Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-06 / 1. szám
ION CSOBANU: vadászkaland B. DÜDAR: A bizottság Petroolcs nagyon fennhéjázőn beszéli. Ü- zeniünk távlati tervét és a második félévben ránk háruló halaszihatatian feladatokat ismertette. Mindnyáfan feszülten figyeltünk, közben óvatosan az óránkra pillant- gátiunk. Petrovics tekintete hirtelen az asztalon heverő papírlapra tévedt. Blsápadt és elhallgatott. A papírlapon egy soábbogár ült. A dolgozószobában olyan csend lett, hogy szinte hallant lehetett, ahogy a sváb a bajuszát billegette. A sírt csendet elsőnek Petrovics törte meg. — Honnan kerül ez ide? A sváb a bajuszát mozgatta. Ekkor megszólalt Zvonárlk. az egyik osztály vezetője. — Ez a bogár nem a ml osztályunkról való. Nálunk ilyesmi nincs. — A miénkről se — biztosította a jelenlévőket Horniak, a másik osztály vezetője. Ekkor Petrovics olyan hangon fordult a jelenlévőkhöz, hogy a svábbogár megijedt, és lefutott az asztalról: — Van még valaki önök kOzOtt, akt be akarja bizonyítani, hogy a svábbogarakat én tenyésztem a dolgozószobámban? Senki se akadt, aki ezt akarta volna bizonyítani, mindenki mélységesen hallgatott. Éppen ezért újra Petrovics szólalt meg: — Ml erről Ponyikevlcsnek, az első osztály vezetőjének a véleménye? Nekem a dologról nem volt semmilyen véleményem. Azon törtem csupán a fejemet, hogy egy óra múlva kezdődik a futballmérkőzés. És ha a munkaértekezletünkbe még ez az átkozott sváb is belekeveredik, könnyen megtörténhet, hogy a mérkőzésnek nemcsak az elejéi nem látjuk meg. hanem a végét se. — Nekem az a véleményem, hogy egy bizottságot kellene létrehoznunk — mondtam minden hosszabb fontolgatás nélkül. — Miféle bizottságot? — kérdezte valaki. Tényleg — milyen bizottságot is kellene létrehoznunk, jutott eszembe. S mivel a nyelvem mindig hamarabb mondta ki a gondolatokat, semhogy az agyam végiggondolta volna őket, újra így szóltam: — Nos, olyan bizottságot, amely ktvízs- gálná ezt a sarokból sarokba futkározó i- zét... Ezt a svábot... Hiszen ez fertőzést hurcol magával... És az Infekció, mint a- hogy azt mindannyian nagyon jól tudjuk, kést pestis... Epidémia. . Megbolygatja az emberek nyugalmát... zavarja a termelést. .. — Nagyszerű ötlet — helyeselt Zvonárlk. Az ügyet mindannyian alkotó módon kezeltük. Először ts megválasztottuk a bizottság elnökét, majd a megelőzés fele'^s előadójára került sor. Rajtuk kívül még a különböző részlegek hat tapasztalt dolgozóját és a titkárnőt jelöltük a bizottságba. Mindjárt a rendelkezésükre ts bocsátottunk egy számítógépet és megszavaztuk a költségvetést az előre nem látható, rendkívüli kiadásokra. Mindezt Otven perc alatt sikerült nyélbe ütnünk. Még mielőtt a mérkőzés megkezdődött volna. — Nagy vagy — dicsértek a kollégáim. Másnap Petrovics különjutalomra terjesztett fel. A kezdeményezésért... Pél év múlva bizottság jött hozzánk felülről. A bizottságunkat felszámolták. Petrovi- csot írásos megrovásban részesítették. Petrovics összüzeml gyűlést hívott össze, és javasolta: — A kollektíva bomlasztásóért Főnyiké- vicset mentsük fel eddigi funkciójából. Ki van mellette? Mindenki feltartotta a kezét, és így is maradt ebben a pózban. Az asztal közepén, pedig egy darabka papíron ott üli egy hatalmas svábbogár és helyeslőén bólogatott a bajuszával... —tö— fordítása Almást Róbert illusztrációja ■*-szi— fordítása KOMISZARENKO; A hivatásos kritikus — Jó napot! — Jó napot! — Azért jöttem, hogy felajánljam munkámat a vállalatuknak. — Mit tud? — Kritizálni. — Mit?! — Leleplezni a hibákat. — Milyen hibákat? — Ami éppen adódik. Felszólalásra je lentkezem bármely értekezleten, és személyre való tekintet nélkül bírálok. — És maga azt hiszi, hogy ml nem merünk bírálni? — Azt, De ha mernek, a viszontlátásra.. — Egy pillanat! Már a krtnzálásra is ké pezUnk szakembereket? — Én. kérem, aumdidakta vagyok. — Mennyit kér a szolgálataiért? — Száz rubelt havonta Nem sok. ha meg gondolja, mennyi Idegeskedéssel jár ez o munka. Meg aztán bármilyen helyzetben magam szerepelek, dublő' nélkül . — Kritizál már valahol? — Hogy kritizálok e?l Mondh.imám, éjjé II műszakban ts. Előfordul, még munka u tán sem mennek haza, csak hogy meghallgassanak. — Saját maguk nem tudnak kritizálni? — Tudnának, de nem akarnak. — Miért? — Megkritizál az ember valamit vagy valakit egyszer, kétszer, aztán elveti a sulykot, és már veheti is a munkakönyvét. Engem azonban nem lehet elbocsátani! — Miért nem lehet? — Mert engem a moszkvai boyszolgálat szerződtet. Három évre szóló szerződést kötünk, s megállapodunk a fizetségben: esetenként egy-egy felszólalásért fizetnek, vagy havonta. Általában száz rubelt adnak a vállalatok, a tudományos intézetek azonban plusz tíz százalék különpótlékot. 7í- szont ezért ügy kritizálok, hogy beleremegnek az áldozatok. — Főnököket is kritizál? Mondjuk, a főhatóságoktól. .. — Ha az ügy megkívánja, azokat ts. Na, felvesz? — Próbaidőre. Száz rubel havonta. Reruiben? ' — Egy feltétellel. — Éspedig — Semmilyen körülmények között nem ‘>me!ik a flzeiésemeti — Miért nem? — Tudja egy kéi hónapig dolgozik az ember, épp hogy be’pjön, amikor elkezdik: „Százötven rubelt adunk kétszázat is __* És tudta miért? — Na. miért? — Ha hallgatok. Nagyapám mogorva ember volt. Szelíd korholása is kemény szidalomként hatott. Mindenkit és mindent szidott. Ha valamelyik szomszéd azzal fordult hozzá, hogy adjon kölcsön egy fúrót vagy gya- lut, először jól telebeszélte a fejét; — Vegyél magadnak... Mást sem tudtok, csak kérni... Légy szíves, adjál, légy szíves, tedd meg, nagyapó. Végül mégis odaadta, amit kértek tőle. A szomsz.édnk megszokták a zsörtölődéseit, eszükbe sem jutott fúrót vagy gyalut venni, hanem azt vá- Laszxtlták: — Isten éltesse sokéig. Toa- der apó, és segítsen meg, hogy tudjál velünk még jót tenni. Lépten-nyomon szitkozódott, mérgelődött, de nem volt haragtartó, és az emberekkel csak jót tett. Minden más é- lőléiiyhcz azonban kérlelhetetlen volt. Lovat mór jó ideje nem akart tartani, mert valamikor egy csikó a nagyanyámat megharapta. Disznót a- zért nem tartott, mert mindent összetúr, még a tornácot is; baromfit azért, mert mindent összekapirgál, és így tovább. Egyetlen szenvedélye a vadászat volt. A vadászatról ó- rák hosszat tudott mesélni, oly szelíden és elérzékenyül- ten, hogy rá sem lehetett ismerni. Mondom, hogy mindenkivel veszekedett, még nagyanyámmal is. Egyetlen barátja volt csak. Andrej apó. Andrej apótól úgy féltem, mint a tűztől. Nagy, bozontos szemöldöke volt. Ha meglátott, megfenyegetett a fütykösével, és a szemöldökét úgv mozgatta, hogy a szemét teljesen eltakarta. Nem is any- nyira a fütyköstől, hanem a rettenetes és ijesztő szemöldökétől féltem, egész nap odavoltam tőle. Nagyanyám biztatgatott, hogy ne féljek Andrej apótól, mert hiszen ő is éppen olyan jó lélek, mint a nagyapó. Ha mozgatja a szemöldökét, mint a mesebeli Cassian. az csak azért van, mert nem szíveli a hozzám hasonló köt- nivalókat. Mégpedig azóta, hogy egyik unokája szerencsétlenséget zúdított a fejére. Történt, hogy egyszer csendőrök mentek rá, puskát kerestek, de nem találtak semmit, pedig még a kemence hamuját is föltúrták. Es akkor az egyik csendőr két színes golyót adott az unokájának, mire az egyből előhúzta az ágy alól. egy sárral betapasztott hasadékból az öreg puskáját. Azóta nem szívelheti unokáit, úgyhogy azok még látogatóba sem mehetnek hozzá, és a hasonló kötnivalókal látni sem kívánja. Hittem is meg nem is. a- mit a nagyanyám mondott. Mindenesetre jobbnak láttam tisztes távolban maradni a fütyköstől, mert ahogyan mondani szokták: a veszedelemtől jobb őrizkedni. Nem nagyon iparkodtam, hogy a fütykössel ismeretséget kössek. Tudni én is tudtam, hogy nagyapónak hol van puskája, lie hallgattam, úgy tettem, mintha semmit sem tudnék. Azóta, ltogy a nagyapó nadrágjából levágtam a gombokat, s e vacak gombok miatt — még csak nem is rézből voltak — közelebbi kapcsolatban kerültem a fütykössel, i- gyekezlcm távol tartani magamat tőle. És mégis, mikor Andrej a- pó jött. mindig körülöttük tátottám a számat, otthagyva játékot, játszótársakat, eper- fát, akár csak piroslolt, akár feketén érett volt az eper. Andrej apó meg, amióta puska nélkül volt, mindennap eljött, és végtelen szeretettel simogatta a nagyapó puskáját. Miután lelkileg megnyugodott, odakiáltott nagyapónak; — Hallod-e, Toader? Mi? — Hallom hát, hisz nem vagyok süket.' Mondd! — tátotta nagyapó is jól a száját, hogy Andrej apó meghallja. Nagyanyám meg ezt hallván, rájuk kiáltott, hogy csöndesebben beszéljenek, majd kapta a guzsalyát, és kiült a tornácra. Andrej apó nagyon rosszul hallott, nagyapónak meg olyan érces, erős hangja volt, hogy még az ablak is rezgeti tőle. — Hallod, Toader, hallod? — Hallom. — Hót ha hallod, ide figyelj. Ej, hova tűnt a fiatalság? Hallod? — Hallom. A fiatalsággal kezdted... — Aha... Azt mondom, hova lett a fiatabág. Ha fiatalok volnánk, most is kijárnék lesre. Mikor legényke voltam, elmentem egy igazi vadásszal a tajgába. Hallod? Aha, persze, hogy hallod, hiszen nem vagy süket, mint én... Elmentem vele lesre. Amint mondom, csak legényke voltam, reszkettem is a félelemtől. ö meg próbált ember volt. Egyszer csak azt mondja: „Gyere, másszunk fel a fára“. Mit? Nem mondhattam, hogy nem. Hiszen már legényke voltam. Alighogy el- hely'ezkedtünk a lesen, valami morgást hallunk a fa alatt, 0- danézek, hát két medve. A" bizony, kél medve. Hallod? Aha, persze. hogy hallod. . És mit gondolsz, mit csináltak a medvék? Az egyik fölmászott egy farakásra, fölkapott egy hasábot, az álla alá telte, egy másikkal úgy telt, mintha hegedülne. Mulatott, hegedüli, a társa meg közben morgntt. táncolt. topogott? Hallod? Persze, nem vagy süket.. . Uramisten? Ilyet én még nem láttami Kérdem a vadászt, mit csináljunk? ö meg azt mondja: „Várj, ha kedves az életed.“ Mit tehettem mást? Vártam. Egyszer csak azt halljuk: röf, röf. röf. A medvék erre a farakás mögé bújtak. A tisztás felől egy vaddisznócsorda törtetett elő. Kocák, kanok, malacok; ahányon voltak, mind bementek a vízbe, és olyan lubickolást csaptiik. amilyet még nc:n láttál, és csak lubickoltak, visítottak szakadatlanul. .\zt mondom a vadásznak: „Lőjünk le egy disznót“. De ö csak azt mondja: „V árj még , Egyszer csak azt látom, hogy a vaddisznócsorda, mint egy lakodalmi menet, visítva fölkerekedik. Csak egy kövér kan maradt a tisztáson, és röfögött elégedetten a friss fürdő után. Na, gondoltam, ha ezt is elszalasztjuk, a fene megette az ilyen vadászatot! De ahogy, ráfogtam a puskát, az ember megint csak megállít. A farakás mögül előbújt a két medve. Lassan, lopakodva kerültek a kan mögé. A hegedűs a hasábhal fejbe kólintotta, hogy meg sem nyikkant A két medve lábánál fogva odahúzta a disznót a farakáshoz, és nekitámasz- totta. Aztán az egyik megint elkezdett ht^edülni, a másik meg táncolni, hogy olyat még nem látott a tisztás. Látom, hogy a vadász fölemeli a puskát, és elsüti. Pont a fején találta el a hegedűst A medve csak rámered a társára, az meg átöleli, aztán ő is kap egyet a fejére, hogy mukka- nás nélkül elnyúlik a fűben. Aztán a hegedűs is, csodálko- zóan dörmögve, mellé feküdt. Hallod, Toader? — Hallom hát, hisz nem vagyok süket. — Hej, miért is nem vagyunk fiatalok! — Hát miért... De ezt a medvehistóriát jól összehoztad. Hiszi a... — Mit mondasz? Én meg csak állok, és tovább tátom a számat. Arra várok, hogy nagyapó is belekezdjen egy vadászhistóriába. Kolár Péter felvétele
