Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)

1976-09-21 / 38. szám

TANÉVNYITÓ EGY MEZŐGAZDASÁGI SZAKINTÉZETBEN Balczó János jCata, levicel járásJ figyelmét barátai hívták fel, hogy kovácsszakmát Karván is lehet tanul­ni. Berecz Gyula JZbrojníky) viszont már hatodikos ko­rától kovács akart lenni. Pápai Tibor (Jahodná) apja révén szerette meg az asztalosszakmát. Tóth Barnabás (Rumince) a szőlész szakot választotta, az utolsó pilla­natban döntött mégis az asztalos szak mellett, és így sorolhatnánk tovább. Egy azonban bizonyos, ezek a fia­talok is tele vannak reményekkel, vágyakkal, tervek­kel, tenniakarással. Mindegyikük a csúcsra igyekszik. Kt-kt a maga csúcsára. És többnyire maguk választották az ösvényt. Többen közülük már most, hallva a lehe­tőségről, három év helyett négy évig akarnak Karván maradni, hogy szakérettségivel fejezhessék be tanulmá­nyaikat. Az Iskola a terv szerint száz elsősnek biztosíthat teljes, ingyenes ellátást, s amint látjuk csak nyolcvan- négyen éltek ezzel a lehetőséggel. A pedagógusoknak korszerű lakásokat építettek. A következő tanévnyitó kor átadják a négy és fél millió korona beruházással épülő diákotthont. A thJUlők szórakozási és kulturális lehetőségei messzemenően biztosítva vannak. Aktívan tevékenykedik az iskola irodalmi színpada, tánccsoport­ja, énekkara és különböző szakkörei. Az ingyenes bel­földi üdülés mellett f Alacsony-Tátra, Magas-Tatra, Kar­lovy Vary, Mariánské Lázné) a tanulók külföldre is u- tazhatnak (Magyarországra, az NDK-ba, a Szovjetunió­ba]. Igaz, hogy a nyári szünidő csupán egy hónap, de e- zért méltó kárpótlás, hogy a másodikosok bulgáriai, a harmadikosok pedig magyarországi szakgyakorlaton bő­víthetik szakmai ismereteiket. Ezt a célt szolgálják az iskolai tanműhelyek és a nyolcvannégy hektáros tan­gazdaság is. A tangazdaság kertészete, szőlészete és gyümölcsöse nagyszerű lehetőséget kínál a szaktudás elmélyítésére. Ezzel a magyarországi és a bulgáriai szak­iskolák diákját élnek is. Jó kapcsolatokat tartanak fent a környék mezőgazdasági és ipari üzemeivel. Ha közelebbről bepillantunk az iskola életébe, ha el­beszélgetünk a vidám lányokkal és fiúkkal, ha velük töltünk hosszabb-rövidebb időt az osztályokban vagy a gyakorlaton, arra kell gondolnunk, nagyszerű dolog eb­ben az iskolában diáknak lenni. Rigler János Foto: a szerző IVagy három éve ismerem őt. De ahhoz, hogy az alábbi beszélgetést leírhassam, két óra négy percet kel­lett faggatnom Marikát, jegyzetel* nem, figyelni arcizmainak rándulá­sát, apró, igazán nőies kezének moz­dulatait. Hogy miért két óra néqy percet? Ennyi idei tartott személu- vonattal az út Kosicétől Bielig JBé­lyígl­— Olvastam Németh László Irga- íomiát. Azt hiszem, a regény hősnő­jével, 'Ágnessel sokban azonos va­gyok. Ágnesre az jellemző, hogy nem megalkuvó, rendkívül szerény és be* csÜTetes. Annyira értékes, gazdag lel­ki életet tudott élni, hogy az csodál- nivaíő. Most, hogy elvégeztem a fő iskolát, és napokon belül’ munkába lének, szeretnék továbbra is ilyen „Ágnesnek" megmaradni. Máskülön­ben a lényeg és az értelem ts ki­veszne az életemből. Az a hajtóerő, amely ma vonatra ültetett, amely ma felébresztett, amely ma mosolyt csalt az arcomra, amely ma cselek* vésre ösztönzött... A kattogó vonat néha eí-elkapja a fülem meüőf Salamon Marika gyér* mekiesen lágy hangját. Ilyenkor kö* zelebb hajolok, Marika mimikával, kézmozdulatokkal és persze nagyobb hangerővel újra ismétli a’Z előbb el­mondottakat. De azt hiszem, az a* Tábbi gondolatot akkor ís bátran megismételhetné, ha valamely ’álló* máson állva kitűnően érteném. — A mi szakmánkban az a legfon­tosabb, hogy értsem az embereket, hogy velük érezzék: amiből az kö* vetkezik, hogy tu’djak velük bánni, Engem mindig nagyon érdekeltek az emberek, pontosabban minden adott esetben egy ember. S annak az em* bernek is a lelki élete, Telki világa. Nem a „mit“, hanem a „miért“. Mert ez a „miért“ hatással van az életére, cselekedeteire. Ez a „miért“ mégha* tározza az ember jellemét. Sokat tu= dunk már arról, hogy a tüdőbajt, a náthát, a különféle töréseket hogyan lehet gyógyítani. Ez szinte tipizálhat tó, kisebb'-nagyob eltérések fellép* hetnek, de a legtöbb esetben egyfor* ma beavatkozás szükséges minden betegnél, A lelki élete azonban min* denkinek más és más. A körűimé* nyék különféle összetevői mindenki* néí más hatást váltanak ki, és ezt nem lehet tipizálni, innentőT*odáig terjedelemben ábrázolni. S azt hi* szem, ennek a hivatásnak az egyik oldala az, hogy ezeket az összefilg* géseket megtaláljam, egyeztessem, következtessek belőlük. — Milyen érdekes — mondja Ma* rika —, hogy most én vagyok az a* lány, a riportalany, engem kérdez* nek, nekem kell válaszolnom, holott eddig én szoktam kérdezősködni. A kérdéseknek is az a lényege, úgy törjenek a lényegre, hogy körülírják SALAMON MÁRIA JOGÁSZRÓL azt, és magukba foglalják a lényeg» telent is. Szerintem ennek a kettő* nek az összege a „felismerhető e* redmény“. — Furán kerültem a főiskolára. Azt hiszem, alap- és középiskolás ko* romban még nem is tudtam, hogy lé* teznek jogászok. Mindig orvos, tani* tónő akartam lenni, gimnazista kot­rómban pedig koreográfus. Hogy mégis a jogra jelentkeztem, ahhoz egy családi pletyka járult hozzá. Az unokatestvérem válni készült, és ő mondogatta, hogy a válás gyors le* bonyolításához valami jó ügyvédet kell fogadni. Ekkor kedztem érdek* lődni, hogy mi is az az ügyvéd, mit csinál. A következő magyarázatot kaptam rá: az ügyvéd a bíróságon dolgozik, az emberek gondját-baját intézi, védi őket. Gondolkodni kezd* tem, s eszembe jutott, hogy milyen jó dolog is lehet felelősséget vállal­ni valakiért. Másnap azzal álltam elő, hogy ügyvéd leszek. Kinevettek, nem akarták elhinni. Mikor meg* mondtam az osztályfőnökömnek, csak csóválta a fejét, számomra ezt a foglalkozást túl komolynak talál» ta. Közben meg-megszakad a beszél* getés. Nézzük a le* és felszállódat, a mellettünk rakoncátlankodó kis* lányt, a szomszéd ülésen szundikáló bajuszos, kalapos bácsikát. És azt találgatjuk, ki hol dolgozik, nős-e, férjnél van*e? Azt, hogy ma reggel káromkodva vagy fütyörészve húzta fel a lábára a zoknit, s az a nyak« ken'dős, barna zakós ember vajon hol dolgozhat? A legtöbb esetben meg* egyezik a véleményünk, de ha nem, hát az sem baj, hiszen tudjuk, most az egészséges „vélemény“ a fontos.’» — Szóval1 beadtam a jelentkezési ívet, elmentem föívételiznl, felvettek, végigjártam az öt évet.- Négy egyes* sei és egy kettessel végeztem el a főiskolát. Most visszanézve mondha* tóm, hogy könnyen ment a tanulás, mert érdekeltek a tantárgyak, a tan* anyag. Hogy konkrétan mi? Talán mindenben az ü'j, amiről vagy nem is volt tudomásom, vagy csak sejtet* tem valamit. Ott, a főiskolán tudtam meg, hogy a mindennapi élettel mennyire áll kapcsolatban a jog, hogy a jog tulajdonképpen a min* dennapi életi Még a tanulmányi idő alatt ügy terveztem, a városban maradok, sem* mi esetre sem jövök haza, falura. Gondolom, nem kell magyaráznom, hogy miért. Leginkább azért, hogy a doktori disszertációs munkámon dől* gozzak, mert ehhez itt nagyon sok anyagot találnék. Aztán mégis az el* lenkezője történt. Most nem akarom magam önfeláldozónak kikiáltani, nem is vagyok az a típus, de az a* nyám egyedül maradt otthon, a nő* vérem Budapestre ' ment férjhez, és nekem kell rá vigyázni, ápolni őt. így a közeli Csernőben, a vasutállo* más igazgatóságán fogok dolgozni mint jogtanácsos. (A két óra negyperces út letelt, a vonat megérkezett Bélybe. Kiszál» lünk. Marika hazafelé indul.) ZOLCZER János Fotó: a szerző AUTÓPÁLYA KEZDŐKNEK A HESZ komárnói (komá­romi) járási bizottsága e- ldtt egy sereg fiatal üldö­gél. Ki-ki várja az autót és oktatóját, hogy kiszaladhas­sanak a városba vagy tu- vább a járás országútjaira. Ifjabb Sándor Bélának, az autóiskola igazgatójának a- zonban nem kell kocsira várnia, hogy kimehessünk megnézni legnagyobb büsz­keségüket, az őrsújfalui au­tópályát. Épp tegnap hozták meg Mladá Boleslavból az új Skodát, így nyugodtan, tempósan kigurulunk a vá­rosból. Otközben természe­tesen az autópálya születé­séről beszélünk: — jött az év vége, s ilyen­kor mindig marad a járási költségvetésből pár száz e- zer korona. Vagy sokat ter­veztek, vagy nem tudják ki­meríteni az összeget! így volt ez tavaly is. Én persze már vártam rá. Láttam u­gyanis Hodonínban és Ma­gyarországon is ilyen autó­pályát, s az igazat megvall­va, nagyon fájt rá a fogam. Addig kint a réteken gya­koroltunk, és ez nem voll leányálom ... — De ez a pénz csak az év utolsó három hónapjá­ban szabadul fel. Mit tud­tak kezdeni vele ilyen ké­sőn, talán már kész terveik voltak, és előre biztosítot­tak mindent? — Nem éppen. Amikor az év vége előtt másfél hónap­pal kiderült, hogy szó le­het az autópályáról, termé­szetesen kész tervünk még nem volt, csak elképzelé­sünk. — És mégis sikerült? — Hogy úgy mondjam, valóban sikerült! Az egyik építész barátomnak elma­gyaráztam, hogyan is kép­zelem el, mi mindenre is lenne ott szükségünk, s ő egy hét leforgása alatt megrajzolta a terveket, ezt aztán benyújtottuk az Örs- újfalui Nemzeti Bizottság­nak és a járási építésügyi osztálynak. Ezután pedig megkezdődött harcunk az i- dövel... Másnap már kint voltunk a lánctalpassal, és hozzáláttunk a földmunkák­hoz. Közben persze már folytak a tárgyalások a já­rási útépítő vállalattal és a többi üzemmel, vállalattal, hiszen a jő minőségű úttes­ten kívül szükségünk volt nemcsak jelzőlámpákra, ha­nem villanyvezetékre, kerí­tésre és más kisebb-nagyobb dologra is. Míg mindezt megtudom, már Úrsújfalun járunk. Va­lahol a Becsali csárdánál az országútról jobbra fordu­lunk, s egy földúton foly­tatjuk az utat. Ifjabb Sán­dor Béla még is jegyzi: — Az idén ezt szeretném rendbe hozni... — majd hirtelen eszébe jut valami, és azt mondja: — Látja, jó is, hogy jövünk, épp most kell hozniuk a kavicsot. Amikor bekanyarodunk az egykori majorépülothez, a- melyet raktárként használ­tak az autópálya építéseknr. már előttünk is szuszog a kaviccsal teli teherautó Persze, ha nem jövünk, ak­kor sem lett volna semmi baj, hiszen az autóiskola i- gazgatójának az apja, idő­sebb Sándor Béla, igazi jó segítőtárs. Az idősebb em­berek szívósságával és ki­tartásával állt a fia mellé, mintha csak saját házál é- pítené. Naponta kimegy az építkezésre, és ha mást nem, legalább kaszálgat, hogy fel ne verje az útkö­zöket a gyom. Most is itt találjuk. Nos, autópálya! Ha úgy vesszük, semmi különös. Csupán annyi, mint egy jó­kora labdarúgópálya. Ka­nyar jobbra, kanyar balra, útkereszteződés, kaptató .. Persze csak az mondaná, hogy semmi különös, aki nem tudja, hogy milyen ne­héz is belejönni az autózás­ba. Hát még akkor, ha az ember körül ott száguldoz­nak az öreg rókák. Nem, itt ez nincs. Nyugodtan, tem­pósan vezet, és ha szüksé­ges, órákon keresztül pró­bálgathatja egészen addig, amíg nem engedelmeskedik a négykerekű jármű, és az a biztonság, ahogy ezt csi­nálhatja, sem mellőzhető. A tanító ugyanis közben rá­dión irányítja a sofőrjelöl­tet. Azt hiszem, sok helviitt szükség lenne az ilyen au­tópályára, mert aki iől ve­zet, az kevésbé veszétvezta- ti embertársai és sarát éle­tét is. —nth — Egyelőre még így, egy iskolapadról irányítják az okta­tást, de már készül az irányítótorony is, ahonnan az e- gész autópályát belátni. Foto: Sándor Béla

Next

/
Oldalképek
Tartalom