Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-11-23 / 47. szám
10 *H — Legjobb a fáknak — mondta az öregember —, mert ahol a fa kinő, arra a helyre dönti le a vihar vagy a fajsze. Aztán, ha a sudarát el Is húzgálják, a gyökere marad, és sarjat hajt. Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagyvilágba ... — Azelőtt kisebb falu volt itt. — Az volt... Bizony, hogy az volt, de elvitte a hetvenes árvíz. Engem is úgy menekítettek a ház tetejéről. Nem akartam Itthagyni. Apám, öregapám is itt élt, őket is riogatta évente a Szamos, de hát a vész után kiigazították a fészket, azután tették a dolgukat tovább. — Maga emlékszik-e ilyen nagy, pusztító árvízre, mint amilyen most volt? — Én nem, pedig már a nyolcvanhatodik évemet nyüvöm, de apám mesélte, hogy egyszer télvíz idején egészen a Nyírségig kurgetta őket a Szamos. Aztán visszajöttek. Most is jött volna a nép, de a tanács nem engedte, hogy itt építkezzenek. — Magának sem? — Senkinek. — Akkor miért él Itt? Az öregember rám emelte tekintetét. 0- lyan riadt pillantás volt az, mint egy ártatlan gyermeké, akinek a kezére csaptak. Letette öléből a félig kész füzvessző kosarat, s derekát egyenesítgetve felállt. — Hivatalos úton van az úr? — Nem vagyok sem hivatalos ember, sem úr, csak nézelődök erre, és nem akarok zavarni. — Jól van, no — tilt vissza munkájához az öregember. — Mert Jártak már erre hivatalosak, de azoknak is megmondtam, hogy engem innen a halál sem tud elvinni. Mert kinek ártok én? Télire úgyis bemegyek a Mari lányomékhoz, Gyarmatra. — És nem unalmas Itt egyedül? — Látja, hogy most sem üres a kezem. Aztán meg tudok én beszélgetni a fákkal, madarakkal, virágokkal, de még azzal a bolondos Szamossal is, ha kisétálok hozzá. Meg kutyám is volt. A minap lőtte agyon szegényt egy vadász. Megkönnyeztem. Pedig egyszer én ts el akartam tenni láb a- 161 egy kutyát. Ha nem űnja, elmondom. — Mondja csak. — Van annak tán már ötven éve is. Még fiatal voltam. Ennek a roggyant háznak a végit, amibe most éjszakánként behúzódok, akkor ragasztottuk Berti bátyámmal. Ö Igen jól értette a vert falazást, mert az volt itt, kérem, majd mindegytk ház, vert falú. Azért Is mosta el az árvíz őket. Na, de a kutyám. Szuka volt az istenadta, s amikor aztán rájött a párzás, a tél falu kan „ kutyái törték a sövényem. Aztán tiporták a veteményt a kertben. Szóval csinálta a kárt, pedig amúgy jó kutya volt. Egyszer azt mondtam, nem tűröm tovább. Éppen mentem a naményl vásárra, és egy madzaggal a szekér saroglyájához kötöttem. Na- ményben azért még megfeleztem vele a tarisznyába rakott menázsit, aztán — most már röstellem — még az ostorral is meg- csapdostam. Hát, mit gondol mi lett? Jövök haza késő éjszaka, hát a kutya már az udvarról viháncol elém. DÄVID JÓZSEF: HŰSÉG Az öregember egy kis szünetet tartott, majd így folytatta: — Ezt csak azért mondtam hogy lám, még a messzire elvert kutya is hazatalál. Hát hiába vert engem is el a Szamos. Én azért szeretem ezt a ml folyónkat, mert jót is tett az velem. Figyel még rám? — Mondja csak, bátyám. — Kilencszáztízben voltam én katona Stájerban, olyan égig érő hegyek között, hogy azt mondtuk Réz Miska cimborámmal, hogy ha szabadulunk a beregszászi hegyre sem nézünk többet. Ügy emlékszem, mintha csak tegnap lett volna, éppen karácsony előtti nap értünk haza leszerelés után. No, persze nagy virágos jókedvvel, pedig akkor még Nyíregyházáról gyalog kellett jönni. Az első lány, akin megakadt a szemem az utcán, Pásztor Anna volt, akit meg is kérdeztem: adsz-e csíklevest, szép húgom, ha kántálok az ablakotok alatt? Adnék én, ha be nem fagyasztotta volna az Isten, így a lelkem, de hát az én szívemben akkor már olyan melegség lett, hogy a befagyott tengert is kiolvasztotta volna. Aztán még meg sem ültem otthon, már fogtam a fejszét, szóltam a cimborámnak, s mentünk a Szamos öntésére csíkászní. Hogy miként sikerült a jégen vágott léken át csíkot fogni, arra már pontosan nem emlékszem, csak arra, hogy vittem egy fazékra valót Annáéknak is Annának, aki tavasszal már a feleségem lett.. Az öregember megint elhallgatott. Egy kis időre megült kezében a vessző. Aztán le is tette, majd kinyújtotta egyik lábát, s nadrágzsebéből zsebkendőt húzott elő. — Lássa — szipogta, mint egy fiúcska —, ilyenek vagyunk, mi, öregek ... Hamar kendőhöz nyúlunk, ha a múltból szemünkbe sodor valamit az emlékezés fuvolata ... — Beszéljen még. — Ötülök, hogy itt van — mondta, aztán újra hajtogatni kezdte a vesszőt. — Kiapadt a forrás? — Ajjaj... — kapta fel borostás állát, s egy pillanatra mintha csakugyan keresgélne még a múltjában, nehezen, szólt: — Nem sok van már hátra. Érzem. Jövő tavasszal biztosan ledűlök én Is, jó volt a feleségem, Pásztor Anna mellé. — Ha így beszél, akkor nekem máris mennem kell. Megijedt, s nehezen görbülő karjával o- lyan mozdulatot tett, mintha fogni akarna. — Mán dehogyis megyen — emelkedett fel az előbbinél fürgébben —, hiszen még meg sem kínáltam. Mert azért van ám Itt nékem mit a vendég elé tenni. Az egyik unokám motorral jár ki hozzám, hoz az nekem mindent. No, várjon csak. Talán még egy kis pálinkám is akad. — Köszönöm, én nem ihatok. — A kedvemért sem? — No, azért egy kupicával. Amíg az öregember bement a pálinkáért, egy kicsit alaposabban körülnéztem a kerítés nélküli, roggyant, félházas portán. A széles udvar kaszálva, a régi kiskert helyén most is virág, a ház mögött megmaradt almafán termés piroslik. A kerekes kút káváján használható faveder ül. Élet van még itt, s mégis olyan az érzésem, mintha temetőben lennék, ahol ez az öregember a csősz. De mire vigyáz? Ki nyúl itt valamihez? ö maga is mintha csak felfeljáró lélek lenne már, de nekem mégis a lelkemben rezeg minden szava. És mintha az a kivert eb most is itt viháncolna az udvaron. És hallom, ahogy az öreg — kiszolgált katona —, sudaras legényként fújja a kántát Pásztor Anna ablaka alatt, aki azzal a csíkkal várja leendő urát, a- mit ő fogott a Jég alól. Még áll a vert falú ház egyszobányi része, talán az, amit a Bertí bátyjával — aki olyan jól értett a vert falazáshoz — ragasztottak egykor a házhoz. Ehhez a házhoz, ahol öt gyermeket neveltek, ahová már dédunoka Is Járt, amikor elkurgatta innen őket a nagy árvíz. Látom az öreget görcsösen kapaszkodni a vízbe roggyant ház gerincén, merthogy ő nem akarta itthagyni a kis szegénységét. Lehet, hogy az életét mentő katonák erőszakkal szedték le a tetőről, de ő visszajött, mint az apja, az öregapja. És fa szeretne lenni, akit ott sújt le a vihar vagy a fejsze csapása, ahol kinőtt... — Na, egészségérel — Egészségünkre és a jó barátságra — emeli poharát az öregember, s amikor kiissza, tekintete az égre akad. Fent, nagyon magasan repülőgép húz, s amikor elhallik zúgása, az öregember furcsán rám pislog, s mintha csak azt mondaná: — Még a gépmadár is visszatér... Csak az ember olyan, mint a pipitér bóbitája: fújja a szél, viszi a magját szerte a nagyvilágba... A taxiállomás sárga hirA4 dető micsodájánál nyal- ták-falták egymást. Fölöttük egy ostorlámpa fénye élesen megvilágította őket. Csak ez a fény árulta el, melyikük a lány, melyikük a fiú. Egyformán hosszú volt a hajuk, mindketten nadrágot viseltek, a lányon valamiféle kurta kabát, a fiún lemberd- zsek, nyaka köríti sál. A lány minduntalan szétnyltotta a fiú sálját, az álla alá fúrta a fejét, majd csókra nyújtotta a száját, vagy a fiú lemberd- zsekje alá nyúlt, úgy vonta magához. A lány volt a pá- kosztosabb. a merészebb, a nyugtalanabb. Se szép, se csúnya, se szőke, se barna, egy a sok-sok ezer közül. A fiú sem hasonlított Richard Burtonra, beesett mellű volt, háta klpúposodó nyakigláb. A késő őszi este ónos párájában a reklámtranszparensek színét is a szokásosnál halványabban cstllogtak- ■vtllogtak. Az a fajta nap volt, amikor a városban a reggeli óráktól sűrűn kihívták a mentőket, a fehér mentőautók szirénája hol itt, hol ott vijjogott fel, elsőbbséget követelve a jármüvek forgatagában. A lány és a fiú taxira várt, de a taxinak egyelőre se híre, se hamva. — Már jöhetne egy — mondta Pttyesz, mert már fázott egy kicsit, és unta a várakozást. — Már jöhetne — hagyta rá a lány, aztán megint Pttyesz lemberdzsekje alatt matatott, és megint csókra nyújtotta a száját, ö, bár láthatóan szívesebben lett volna meleg, puha „kégli“-ben, a nyílt utca során ts mindent megtett, amivel kellemesen elütheti az Időt. Aztán azon kapták magukat, hogy nemcsak ők toporognak a taxiállomásnál, két férfi is, tőlük néhány lépésnyire. Egy közévkorú, fekete bőrzakójú, hajadonfőtt, degeszre tömött aktatáskát cipelve, és egy nála jóval idősebb, mondhatni, éltes ember, prémgallérú szivacskabátban, fehér haja kigöndörödött a tarkóján, a szörmekucsma a- 161. Rá is erős fény vetődött, amelytől ijesztően sápadt volt az arca, és karikás a szeme. Melle zilált, kapkodva szívta a levegőt, néha megtántoro- dott. Talán már el is vágódott volna, ha a másik nem fogja szilárdan a karját. — Nem kéne mégis mentőkért telefonálni? — kérdezte a bőrzakójú az öregtől. — Nem, nem, köszönöm — mondta sietve és elfulladva az öreg. Attól félt, ha kórházba szállítják, már nem kerül ki onnan. Olykor kiegyenesedett, lehunyta a szemét, és váltig kapkodott a levegő u- tán. Kts Idő múlva még any- nyit megjegyzett: Mihelyt leülhetek, biztos jobb lesz ... — Már itt lehetne egy taxi — mondta a másik. Fogalma sem volt, ki fia-borja az ö- reg, de az átkelözebrán észrevette. rosszul van, és ha már idáig kísérte, nem hagyja cserben, pedig a napi munka után igen csak hazakívánkozott. Pityesz hallotta a két ember sutyorgását, és Kari nagybácsija jutott eszébe. Az is így lehetett rosszul egy buszmegállónál, mint ez az öreg. De Kart bácsi össze is esett, és a mentőautóban meghalt. Nagyon szerette Kart bácsit. Mi mindenféle játékot fúrt-fa- ragott, eszkábált nekiI Talán már akkortájt, gyermekkorában Kari bácsi szerettette meg vele az asztalosmesterséget. Kissé elhúzódott a lánytól. Kari bácsi körül forogtak a gondolatat, közben nézte az öreget és sajnálta. Még ez is úgy járhat, mint Kari bácsi. — ■ Pityesz, tgazááán... — mondta a lány szemrehányóan, amiért Pityesz figyelme elterelődött róla. — Mi bajod van? — Hadd bújjak hozzád, úgy melegebb. Jaj, miért nem jön már egy taxii... — Busszal Is mehetnénk egy darabig, onnan pedig gyalog. — Hogyne, gyalogI Már most cidrlzek — nyügöskö- dött a lány. Alighogy kimondta, a közeit mellékutcából egy taxi kanyarodott be az állomás felé, és megállt előttük. A lány azonnal kinyitotta a hátsó ülés ajtaját. Ekkor a bőrzakójú lépett hozzájuk,karon fogva az öreg védencét. — Engedfék át a taxit ennek az öregnek, rosszul van. Szeretne mennél hamarabb otthon lenni. Pityesz: — Már olyan régóta vártunk a taxira. Hát tgen, eleget ácsorog- tak, gondolta De érezte, tökéletesen bizonytalan a dolgában. Csak egyetlen kérő félmondat, és márts lemond a taxiról az öreg javára. Kari bácsi Is így lehetett rosszul, annál a buszmegállónál. A sofőr a volánja mögül közömbösen tekintett ki rá- fuk. A bőrzakójú: — Maguk mégiscsak várhatnak még egy kis ideig, a- mlg másik taxi főn. Pityesz: — Várhatunk, persze hogy várhatunk. . A lány ingerülten leintette: — Mit szövegelsz annyit! Mi voltunk itt előbb. • Villámgyorsan bevetette magát a taxi hátsó ülésére, és magával rántotta Pityeszt. A taxi pillanatokon belül megugrott velük. Pityesz megadta a címet a sofőrnek, és hallgatásba merült. — Most miért vagy pipa? — kérdezte tőié a lány. A nyaka köré fonta a karját, és megint nyújtotta a száját. Pityesz mozdulatlan és szótlan maradt. Az öreg volt előtte, akit otthagytak az állomá| son, és aki kapkod a levegő után. S még a fülében csengett a bőrzakójú. kijelentése: szégyelljék magukat. Ezt még soha senki sem vágta a fejéhez. Egyszeriben dühös lett magára és a lányra is, különösen a lányra, amiért olyan erőszakosan viselkedett. — Várnunk kellett volna a következő taxira — mondta végül, s idegenkedve bámult a lány arcába. Harmadszor voltak együtt, de csak ezúttal vette észre, milyen kicsi, hegyes orra van a lánynak, és az orrtövénél egy elég nagy szemölcse, ezenkívül mi a csudának meresztgeti állandóan a szemét, mint a régi színésznők a filmmúzeum darabjaiban. Tiszta röhejl Már határozottan utálatosnak, ellenszenvesnek találta a lányt. A lány: — Miért lelkizel? Ha olyan nagyon rosszul volt az az ö- reg, a bőrzakós pacák hívhatta volna a mentőket. Pityesz, tgazááán... S most már nemcsak Pityesz nyakál ölelte át, hanem addig ügyeskedett, amíg a derekát is. Aztán lihegve megint csókra nyújtotta a száját. Pttyesz azonban, akár egy fatuskó, rá se hederttett. Idő közben siklott, rohant a taxi. Amikor egy kaptatós utca elejére értek, Pityesz figyelmeztette a sofőrt: — Megérkeztünk. Kifizette a taxi árát, a taxi pedig egyet-kettőt farolva. visszafelé indult. A lány tétován pillantott körbe-körbe a gyér világitású utcában. — De hiszen még messze vagyunk tőletek — mondta. — Miért küldted vissza a taxit? Egy kutya ugatott fel valamelyik ház sötétlő kertjében. — Nem árt jó levegőt szívni. — Csakhogy én nem vagyok hajlandó még egy félórát felfelé kutyagolni. — Akkor nem vagy hajlandó. Nekem egyből mindegy. — Tudod, milyen tahó vagy? Tahó, tahó ... — 'Akkor tahó vagyok. Jössz vagy maradsz? A lány könyörgésre fogta: — Pityesz, ne balhézzál, l- gatéáán.., — Jössz vagy maradsz? A lány ekkor kirobbant: — Nyomorult, piszok, tahó vagyl Azt hiszed, nem tudom, miért van az egész? Mert otthagytuk azt a vacak öreget a taxiállomáson. Azért a vacak öregért van az egész ... Igen, azért az öregért, gondolta Pityesz. Meg Kari bácsiért, aki épp oly rosszul volt egy buszmegállónál és meghalt. Csak ennyit mondott a lánynak. — Most aztán kopj lel... A lány megijedt, még le ts keverhet neki Pityesz. Elszaladt, befelé a városba. Pttyesz pedig lassan felfelé baktatott a meredek utcában. I
