Új Ifjúság, 1976. július-december (25. évfolyam, 27-51. szám)
1976-09-14 / 37. szám
\ Elnevezték 8t a szovjet Mathleu-nak. A franciák csalogánya is úgy kezdhette ahogyan a leningrádlak pacsirtája: Irina Ponarovszkaja. játszik, táncol, énekel, ö ráadásul nemcsak a színpadon játszik, hanem hangszereken is. Zongorázik és hárfázik. — Csodálatos tehetség — mondják róla tanárai. Imádja a zenét, slágereket énekel, de beatoperában is- fellép, ritmusra jár a táncos lába. — Nem is tudjuk eldönteni, mit is csináljon a sok közül — jelentette ki a Ktrov Színház rendezője. Most legutóbb a Német Demokratikus Köztársaságban aratott újabb sikert, Kelet-Berlinben, a nagy nemzetközi revü- müsorban. Milliók látták, hallották a televízió képernyőjén. Nem ez volt az első sikere az NDK-ban, már a drezdai slágerfesztiválon felfigyeli rá a közönség. Drezdában még kérdezgették egymástól a nézők, sőt az újságírók is, kicsoda ez a lány. Berlinben azonban már ismerősen csengett a neve, tudták róla, hogy a leningrádi konzervatórium növendéke, s zenét tanul. De mást is tud. Hogy mit? Mindent, amit egy nagy sztárnak tudnia kell. Remek színésznő, de ugyanolyan remek énekesnő és táncosnő is. Köny- nyedén énekel, kitűnően hárfázik és zongorázik, és úgy táncol, mint valami revüsztár. — Még sokat hallanak majd róla — jelentette ki a lenln- grádi színház híres rendezője. Mit szól mindehhez Irina'.’ — Még sokat kel' tanulnom, hogy olyan legyek, mint Mi- reille Mathleu. Még szerény is. A leningrádi konzervetói hunban nem lelkesedtek túlságosan, hogy a zenén kívül más Is érdekli. — A hárfa és a zongora a fontos. Aki komolyan akarja venni zenei tanulmányai* annak nem szabad slágereket énekelnie meg színházban fellépnie. A fiatal növendék vállat vont: — Soha nem vetlem komolyan az éneklést, a táncot sem, csak úgy mellékesen hódoltam nekik, mint más a bélyeggyűjtésnek. A színházról nem nyilatkozott. Az talán mégiscsak több számára, mint a „bélyeggyűjtés“. — Jő hangod van, táncolni Is tudsz, gyere a színházhoz, dobta be a csalit Mark Roszovszkt, a Klrov Színház főrendezője,' és ajánlatott tett. főszerepet kínált Irinának. — Azt hittem, rosszul hallok — mondta Irina. — Főszerepet, nekem? — kérdezte. A főrendező elfelejtett válaszolni. — jövő héten kezdjük a próbákat, gyere ell Irina ott volt a próba kezdetekor. Akkor már tudta, melyik darabban játssza a főszerepet, az első szovjet beatoperában. Hogy kezdő létére ne legyen egyedül, a férfi főszerepre Is amatőrt választott Roszovszki. Irina partnere egy építész lett, Oleg Asszadulin. Az opera librettóját lurij Dimitri Irta, a zenét Alekszandr Surbln szerezte. Megkezdődtek a próbák. Lámpalázasok voltak a főszerep lök. — Akkora bukás lesz, amilyent Leningrád még nem látott — mondták a bennfentesek Nem bíztak a sikerben. — Nem szeretem a közepeset. Miért ne kezdjünk valami újat? — jelentette kt a főrendező. — A közönség vagy lelkesedik az újért, vagy kifütyül bennünket. Tréfált, de nem tágított. Irina és Oleg maradtak a főszerepben. — Minden jő lesz — biztatta őket a főrendező. S neki lett Igaza, Irináék őriás! sikerre vitték a béatopéfát. Mert ilyen is van. Egy kis mersz, nem kevés tehetség és két amatőr sztár — ennyi elég a sikerhez. Irina közben a slágerfesztiválokon is meghódította a közönséget. Ahány fellépés, annyi siker. Az új sztár mégsem hagyta ott a zeneiskolát — A zene is kell. De hát azt is meg kell érteni, hogy naponta játszom Prokofjevet, Muszorszkijt, Smetanát, Chopint és Mozartot, kell egy kis kikapcsolódás — érvelt Irina. A kikapcsolódást a könnyű zene, a beatopera, a slágerek, a tánc és a színpad jelenti számára, bár így kissé háttérbe szorul a hárfa, a zongora. — A zeneiskolában tanultaknak nagy hasznát veszem. Könnyebben megtanulom a dalokat, a slágereket. Most már kedvelem az éneklést, nyilván azért is, mert sikerem van. Kellemes zene a közönség tapsa. Irina kezd hozzászokni a sikerekhez. A drezdai sikert sok egyéb követi. A berlini revüműsornak ő volt az egyik sztárja. A Kirov Színház dalos madara, Leningrád pacsirtája. — os 9 Felvételünkön Bugár Béla, Fazekas Imre és Ferenczl Anni A MERIDIÁN A PESTI KÉPERNYŐN A budapesti televízió augusztus utolsó napján a Szlovák Nemzeti Felkelés megemlékezésére szlovák drámaíró darabját tűzte műsorára, a Meridiánt. Ezt a darabot ján Soloviü, a mai szlovák drámairodalom vezető egyénisége a Szlovák Nemzeti Felkelés és Csehszlovákia felszabadulásának tiszteletére írta. A komár- nói Magyar Területi Színház ünnepi előadásként 1976. augusztus 30-án mutatta be. A darab nem a szlovák felkelésről szól — a szerző akkor még csak tízéves volt — hanem a ma emberéről, azokról a hősökről, akik három évtizeddel ezelőtt fegyvert ragadtak szabadságuk védelmére, „...de élnek közöttünk olyanok is, akik a felkelés tüzének emlékével sütögetik pecsenyéiket, és olyanok, a kik számára a dicső korszak immár csupán történelem. Nem értik és nem érzik jelentőségét mai életünkre nézve...“ — vallja a szer ző a komárnói bemutatóra kiadott műsorfüzetben. So- loviö mondanivalója tehát ma is érvényes, nemcsak a magunk, hanem a magyar- országi néző számára is. E- zért örvendetes, hogy eljutott hozzájuk, annál inkább, mert 30 évvel ezelőtt a felszabadító küzdelemben a szlovák hegyek között, magyar partizánok, a Petőfi- -brigád tagjai vállvetve harcoltak a szlovák felkelőkkel. Elkerülhetetlenül felkavarodik a pesti közvetítés szlovákiai nézőjében ez az emlék és nekünk, szlovákiai magyaroknak külön örömünkre szolgált, hogy Solo- viö nagy jelentőségű drámáját, a mi Magyar Területi Színházunk művészei tolmácsolhatták. Az, ami harminckét éve fegyverrel a kezünkben elkezdődött, a nemzetközi együttműködés jegyében, most békésebb i- dőkben, a kultúra frontján folytatódik. Ez a közvetítés határkő a szlovák-magyar kulturális kapcsolatok mezsgyéjén, és egyben jelentős lépés előre. A MATESZ munkájáról keveset tudnak határainkon túl. Akik mégis.. . azok közül némelyek vállveregető leereszkedéssel veszik tudomásul teljesítményét. Márpedig tudatosítani kell határon kívül, határon belül, hogy ez a színház sajátos körülményei között felbecsülhetetlen értékű feladatot teljesít. Nemcsak az által, hogy közvetítő a magvar nyelvű néző és a szlovák (cseh) drámairodalom között, nemcsak azáltal, hogy szinte egyetlen meg- ielenési lehetőséget nyújt a hazai magyar drámaírók számára, hanem eísösnrban azért, mert éberen tartja annak a népnek a nyelvét, mplvnek ügyét szolgálja Es ezért nemcsak helye, küldetése is van az egységes magyar színiátszóművészet- ben. Legalább a kéDer- nyőn . . . örömünkre szolgál, ezért, és köszönjük, hogy a budapesti Tévé vezetősége ezt a mulasztását pótolta. Köszönjük a bratislavai Tévé vezetőségének, hogy ehhez segítséget nvúitott. Tán Soloviő drámája volt az első fecske, mely a komár- néi Magyar Területi Színház törekvéseiről hírt visz határokon túlra, reméljük, a folvtatásra most már nem kell nagyon soká várakoznunk. DÁVID TERÉZ leállt a munka, az emberek kitódultak a folyosóra, a kapualjban, ordítozva, vitázva taglalták az ügyet, bámészan figyelték a mentők és a rendőrök ténykedését. Furcsa eset volt, annyi bizonyos. A legöregebb nyomdászok sem emlékeztek, hogy valaha is előfordult volna hasonló. Már az, hogy a művezető verekedni kezdjen egy ipari tanulóval, hihetetlen, példátlan történeti Fokozta a zűrzavart, hogy Kisági nagyot sikított, amikor a falra fröcskölt vért meglátta, és elájult. A mentőorvos mindjárt őt ts elsősegélyben részesítette. A főmérnök meg az igazgató a tett színhelyére sietett, izgatottan intézkedtek: — Menjenek innen emberek! Nyugalom. Rögtön jön a rendőrség, addig semmihez sem szabad hozzányúlni! Ne essenek pánikba! A furcsa csak az volt, hogy itt rajtuk kívül éppenséggel sémii sem esett pánikba. Míg a folyosón, a lépcsőházban ideges lárma uralkodott, addig a szedőteremben döbbent csendben ácsorogtak a nyomdászok. Egyrészt, mert ők jól ismerték mindkét áldozatot, másrészt, mert az igazgató és a főmérnök jelenlété oly ritka, különleges eseménynek számított, melv a torkokra forrasztotta a szőt. „Ezek is csak ilyenkor jönnek ide“ — morogta Dunkelmann a hátsó sorbőt. Najn Iván agya hirtelen tisztasággal regisztrálta a tényeket. Ahogy meghallotta a saját artikulálatlan üvöltését, egyszerre megnyugodott, összészorította a fogait, elhallgatott. É- rezte, hogy tántorog, igyekezett nem összeesni. Lüktető fájdalommal spriccelt a vére a szétroncsolt húsból, próbálta a másik kezével megszorítani a csuklóját, de nem volt ereje hozzá. Csak nézte az iszonyú sebet, látta, hogy Buff Árpád odaugrik hozzá, és valami bizonytalan színű rongyot akar a kezére tenni, arrébb lépett. „Még vérmérgezést kapok“ — suttogta, megkísérelte mozgatni a sebesült ujjakat, az izmok nem engedelmeskedtek. Hallotta a szirénázást, „jól van, már megjöttek“, látta, hogy Kisági a- földön hever, a szemei kifordulva. Kovács próbálta élesztgetni, vizet locsolt az arcába. Ez a kép élesen megmaradt benne. Ahogy Kovács felragadja a műanyag tálat, melybe a szedés benedvesítéséhez szükséges vizet tartják (azért öntik le, mert így nehezebben esik szét, összeszívja a betűket a hajszálcsövesség), és a lány fejére löttyinti. A művezető őrjöngött, a nyaka mélyvörös színt öltött, mindenáron oda akart rontani Najn Ivánhoz, és belerúgni, „szét- tépem, széttépem!“ — üvöltötte. , A mentősök bekötözték őket, és letámogatták a lépcsőn, hordágyra kellett feküdniük a fehér autő belsejében. Rendőrök álltak az utcán Is. — Nem szirénázik — dünnyögte Najn Iván, mikor a mentő kikanyarodott a körútra —, nincs komolyabb baj. A kórházban rövid vizsgálat után rögtön a műtőbe vitték, és amputálták a bal mutatóujját. Najn Iván ezt különösebb megdöbbenés nélkül vette tudomásul. A művezető se járt jobban, neki a jobb hüvelykujját operálták le, állítólag egész idő alatt sírós hangon, de vadul átkoződott. A Najn családot a rendőrség értesítette,- este. Iván apja vette föl a telefonkagylót. — Ki az? — kérdezte az anyja. Az apja nem válaszolt. — Igen — mondta a beszélőbe. — Igen. Értem. Igen. Mező Unre út. Igen. Értem. Köszönöm — akár a vezényszavak, úgy hangzottak. Helyére rakta a kagylót. Tett egy gyors kört a szobában, aztán távirati stílusban közölte: — Ivánt a nyomdában baleset érte. A keze sérült meg. Életveszély nincs. Megyek a kórházba — és indult kifelé. — Hogyan? — síkoltott az anyja. — Állj megl — rohant utána. — Jézus Mária! Baleset? Milyen baleset? Atyaisten! Mit mondtak? — és már sírt. Az apja ballonkabátban állt az előszobában. (Az előbb még köntösben, trikóban volt. Mikor öltözött fel?) — Ne sírj. Hallgass — nyúlt a kilincs felé. — Vár], én is megyek — kiáltotta az anyja, futott be a re- tiküljéért. Mire visszatért,- a férfi már ment léfelé a lépcsőn. Sikerült elcsípni egy taxit. (A Trabant eszükbe se jutott.) Az úton nem szóltak egymáshoz. Iván anyja sírdogált csendesen. — Operáció? — fordult hátra részvevő arccal a sofőr. Az asszony a fejét, rázta, zokogott. Természetesen nem mehettek be Ivánhoz, egy fehér köpenyes orvos röviden közölte velük, ml a helyzet, aztán hazaküldte őket. „Szóval, amint megmondottam, aggodalomra semmi oki“ Néhány percig toporogtak a kórház fehér pados folyosóján. Jött egy kirúzsozott szájú, elhízott asszony, magas sarkú cipője kopogott a kövezeten. Kis habozás után benyitott az ügyeletes orvos szobájába, ahonnét Iván szülei az Imént jöttek ki. Hallatszott az orvos mély, nyugodt hangja, magyarázott valamit annak az asszonynak. Akkor az asszony Idegesen közbevágott, hadarva mondta a magáét. Egyre hangosabban tárgyaltak, már érteni lehetett a szavakat. — Hogyhogy nem mehetek be? — csattant föl az asszony. — Sajnálom, nem mondhatok egyebet — az orvos hangjában ingerültség vibrált. — Öt se engedik be — mondta Najn Iván apja. — Na de kérem, hát az lehetetlenség, hogy... — kezdte odabenn az asszony. — Megmondtam — közölte az orvos. — Menjen szépen haza, aggodalomra semmi ok. — Semmi ok — ismételte a férfi ott kinn. — Majd értesítjük, ha van valami újabb — mondta az orvos. Az asszony kijött. Megállt a csukódó ajtő előtt. Észrevette Najnékat, végigmérté őket: — Maguk kicsodák? — Hogyan? — Annak a kölyöknek a szülei, ugye? — az asszony egy lépést tett előre. — Kölyöknek? — Iván apja úgy nézett körül, mintha keresné azt a kölykőt, ott a folyosón. — Levágta a férjem ujját) — jelentené ki az asszony. — Bosszúból! Najn Iván szülei úgy néztek rá, akár egy őrültre. — Mer a férjem maga mellé osztotta be! Mer nála nem lehet lógni! — hadarta az asszony, ellenállhatatlanul — Mindig is baj volt vele! — Baj? — kérdezte Najn Iván apja. — Lopott is! — az asszony a férfira mutatott, mintha róla lenne sző. — Lopott? Az én fiam? — kiáltott Iván anyja. — Igenis, hogy lopott! — Már elnézést, de ez.. — Lopottl Lopott! — Ha szabad kérdeznem, honnan tudja? — a f#rtl mint egy vizsgálóbíró. — Mer én is Ott dolgozok a Balatoniba — mondta az asa« szony, és sírva fakadt. Úgy hangzott, akárha egy hatalmi* fazekat kongatnának. Erre Najn Iván anyja Is rákezdte. Az apja izzadságban üsző arccal hallgatta a két szőlamban remegő sírást.-» Gyers, menjünk — húzta a felesége karját. (Folytatjuk)
