Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-09-28 / 39. szám
10 új ifjúság — A jegy a zsebemben, de az autóbusz az orrom e- lőtt ment el. Mégis: mindenáron el kell érnem a Kassa felé induló gépet. Akkor egy taxi kanyarodott a Vigadó elé. Egy élemedett hölgyet és egy egész pici kislányt hozott. Már azt hittem, továbbmegy. Mégsem. A kocsi fékezett. A két utas még ki se szállt a hátsó ülésről, máris betolakodtam a sofőr mellé. — A repülőtérre. Gyorsan. Gyorsan! Csak ezután vetettem egy pil- lantást a habozó sofőrre, s a meglepetéstől csaknem tátva maradt a szám. A sofőr nem férfi volt, hanem asszony. Nem is ez volt a meglepő. Hiszen manapság ez már nem megy ritkaságszámba. Csakhogy én ismerem ezt az asszonyt. Igen, ismerem, mondtam magamban, de honnan? Honnan? És akkor eszembe Jutott. - Igen, ugyanez az arc, csak akkor húsz évvel fiatalabb volt. Igen. — Giza! Pipásl — mondtam hangosan, olyannyira hangosan, hogy most, a sofőr lepődött meg, s a kocsi csaknem felrohant a Járdára. Ö volt. Megismert ő is, a nevemen szólított, s a felismerés okozta meglepetés terelte el figyelmét az úttestről. — Tel Te! Még a nyakam Szegem miattad, vagy a kocsit töröm össze. — Ne tedd! Az istenért, ne tedd. Most az én nyakamért is felelős vagy. Elmosolyodott. Ugyanolyan volt a mosolya, mint húsz évvel ezelőtt. Inkább fájdalmas, torz fintor, mint mosoly. Akkoriban sehogy se illett arcához. Most megdöbbenve tapasztaltam, hogy valamiképpen egymáshoz igazodtak: a mosoly és Giza arca. A mosoly ugyanaz volt. Az arc húsz évvel idősebb. Most már hozzáillett a fájdalom és a torz fintor is. Nem értettem, hogyan került ez aZ asszony a volán mellé. Megkérdeztem. Nem szerettem. Pipást nem / lehetett szeretni, éppen azért, mert pipás volt. Csak óvni a- kartagi. Hogy mitől, magam sem sejtettem. Húsz év telt el azóta. Ütött-kopott szegényes lakásban láttam viszont, mikor felkerestem. Két szoba, konyha, előszoba. Fürdőszoba nincs. A férje halála után cserélte el a lakást, mert nagy volt a lakbér. Kénytelen megelégedni ezzel. A férje? Noé szegény e-. gészen dicstelen halállal múlt: ki. Egy közönséges vakbélgyul- ladás vitte el. A huszadik szá- zad hatvanas éveiben ilyesmi is megesik, mondta szomorúan. Egy közönséges vakbélgyulladás volt! Nyolc éve özvegyasszony. Ni csak, itt jönnek a gyerekek! Ez itt Lackó. Ebben az évben érettségizik. A kisebbik: Évike. Már nyolcadikba jár. A legkisebb, Pista tízéves. A gyerekek vidám lármázása töltötte meg a szobát. Majd kivonultak mindannyian a konyhába. Uzsonnázni. Elnéztem Pipást., Most se tett le férfias külsejéről. Férfisza- KStiaagK básű blúzt, durva nadrágot ví- Ipffg seit. A frizurája is inkább fér- " W«.í*P fias, mint nőies. ■Wim — Szépek — mondtam a Tg konyha felé mutatva. — Ne- kém is éppen ennyi van, de ... 5 '* -Vjé Nem értem, hogyan kerülhettél a volán mellé. — Mit keresel te ebben a kocsiban? Hiszen építészmérnök vagy. A kocsi rohant. Giza szeme az úttestre tapadt. Súlyos némaság telepedett közénk. Csak a motorbúgás egyenletes zaja töltötte be ezt a mélységes esöndet, mint a repülőtér épülete felett úszó szélzsákot a láthatatlan szél. Most nem láttam az arcán se mosolyt, se a torz fintorba csapó fájdalmat. Az arca merev és fakó volt. Zöld szeme egészen fénytelen. Az úttestet figyelte, s mikor megszólalt, mintha mérhetetlen távolságból érkezett volna hozzám a hangja: — Voltam. Csak ennyi: voltam, és semmi több. Elszégyelltem magamat. Éreztem, hogy tapintatlanul és kíméletlenül olyan pontot érintettem, amit nem lett volna szabad érinteni, legalábbis nem ilyen hirtelen és ilyen váratlanul. Az út csakhamar véget ér, és én kiszállok a kocsiból, s megint húsz évig nem látom majd szegényt. Minden 1- degszálam tiltakozni kezdett. Nem lehet! Nem lehet! Látnom kelll Feszengve, előbbi tapintatlanságomért kínos bűntudattól gyötörve megszólaltam: — Pipás, drága kicsi Pipás, látni akarlak. Nem tűnhetsz el megint nyomtalanul két egész évtizedre. Megint elmosolyodott. Azzal a fájdalmas, torz fintorba csapó mosolyával. — Miért ne. Ha igazán akarod? Egy cédulára ráfirkantotta a címét és a telefonszámát. — Hívj fel alkalomadtán, ha ráérsz — s elrobogott. Idejében érkeztem ki 6 repülőtérre. A szegény Pipás jóvoltából. Az úton odafelé, aztán visszafelé is gyakran eszembe jutott. Ez a váratlan találkozás sok mindent felkavart bennem. Az Ifjúsági Vasútvonalon ismertem meg. Az építészeti főiskola hallgatója lévén az e- gyik tábortörzsbe osztották be, mert ha nem is sokat, mégiscsak konyított valamit a munkához. Kék kezeslábasban szaladgált egyik részlegről a másikra. Egészen fiúsán, vagy inkább férfiasán viselkedett, s azt hangoztatta, hogy neki tulajdonképpen fiúnak kellett volna születnie. — Aki építész akar lenni, az felejtse el, hogy lányi — mondogatta olykor, s hogy fiús vagy férfias voltát még jobban hangsúlyozza, egy kis kurta pipát hordott magával. A ceruzáját többnyire mindig elvesztette, vagy ottfelejtette valahol, de az elmaradhatatlan kis pipa mindig a szájában volt, s ha már nem a szájában, legalább a keze ügyében. Nem dohányzott. Dehogyis dóhányzott volna! Soha egy cigarettát sem szívott el. A pipa inkább valami jelvényszámba ment nála. Férfihoz illő pályát választott, tehát férfias akart lenni. A kezeslábas is ezt a célt szolgálta, hiszen a többi lány sortban és kék trikóban szaladgált. Rövidre vágott hajával és furcsaságaival végül is elérte, hogy mindenki fiúszámba vette, s el is keresztelték: Pipásnak. Szegény Pipás, hiába lázadozott leány, illetve nő volta ellen. Hiszen már akkor, huszonhárom éves korában menyasz- szony volt. Noé tanársegéd volt a vőlegénye. Hogy miféle tanársegéd volt, már nem emlékszem rá, de hát mindenki így hívta, Noénak és tanársegéd úrnak. Noénak azért, mert szerette a bort, s olykor erősen felhajtott, amit, bár szigorúan tilos volt, mégis mindenki elnézett neki, talán éppen tanársegéd volta miatt, meg a- zért, is mert brigádparancsnok volt. S bár testvérnek, később pedig elvtársnak szólítottuk egymást — kötelezően —, Noén csak rajta maradt a tanársegéd úr, ami nem a tisztelet, inkább a gúny jele volt, mert észrevettük felvágó úrhatnám- ságát. Noé pimaszul bánt a rábízott brigáddal. Katonás fegyelmet tartott. Túlzásba vitte a reggeli csuklógyakorlatokat, munka után is szerette a parádés felvonulásokat, s ha felbőszült, képes volt kilométereken át meneteltetni az egész brigádot. Kevesen tudták, hogy Pipás és a tanársegéd úr menyasz- szony és vőlegény, de aki tudta, sehogy sem értette, hogyan sodródott össze ez a két ember. Pedig igen egyszerű volt annak a magyarázata. Pipás kisvárosi ügyvéd leánya volt, a tanársegéd úr pedig partit jelentett, nem Pipás szemében, hanem az apja, az édesanyja szemében. Mai ésszel és mai fogalmainkkal már nagyon ne,iip '■ *v % s .«-a-sí héz ilyesmit felfogni. Ha már egyszer létrejött ez a viszony, a lányt erős erkölcsi kényszerek kötelezték. Hiába kereszteltük el mi az Ifjúsági Vasútvonalat az új ember kovácsműhelyének. Amit évszázadok a- lakítottak ki, nem lehetett egy- -két hónap alatt átgyúrni és megváltoztatni. Pipás szegény lázadt ugyan, de lázadásában nem vitte többre a pipánál, férfias kezeslábasnál és a fiús frizuránál. Beosztásomból és feladataimból adódóan mindennap találkoztam vele, s egyre jobban átláttam rajta. Egyre jobban megértettem furcsaságait és boldogtalan mosolyát. Egy este, hogy a tábortűznél egymás mellé kerültünk, megfogtam a kezét, és azt mondtam neki: — Pipás, ne menj hozzá a tanársegéd úrhoz. Gyönyörű este volt. Nyár volt. Felettünk a bársonyos csillagos égbolt. Sok ezer fiatal énekelt. Az egész selmeci völgy énekelt. Csak szegény Pipás hallgatott. Most is a csúf kis pipa szárát rágcsálta. Nagyon szomorú volt. — Miért ne menjek hozzá? — Noé közönséges pimasz. Éppen aznap tanúja voltam, hogyan bánt el a brigádjával. Meg akartam magyarázni Pipásnak a benyomásaimat. Aztán észbe kaptam. Utóbb azt gondolja majd, hogy rágalmazni akarom. Kínosan feszengtem. Hallgattam. Pipás a szemembe nézett. A tábortűz nyugtalan lángja lobogott zöld szemében. A pipa, a kezeslábas, a fiús frizura ellenére most nagyon is nőies volt. — Ha te elvennél feleségül... Megint az a boldogtalan, torz fintor az ajkán. Pipásra bámultam. Sok mindenfélét é- reztem ki a hangjából. Volt abban ugratás, lekicsinylés, de kétségbeesés is. Mintha erőszakkal meg akart volna kapaszkodni valamiben, akármiben, akár egy lehetetlen ötletben, vagy akár bennem is. — Egyszerű — mondta Pipás. — Megszereztem a mérnöki diplomát, de csak egyetlenegy évig dolgoztam. Aztán jöttek a gyerekek. A férjem patriarchális természetű volt. Lackó dif- tériája eléggé megrendítette.' Majd belehalt szegény gyerek. •Nem mertem többé idegenekre bízni, sem őt, sem a többieket. Az idő elrohant. Noé halála u- tán megpróbáltam dolgozni. Paneiházakat terveztem. Mindjárt az első összeomlott. Nem számoltam a talaj összetételével. Még szerencse, hogy az é- pítkezésen senki sem halt meg. Egy munkás agyrázkódást kapott. Egynek eltört a kulcscsontja. Vége. Nem tudok dolgozni. Nem merek dolgozni. Lassan a gyökvonást és a hatványozást- is elfelejtem, de az autóhoz értek. A férjem tanított meg vezetni. Noé kitűnő szakember volt. Kiadott néhány szakkönyvet, abból vettük az autót. A halála után azt is eladtam. Ami azelőtt szórakozás volt számomra, most az a kenyerem. Sofőrködöm. Egy pillanatra elhallgatott; majd alulról fölfelé pillantva tettetett kacérsággal megkérdezte: műm — Ugye, szerelmes voltál belém? — Nagyon szerettelek, Pipás. Nem hazudtam. Valóban szerettem Pipást, mert jó pajtás volt, de nem voltam szerelmes Pipásba. Azért csak ráhagytam, hadd higgye, hogy szerelmes voltam belé, sőt — homlokomat ráncolva, szomorúan rábámultam. — Reménytélen eset voltál számomra, hiszen ott volt Noé. Már búcsúzófélben voltam. Ott álltam az ajtóban, s ő Indult, hogy kikísér. Hirtelen megtorpant, tenyerébe temette arcát és felzokogott: — Noé sose szeretett. Noé vert. Vert a szemével, a szájával, ténylegesen is megvert. Nem szeretett. Élete megrontó- jának tartott. — Ne bolondozz, asszony, hiszen a gyerekeid apja. Autót vett neked. Gondoskodott rólad. — Nem szeretett! Nem szeretett! Olykor úgy érzem, még most is ott áll az ajtófélfának dőlve, és zokog. Szegény Pipás. Valamiképpen ő is élétem egy darabja volt. Mégsem értem. U- gyan ki érti meg? FRÄNTISER HALÁS VERSEI: MUNKÁSNŐK (Részlet) Szendergő reggeleken keltek gondosan a tűzhelyre helyezitek főni azt az örök lőrét A legkisebbiknek bekötitek a cipőjét a kislányt megfésülitek s megvizsgáljátok a fésűt Meg a leckét kérditek s amikor belép a konyhába a férjetek elmosolyodtok egy picit de igazán csak egy picit nehogy túlságosan elbízza magát Kiléptek a házból s a fejetek tele gonddal, Már megint nincs talpa a cipőjének Minden ég ezeken a kölykeken Az este mit főzzek megint Egyáltalán mikor kap megint munkát az enyém is Hol csavargóit az esté megint az a lány Jaj már megint itt a lakbér De hogy mi bajuk van megint azzal a háborúval OKTÓBER ESŐJE Esik hull hull a víz olyan meggyötört elkínzott bánat-víz mint amelyben Pilátus mosta a kezeit Most mindenütt olyan víz esik De mit is akarnál elkomorodva egész a szívedig most hogy ez a víz esik De igenis akarnék megenyhült morzsányi részt egy meztelen nőből ki engem még szeretni kész — Ne bolondozz, Pipásl Bábi Tibornak ezt az elbe— Szeretsz, ugye szeretsz? szélését a Madách Kiadónál a — Megcsókolta az arcomat, az- közelmúltban megjelent Patak tán elnevetté magát: — Te sza- és forrás című novellás köteté- márl bői vettük át. CSENDESEN Sovány1 soványka kalász a tested melyből a mag kihullt de meg nem fogan mint sovány soványka kalász a tested Üres üres orsó a tested teleírva vággyal utolsó ráncig mindenütt mint üres üres orsó a tested Üszkös üszkös ég a tested sejtjeid mélyén tettre kész rejtőzködik a halál mint üszkös üszkös ég a tested Csendes csendes már a tested sírása az én szemhéjamon rezeg milyen csendes csendes már a tested Németh István fordításai y
