Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-11-30 / 48. szám
io fSáság SZOVJET KÖLTŐK VERSEI: IURIJ ZVJAGIN: HAZÁM Három lépésnyire a Saroktél, itt élek, s vendégem: vihar, szülőföldemen jég dühe tombol, partot fényit béklyóival. Itt a folyók zúgó zuhogókon gyűjtenek turbina-erőt, sziklák lépesein szigorú kordon: őrt állnak meginer'edt fenyők. Kőháti Zsolt fordítása VIACSESZLAV KÜPRIIANOV: TANULÁS' Kttanulnt az eső művészetét: felhőben lebegni, hogy meglásd, hol szomjas a fűid. Szétömölnl egy fában gondolatként: hogy megtöltözz a gyümölcs erejével. Magadba térni, de megmaradván a feketére duzzadó talajban, meg a szivárvány Ivében: asszonyok madarak és gyerekek fölött. PJOTR VEGIN: sarkvtuUki TEMETŐK Kereszt erre, kereszt arra... keresztöltéssel kivarrva a hó háslszőttese. Kesztyűben is kéz ökölbe. Bosszútól nehéz a szó. Egymást enni így örökre, ember és hó — mire jó? Könyörtelenül járjuk ezt a jégföldet, csikorogva, Hol a havon nincs kérészi, csillagokkal van kirakva. Vgress Miklós fordításai KONSZTANTYIN PAUSZTOVSZKIJ: Nagy várakozások kora (RÉSZLET) házak falán átnedvesedett falragaszok Jelentek meg: a katonai forradalmi iiizottság parancsai. Szűkszavúak, kemények voltak ezek a parancsok. Kímélet és engedmény nélkül két csoportra osztották Ktjev lakosságát: rendes emberekre és szemétre. A szemetet elkezdték kitisztogatni, de végűi Is kisült, hogy nincs si belőle olyan sok. Magától szétszóródott, kevéssé hozzáférhető helyekre vonult vissza, és ott leülepedett, kedvezőbb időkre várva. Újra átéltem azt, amit már Moszkvában is tapasztaltam, de kissé változott színezettel. Kijev- ben mindenbe valamiféle hetykeség, duhaj, nemtörődömség vegyült. A Bogun-ezredet (a vakmerő Bogun ezredes emlékére nevezték el) bekvártélyozták a kijevi magánlakásokba. Mihozzánk négy „bogunyec“-et kvártélyoztak be. ' Repülőbombát hoztak magukkal, óvatosan letették az előszobába a hajlított fából való fogas elé, és figyelmeztették Amáliát: — Vigyázzon, csibém, nehogy véletlenül belerúgjon ebbe a holmiba, mert akkorát pukkan, hogy a házból berendezőstül annyi se marad, mint a tavalyi hóból. Megértette? — Meg — válaszolta Amália, keményen összeszorította az ajkát, és abban a minutában kinyitotta a régóta beszögelt ajtót, amely a hátsó lépcsőre nyílt. Attól fogva nem jártunk a főlépcsőn meg az előszobán át. Szinte érthetetlen volt, hogy a bogunyecek hogyan tudnak járni, úgy tele voltak aggatva fegyverrel. Volt ott minden: géppuska, puska, kézigránát, karabély, szurony, Mauser-pisztoly, finn kés, szablya, tőr és ráadásul — emlékül a békebeli érzelmes életre — lila meg piros gramofontölcsérek. Mihelyt a Bogun-ezred elfoglalta a várost, minden ablakból felhangzottak a rég elfeledett szirupos románcok. Ismét borongás, élcsukló bariton panaszkodott, hogy immár nincs hová sietnie, nincs kit szeretnie, egy selypégő tenor pedig azon siránkozott, hogy nem neki közeleg a tavasz, nem neki rügyezik a bükkfa és nem neki, haj, nem neki dobog örömtelin a szív. VJalceva ismét kurjongatva szá guldott a „sehaj-trojkán , a száz szorszép sirály haldoklott a ta von, hol pírban égnek a vizek. Minden Összekavarodott — Var ja Panyina meg a kézigránát, a jodoformszag meg az éneklő uk rán tájszólás, a kucsmákra tűzött piros szalagok meg a szimfonikus hangversenyek, a bogunyecek ál mai vidám kertekről, csendes ha lastavakról, meg a hisztériás visí tozássa] egybekötött hajtóvadásza tok a piacon. Az alattunk levő lakásban egy Beleljubszkij nevű beteges szelíd öreg mérnök lakott a feleségével meg egy sereg mopszlikutyával Beleljubszkij a maga idején világ hírre tett szert; ő építette a szlz ranyi hidat a Volgán át. A hírnév azonban elszállt, mint a füst, és Beleljubszikj most már csak azzal foglalkozott, hogy reggelenként sétálni vitte az undorítóan szuszod gó mopszlikat, amelyeknek kerek, pimasz szemük volt, mint Bismarcknak. Beleljubszkljéiknál szolgált egy cselédlány, a pirospozsgás, örökké jókedvű Motrja. A bogunyec őrmester beleszere tett és feleségül akarta venni Motrja habozott. Némileg avult felfogása volt a házasságról. At tói tartott, hogy a törzsőrmester könnyelmű fráter, széllel bélelt koponya, néhány napig vele él majd, és azután faképnél hagy ja. Egyik nap Motrja feljött hoz zám, és a falusi lányok jellemző nyíltságával elbeszélte, hogy már majdnem összeállt az őrmesterrel de aztán mégis megszökött előle, és most már csak akkor hajlandó vele összeszfirni a levet, ha az őrmester „annak rendje-módja“ szerint feleségül veszi, és szerel műk örökre szól. Levelet diktált nekem az őr mester számára. Mindössze ény nyiből állt: „Hajlandó vagyok, ha őrökre szól“ Nyomtatott nagybe fűkkel írtam le. Amikor a törzsőrmester — kö rülbelül égy órával azután — megkapta a levelet, káromkodva, nagy csizmadobogással és fegyver- csörtetéssel szaladt végig a házbe 11 lakásokon, és kereste a század pecsétjét. — Hová dugtátok azt a pecsétet, vadszamarak? — üvöltötte. — Fő be lőlek, gulyássá aprítalak mind egy száligl Keressétek meg azt a becsétet, de egykettől A házat temérdek csizmás láb dobogása verte fel. A törzsőrmester kiforgatta az emberek borjúját. Végre meglelték a pecsétet Az őrmester felírta egy darab papirosra: „Esküszöm, hogy örökre“, a nagyobb hitelesség kedvéért ráütötte a század becsétjét, és át- küldte Motrjának. És Motrja vég re megadta magát. Másnap megtartották a lagzit. Méhány szekér állt a ház elé. A szila] lovak sörényébe színes pántlikákat fontak. S noha házunktól alig kétszáz méternyire volt a Vlagyimir-székesegyház, ahol az esketési ceremóniát tartották, a lakodalmas menet csak azért Is szekéren vonult a templomba, s néhányszor megkerülte a székes- egyházat nagy cséngettyüszóval, kurjogatással, élés füttyel és duhaj énekléssel: Hordón csücsülök, A hordó alatt macska, A férjem bolsevik, Én meg hajdamacska! Hej, almácska, almácska, hová gurulsz? Ha Bogunhoz kerülsz, tán már vissza sem jutsz) Bogun a mi kommandérunk Csupa seb a teste, Atlyuggatta mint a szitát Ellenség, a bestei Amikor a refrént énekelték — „hej almácska, hová gurulsz“ — a hajtók hirtelen megállították a lovakat, a lovak meg bólogatva, csengettyűiket rázva hőköltek, á- gaskodtak, táncoltak a nóta ütemére. Nagyszerű látvány volt ez, és a székesegyház körül összeeső dűlt kíváncsiskodók óriási tömege lelkes felkiáltásokkal ünnepelte a bogunyeceket. A lagzit követő harmadnapon (miért történik minden kellemet lenség harmadnapra?) a bogunye ceket éjszaka közepén riasztották Kellemetlenül, hallgatagon sze delőzködtfek, s a kérdésekre kur tán válaszolgattak: — Zsitomirbe visznek. Rendet csinálni. A pópák fellázadtak. Motrja zokogott. Szörnyű félelmei valóra váltak, férje, lám, elhagyja, és soha többé nem tér vissza. Az őrmester éktelen haragra gerjedt. — Hajtsátok ki a lakókat az udvarra! — ordította katonáinak, és parancsa megerősítéséül a lépcsőház mennyezetébe lőtt. — Jöjjenek le az udvarra egy szálig, a rohadtak, hogy az isten őketakár- hová tegye! A megrémült lakókat lekergették az udvarra. Késő éjszaka volt, télvíz Idején. Ölmos e'ső szemér- gélt szúrós csöppekben. Az asz- szonyok sírva szorították magukhoz remegő, álmos gyermekeiket — Ne óbégassatok — mondogatták a katonák. — A hajatok szála se görbül. Csak amiatt az átkozott Motrja miatt zabos az őrmesterünk. Az őrmester felállította szakaszát a rémült lakók csoportjával szemben, aztán előrelépett, kézen fogta a Jajveszékelő Motrját. Megállt a Jeges udvar közepén, kirántotta hüvelyéből huszárkardját, hegyével nagy keresztet karcolt a jégre, és így kiáltott: — Katonák, szabad Oroszország szabad polgárai! Legyetek tanúim, íme, keresztet vetek itt -előttetek szülőföldemre, hogy nem hagyom el a királynőmet, és mindenképpen visszajövök hozzá És együtt' lakunk majd kis házunkban Mosna faluban, Kanyevo híres városa környékén, erre esküszöm, és í- rást adok róla. Átölelte a síró-rívó Motrját, az tán eltolta magától, és elordította magát: — Szekérre! Indulj! A katonák odaszaladtak a sze kerekhez. Fütyülve, s az „Almács kát“ énekelve kihajtottak az ud varból, és vasabroncsos szekereik kel zörögve elvágtattak a Bibikov bulváron a zsitomtrl országút felé S azzal vége. Motrja megtörölte könnyeit, megjegyezte: „Miért nem mondta mindjárt, a nyavalyás!“ — és visszament Beleljub- szkijékhoz, ahol dühödten csaholtak a felriasztott mopszlik. Az é- let visszazökkent megszokott ke rékvágásába. Minden megszürkült valahogy Kis idő múlva a kijeviek már ő szintén sajnálták a bogunyecek eltávozását. Jólelkfl, vidám fickók voltak, igazi fenegyerekek. Lőpor szagot hoztak magukkal, harcban megtépett vörös zászlók lobogását tüzes nótákat és határtalan fórra dalmí lelkesedést. Éppoly hirtelen tűntek el, ahogy jöttek, de a vá ros felett még sokáig zúgott a forradalom romantikájának szele és mosolyra késztette a viharéd zett kijevieket. Akkoriban Scsorsz volt a Bogun-ezred parancsnoka. Neve köré csakhamar legenda szövődött. Én először a bogunyecektől hallottam róla. Csodákat beszéltek hajthatatlan, vakmerő, tehetséges parancsnokukról. Emlékszem rá, akkoriban az lepett meg a legjobban, hogy katonái milyen odaadó, szinte gyermeki szeretettel ragaszkodnak hozzá Szemükben Scsorsz a kiváló hadvezér legjobb tulajdonságait testesítette meg: a kitartást, a leleményességet, az Igazságosságot, az emberszereteit, s végül — ha sza bad így kifejeznem — valami so ha ki nem apadó józan romantikát. A Bogun-ezred katonái fiatalok voltak. Scsorsz is fiatal volt. Fiatalságuk és a forradalom győze! mébe vetett hitük testvéri közös ségbe forrasztotta őket, összekap csolta őket közös lelkesedésük is meg a közösen ontott vér.
