Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-11-16 / 46. szám

i Ék z amerikai Kongresszus és az el- ^£|nök még alig hagyta jóvá a Pen­tagon 1977-es rekordösszegű ka­tonai kiadását, amikor — mintegy karmesteri pálca intésére — egy csa­pásra megváltozott az amerikai hír­közlő szervek hangneme a „szovjet fenyegetéssel" kapcsolatban. A kereket visszafelé forgatni — mint az várható volt — a CIA és a Pentagon főnökei, Bush és Rumsfeld kezdték. Ugyanazzal a könnyedség­gel, mint amilyennel nemrég azt hir­dették, hogy a Szovjetunió „megelő­zi“ az Egyesült Államokat a fegyver­kezés területén, egybehangzóan kije­lentették, a kongresszus albizottsága előtt „a Szovjetunió elmaradása fo­kozódik, különösen a technológiá­ban“ elismerve ezzel (immár hányad­szor!} korábbi értesülésük hibáit. A militaristák felhívásai most a jövővel kapcsolatosak. A fegyverkezés foko­zását „az elsőbbség megőrzése“ és „a lehetséges lemaradás megengedhe- tetlensége“ miatt követelik. Ha va­lakinek még mindig az a naiv elkép­zelése lenne, hogy a fegyverkezési verseny valami fatális elemi jelen­ség, úgy e tények ékesszólóan meg­győzhetik ennek ellenkezőjéről. Tel­jesen világos, hogy a fegyverkezési verseny bizonyos köröknek a köz­vélemény megfelelő irányban törté­nő befolyásolását célozza. Irányított, céltudatos tevékenység eredménye. Politikai értelemben e tevékeny­ség az „erőpozíciót“, a hegemóniára törekvést fejezi ki. Gazdasági terüle­ten az óriási monopóliumok extra­profitért folytatott hajszájának meg­nyilvánulása. E két törekvés hadiipari komple­xumok kialakulásában öltött testet. Nincs is mit csodálkoznunk azon, hogy a militarizált nyugati államok által megkezdett fegyverkezési ver­seny nem szűnik meg. Okai szerve- 'sen beilleszkednek a „szabad vál­lalkozás“ modern társadalmának ter­mészetébe. A korszerű fegyverzettel ellátott, hatalmas fegyveres erő létrehozása és fenntartása, a fegyverkészletek felhalmozása, beleértve a legpusztí- tóbbat, a nukleáris fegyvert és más tömegpusztító eszközöket is, az „erő­politikát“ szolgálja, annaK támaszát- fc folytatásának eszközét alkotja. Nem szabad elfelednünk, hogy a militarizmus éppen azért szövi át a kapitalista országok gazdasági éle- tét, mivel a katonai megrendelések­ből befolyó profit tartósan és nagyj mértékben meghaladja a polgári gazdasági életben elérhető profit szintjét. Ez az oka annak, hogy az Egyesült Államokban 93,5 millió dol­gozó, vagyis a munkások több mint 10 százaléka dolgozik a hadiiparban. A kongresszusi tagok 85 százaléká­nak vannak választó kerületükben hatalmas hadiipari üzemeik. Ezek felvirágzásában érthető módon a Te­hető legteljesebb mértékben érdekel­ve vannak. Kétségkívül a hadiipari kompié­A LESZERELÉS xum káros hatása határozza meg döntő mértékben az Egyesült Álla­mok katonai kiadásainak állandó nö­vekedését. A katonai célokra fordí­tott [évről évre növekvő] összegek 1977-ben elérik a 113 milliárd dol­lárt. A második világháború óta az USA csillagászati összeget — 200 milliárd dollárt! — fordított katonai kiadásokra. E soha nem látott összegek orosz­lánrésze a hadiipari monopóliumok széfjeiben pihen. Lehet-e csodálkoz­ni azon, hogy a katonai kiadásokat a hadiipari komplexumok számos lobbystája népszerűsíti, mint „az or­szág gazdasági életének legkevésbé veszteséges és íegállandőbb szférá­ját“, a foglalkoztatottság egyik biz­tosítékát. A valóságban azonban az állami költségvetés egyensúlyának felboru­lásához, feltartóztathatatlan Infláció­hoz, az USA több belső problémájá­nak kiéleződéséhez vezet. Az amerikai hadiipari komplexu­mok vezetői nem elégszenek meg az országban elfoglalt_helyükkel. Az or­szág határain kívül is kíméletlen harcot folytatnak. Az amerikai mo­nopóliumok meggazdagodásában ha­talmas és egyre növekvő jelentősége van a fegyverszállításoknak. Az USA a világ legnagyobb fegy­vereladója. 1975 végén a külföldi fegyverszállítások összege elérte a 9,5 milliárd dollárt, ami tízszerese volt az öt évvel ezelőttinek. 1976-ban ez az összeg 12 milliárd dollár volt. Nemcsak a legmodernebb fegyvere­ket exportálják, amelyek az esetek egy részében még az Egyesült Álla­mok fegyveres erőinél sem kerültek bevetésre, de a korszerű haditerme­lés technológiáját is.' Ugyanakkor az amerikai katonai üzletemberek elősegítik az USA-tól függő országok nemzeti hadiipari komplexumainak fejlődését is. Ez ve­szélyes konkurenseket szül. A fo­lyamatot szemléletesen figyelhetjük meg Nyugat-Németország példáján. Az NSZK-ban közvetlen amerikai támogatással teremtették meg a had­igazgatási bázist, a hadiipari kon­szernek formájában. Ezek képviselői között a hitleri agressziót annak ide­jén pénzzel támogató tőkések ismert nevei tűnnek fel. Az NSZK hadiipari komplexumai eleinte megelégedtek a belső fegy­verpiacok megk'aparintásával, szép csendben kiszorítva a piacról tenge­rentúli versenytársaikat. Később a megerősödött nyugatnémet monopó­liumok utat találtak NATO-beli szö­vetségeseik fegyverpiacaihoz, heves harcot folytatva nemcsak az ameri­kai, hanem az angol és más fegyver­szállítókkal is. Az NSZK hadiipari komplexumai növekvő erejüket érez­ve igyekeznek tevékenységüket a NATO-országok határain túlra, A- zsiára, Afrikára és Latin-Amerikára is kiterjeszteni. Az NSZK ma már a kapitalista világ negyedik fegyver­szállítója. A sorban a harmadik helyet egye­lőre még Anglia foglalja el. Az an­gol fegyverexport, amely 1971-ben 200 millió font sterling összeget tett ki, 1975-re 500 millió font sterlingre emelkedett. Gyorsan halad a militarizálódás útján néhány közel-keleti ország, kö­zöttük elsősorban Izrael, mely nem csupán a legnagyobb fegyvervásárló, de saját fegyvereit külföldön értéke­sítő ország is, Mint Simon Perez hadügyminiszter nemrég közölte, az 1976-os izraeli fegyverexport 320 millió dollár értékű. Ez az összeg az elkövetkező néhány évben minden valószínűség szerint eléri az 1 mil­liárd dollárt. Hihetetlenül nagy összegeket költ fegyverekre Irán. E fejlődő ország katonai kiadásai az 1971-es 2096 mil­lió dollárból 1976-ra 9 és fél milliárd dollárra emelkedett. Ehhez még hoz­zá kell számítani, hogy van olyan tendencia is, mely szerint meg kell teremteni a saját hadiipart. Az Egye­sült Államok hadiipari vállalatai kapcsolatokat építettek ki a Perzsa- -öböl egy másik országával, Szaüd- -Arábiával is. Itt az idei katonai költségvetés összege közel 10 mil­liárd dollár. A fegyverkezési verseny forrása nem a „szuperhatalmak“ versengése. Könnyű meggyőződni arról, hogy az ilyen hibás gondolatmenet felcseré­li az okot és az okozatot. A Szovjetunióban nincsenek hadi­ipari komplexumok. Következés­képpen nincsenek a hadiipari kon­junktúrában érdekelt a katonai terme­lésből meggazdagodó körök sem. Más szóval ez azt jelenti, hogy a szo­cialista államnak belső természeté­ből következtetően nincsenek és nem lehetnek a fegyverkezési versenyek gazdasági stimuláló okai. Épp ellenkezőleg, a Szovjetunió­ban a védelmi képesség szükséges színvonalának fenntartására fordí­tott kiadásokat szükségszerű rossz­nak tartják. Ügy tekintik, hogy ez a termelőeszközön nem termelési cé­lokra történő elvonását jelenti. Ez magyarázza, hogy a Szovjetunió az egyetlen olyan nagyhatalom, amely nemhogy növelné katonai kiadásait, hanem csökkenti azokat, és erre más államokat is felhív. SZJATOSZLAV KOZLOV Carter és családja EMLÉKEZÉS MOCSÁRI LAJOSRA Adósságot törlesztünk,« ami­kor a Nógrád megyei Kurtány- ban 150 éve született Mocsáry Lajosra emlékezünk: túl kevés szó esik róla mostanában. Pe­dig történelmi alakja a XIX. századi haladás magyarországi képviselői közé, dualizmus ko­ri történetünk demokratikus ha­gyományaihoz tartozik. Politi­kai tevékenysége nemcsak a magyar, hanem a kelet-európai történelmet tekintve is kiemel­kedő: a nemzeti önrendelke­zésre épülő, a népek egyenjo­gúságának alapelvén nyugvó új társadalmi perspektíva előhar- cosa ezen a tájon. A Kossuthtól is nagyra be­csült, államférfiúi adottságok­kal bíró Mocsáry érdeklődése kora társadalmának minden lé­nyeges kérdésére kiterjedt. Ma­gát reálpolitikusnak tartotta, a- kit mindenek felett a „haza sorsáért való remegés“ veze­tett., Politikai személységének kibontakozását, érvényesülését döntő módon meghatározta az, hogy szoros összefüggést látott saját népének jövője és a ve­lük közös ég alatt élő nemze­tiségek sorsa között. Létérde­künknek hirdette, hogy „euró­pai és szomszédsági helyze­tünk" józan mérlegelésével szo­ros szövetségi viszonyban le­gyünk a szomszéd népekkel, a- melyekkel éppen a nemzetisé­geink jelentik az „összekötő kapcsokat“. Az 1861-es borsodi képviselő­ségével kezdődött a három év­tizedre terjedő politikusi pá­lyafutásának kezdeti idején született meg az európai hatal­mi helyzet és a hazai osztály- -erőviszonyok együtthatásában fogant kiegyezés. Politikusi sze­replésének derekas része arra az időre esik, amikor a kor­mány megerősítette a dolgozó magyar milliók és nemzetisé­gek ellen egyképpen irányuló hatalmi politikáját, és rátért a nemzetiségi elnyomás egyre e- röszakosabb módszereire. Mo­csáry, aki kezdettől a „másik kiegyezés“, a nemzetiségekkel való együttműködés híve volt, ezt végzetes politikának tartot­ta. Gjból és újból felemelte til­takozó-figyelmeztető szavát. A nemzetiségi sérelmek elle­ni tiltakozásai, az igazságtala­nul meghurcolt személyek mel­letti bátor kiállásai, az asszi­milációs törekvéseket leleplező beszédei, cikkei nyomán Mo­csáry mind ismertebbé és meg­becsültebbé vált a nemzetisé­gek előtt. Üdvözletek tömegét kapta, méltató nyilatkozatok sora látott napvilágot a „nem­zetiségek védelmezőjé“-ről. Fel­figyelt harcaira a külföld is: varsói orosz nyelvű hetilap, a párizsi nemzetiségi szemle mél­tatta Európa színe előtt „Ma­gyarország egyetlen igazságos emberéinek érdemeit. A hivatalos magyar politika tábora viszont — leleplezéseire érdemben válaszolni nem tud­ván — uszító rágalmak özönét zúdította rá, hazaárulónak ki­áltotta ki. Mikor 1887 február­jában újólag megbélyegezte a parlamentben a kormány poli­tikáját, saját pártja is megta­gadta. Bár 1892-ig — Miskolc, Kecskemét és Kiskúnhalas u- tán a „karánsebesi románok gavallériájából“ — tehát nem­zetiségi mandátummal — még tagja volt az országgyűlésnek, lényegében 1887-tel lezárult ak­tív politikájának korszaka. 1916. január 8-án bekövetkezett haláláig az Eger melletti An- dornakon teljes visszavonult- ságban élt. Főként külföldi fo­lyóiratok még kérték, közölték írásait — 1905—1909 között a párizsi Le Courrier Europeén főmunkatársa is volt, olyan szerkesztők társaságában, mint pl. Jaures, a L’Humanité meg­alapítója, itthon/ a szocialista „Szabadgondolat“ hozta utolsó elvi megnyilvánulását — de mindinkább az irányított felej­tés sovinizmus szőtte köde fog­ta körül nemes alakját. Nevét, emlékezetét a reakció kitörölte a nemzet tudatából. Mocsáry- nak — „rettenetesen igaza lett“: a századokon át együtt szenvedett-boldogult népek nem mint egy család felnőtté vált tagjai, testvérek módján, ha­nem ellenségekként váltak el egymástól a monarchia fel­bomlása után. A történeti igazságon követ­nénk el erőszakot, ha palástol­nánk a nemzetiségeket és a magyar népet egyképpen elnyo­mó hajdani hatalmaskodök bű­neit. Legalább akkora vétség lenne azonban hallgatnunk a- zokról, akik — mint Mocsáry is — nemzetünk becsületére vi­tézkedtek az elsötétült és a- latt... Fél évszázadon át — a ma­gyar nép javának és a nemze­tiségeknek rokonszenvétöl kí­sérve — Mocsáry Lajos vitte a zászlót, a kelet-európai, Duna- táji, „sorskohézió“ gondolatá­nak zászlaját. Míg az „új re­formnemzedék“ — Ady, Bartók, Justh, Jászi — át nem vette tő­le. .. Munkássága, harca annak a történelmi „teljesítménysoro­zatnak“ része, melyben népünk az egyetemes emberiség eszme­csúcsait leginkább közelítette. Denke Gergely Az USA új elnöke A november 2-án megtartott amerikai elnökválasztáson a le­adott szavazatok 3 százalékos többségével James Eari Carter a Demokrata Párt jelöltje sze­rezte meg a győzelmet. James Carter 297:241 arányban győz­te le az eddigi elnököt, Gerald Fordot. Vele együtt választot­ták meg Walter Mondale alel- nököt, aki Minnesota állam szenátora volt. Az új elnököt 1977. január 20-án délben ik­tatják be hivatali tisztségébe, addig Gerald Ford az Egyesült Államok elnöke. 1944 óta tizenhat éven át köz­társaságpárti és tizenhat évem át demokrata párti elnök volt a Fehér Házban. Most újabb demokratauralom kezdődik. A kongresszus mindkét házá­ban is a demokrata párt sze­rezte meg a többséget. A sze­nátusban 61 hely a demokra­táké, 38 a köztársasági párté és égy független. A képviselőház­ban a demokratáknak 291 kép­viselőjük van, a köztársasági­aknak pedig 144. James Carter. az Egyesült Államok új elnöke 1924. oktő bér 1-én született' a Georgia állambeli Plains nevű faluban, egy 700 hektár földet birtokló négygyermekes család legidő sebb fiaként. Családjában első ként középiskolai tanulmányo kát végez, majd 1943-ban felve­szik a annapolisi tengerészeti iskolába. Rövid haditengerésze­ti pályafutása alatt Hyman Ric- kovernak, az amerikai atom­meghajtású tengeralattjárók atyjának keze alatt atommér­nöki képzésben részesül. 1953- -ban otthogyja a haditengeré­szetet, hogy elhunyt apja he­lyére lépjen, s átvegye a csa­ládi birtok irányítását. Ekkor­tájt kezdik foglalkoztatni a he­lyi ügyek politikai és vallási vonatkozásai. A déli baptista egyház segédlelkésze, Pennsyl­vaniában és Massachusettsben híveket toboroz. 1962-ben jelölteti inagát Ge­orgia állam szenátusába, és meg is választják. 1966-ban a kormányzói posz­tot veszi célba, de az előzetes választásokon megveri őt a fa­ji megkülönböztetés szélsőséges képviselője, Lester Maddox. 1970-ben azonban már kor­mányzóvá választják, e posztot 1974-ig töltötte be. Ez alatt az idő alatt több jelentős refor­mot hajtott'végre, több fontos állást négerekkel töltetett be. 1974-ben elnyerte a demokra­ta párt választási kampánybi­zottságának elnöki tisztét. Ezt a pozícióját felhasználta párt- bell hadállásainak kiépítésére, és minden részletében kidol­gozott. 1976-os előválasztási taktikájának sikeres végrehaj­tására.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom