Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-10-05 / 40. szám
Beszélgetés Szakonyi Károllyal NA G YIK Több európai bemutató után végre a MATESZ Thália Színpada is műsorára tűzte az Adáshibát Milyen érzés volt újra magyar nyelven hallani, látni ezt a darabot egy másik országban? — Érdekes volt, nagyon tetszett a kassai bemutató. Igen jó színészi alakításokat láttam, főleg Imrus, Vanda, és Krisz- tosz szerepében. A rendező, Beike Sándor nagyon jól értelmezte a darabot. Az első felvonásban bevezette a nézőt a komédia utcájába, majd a másodikban rádöbbentette őt magára a „tragédia valóságára, s tette ezt olyan fokon — közösen a színészekkel —, hogy az ember egy pillanatra megáll, felszlsszen, megdermed. Ezt ragyogóan átvette, átérezte a közönség. Színdarabjaiban, novelláiban a kisemberek mindennapjai érdeklik, az ő gondjaikat boncolgatja. Honnan ered ez a kapcsolat? — Én voltaképpen azt mondom el, ami körülöttem zajlik, azoknak az életét, akiket Ismerek, akik között dolgozom, akikkel naponta találkozom. Tíz évig különféle munkahelyeken dolgoztam, rengeteg emberrel megismerkedtem, sok élményben volt részem. Ezeket ma mind újraélem, új- raérzem a környezetemen, magamon, családomonEngem sose érdekeltek a rendkívüli személyiségek, hanem a kisember, vagy Inkább úgy mondanám, hogy a közember, a tömeg helyzete izgat. Van a darabnak valamilyen apropéja? — Ismerjük azokat az estéket, amikor még nem találták fel a tévét. Az emberek többet társalogtak, többet törődtek egymással, volt idejük oda figyelni örömeikre, bánatukra. De jött a tévé, és ha valaki az esti műsor alatt ment a barátjához, rokonához látogatóba, akkor sötét szobában a készülék előtt ülve találta a családot. Épp csak hogy fogadták a vendégeket, máris visszahuppanták a kényelmes székbe, csendre Intve őket- Ezzel a ml családunkban Is, és bárhol másutt Is találkoztam. Ez volt tehát az alapötlet; a technikai civilizáció egyfajta szimbóluma született meg darabomban a tévével. Azt hiszem a Krisztosz-figura is ilyen szimbólum szülötte... — Igen. Hogy az emberi közönyt, a nemtörődömséget a tévével, a tévé megjelenésével szimbolizáljam, ki kellett találnom egy általános figurát, aki ez ellen küzd, és Ismeri őt az emberiség. így választottam a mitológiai Krisztust. A darabban Krisztosz inkább mint bibliai eszme forradalmasítja a szerepet. — Igen ez a szerep ebben a családi környezetben nyugodtan mondható forradalmárszerepnek. Jóságot, szeretetet, békét, egyetértést, megbecsülést hirdet. És olyan forradalmi szerep, amely tömegeket akar mozgósítani, bevonni a „forradalomba“. Azt is ki merem mondani, hogy a megváltás tulajdonképpen mindannyiunk feladata, kötelessége. Hogy hol? Ott, ahol éppen megváltók'lehetnénk; az apa a családban, a főnök a hivatalban, a művezető a gyárban... stb. Tehát mindenütt, ahol sok ember elvárásából testesül meg egy pozíció. Mert minden pozíció krisztusi pozíció- Hangsúlyozom, nem vallási értelemben, hanem abban, hogy átérzi-e egy-egy vezető ember azt a várakozást., amelyet megtestesíthet. Szinte már betéve ismeri a darabot, nagyon sokszor látta sokféle változatban. Most, a koáicei bemutatón tudott még valamin nevetni? — Voltak gondolatok, mondatok, amelyek újra megkaptak, megnevettettek- Ez főleg a színészi megoldásoknak, a jó interpretálásnak köszönhető. Térjünk el egy kicsit az Adáshibától, és evezzünk közelebbi, hazai vizekre. Milyennek tartja a csehszlovákiai magyar drámairodalmat? — Néhány Itteni drámaíró — hadd ne említsem a nevüket — elküldte hozzám a munkáját. (Szakonyi Károly a miskolci színház dramaturgja. — A szerk. meg- jegyz.) Én ezeknek az embereknek a teljes munkásságát nem ismerem, így neun tudok tiszta képet alkotni róluk, csupán a- zokból a darabokból kiindulva mondhatom el, hogy egyik művet sem tartottam közlésre alkalmasnak. Én mint dramaturg, olvastam ezeket a darabokat, és olyat kerestem köztük, amelyet mint a csehszlovákiai drámairodalom reprezentatív darabját bemutathatnám, s ezt én nagyon szívesen meg Is tenném, csak hát.(Adalék: Szakonyi Károly 1931-ben született Huszonhét éves korában jelentek meg első novellái. Közben elvégezte a Színművészeti Főiskolát. Volt segédmunkás, tisztviselő, betanított munkás, raktáros. Jelenleg Szentendrén él. Drámáit — főleg az A- dáshibát és a Hongkongi parókát több európai országban bemutatták már, és Jelenleg tárgyalások folynak a mexikói, a spanyol és a kanadai tévével az Adáshiba ügyében.) Kérdezett: Zolczer János Barbara, gyere ide leiköm! A szőke, pöttöm lány ü- gyet se vet a nagymamára, egyenesen a víz Jelé tart, Jelfújt krokodilt cipel. Nagymama fürgén jölugrik, rohan utána> és sűrű szemrehányások közt hozza vissza. Közben félve pislant hátra: Á- koska a fűben ül ugyan, és játszik, de elég egy pillanat, hogy kereket oldjon, hol keresse akkor ebben a tömegben? A szomszédos pokrócon tábort ütött másik nagymamát hiába is kérné, hogy tartsa szemmel Ákos- kát, ha ezer szem lenne, se lenne elég: három kis unokával van itt, a Balatonon. Az egyiket éppen bilizteíi. a másik kettő összeveszett a plasztiklúdon, most tépik, clbálják. „Mondtam, hogy két egyforma ludat kelleti volna venni...“ Barbara zokog, nagymama csitítfa. — Éhes vagyok! — nyafog közben a kisfiú. — Nagyi, éhes vagyokI Nagyim“ — Nyughass már, leiköm! Mindjárt ad neköd finomat a nagymami — s ölében a hüppögő kislánnyal, matatni kezd egy terjedelmes szatyorban. Kiflit varázsol elő, diadalmasan felmutatta. — Nem köll — kiált a gyerek hangosan. — Fagyi köll! Napok óta figyelem a szomszédos kanadai nyárfa árnyékából a két nagymamát. Szatyrokkal jól körülveszik magukat, megerősített kis tábor az övék. Van itt minden: tízórai, üdítő- italos üvegek, tiszta pelenka, felfújható minipancsoló, plaszttklúd és -krokodil, er- nyőcske — ha dél felé a fák levelet közül az alvó gyerek arcára tűzne a nap —, színes bili, cipőcskék, váltóbugyik, ingek, frottírok. Tűnődöm, hogyan cipelhették ide mindezt a kezükbe csimpaszkodó, magukat vonszoltató gyerekekkel együtt. Igen, a társasüdülő, ahol a nagymamák nyaralnak, nincs távol innen, de át kell kelni az úton, az autók. között. A gyerekek mellett állandóan és megfeszített szolgálat ritka szabad perceiben beszélgetnek egymással. Még soha nem tudtak úgy befejezni egy gondolatot, hogy közben az öt gyerek közül valamelyiket ne kellett volna szidni, vigasztalni, megtörölni, visszahozni, etetni. Mégis akaratlanul sokat, májdnem mindent megtudok róluk. Illetve: a családról. Mert a téma változatlan: gyerekeik élete, boldogulása, bánata. Ezt járják körül gondolatban újra meg újra megunhatatlanul. A nagymamák ötven-öt- venöt között járhatnak, az agyondolgozott, a soha nem pihenő vidéki asszonyok fajtájából valók. S a gyerekek, a menyek, a vők? Ahogy a szavakból kiveszem: falusi orvos, agronómus, tsz-fő- könyvelő, gépészmérnök, üzletvezető. — Barbara születése után vette a fiam ezt az üdülőt — meséli a szegedi nagymama. — „Legyen hol nyaralni. anyámnak." Tudja, Juliskám, nagyon jó fiam van, az isten áldja mög, igön jó fiú. Mindig gondol az anyjára... — A lányomék Is nekem vették ezt a lakást — hallom a másik, a pécsi nagymama vékony hangját. — Mármint nem papíron, érti, ugye Ilonkám, hanem hogy Itt töltsem a nyarakat. Csak természetes, hogy az unokákat idevállalom, nem igaz? Annyit, látnak-futnak, fáradoznak szegény lányomék, ennyit igazán megtehetek nekik. Az uram ugyan morog, hogy nem akar egyedül otthon maradni három hónapra, de annyi csirke, liba, kacsa, disznó mellől nem lehet nyaralni járni. A hőség még itt, a tó mellett is szinte elviselhetetlen. A nagymamák vágyakozva nézik a párában úszó Balatont, s a kis Yvette játékvödrében hozott vízzel lo- csolgatják arcukat, vállukat. — Péntök délután jönnek Józsimék — sóhajt a szegedi. — Jót fürdők majd, Ilonkám. Istenöm, de főt fürdők. .. — A lányomék csak szombat reggel lesznek itt — így a másik. — Szombat-vasárnap majd együtt fürdünk, Juliskám. A lányom megígérte, hogy ő főz két napig, a menyem pedig vigyáz a három gyerekre. Szombat reggel két nagy családot találok a strand e megszokott szegletében. Hízásnak induló fiatal férfiakkal, teltkarcsú, szépen kozmetikázott, drága fürdőruhákban pompázó Ifjú nőkkel bővült a kör. — Mama, úszunk egyet — s az egyik házaspár megindul a víz felé. — Osszatok csak, ilyen melegben kell a víz. Ne siessetek, itt vagyok a gyerekekkel... — Anyuka, azonnal jövünk — tápászkodnak fel a másik család fiatalját, s eltűnnek a tömegben. A két asszony magára marad a strand hétvégi forgatagában, az öt gyerekkel. A víz csalogatóbb, mint valaha. Fürtökben ül-' nek benne az emberek. — Barbara, gyere ide, lelkűm! — A nagymama futásnak ered, s az embersűrüböl kihalássza a pöttöm lányt. Állna még a parton, karfán a gyerekkel, de meghallja Ákoska sírását... Lukács Teréz (16. folytatás) — Nem túl rózsás a helyzet — mondta az ügyvéd utána az utcán- ,, .. ... ..„ .. , Csak Kovács, Csell és Kisági vallott mellette. A többiek ingadoztak, vagy egyértelműen a művezető mellé álltak. Najn Ivánról annyi rosszat hordtak össze, amennyit csak lehetett. Kiderült, minden elejtett mondatára emlékeztek, kilenc hó napra visszamenőleg. „Észveszejtő“ — gondolta Najn Iván. — Valószínűleg félnek a művezetőtől — mondta az ügyvédnek. — Ezt meg kéne mondani a bíróságnak— Csacsi ember — csóválta a fejét az ügyvéd —, egyet- egyet talán semlegesíthetünk ezzel, de a bíróság nem fogja emiatt kétségbe vonni ennyi ember szavahthetöségétl — Jól nézek kt — dünnyögte Najn Iván. Otthon feszült, gyászos volt a légkör, összeült a családi kupaktanács, élén az anyjával. Az apja és Vilmos bácsi órakon át próbált kitalálni valami jó védekezést. (Vilmos bácsi is jogi egyetemet végzett, estin.) Tekervényes büntetőjogi okfejtésekbe bonyolódtak, melyeknek a valósághoz már az égvilágon semmi közük nem volt. „Mintha keresztrejtvényt fejtenének!“ — gondolta Najn Iván. Kis Idő múltán felállt, Indult kifelé. — Mondd, fiam — szólt utána az apja —, téged ez nem érdekel? — Dehogyisnem. — Hát akkor hová mész? — Sétálok egyet. Megfájdult a fejem — hazudta Najn Iván. Az utcáról gondosan megvizsgálta, nem néz-e valaki utána az ablakból- Kinyitotta a Trabant ajtaját, eltolta a sarkig — mintha rollerozna —, nehogy felhallatsszon a motorzúgás. Beült, ment Krisztinához Autóztak. — Az ügyvéd azt mondja, rosszul állunk — közölte a lánynyal. — Lehet, hogy becsuknak — tette hozzá vigyorogva. Ne hülyéskedj! — Nem hülyéskedek. Dörmögött a motor— Kizárt dolog — mondta Krisztina. — Hiszen nem csináltál semmit! — Az ügyvéd szerint az nem számít. Minden a bizonyításon múlik— Nem értem. — Én Igen— Az az ügyvéd .egy nagy disznó! Biztos csak azért mondja — hadarta a lány —, hogy több pénzt adjatok neki— Nem. Apa barátja. Híres ügyvéd. Névjegye Is van. — Attól mégl — Krisztina elhúzta a száját. — Pergament betűkkel — mondta Najn Ivén révetegem. — Pergament? — Igen. Az egy nagyon szép metszésű típus- Nálunk is használják— Nálatok? — kérdezte Krisztina— Hát a nyomdában. Hallgattak. Aztán a kék Trabant megállt egy sötét lejtőn- Csinálták, amit máskor, de Najn Iván folyton az ügyvéd aprő madárfejét látta maga előtt. (Csacsi ember! Csacsi ember!) Najn Iván megkapta az Idézést a tárgyalásra, a vádirattal együtt. Maradandó testi fogyatékosságot előidéző súlyos testi sértés miatt emeltek vádat ellene. A vádiratot egy nő, dr. Lakat Istvánná Irta alá- „Női ügyész“ — gondolta Najn Iván. Eszébe jutott, mennyi rosszat mesélt neki az előkészítőn a gyengébb nem jogi tevékenységéről a fiatal tanársegéd. Ekkor — először — tompa nyomást érzett a szíve körül- Olyan kába rémületfélét. Elrohant az ügyvédhez. Kiderült, Szörényinek Is kézbesítették a vádiratot. — Nyugalom — mondta neki a madárfejű. — Nem érdemes Idegeskedni. Csacsi ember, aki Izgul. Az ügyvéd mosolyogva fürkészte Najn Iván arcát. A fiú szeméből őszinteséget olvasott ki, eddig még soha nem látta ilyennek. „Jó tlú ez, csak nagyon makacs“ — gondolta. Ettől megnyugodott. Csak akkor tudojt ' Igazán lelkesen dolgozni, ha százszázalékosan bízott védencében. — Nő az ügyész — mondta Najn Iván— Na és? Najn Iván vállat vont. — Nem esznek meg a nők sem — mondta az ügyvéd. — Majd belezavarom a hamis tanúkat a mondókájukba. Ne félj semmit. „Ez ugyanaz az ember lenne?“ — ráncolta a homlokát Najn Iván. A szúrós tekintetű könyvmoly helyett egy jóságos öregember ült az íróasztal mögött. Az ügyvéd optimizmusa átragadt rá. Fütyörészve ballagott haza. A tárgyalás reggel nyolckor kezdődött- Ä 229-es terembenHáromnegyedkor már ott volt mindenki- Kovács Márton odajött Najn Ivánhoz: — Szerbusz. — Szerbusz. — Jő kis cirkusz ez itten. — Hát... — elég bizonytalanul hangzott. — Nem csinálhatnak semmit. Az Igazság úgyis kiderüli — bátorítólag nézett ráEbben Najn Iván egyre kevésbé bízott- Harcias morajt hallott a művezetőt körülálló csoport irányából; összeszorult a gyomra. — Najn Iván ügyében az összes jelenlevő jöjjön be — szól ki egy altiszt az ajtón. Betódultak. Sokkal kisebb teremben volt a tárgyalás, mind amilyenre számított. Négy-öt padsor, a bírói emelvény meg rá merőlegesen kát parányi íróasztal. Ennyi az egész. A pulpitus mögött szemüveges, kopasz férfi ült, mellette jobbról-ballról egy-egy elhízott nő. „Mintha Ikrek lennének“ — gondolta Najn Iván. —- Najn Iván bűnügyében a tárgyalást megnyitom — mondta a férfi. Matatott a papírjaival. Kezdte felolvasni a megidézettek névsorát. A sokaságból Innen Is, onnan Is Jött a' „jelen!.“ „Aká az Iskolában — gondolta Najn Iván. — Tanár úrnak tisztelettel jelentem, osztálylétszám harmincöt, hiányzik Kis, Faragó, Satunyek.“ ^ Aztán a bíró a tanúkat kiküldte, figyelmeztetve őket az Igazolatlan eltávozás következményeire. Majdnem teljesen kiürült a terem. Najn Iváfo hátranézett, szülei az utolsó sorban ültek. Az apja lehorgásztott fejjel. Krisztina valahol középen ücsörgött, kék nyári ruhában, nagyon csinos volt. Akkor a bál oldali íróasztalnál felállt egy vékony, törékeny nő, olvasni kezdte a vádiratból, hogy Najn Iván mit követett el, felsorolta a tanúkat, hivatkozott az orvosi szakvéleményre. „Na, ez lenne az ügyész“ — gondolta Najn Iván. Ráncos arcú, vén banyát képzelt el magának, ehelyett okos tekintetű, fiatal, majdhogynem szép nőt látott. Mikor az ügyész befejezte, a btrő a művezetőre nézett, kicsit várt, aztán kiküldte őt Is. — Na kérem szépen — az asztalra könyökölt. — Jöjjön közelebb — bökött a fiúra. Az ügyvéd (aki a jobb oldali íróasztalnál ült) bátorítólag hunyorított neki. Odament az emelvényhez. — Neve? — kérdezte a bíró„Minek ez?“ — akarta mondani, hiszen a személyi igazolványát már az elején elkérte a bíró, ott feküdt előtte az asztalon. De aztán eszébe lutottak az ügyvéd figyelmeztető szaval,, krákogott: — Najn Iván. — Najn Iván — Ismételte a bíró.
