Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-07-13 / 28. szám
10 A ratás után Járt az idő. 0- lyan csend ült a tájon, hogy belesajdult a lelkem. A szél húrjai szabadon úsztak a levegőben, a gabona- szár és a búzakalász vonóit már levagdalták az emberek. Csak a felhántott tarló tarkasága meg a hegyesre rakott asztagok emlékeztettek rá, hogy elérkezett az új kenyér ideje. A réteket is lekaszálták már. A lábon maradt l'ü megsárgult; hervadtan hevert, eső után epedezve. Megálltam az eperfa alatt, és nekiláttam az eprészésnek. Csak miután jóllaktam, vettem, észre, hogy az ujjaimat kékes-lilára festette az eper leve. Felidézödtek bennem a tovatűnt nyarak, és tudtam, hogv az ajkam is ugyanolyan színű, mint a kezem — kékes-fekete. Minthogy ismertem az eper festőanyagának hatását, meg sem kíséreltem lemosni magamról a ragadós foltokat. Csu pán ösztönszerűen körülnyaltam a szám szélét, és az ujjai ma^megtöröltem falevéllel. Í gy megjelöltén letelepedtem a fa tövébe. Csak akkor vettem észre, hogy egy öreg cigányasszony ül a fa alatt. A füvön szétterült szoknyáját rikító piros és zöld minták díszítették. A hajában mezei virágból font koszorú volt. Hervadt virágkoszorú. Figyelmesebben szemúgyre vettem az öregasszonyt. Reszketett a keze. A levegőbe szimatolva hallgatta a szél füty- työgését. Belenéztem a szemébe — és megértettem, miért csinálja mindezt. Vak volt. Cigarettára gyújtottam, és amint kifújtam a füstöt, a cigányasszony azonnal jelt adott magáról. Éneklő torokhangon, mely e földrajzi szélességi fokon sokakban még ma is a sötét titokzatosság bizonytalan érzését kelti, megszólalt: — Adjon egy cigarettát™ — Cigarettát? Én? — kérdeztem, bátra fordulva, mintha valaki más szólt volna. De nem más szólt Kettőnkön kívül s- gyetlen lélek sem volt a közelben, sőt semmilyen viskó, kunyhó vagy más hajlék sem állt sehol a környéken, mely a kolduló asszony menedékhelyéül szolgálhatott volna. — Adjon — könyörgött a ri- gányasszony elnyújtott panaszos hangon. — Csak füstszűrös cigarettám van — mondtam. — Nem tudom, ízlene-e az neked — folytattam, egyáltalán nem lévén tudatában, hogy tegezem. Igen, tegeztem őt, éppúgy, mint gyermekkoromban, amikor minden cigányt, öréget-fíatait tegeztem. Akkor ez természetes volt számomra, hiszen a cigányokat mindenki más is le-« gezte, ha valaki magázta volna előttem a cigányt, biztosan kinevettem volna. Szívtuk cigarettánkat. Fejünk fölött halkan neszezett a lomb. Mindketten sokáig hallgattunk. Elsőnek a cigányasz- szony szólalt meg: — Tudom, hová megy, és azt is tudom, mi várja ott magát — mondta. — Inkább forduljon vissza, ne akarja becsapni a sorsát — folytatta, és el nyomta a cigarettavéget gő- csörtös botján, tnely a lábánál feküdt. — Sírni fog, ha azt megpróbálja — fenyegetett meg. — Tudod, hogy hova mnhallottam a felnőtteket beszélni róla. — Itt állt a Lajos bácsi háza — mondta a cigányasszony, — a fa melletti térségre mutatva. Odafordultam. Csakugyan a magasra nőtt csalán és lapu között fehérlettek valamilyen dombocskák. Lehettek azok ro mok is, de éppúgy lehetett az valami más is. — Én vagyok Kati... — mondta sejtelmesen a cigányasszonv. Most már világosan emlékezIVAN HABAJ AZ EPERFA ÁRNYÉKÁBAN — Adjon csak... — mondta a cigányasszony, felém nyújtva a kezét. A markába nyomtam egy cigarettát. Megtapogatta, majd megtalálva a helyes végét, letépte róla a szűrőt, eldobta, és a szájába dugta a cigarettát. Elgondolkodtam a cigány- asszonnyal való találkozásomon. Honnét került ide a szántóföldek és a rétek közé ez a vak asszony, hogy jutott ide, mit keres itt? —■ Aá — nyögött fel a ci- gányaszony, de aztán elhallgatott és mereven nézett a mesz- szeségbe vagy talán inkább a sötétség mélységeibe. K özel-távol egyetlen emberi hajlék, szőttem tovább gondolataim fonalát, és hirtelen nyugtalanság fogottéi. Valahogy furcsának tűnt nekem az egész. — Tüzet Is fiatal úr, egy kis tüzet — sírta fájdalmasan az öregasszony, akár a hegedű. Meggyújtottam « cigarettáját, és megint leültem a fűbe, most már közelebb hozzá. ^ gyek? Ne tréfálj — mondtam, és elnevettem magam. — Tudom hát — felelte komolyan a cigányasszony. — Honnan tudhatnád! Hiszen még magam se tudom, merre indulok majd innét. — De én tudom — bizonygatta a cigányasszony. — Én mindent tudok — tette hozzá titokzatos pátosszal, nagyokat bólogatva, mint valami napkeleti bölcs. — Nos, ha mindent tudsz, akkor mondd meg, hogy kerültél ide, Rajtad kívül senki sincs itt Nem látok itt házakat, magyarázd meg, hogy jutottál ide és mit akarsz itt — mondtam. — Én Itt itthon vagyok — jelentette ki felemelt fejjel. — Ne hazudj! — Nem hazudok — mondta konokul. — Emlékszik a Lajcsi házára? tem az egykori eseményekre, a tragikus véget ért romantikus cigányszerelemre, a történet hősnőjének önkéntes halálára. — A csodát! — vetettem o- da. — Hiszem az bennégett a Lajcsi házában. — Nem égett benn — felelte a cigányasszony. — Nem égett benn — ismételte. — De bizony ott égett! — állítottam határozottan. — Én vagyok Kati — mondta csendesen ez öregasszony, és lehorgasztotta a fejét. N em ellenkeztem vele tovább.- Ismét hallgattunk egy darabig, majd megint csak fi törte meg a csendet. ♦ — Adja ide a kezét, fiatal úr — mondta kérlelő hangon. Kinyújtotta a kezét és tapogatózni kezdett a fűben maga körül, ám én — szerencsére — kellő távolságra ültem csápjaitól. Térdre ereszkedett, és kúszva elindult felém. Felálltam és félrehúzódtam. A cigányasszony észrevette, hogy kitértem előle. Felém fordította a fejét, úgy sziszegte a foga között: — Megjósolom a jövőjét. — Ne! kiáltottam, az öreg asszonyra szegezve tekintetem. Nem mozdult, ez megnyugtatott kissé. — Adja a kezét — könyör- gött újra. — Nem akarom, hogy jósoljon nekem — utasítottam el. — Ne féljen, ingyen csinálom — mondta ő. — Hogy akarsz jósolni, ha nem látsz — mondtam neki, és megint hátráltam néhány lépést. — A tenyérig ellátok — bizonygatta a cigányasszony. — Csak adja ide, megjósolom, mit várhat a jövőtől — ajánlotta szolgálatait, igyekezve meggyőzni engem. Oly megej- tően és áhítatosan beszélt, mintha az én beleegyezésemtől függött volna az ő sorsa ts, mintha évek óta ennél a vén e- perfánál várt volna engem, a hálátlant.aki nem akarja megérteni, rally jóvátehetetlen hibát követ el hajthatatlanságával. — Nem, nem akarom tudni a sorsomat! — kiáltottam rá, már felháborodva. — Hagyj békén, te vén cigány boszorka! Az öregasszony elhallgatott. Előrehajolt hosszú percekig így maradt, meg se moccant, és ezzel a merev testtartással bámult maga elé. Amikor később felocsúdott, megváltozott hangon — melyet eddig nem ismertem — megszólalt: — No várj csak! M "st már ő is tegezett entern, ami azt jelentette, hogy kezdi Blveszíteni önuralmát, hogy elfogta az indulat. A falusi cigány egyébként nem merte tegezni az idegeneket. Kiléptem az eperfa árnyékából, mire a cigányasszony a- nyanyelvén dühös szóáradatot zúdított rám. Nem értettem, mit mond, de sejtettem, hogy válo- gatlan durva szavakat dohog a címemre. — Nem menekedsz meg! — rikoltotta már ismét a mi nyelvünkön. — Bárhová fuss, mindenütt utolér a sorsod! — kiáltotta utánam fenyegetően, azután rekedtes, visszataszító szörtyögéssel felnevetett. F utásnak eredtem, hogy ne halljam tovább az ö- regasszony lidérces képzelgését, de undorító nevetése beletapadt az ingembe, borzongatóan végigcsapott a hátamon, beleivódott az izmaimba, sőt nyers, cinikus igazságával megmérgezte gondolataimat. Megállás nélkül futottam, már jókora utat megtettem, de még mindig nem éreztem semmi fáradtságot. Ogy tetszett, hogy a méreg, melyet magamban hordozok, valamilyen különleges narkotikumos hatású, ami a testet nem károsítja, de az ember lelkét öli meg. Testem riadt vadként törtetett előre, idegeim ne/n bírták fékezni a nekilendült kerékművet. Bolondos testem nem akarta megérteni, hogy már minden régen eldőlt, hogy az igyekezet jutalma, bármilyen nagyszerűnek is látszik, hamis aranymáz csupán, mely pillanatnyi enyhülést sem hoz, ellenkezőleg: csak újabb nékifeszülésre kényszerít. A * zóta bolyongok a vidéken, és a mérleg túlsó serpenyőjében egyre több a szomorúság. Kövesd! János fordítása A Lajcsi házára? dolkodtam 61, és- gon- valami átsuhant az agyamon. — Igen, hallottam róla, de az túl régen volt. Akkor én még pöttömnyi legényke voltam, akkor + Fiatal szlovák elbeszélő. A kritika a reményteljes irők közt tartja számon. Eddig három elbeszéléskötete jelent meg, Az itt közölt elbeszélését azonos című gyűjteményéből vettük. — EW & GÄL SÁNDOR: már meg sem ismernéd azt a temetőt azt az utat azt az éjszakát csak őllnál mint én álltam a lehasadt fák előtt idegenként vakon didergőn tegnapi örömeink után tapogatózva és semmi sem mozdult se temető se út se éjszaka hogy emlékeimből korád álljon VESZTESÉGEINK akik a jégpáncélú folyón át menekültek akiket fegyveresek tereltek az utak mentén álló fák alatt havasesőkben nap-izzású nyarakban meztéláb akiket fegyverrel tereltek idegen nyelvű hegyek zúgása felé jószágőrző cselédnek más barmát vigyázni akik önmaguk elől szöktek hogy ne találkozhassanak emlékeikkel akik a folyó jégpáncélja alá merültek azokról beszélek azokról akik önként vállalták az utat hogy a történelem békéjét megáldják messziről fájó gyerekkorom tanítómestereiről azokról akiktől a soha viszont-nem-látás könnyeivel búcsúztam ezer állomáson akik szétszedték a szekereket az ólakat s a trágyát is magukkal vitték gondos gazdaként hogy az ismeretlen földet kenyőrtermővé varázsolják ha az érkezés után adatik nékik őróluk beszélek őróluk akik kivert foggal tántorogtak végig fél európán felfűzött szuronyok mellett ágyútölteléknek odahányva barbár századunk ároklakóiként őróluk akik visszatérvén kiközösítettek lettek senkiföldjére érkezett kain-bélyegü nép oróluk beszélek a féllábúakról akik megmaradtak és hazatértek tébolyultál! hallgatva üj hallgatásra ítélve friss-vörös hegek rózsáival mellkasukon óróluk beszélek rájuk emlékezem rájuk emlékezem akik eltűntek és csak a csontjukat őrzi valahol a föld rájuk emlékezem akik éjszakáimat útonállókként felzavarják utolsó nyögésükkel üvöltésükkel kifordult beleiket vonszolva az emberiség nemlétező ítélőszéke elé bizonyságul róluk szólok akik a folyón innen maradtak a parton fekete fűzek csendjét tanulva akik számba veszik a folyó sodrában elmerülteket a kiszakítottakat a kiszakadőkat a meg-nem-születetteket a menekülni nem tudókat rájuk emlékezem róluk beszélek Ä $3 W i-3 W E* W 1-3 lefelé élünk itt köröttünk temetők csenddé oldódnak érkezők elmenők árnyatlan enyészet magába temet időtlenné porlad az emlékezet kőcsűcsok folyók testvér-tavak vak tükrü lápok halott szavak nem gyullad fel az éj sötétjét hányja lefelé élünk itt holtakat vigyázva \
