Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-08-10 / 32. szám
A z éjszakai eső, bár kiadós volt, # hosszú szárazság okozta széles repedéseket nem tudta begyógyítani az Ipoly-parti gyalogúton. A nyomokat viszont tökéletesen eltűntette! Egyetlenegy látszik csupán. Kerékpárral rótták. Ki vagy befelé ment az illető? Tejért, kenyérért? Nem! A faluból jött, s csak ide a kertek alá. Odébb már csak egy cserkésző macska szalad. A madarak felrebbennek előle. Szerte csend, nyugalom honol. Még az együtt szunyókáló nagy fehér bozontos komondor és \ apróbb puli sem vesz észre, csak amikor már majdnem a roskadozó kerítés mögé, az új téglarakások mellé érek, ocsúdnak, és szaladnak haragosan utánam. Nagy János szobrászművész kinn az udvaron a kocsiját mossa, tisztogatja: rövidnadrágban, szandálban. Lobog fehér haja. — jól van, no! — inti a kutyákat. — Tegnap Piesfanyban voltunk, hazahoztuk az egyik szobrot... A szobor oti fekszik a kocsi mellett. Hármat küldött a hagyományos szabadtéri nyári piesfanyi tárlatra. A háromból kettőt elfogadtak és kiállítottak. Az udvaron még két szobor. Azok is fából, afféle modern alkotások, amelyekre az átlagember azt mondja, érthetetlenek. Első látásra én sem mondanám meg, mit ábrázolnak, de izgalmasabbak, mintsem ennyivel elintézhetném. — Parancsolj — szól, s mutat a lépcső felé. A bejáratot apró, moha lepte, öntött kőoroszlánok vigyázzák. Az előszobában pince- és padlásjárat. Oldalt polcok, rajtuk népi fazekak, köcsögök. A falakon régi munkaeszközök. A pincelejáratnál népi motívumokkal díszített oszlop. Ezt már a szobrász faragta. Jánossza- bódik.-r Nagy még a felfordulás, de most mentek csak el a mesterek. Átépítettük a központi fűtést, megjavítottuk a villanyvezetéket, ezt-azt még rendbe kell hozni. Már itt az építőanyag. Kell még egy magasabb műtermet építenem a ház elé, hogy nagyobb szobrokat ts készíthessek. — Megint építkezel? — Ilyen az élet! —• Látom, kevés a nyom, ritkán látogatnak meg. Nem vetődik erre senki? — Művészbarátaim és régi iskolatársaim közül sem nagyon jönnek. Szabó Gyula bácsi jött néha, amíg élt, no meg néhány tanítványom: Szilva Jóska, Janíga Jóska ... — És dolgozni legalább dolgozol? — Nem panaszkodhatott Most nemrég készítettem egy plasztikát Bratíslavába a számítóközpont igazgatói szobájába. Van egy munkám Luöenecen (Losoncon) is. A vásárcsarnok bejáratát szintén rám bízták. Zománcozott színes domborművel oldom meg. Talán a filakovól (fülekij zománcgyárban ... Belépünk a 'fogadóba:~ Nagy bőrfotelok, parányi asztalka. Az ablak alatt széles, nagy íróasztal, rajta egy sajátmaga ácsolta fehér lakkfestékkel b'evont könyvtartószerű pult. Rajta két még „puha“ emlékérem. Oldalt könyvszekrény, roskadásig tömve könyvekkel. A falon kardok, vért, ikonok és egy lengyel festőbarátjának a képei. Lenyűgöző képek. — A hajdúböszörményi művésztelepen ismerkedtünk meg. Utána itt volt két hónapig. Sok szép képet festett, s csak néhányat vitt el. De hova akassza az ember? A fogadóból nyílik a műterem. Az átjárónál a mennyezetet két díszes oszlop tartja, a mennyezet alatt gipszminta szalad körbe. A fotel mögött egy szobor, a műteremben egy másik, mind a kettő fából. Különös, egymásba kötődő-kapcsolódó formák. Az oszlop mögötti szobrot két-három helyen kovácsolt vas fogja össze: — Ezekkel voltam tavaly a ptesíanyí kiállításon. Nagy János míg ide került, bejárta. Illetve „meglakta“ a fél országot. Komárnó- ban született, érettségizett. A fővárosban tanult. Utána tanított Banská Bystricán, Nitrán. Egy ideig Kolárovón (Gútán) is élt, majd visszatért Komárnóba. Mint mondja, élete vágya teljesült azzal, hogy kiköltözhetett Ide Chlabára (Helembára). Akkora volt az öröme, hogy alig bírt magával, s „megbotlott“ a szive. — Nem mindennapi volt. Lovagoltam, élveztem a természetet, a csendet, és egy szép napon... — Egy szép napon? — Nem, semmi, semmi, csak afféle figyelmeztetés volt, hogy örömében is illik az embernek magára vigyáznia. Infarktus. Átvészeltem, kibírtam... A műterem sarkában a polc eiőtt egy kisebb szobor: libák. Az állványon egy másik, ez is libákát ábrázol, védekező, sziszegő libacsapatot. A sziszegő csőrök, megnyújtott nyakak gondosan bebugyolálva fóliával. Nem bontjuk le a pólyát, így inkább csak sejtem a formákat. Munkásságoddal kapcsolatban régen él bennem egy kétely — terelem más mederbe a beszélgetést —, nem érzek kapcsolatot a nagymegyeri árvízvédők hősiességét megragadó vagy a dunaszerdahelyi mártírszobor rusztlkusabb, erőtől duzzadó, reálisabb, foghatóbb mondanivalót tolmácsoló szobraid és mondjuk a gútai intellektuáli- sabb alkotásod mondanivalója között. Mintha indokolatlan és túl nagy lenne a váltás :.. — Nézd, nem erőszakolhatom rá minden kapcsolat és összefüggés nélkül megrendelőimre saját nézetemet, netalán stílusomat. Alkalmazkodnom kell a megrendelő szükségleteihez. És ezért van az, hogy mást alkottam a megyeri árvízvédők tiszteletére és mást a gátat kőletételhez, de a kapcsolat megvan..- mondja, s félrehúzza a polcon lévő függönyt. Ott a Mártírok emlékére című szobor és több más alkotásának a vázlata. Mellettük a gútai szobor számtalan vázlata is. Sőt számtalan meg nem valósult formája. Az első imprésszív őrzőktől előbb az emberi alakok egyszerűsítésén, majd a formák tömörítésén, sűrítésén át jutott el a már kész és felállított szoborig. Azt mondja: — A szobrászat szűkszavú beszéd... Néha csak tőmondatokban, olykor csak szavakban, felkiáltásokban beszél... — Pletykázó asszonyok — mutatja a polc további szobrait. A kis csoport mindegyike egy-egy kanálformáből sejlik elő, és bár szoborban teljesen elvont foi;ma, mégis érthető. Egyébként az említett kiállításon szereplő szobrai is ilyenek. Magyarországi művésztelepen készültek, az egyikért szép jutalmat is kapott. — A hajdúböszörményi művésztelep katalógusában is olvastam rólad. — Hajdúböszörményben már hatszor voltam. Mindig nagyon jól éreztem magamat. — Látom, utazol is néha. — Néha...' Jártam Mongóliában. Nemrég pedig Erdélyben. Sok érdekes helyen megfordultam itt, székelyek, csángók között... Kicsit körül kellett néznem Erdélyben. Nagyon megkapott Kallós balladagyűjteménye, számtalan vázlatot, plakettet készítettem, és hogy ne csak a saját fejem szerint menjek, látnom, érzékelném kellett azt a világot. Az emlékérmek egy része itt van az öreg, talán egy korhadt szoborból szelt vastag deszkára erősítve. Egyik szebb, mint a másik. És igy együtt ezen az időmarta padlódarabon, mint valami ékírásos vagy sprágá- ból készült csomózott versfűzér. — Versnek Is szántam — mondja a fentiekre, ős ennek megfelelően egyik-másik meg is ismétlődik, refrénszerűen visszatér. Nagy János már nagyon. régen dolgozik ebben a műfajban. Diákkorában készített például Bácskái Béla festőművész anyjáról egy szép emlékérmet. Később Kodály Zoltánt, Jókai Mórt, Madách Imrét mintázta-------- új ifjúság S meg. Nemrég Csontváryt. Azóta még otthonosabban mozog a műfajban, nem csoda, hogy rangos hazat és nemzetközi fórumokon is elismerik a müveit, mert az az igazság, hogy minden szakmai ismertetésben megtaláljuk a nevét. Nemrég például a V?- tvarn? Zlvot című szlovák szaklap dicsérte. A következőket Irta: „Érdekesek és robusz- tusak Nagy János ólomból öntött plakettjei...“ Ahogy beszélgetünk, előkerülnek a nemzetközi éremkiállítások vastag katalógusai. Az egyiket, a lengyelországit karácsony napján hozta a postás. Kiállított Párizsban, Helsinkiben is. Az egész Európát felölelő kiállítások vaskos katalógusaiban ott a neve és érmeinek a fényképe. A Párizs, Moszkva, Madrid, Budapest, Hamburg és más illetőségű szobrásznevek mellett pedig ott találjuk ezt Is: Nagy János Chlaba. Ö innen üzen a világba. Az ember önkéntelenül Is Vérzékenyül... Aztán előkerül a többi dobmormű. A legtöbb szobrász majdnem mindig ugyanazokat a munkákat küldi el, ő nem. Újra és újra mást, s igy rengeteg szép dolog összegyűlik már. Hogy mást ne mondjak, már a balladákhoz is több mint egy tucat készült, Szebbnél szebbek. Nemrég újabb sorozatot kezdett. Azokat a művészeket akarja megformálni, a- kik valamiképpen kapcsolódnak a magya rok őstörténetéhez. Eddig már elkészült Juhász Ferenc, Bartók Béta, Kodály Zoltán plakettje. Kodály Zoltánt harmadszor próbálja már ólomba önteni, harmadszor, és mind a háromszor másképp. Juhász Ferenc, Bartók Béla... Mintha nem is ezer, hanem két-háromezer évet ment volna vissza az időben. — Mentem is — mondja és az íróasztalához lép. Rajzokat, újságkivágásokat vesz elő, az írás keveredik a rajzokkal, elemzésekkel. Tanulmányban akarja összefoglalni kutatásainak az eredményeit. Az űjságki- vágások és az összehasonlító rajzok után előkerülnek a könyvek. Művészettörténfiti, régészeti írástörténetről szóló könyvek. Az ősi művészet, agyagtáblák, kancsók, edények domborításait vizsgálgatja. Istár Istennő1 szobrát mintázza. Mongóliában és Erdélyben ugyanezt kereste. A könyvekben az indiai szobrászatnál ősibb művészetet vizsgálja, emellett a hazai szlovák, magyar népművészeti alkotások motívumvilágát fogja vallatóra. Hozzá a habán leleteket, a baskír, grúz és más népek kultúráját. Az ősi forrás felé tapogatózik, figyeli a népek kultúrájában fellelhető azonos jegyeket. Néhány ezer éves téglák, tálak, szobrok és domborművek üzenetét olvassa, magyarázza. — Mi is ez, valahol már találkoztam í- lyesmivel? összehasonlító... összehasonlító nyelvészet, összehasonlító Irodalomtörténet ...? — Igen, összehasonlító szobrászat — segít kt. — Egy nép története, őseredete meg kell, hogy legyen a kultúra minden ágában, így a szobrászatban is visszavezethet az út. Az egyes jegyek, tárgyi magyarázatok pontosan kivehetők, és sokszor beszédesebbek, mintahogy bárki is hinné .., Az Agyagtáblák üzenete, a sumér, irodalmi alkotások kedvenc olvasmányaim. Persze, most már elég egy futó pillantást vetni valamelyik szobrára. Itt egy népi fokos szól hozzánk, amott egy agyagtábla üzenete csendül fel, s egyszeriben érthetővé válik az eiVontnak, érthetetlennek tűnő szobor, két egymásra zuhant kőnek a mondanivalója Is. Bejön a lánya. Férjnél van. Két hónapja szült. A művész egyik domborművén valahol felsejlik elnehezült alakja. Azt kérdi tőlem: — Azért jött ide, hogy elbeszélgessen? — Igen, azért, és azt hiszem, ha nem is menetben, de sokszor el kellene jönni hozzá, hogy érezze, érdemes dolgoznia, s hogy mi is erőt gyűjtsünk magunknak, s lapunk révén az olvasók is. Hiszen általa szólunk nemcsak idehaza, hanem Varsóban, Helsinkiben, Párizsban is. NÉMETH ISTVÁN Foto: Kurucz Sándor Samu bácsi hamar rájött, hogy Kovács Márton a leghasználhatóbb ember a csoportban, ezért a fontosabb szedéseket rá bízta. Ha sürgős munka volt, Najn Ivánt előre küldte a két Ági asztalához, s ő maga megcsinálta az egészet Kováccsal, így kezdődött Najn Iván közelebbi Ismeretsége a lányokkal. Akik — mint kiderült — nagy lógósak voltak. A műhelybe (illetve pardon, ezt a nyomdászok visszautasítják: a szedőbe) tilos táskarádiót behozni. Nagyági azért mindennap elővette a szatyrából a Szokolt. Elrejtette a támlán, a vakanyagok között. Meghallgatták a híreket, az óvodások műsorát, a Déli Krónikát, a Melódiakoktélt és egyáltalán mindent. Najn Iván még soha nem volt ennyire tájékozott a rádióműsorban, Egyikük folyton leste, merre jár a művezető, ha közeledett feléjük, gyorsan elzárták, és a szedések fölé görnyedtek. Samu bácsi tudott a dologról, de nem szólt. Sőt. Néha, ő is odajött. így aztán lassanként Steyer útvonalának fürkészését Is abbahagyták, Samu bácsi mindig időben értesítette őket, szaggatott szlszegéssel. Tizenkét óra. húsz perckor aztán kikapcsolták a klsrádíót, mert a Ki nyer ma? kezdetétől ebédidőig a megafonon bömbölt a műsor. Najn Iván Kisági mellé került az étkezdében, véletlenül. Első beszélgetésük is itt zajlott le, mindjárt a második sápon. — Olyan a köpenyed, mintha megtépték volna a kutyák! — mondta neki Kisági, és nevetett, teli szájjal. — Ide jó lesz — felelte Najn Iván mérgesen. — Nem kell azért mindjárt megsértődni — fordult el tőle a lány. Holott valójában ő sértődött meg, amiért nem sikerült a beszélgetés kezdeményezése. Egy darabig némán ettek. — Különben Is ereklye — mondta Najn Iván. — Ereklye? — Igen. Annak idején ebben dolgozott az apám. — Ml a foglalkozása? — kérdezte Kisági. Ügy képzelte, ennek a fiúnak valami orvos vagy mérnök az apja, most meg kiderül, hogy .. ; — Jogtanácsos — mondta Najn Iván. Aztán hozzátette: De akkor egy darabig marós volt. \ — Marós — Kiságí a homlokát ráncolta. — Igen. — Miért megy egy jogász marósnak? Ezt nem értem. — Én sem — mondta Najn Iván. — Ugratsz? — Nem. A lány kétkedve nézett rá,-. Najn Iván állta a tekintetét. Ettek tovább. Ekkor egy pillanatra betekintést nyert a lány ruhája alá, ezt az esetet korábban már följegyeztük. Ebéd után a két Ági hívta, menjenek át a szomszédos csemegeboltba, feketekávét inni. Beleegyezett. Az utcán szemébe tűzött a nap, izzadni kezdett. Igyekezett észrevétlen ügyeskedéssel mégtörölni a homlokát. — Meleged van? — kérdezte Kisági. — Nesze egy papír- zsebkendő! — nyújtotta. Nem Is sejtette, hogy ezért a mozdulatért milyen hálás volt a fiú. Állópultnál itták a kávét. (Aztán gyakran jöttek Ide, majd minden ebédidőben.) Kisági elmesélte, hogy ők ketten nyomdász szakközépiskolába jártak. Második év végén egy sereg tárgyból megbuktak, úgy kerültek ide. — De a többieknek ne mondd él, jő? — Miért mondanám? — Najn Iván csodálkozva nézett rájuk. — Hát... — Kisági elakadt. — Mit tudom én! „Mit tudod te“ — ismételte magában Najn Iván. — Még Samu bácsinak se mondtuk el — közölte Nagyági. —■ Erezzem magam megtisztelve? Erre a két lány hallgatott. „Nehéz vele“ — gondolta Kisági. — Menjünk — mondta Najn Iván. —o— A nyomdaipari tanintézetben vegyes osztályok voltak, együtt jártak a fiúk és lányok. Semmiféle ültetéssel nem foglalkoztak a tanárok, klnek-kinek az lett a helye, ahová először letette a fenekét. Najn Iván Kovács Márton mellett ült, a két Ági meg előttük. így négyen kellemes tömböt alkottak, átdumálták az órákat. Szakrajzból a- lányok készítették el a fiúk feladatait is, a többi tantárgyból pedig Kovács súgott mindhármuknak. Ha már a rajzóránál tartunk! A Melus tanította a szakraj- :ot. Senki se tudta, mi az eredeti neve, koilégál is csak Me- lusnak hívták. Najn Iván nagyon szerette ezt a szikár, őszülő hajú férfit, ak: tügeszmés lelkesedéssel mesélt a régi római KAPITÁLIS betűkről, aztán az unciálisról és a rotondáről, telerajzolta a táblát bodoni antikvával meg kövér memphisszel, kivörösödött az arca, csupa kréta lett a köpenye, se látott, se hallott. Mindig mondat közepén érte az óra végi csöngetés, olyankor megakadt a keze a levegőben és azonnal visszazuhant békés emberi állapotába. Elmosolyodott, meghajtotta a fejét, kiment a teremből. Najn Iván csodálta, noha egyáltalán nem értette, nem tudta átérezni felforrósodó hangú szárnyalásait. Titokban szerette volna, ha ő is olyan ember lenne, mint ez a Melus. De nem volt olyan. Rajzórákon néha átült Kisági mellé, beszélgetett vele. Ilyenkor Nagyági Kovács mellé került. Ebből aztán kialakult a szereposztás. Kovács járni kezdett Nagyágival. Az egyik húszperces szünetben Najn Iván (éppen a vécéről ballagott visszafelé a tanteremhez] véletlenül kihallgatta a két lány sugdolózó beszélgetését. Ott ácsorogtak a folyosó sarkán, falnak vetett háttal. Najn Ivén megállt a kanyar előtt, egyszerűen egyedül akart maradni, nem volt kedve a csevegéshez. Bambult maga elé, amikor megütötte a fülét, hogy róla beszélnek. — Egyszerűen nem tudom, hányadán állok vele — ez Kis- ági. — Néha olyan, mintha szerelmet akarna vallani, máskor meg úgy viselkedik, akár egy faszent. — Állítsd kész helyzet elé — Nagyági. — Jó, jő, de hogyan? „Kész helyzet elé — gondolta Najn Iván. — Mi az, hogy kész helyzet? A helyzet mindig kész.“ (Folytatjuk) Összehasonlító! szobrászat ] LÁTOGATÓBAN NAGY JÁNOS SZOBRÁSZMŰVÉSZNÉL
