.. — Hann Ferenc a salgótarjáni művésztelep kiállítása kapcsán azt írta, hogy a képek megbillentették a termet. Gyakran vendége a művésztelepnek? — Nem éppeni Ez volt az első, s talán az utolsó alkalom, hogy kirándultam. Nem érzem ón jól magam idegen helyen. Még festeni sem tudok mások szeme előtt. Ott is annyit kínlódtam. Végül, amikor hazajöttem, láttam, hogy a képek nem jók, és át is féstettem őket. — Így aztán nem is hívják? — De igenl Hetvennégyben is hívtak a kultúrmlnlsztériumból, hogy egy külföldi vendég akar meglátogatni. Hát mit gondol, ki volt az illető? Paul Verbeck, a Frans Ma- sereel művésztelep direktora. Fullánál és nálam járt, s utána nemsokára meg is érkezett a meghívó. De kénytelen voltam magam kimenteni, két súlyos műtét után voltam. Meg aztán, nem tudok én Idegenek előtt dolgozni. Csak itt, KoSicén vagyok otthon, s amit látok, amit gondolok, azt is csak itt tudom magamból kiadni. Mit csináljak, ha már ilyen gyökér vagyok? Átmegyünk a műterembe. A pár nappal ezelőtt még állványon levő félig lekapart vászon már a falon van. Ideges, fekete, piros, sárga, zöld csíkok, foltok. / — Ez -egészen új dolog. Valami egészen más, mint eddig — mondja magyarázatképpen a művész. Az állványon egy kis kép. — Barátom gyereke kért, hogy fessek neki valamit az emlékkönyvébe „Hát az nem megyi“ — mondtam neki, s megígértem, hogy csinálok egy rendes képet. Hazajöttem gyorsan megcsináltam Aztán előkerülnek a falnak támasztott képek A legszebbnek Kettesben a címe. Néhány elmosódó folt, pár határozott vonás, két-két szúrós fekete folt a szemek helyén. Egy másik kép több változatban is elkészült. Magányos alakot ábrázol. A legsikerültebb a legkisebb. Érződik rajta a szellem frissessége. A hátsó falon egy reális városrészt ábrázoló kép. a másik ugyanaz, csak éppen egy állattetem nyúlik el a modern háztömbök között. — Hogy miért ilyenek ezek a képek, nehéz megmondani. Már csak azérj Is, mert tisztán vizlonálls elképzelések — mondja. -Mert- itt van ez a kép. Minden reális, minden fogható rajta. Hogv úgy mondjam, maga a fény- képhű-valőság, mégsem mond semmit, nincs benne feszültség, hiányzik az ember, mégha tömegesen is van jelen Ezért kellett oda az az állat a maga sorsával, végzetével... Tovább nézegetem a. képeket. Visszamegyek a középső szobába. Olt egy csodálatosan szép kép: Európa elrablása. Egy másik kép még erősebb, még megrázóbb. Talán a háború címet viselhetné. Mint a polipok karjai, lógnak le esetlenül az emberi végtagok. Megrázó, vádol. Hogy szabaduljak a látomástól, visszamegyek a műterembe, felüdülésképpen az egyik régebbi szép, gazdag festölséggel vászonra vitt képét nézegetem, dicsérem. A képben van valami vidám, valami meleg, emberi líralság, pedig ennek is az elmúlás a témája: Illés szekerén a címe. Kis piros lovacska száguld a képmezőn keresztül. Mondom, amolyan finom mesteri munka. Benne van az idős festő minden tudása, tapasztalata, aki ennek ellenére elégedetlen a képpel — Nem, nem jő ez a kép. Egyike azoknak, amelyek halálra vannak ítélve. Nos, mit mondjak? Nem hagytam szó nélkül, amikor a képek megsemmisítéséről esett sző. A festő sokat tépe- lödlk, gyötrődik alkotásai fölött. Bizonytalan. Olykor külső hatások is kiváltják belőle a romboló szándékot, pedig kár megsemmisíteni ezeket a látomásokat. Mert az új képek tanúsága szerint a festő mai látomásai erősebbek a tegnapiakénál, de ha letörli a képet, -mi legalább annyit vesztünk, mint amennyit nyertünk. No de: „Nem én vagyok az első. aki ezzel a módszerrel dolgozik...“ Idézhetem a szavalt. Különben Is azzal a kérdéssel léptem be hozzá, hogy dolgozlk-e Íme, dolgozik. Sőt, ml több, fáradhatatlan és szüntelen megújuló energiával újra és újra megküzd önmagával. Odaáll a festőállvány elé és birkózik a látomásaival. Az egyébként nem beszédes ember, most Ilyen sokat és sokáig beszélt Élete summázásaképpen még néhány verset idéz, aztán Berzsenyi Dániel Osztályrészem című versének a bekezdő sorait mondja: / Partra szállottam. Levonom vitorlám. / A szelek mérgét nemesen kiálltam. / A kép így teljes Mert milyen ember is Jakoby Gyula? A meleg irónia és a kegyetlen ömrőnla mindig nagyon iellemző volt rá. Első méltatói a szociális érzékét dicsérték, később kegyetlen önelemző, karikirozó tulajdonságát vették észre, majd élete delelöjén túl a szüntelen megújulását, frissességét Engem viszont a közvetlensége ragadott meg. Végül már nem is jegyeztem, amit mondott, csak hallgattam, és élveztem a társaságát, az emberi nagyságát. örüljünk hát látomásainak és tiszteljük érte NÉMETH ISTVÁN
