Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-11-09 / 45. szám
L enke tizenhat éves volt, a háborús évek közepén járta ki az elemi iskola nyolcadik osztályát. Nagylány lett Lenke, felnőtt. A közepesnél magasabb, sudár termetű és szép lábú nő, hosszú, barna haját simán hátrafésülte és hosszú var- kocsba fonva hordta, színes kendőket viselt, de az álla alatt kötötte meg őket, mint az asszonyok. Barna hajfonata súlyosan előzuhog a kendője alOl, éppen ott, a- hol a kendő szöglete a föld felé mutat és véglgsimul a háta közepén, haja a derekáig ér. Néha kontyba csavarja, különösen munka közben vagy ha otthon tartózkodik, és tesz-vesz a ház körül. De ha emberek közé megy, szabadjára engedi a hajfonatait, hogy összefont ágai fénylőn villogjanak. Nyáron nem hord kendőt. Legtöbbször hajadonfővel jár, Ilyenkor csak akkor kötnek kendőt a lányok, ha ünneplőbe öltöznek, és a templomba ménnek, vagy a falu utcáján sétálnak vasárnap délután. Tudja magáról, hogy szép lány, nagyon Is jól tudja, és számol vele. Érzi, hogy kiválik a többi közül, ha az emberek megnézik őket, ahogy egymásba karolva sétálnak a köves úton, először rajta időz el tekintetük, megállítja a kutató szemet. Finom arcbőrű, egyenes orrú, a szája szép vonalú és mosolygós, meleg fényű barna szeme és a tekintete ösztönös bizalommal és kíváncsisággal, s valami szemérmesen kihívó nőiességgel pihen meg annak az arcán, akivel beszél. Szegény Péternek is egyenesen a szemébe néz, s ő lesüti előtte a tekintetét. Ilyenkor a lánynak a fölénye tudatából születő, visszatartott mosoly apró szarkalábai alig rejtőznek el a szeme sarkában, beszélgetés közben puhán megérinti a kezét, egy pillanatra a karját Is megszorítja, néha még az arcát is végigsimítja, hogy a fiú elpirul zavarában, és következetesen kedveskedve Péterkének nevezi őt. Közvetlenül, barátian és szeretetteljesen Péterkének, mintha még gyerek lenne, akit becézni kell. A fiú úgy érzi, hogy nagyon régen voltak gyerekek, de Lenke még mindig mintha a múltban élne. Valamikor kiskorukban sokat játszottak együtt. Péter aprócska gyerek volt, Lenke pedig nyúlánk gyereklány, és anyáskodó gondoskodással szerette és babusgatta őt. Hátul az udvarban, a nagy diófa alatt a derékig érő formalevelek között, deszkadarabokból házat építettek, cipősdobozok- kal és törött cserepekkel berendezték, és Péterke a' Lenke ura volt. A lány az ölében hordta őt, ölelte-csókolta, inkább anyjaként viselkedett, mint feleségeként, de a gyereknek eszébe sem jutott, hogy ő legyen a parancsoló, az erősebb, jólesett neki a „felesége“ cirógatása és kényeztetése, s hogy a tenyerén hordja őt, az urát. Iskolába sem Járt még akkor, és úgy vélte, hogy a dolgok így vannak rendjén férfiak és nők között. Amikor már Iskolába Járt, még mindig a lány játszótársa maradt, de akkor már többen játszottak együtt. Kövecskéztek a ház előtt, labdáztak vagy kergetőztek, télen szánkóztak, és a patak Jegén csúszkáltak. így Péter nyiladozó ösztöneinek a lány valahogy mindig a középpontjában állt, közeli volt a számára, olyan lény, aki más, mint ő, és éppen ezért bizalmasan kiegészítik egymást, és aki sosem taszítja el magától. Míg egyszer aztán beleszeretett, gyerekesen és ügyetlenül. Gyerek volt még akkor, negyedik osztályba Járt, a lány pedig a hatodikba, és fél fejjel magasabb volt, mint ő. Sovány, nyúlánk, a fejlődés elején tartó kamaszlány volt akkor Lenke, akiben azonban a lélek mélyén már ott rejtőzött a későbbi szép nő érzéki fegyverzete, és időnként apró gesztusokban, merész pillantásokban és szélességük mellett Is kecses mozdulatokban a felszínre tört. Iskolai színdarabot játszottak, lócából rögtönzött színpadon, vászonponyvából készült függöny és zsákokból rögtönzött kulisszák között, ök ketten Játszották a főszerepeket. Lenke a mesejátékban a szegény liba- pásztorlányt alakította, Péter pedig egy csecsemőkorában ellopott királyfit, akt később falura került és disznópásztor lett belőle, ostorcsattogtatva őrizte a falu kondáját. A darab szerint reggeltől estig együtt járták a mezőt, és szalonnát ették sós uborkával. Péter, az exkirályfi elégedett volt a sorsával, de Lenke lázadozott. „Lássunk hozzá minél előbb, vajon mi lesz ma az ebéd“ — kedveskedett a szerepében Péter, mire Lenke: „Hát mi volna, ami tegnap, az lesz ma is, az lesz holnap, darab kenyér s kis szalonna.“ „S hozzá finom sós uborka“ — csettintett a fiú. De a lány tovább elége-' detlenkédett: „Az uborka a csemege, minden délben, minden este...“ Péter most már komolyan felháborodott: „Hát mit a- karsz még egyebet, áldjad érte Istenedet, hogy minden nap ád kenyerét, s kis kunyhónkban jó fekhelyet...“ Lenkével azonban nem lehetett beszélni, tovább makacs- kodott és nyelvelt elégedetlenül: „Tudom, Kisék Erzslkéje, bablevest kap ma ebédre, rétest sütnek ma Tótéknál, Nagy Marira csibehús vár, s nekünk soha nincs egyebünk, csak szalonnánk meg kenyerünk..." Keservében álmodozni kezdett szegény: „0, hogyha mint a mesében, egy tündér le- szállna szépen, s megkérdezné, mU szeretnénk, tán királylány is lehetnék. Lenne fényes kis koronám, aranyruhám, selyemruhám, innánk édes habos kávét, mézescukrot, csokoládét... Tégedet Is elvinnélek, herceggé kineveznélek! — ígérte melegen Péternek, de az zordonan válaszolt: „Csakhogy én nem mennék veled!“ A lány elá- mult: „A hercegség nem kell neked?“ A fiú dacos és határozott maradt: „Nem kell a kincs, a cifra cím, nem hagyom el malacaim, ha el kéne innen mennem, meghasadna az én szívem..." De az álruhás királyfi hiába ragaszkodott ennyire a kunyhóhoz, a szalonnához meg a malacokhoz, a sors mégis elszólította őt a faluból, ésvisz- szavezérelte öreg apja ősi várába és a királyi trónra. A vén király élete utolsó éveiben megtudta, hol pásztorkodik a régen ellopott, egyetlen fia, és személyesen ment érte, hogy hazavigye, mentené meg az országot az éppen támadni készülő ellenségtől. Péter hercegnek nem volt mit , tennie, belátta, hogy első a haza érdeke, még a kondánál is több, hívja a kötelesség, fájó szívvel búcsút vett hát a malacoktól, és díszes kísérettel visszament a palotába, a- hol született, de Lenkét természetesen magával vilié, miután a lány előzőleg sietve kijelentette: „Ne félj, én is veled megyek, s ott maradok mindig veled.“ Igen, gyere, maradj velem, falumból te légy emlékem“ — sóhajtott kissé megkönnyebbülten Péter, s az öreg királyhoz fordult: „Király apám, hát indulnék, mutasd merre az ellenség...“! És Lenkével átkarolva egymást elindultak az ellenség ellen, a függöny nagy suhogással lehullott, és a felzúgó tapsviharban a zsákvászon színfalak mögött Lenke összecsókolta Pétert a sikerért, aki erre beleszeretett. Az eltitkolt, fájdalmas és gyötrő gyerekszerelemmel önemésztő vonzódással addig szerette őt, míg hosszú hónapok múltán el nem felejtette az egészet. Jó pajtást viszony állt be közöttük azután, amely akkor változott újra meg, amikor Lenke elvégezte az iskolát és nagylány lett. Péternek a nyiladozó kamaszkor lépcsőjén a falusi gyerektársadalom homályos szóbeszédei és nagyképű tudálékossága alapján voltak már megérzései és sejtései a testi szerelemről. Ismerte azokat a fiziológiai fogalmakat, melyek az élet érzelmi területére vonatkoztak, néha hősköd- ve maga is használta őket, de igazában félt a mögöttük meghúzódó titoktól és ismeretlenségtől. önmagán is elváltozásokat észlelt, idegrendszere kifinomult, érzékei, kiteljesedtek, úgy érezte, hogy bensőleg növekszik, érik és kiteljesedik, képzelete új képeket alkot, melyek izgalmasságában minden addigi képzetet fölülmúltak, izomerői megnövekszenek. Ilyen körülmények között érte őt a Lenke iránt érzett szerelmének harmadik korszaka, amely lényegesen valósabbnak és igényesebbnek mutatkozott, mint az előbbi korszakok, mert az esetlen és riadt kamaszt arra ösztönözték, hogy igyekezzék megkapni a lányt. Testi közelségre vágyott vele, bár erről semmi gyakorlati elképzelése ngm volt, azt sem tudta, hogy mit kellene tennie, ha Lenke egyszer valamilyen módon elfogadná őt, és engedelmeskedne az akaratának, mégsem tudott másra gondolni ezen a lehetőségen kívül. Bensőjében alaktalan vágyak gomolyogtak, melyek hullámzásában csupán Lenke melegsége és személye bizonyult állandó pontnak és maradandó értéknek. Kiteljesedő ösztönei bonyolult hálójába került és vergődött benne, mert nem volt olyan szerencséje, mint Albertnek, a Körtefejünek, aki Savanyóné asszonyos biztonsága és célravezető egyenessége folytán természetes egyszerűségükben ismerte meg a testi szerelem ősidőktől adott és maguktól értetődő útjait és térségeit. Péter különösen azóta vágyott a lánnyal való egyedüllétre, amikor a nyugati bombázórajok elől a bunkerbe húzódtak, és Lenke félelmében hozzásimult. Leselkedése és taktikázása kevés eredménnyel járt, mintha a lány is megérezte volna, hogy kettőjük viszonya alapvetően és minőségileg megváltozott. Beszélt a fiúval, mosolygott rá, íngerkedett vele, és élvezte a zavarát, de kerülte a vele való kettesben maradást, és a tanúk nélküli találkozást. S amikor végre, hosszú idő után kettesben maradtak, és bizalmasan beszélgettek, semmi sem oldódott meg közöttük, mert Péter bátortalansága és határozatlansága nevetséges kudarcot szült, és önkínzó szégyent eredményezett a számára. Azon az estén ez történt... Lenke délután az alvég! rokonainál járt, és Péter éppen a kapuban állt, amikor a lány hazafelé jött a házak előtt. Köszöntötték egymást, beszélgetni kezdtek, megkérdezte őt, hogy hol járt, mit csinál mostanában, aztán erősen dobogó szívvel, de nyugalmat és közömbösséget mutatva megjegyezte: —■ Gyere ki este a ház élé, olyan régen nem beszéltem veledl A lány megérezte hangjából a kérlelést, de azt akarta, hogy jobban kérje, ezért látszólag kibúvót keresett. — Korán járok aludni, mert fáradt vagyok esténként, úgy el tudok fáradni, magam sem tudom, hogy mitől... alig várom, hogy ágyban legyek. Komolyan, Péter, ahogy besötétedik, nekem mindjárt leragad a szemem. Végül megígérte, hogy talán kijön. A fiú nehezen várta az estét, és napszállta után, ahogy szürkülni kezdett, kiállt a ház elé, behúzódva az utcaajtó árnyékába. Lassan szürkült a világ, a házak és a patakparti fák fokozatosan belevesztek a sötétbe, egymás után eltűntek a gya- loghidak és az utcai kutak, s az égen homályos, tompán hunyorgó csillagok jelentek meg sorban egymás után. Péter gyakran nyugtalanul a szomszéd kapu felé lesett, szinte állandóan ott jár a tekintete, mégsem vette észre, amikor Lenke kijött az utcára, egyszerre látta meg, hogy az utcaajtó küszöbén néma árny ül és nem mozdul. Egy pillanatra majdnem megrémült, hogy most mi lesz. Bárcsak ő jönne ide, gondolta kínlódva, idejönne és megszólítana. A vágyakozás és a félelem ellentétes e- rőinek az eredője mégis a lány felé taszította a kamaszt, habozva, mint aki minden pillanatban kész visszafordulni és elfutni. — Kijöttél...?' — Hívtál, gyere, ülj mellém! A fiú a keskeny küszöbön szorosan melléje ült. A lány átkarolta a vállát, és kissé magához húzta, mint régen. — Mit akartál mondani, Péterke? Majdnem azt mondta, hogy semmit, csak vele akart lenni, és éppen így akar vele lenni, ahogyan vannak, csendben és igénytelenül. Aztán észhez kapott és azt mondta: — Régen nem beszélgettünk ... — Miről beszélgessünk ...? — Hát... valamiről... nem is tudom, csak érzem inkább, hogy jő lenne beszélgetni veled. — 0, te... beszélgetni hívsz, és nem tudod, hogy miről... — Magához szorította, és nevetett, de nem bántóan, inkább J61- esőn, mert nem akarta a fiút megbántani, és igazában örült neki. — Lőttem egy nyulat... — motyogta az zavarában —, a Meredekoldal felett kergetőztek, most van a második párzásuk, és négyen a nőstényt kergették, s az egyik szerelmes bakot lelőttem, egészen átfúrta a golyó ... — Szegény ... nem sajnáltad meg, hogy lelőtted? — De igen, később megsajnáltam, mert arra gondoltam, hogy talán éppen nagyon boldog volt, amikor átfúrta a golyó. — Miért lőtted le, ha megsajnáltad...? — egyszerre haragos lett. — Magam sem tudom — vallotta be elgondolkozva, kissé szomorúan —, először le kellett lőnöm, aztán megsajnáltam... talán még a könnyem is kicsordult. — Ö, te bolond... hogy te milyen bolondos vagy... Ahogy a fejét oldalra fordítva és kissé hozzáhajolva a fülébe súgta, hogy milyen bolond, és kuncogott hozzá, a szája olyan közel került az arcához, hogy érezte a bőre melegét és leheletét. Megérezte azt is, hogy a lány teste forró, és ideges remegések futnak át rajta, mintha gyors hullámokban öntené el a hő, a belső melegség és az izgalom. Megzavarodva és tanácstalanul érezte meg a női ösztönök gyorsuló játékát, csak azt nem tudta, hogy ez a váratlan fellobbanó, szenvedélyes érzelemhullám nem neki szól, hanem valaki másnak, egy felnőtt férfinak, akit a lány még nem ismer, kissé fél is tőle, egyszerre vonzó és taszító eszményét mégis az ösztöneiben hordozza már. Alaktalan eszmény ez még, maga az elképzelt ismeretlenség, amely most a helyzetek valamilyen csodálatos e- gyezése folytán néhány múló percre Péterben testesülhetett meg, mert éppen itt van, és tőle a lány nem fél, felette érzi magát, tudatában van annak, hogy semmit nem kockáztat, ezért szabadjára engedi és nem fékezi az ösztöneit. Hiszen érzelmileg sem Idegen a számára, gyerekként szereti őt és játszik vele. A következő percben ez ki is derült kézzelfoghatóan és megdöbbentően, mert ahogy a fiú tudatosította a helyzetét, és merészebb akart lenni, egyszerre elmúlt a varázs. Félénken és habozva megfogta a lány térdét, és reszkető kézzel simogatni kezdte, sután becézte a sima, meleg bőrét, és gyáván és alamuszian egyre feljebb érintette volna a lábát, de Lenke egyszerre elnevette magát, és eltolta a fiú kezét. — Ne csiklandozz, Péterke... mit csinálsz :..? A fiú megmerevedett, a szava elakadt, gondolatok nélkül maradt. A lány elhúzódott tőle, és már nem karolta át. Bemegy és Itthagy, kínlódott Péter gondolatban, mindjárt felkel és bemegy, itthagy éppen most, amikor valamit mondani kellene... De Lenke még várakozott, nem Is mutatta, hogy haragszik, csak egyszerre közömbös lett, mintha nem történt volna semmi az ég világon, amiről beszélni kellene. Halkan dúdolgatott egy dallamot, melyet Péter nem ismert, és amely talán nem is volt igazi dal, csak amolyan rögtönzés, a lélek pillanatnyi szünetének könnyed kitöltése, semmire nem kötelező és jelentéktelen pajkosság. De amikor már hosszúra nyúlt a csend közöttük, abbahagyta a dú- dolást, megborzongott és kissé összehúzta magán a könnyű szvetterét. A helyzetet végül is Bakai Jóska rontotta el teljesen. — Hát ti... szerelmeskedtek vagy szo- morkodtok? — Képzelődsz... — Lenke mutatta, hogy megsértődött, de a hangjában ingerkedő i- rónia bujkált —, Péter rendes fiú, nem o- lyan, mint te vagy .. .1 — Milyen vagyok! — Olyan vagy, amilyen vagy, Péter pedig más ... jobb és kedvesebb. — Na hiszen — hetykélkedett Bakai Jóska —, hálásan köszönöm a megtiszteltetést, majd a kalapom mellé teszem. — Nincs is kalapod, nagyszájú — mondta Péter idegesen —, mit hencegsz a kalapoddal, ami nincs...?! — Akkor a micisapkám mellé... a siltje fölé, odateszem ... — Szervusztok, jó éjszakát! — A lány felkelt és bement. — Megszorongattad? kérdezte Jóska a világ legtermészetesebb és legközömbösebb hangján —, remélem, hogy végre megfogtad a mellét. — Hülye bolond — dühöngött Péter —, mindig csak a hülyeségeken jár az eszed... DUBA GYULA: IvnakacsukAk wm
