Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-06 / 14. szám
és anyukám meghaltak, mert a havas úton megcsúsztak az autóval, és egy mély szakadékba estek.... és hogy apukának kék szimká- Ja volt, és hogy ezüstösen csillogott . . Azért csillogott ezüstösen, mert metalíza volt, anyuka?ßs az is i- gaz, hogy teljesen elégev mikor a szakadékba zuhantak? ... Minden autó elég. ha szakadékba zuhan? — Nem tudom, kisfiam .. Azt hiszem, nem ég el minden autó, ha szakadékba zuhan ... — felelte az asszony ^csendesen, majd a heveröre 'borult, és felzokogott. A kisfiú riadtan nézte egy Ideig, aztán a szőke asszonyhoz bújt, és síró hangon kérte: — Ne sírj, anyuka, ne sírj, azért én szeretlek, ha nem is vagy az anyukám ... és ha akarod, nem megyek többé oviba... ne sírj, a- nyuka, ne sírj... Azóta tizenegy év múlt el. A kisfiúból nagy fiú lett. Gimnazista. Fekete hajú, magas, nyúlánk, szép arcú, mégis férfias, mint az apja volt. Ingridke néhány éve meghalt' a szanatóriumban, e- gyetlen napon át sem élhettek együtt, hármasban, boldogan. A szőke asszony arcán is gyülekeztek már a ráncok, öregedett, de akarata továbbra is töretlen ma^ radt. Nehéz bánata is feloldódott az. idő múlásával. Az emlékezetes születésnap óta soha többé nem esett szó köztük a múltról, az igazi a- nyukáról. A tizenhatodik születésnapi vacsora jó hangulatban telt. el. Utána', a szőke asz- szony leült szembe a fiúval, a majdnem kész férfival. —' Nagy fiú vagy már, végre meg kell tudnod az i- gazat — mondta higgadt tárgyilagossággal. — Nagyon szerettem a férjem., a te a- pádat. Jól éltünk. Évekig vártunk a gyerekre, de hiába. Megéreztem, hogy amiatt elhidegült köztünk a kapcsolat. Én nem szóltam, 6 sem. Látszólag minden rendben volt köztünk. Éltük a magunk megszokott életét. Dolgoztunk, néha elmentünk színházba, moziba. Mikor megvettük az autót, kisebb- -nagyobb kirándulásokat is tettünk. Tudtam, szinte bizo nyosra vettem, hogy van valakije. Aztán jött az a bizonyos téli hajnal, a havas út a te első születésnapodon... Vártam haza az első éjszaka, hiába. Rosszat sejtettem, azért csak nyugtatgattam magam: valami közbejött, majd hazajön ... Azt is tudnod kell, akkor vált előttem bizonyossá, illetve az orvos is megállapította, hogy anya leszek. Mennyire vártam haza. Vártam az örömhírrel. Gondoltam, minden megváltozik, s minden újra a régi lesz. Elmúlt a második nap is, s jött az éjszaka. Álmatlanul virrasztottam. Akkor már sejtettem, hogy valami szörnyű dolog történhetett. Elhatároztam, hogy reggel a- zonnal elmegyek a rendőrségre. Virradattal jött a hír, hogy hazafelé jövet megcsúsztak a havas úton, és a szakadékba zuhantak. Te is velük voltál... Ok meghaltak, te meg kis karcolással a homlokodon életbén maradtál. Gyűlöltelek... Aztán megsajnáltalak, hiszen te f- gazán nem tehettél a történtekről. A világra jöttél, tikár egy új csillag az égen, s helyet kértél magadnak puszta létezéseddel a többi ember között, veled is több lett az emberiség, gazdagabb a föld ... Magamhoz vettelek, hogy felneveljelek .. . Nyugtalan természetű voltál, mindig tettél-vettél, játszottál, és szárnyalt a fantáziád. Mindent niásnak láttál, mint ami valójában volt. A szekrényt például teherautónak nevezted, a heverőt hajónak, a csillárt cserebogárnak, a vasalót bolhaóriásnak ... Később megszerettelek ... túlságosan is megszerettelek ... A szőke asszony felállt, az ablakhoz ment, és hosszan nézett kifelé a havas világba, a távolba futó havas útra ... s mielőtt elkaphatta volna, a fiú megcsókolta a kezét ... meg Citerás, de most már bágyadt hangon. Megpróbáltuk hárman. — Hó-rukk! ,.. Hó-rukk!... Hó-rukk! Lázár megmozdult, pár centit emelkedett. Ojra húztuk.-Hó-rttk'krí. .'tW-rukkr.,.* Most sokat emelkediek, de Citerásban valami roppant. Lehetett hallani. Eler- nyedt. — Ez a gyerek megszakadt! — mondtam. — KI kell őket húzni, a- kárhogyan — szólalt me.g mögöttem újra az előbbi hang: — Segítsetek!'... Segítséég!'.. — Eresszétek le a kötelet — kiáltottam futás közben. Amikor odaértem, akkor láttam, hogy nincs kéznél se kötél, se rúd. — Hol a biztosítókötél? — förmecitem az ijedt fiúkra. — Lent maradt az öltözőben. — Ebből nagy balhé lesz! — mondtam, aztán fölkaptam egy lapátot, és lenyújtottam. Csak az élét érte el. Nem tudott megkapaszkodni. Közben újra eresztettek a bunkerból. Lejjebb szállt az érc, és Lázár még jobban elmerült. A szeme kl-^ dülledt, és elkékült a feje. Ez már nem az ijedségtől volt, hanem a fájdalomtól. Az érc percről percre jobban szorította. — Össze fogja toppantani. Belekerül a mérlegkocsiba, onnan a szkipcsillébe, és vége. Automata kohó. ezt nem lehet megállítani — villant át rajtam a borzalmas gondolat. Valaki elszaladt kötélért, de arra nem lehetett várni Cselekedni kellett azonnal, mert Lázár minden pillanatban mélyebbre süllyedt. Az érc már a mellénél vöröslőit. Az emberek összeszaladtak, a szomszéd brigádból is, de csak toporogtak a sínek között. Ojra megmozdult az érc. Döbbent csend támadt. Valaki megszólalt a hátam mögött: — Én leereszkedem. Citerás bukkant fel. — Hülye — mondta valaki. De ő nem törődött vele. Villámgyorsan átbújt a rácson, és a sínekbe kapaszkodva, leengedte testét, mint egy kötelet. — Kapaszkodj a lábamba! — kiabált Lázárnak. — A bokámat fogd meg! Amikor Lázár megkapaszkodott, megpróbált hüz6dz= kodni, de nem bírt. — Húzzatok ki bennünket! Gyorsan, mert nem bírom sokáig! Megfogtuk a csuklóját, és húztuk, húztuk. Nem bírtuk. Valaki rendelkezett mögöttem: — Mindegyik kezét hárman fogjátok. — Nem lehet, megszakad —■ mondtam. — Húzzatok — szólalt Húztuk. Végre elértük Lázár kezét. Most abba kapaszkodtunk. Citerást a többiek lefektették az útra, n- lyan volt, mint a rongy. Véré jtékes arcára vörös por tapadt. Elájult. Lázárt mel- ■léje fektettük. Hiába borogatták őket hideg vízzel, nem tértek magukhoz. Amikor tanácstalanul letettem a kannákat, szembe találtam magamat Potyondi- val. — Mi van itt? — Majdnem odavesztek — mondtam, és a bunkerra mutattam. — Barmok! Biztosító öv nélkül mentetek le? — Lent maradt az öltözőben. Lázár felnyitotta szemét. Néhány pillanat múlva Citerás is eszméletre tért. Ojra borogattuk őket. Lázár prüszkölt, aztán Brúderhez for-- dúlt: — Köszönöm, Citerás ... Bráder elkente a vörös port a szája körül, és mosolyogni próbált. A brigád arcára biztató vigyorgás telepedett. Leguggoltak a so- vágy gyerek mellé. KOPÚCS TIBOR RAJZAI BERECK JÓZSEF Nem vagyok benne biztos, hogy az egésznek azok voT-- tak az előzményei, amelyekről most be kellene számol-> nőm.. Persze, ha úgy veszem, hogy eddig még minden pillanatot egy pillanattal megelőzött egy előző, talán éppoly jelentős töltésű, akkor lényegében az árveréssel kellene kezdenem, vagy éppenséggel Mária Teréziával, ha ugyan, az ő földmérői és nem II. Józseféi ültették el .az első poligonokat a határban, az itteni határrészek egy-egy fontosabb pontján, amelyek éppen ezáltal váltak' fontossá, magkülönböztetetté. Ennek azonban csak annyi szerepe- van, hogy a szomszől földjén egy ilyen, mn már mohalepte határkő és a túlsó szélen egy ma-- gányo's jegenye közé feszítette ki mindig az öregem az •éjső nyílegyenes barázdát. Sokkal később, az árverésen. Száznyolcvan tojásért kapta meg a jegenyét. Egy tenyér- ■riyi kérget nyisszantott le a kis fejsze, s a friss seb messziről is .kivelmtővé tette a tintaceruza nyomát: Eladva. B. R.-nek. Abban az időben a szövetkezet még nem tudta teljesíteni tojáseladási tervét, így a határ klvá- •»Jgándó fáit a mégjelöit vasárnap reggeleken tojástételek- ,hen. kiáltotta ki az agronómus. Ha az árveréssel folytadom, biztosra kell vennem, hogy öregem az említett, szá^ mára bizonyára lényeges ok miatt, akár háromszáz tojásig is elment volna, azonban hadd elevenítsem föl a magányos jegenyéhez fűződő személyes élményemet is, amely lényegében csak annyi volt, hogy a csúcsán árválkodó, elhagyott (elrabolt?) varjúfészekböí két húros fenekű, tátongó vércsefiókát szedtem ki, majd szinte szabadeséssel menekültem a sebtében megtért anya elől. Vijjogó átka a szegénynek egészen a szomszói dűlő sarkáig elkísért, ahol őzgidákat pillantottam meg, s utánuk iramodva földhöz csaptam a fiókákat. Később megbántam, mert az őzgidák légies könnyedséggel elszaladtak előlem, s még később, jóval később, száznyolcvan tojásért kivágtuk öregemmel a magányos jegenyét. Igazságtalan és pontatlan lennék azonban, ha arról a tagbaszakadt nyéki cigányemberről egy szót sem ejtenék, aki éppen az időben kilincselte végig a falut, szerényen, szinte rimánkodva, s minden házban felajánlotta szolgálatait. Az akkor még fiatal s minden bizonnyal sedre a- nyám megkínálta azzal az ehetetlenül elsózott lucskos káposztával, amelyet az öregemmel nem voltunk hajlandók megenni; s emlékszem a szemében, nem sokkal á felszín alatt, valamiféle leírhatatlan gőg, büszkeség villogott, hogy ő az/utolsó teknőfaragó a járásban vagy talán az egész kerületben, s a fia már nem tanulta meg a mesterséget (a mihaszna!), siheder korában gyereket csinált, elment Csehországba, és hírt se hallat magáról. Így történt aztán, hogy a sarjadó fűbe döntött jegenyének csak a felső részét vágtuk tel, törzsét meghagytuk teknőnek. Hogy — még ha felületesen is — megmagyarázzam azt a-'blzonytakmságot,- 'amely- öregem mozdulataiban és időnkénti mozdulatlanságában teljesen nyilvánvaló lett akkor, amikor a szövetkezet utolsó pár girhes lovát nógatva, egy rozoga oldalú gumikerekű kocsival Szomszóba Iparkodtunk a tatörzsért, vissza kell idéznem azt a pillanatot, amikor az aláfűrészelt tát kibillentettük, és az, egy utolsót suhintva a légben, tehetetlenül földhöz vágta magát. Azon nyomban fojtogató- vá tágult körülöttünk a tér, ösztönösen egymásba kapaszkodtunk az öregemmel, nehogy a magányos jegenye helyébe tóluló iszonyú üresség az űrbe röpítsen bennünket. Aztán látszólag sem történt semmi, ismétlem, látszólag, mert éppen akkor-rendeződött újjá a táj: tenyerembe gyűjtve kortyoltam a kifordult fa megeredő nedvét. Egy állat óvatosságával fordulva a világ négy tája felé, próbálta meghatározni helyzetét a férfi, akit abban a pillanatban nem tudtam az öregemnek hinni, s azzal próbáltam eloszlatni bizonytalanságát, hogy a fotocellás vetőgépek kóréban természetes a mezőgazdasági üzemek igyekezete, bogy a gyakori átállások okozta inproduktiv időt elkerülendő, minél nagyobb termelőtömböket hozzanak létre. A tagbaszakadt fekete férfi vésői alól később csodálatosan szökött a forgács, bámulója is jócskán akadt ü- gyességének, de előbb, ott Szomszóban, amikor gondos előkészületek után már már neklgyürkőztünk, hogy kocsira emeljük a masszív fatörzset, öregemből kibuggyant a kényszerű leszámolás: az istenit a száznyolcvan tojásnak! Itt, ennél a pontnál úgy érzem, a behelyettesítésnek tág tere és számtalan lehetősége is elképzelhető, de a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a nekigyűrkőzés és az összpontosítás intenzív pillanataiban öregem újra megpillantotta valahol a csillagot, a magányos jegenyét, s. egy mohalepte határkőtől elindulva, gondolatban újabb barázdát feszített a két biztos pont közé..Tudom, a magányos jegenyének többek között éppen magányosságával kell bizonyítania önmagát, s ha merő véletlennek összejátszásával a bizonyítás időről időre átlényegül, akkor ez minket csak annyiban (?) érinthetett, hogy a teknőnek szánt faderékot, előreláthatóan hallatlan erőkifejtéssel, a rozoga stráfkocsira kellett emelnünk. Az előre kiszámított mozdulatok sora tulajdonképpen akkor merevedett állóképpé, amikor a súlyos fatürzs egyik végével sikerült elérnünk a kocsi peremét, amikor szusz- szanni készültünk, újabh erőt gyűjteni az átgondolt cselekvés folytatásához, s amikor a két girhes gebe fű u- tán lépve (az csak jóval később jutott az eszembe, s el is titkolhatnám, hogy az istrángokat nem oldottuk meg) kihúzta félig már a kocsira juttatott roppant terhűnk alól a fogatot. Hát csak ennyit ér minden ősünknek bennünk tovább élő tapasztalata?! Átkozott gebe, te, tört fel az öregemből az ősök iszonyúvá sűrített keserűsége és sokszori legyőzöttsíge. Szá'fányi husángot emelt a jámborul visszapillantó lóra. Ha.gyö., mondtam, amikor megláttam a két olajos szemgolyó közt a tenyérnyi fehér csillagot, s ritka pillanataink egyikeként tökéletesen megértettük egymást, mint minden közös megszakadásunkban és halálunkban. Földhöz vágtuk magunkat az öreggel, s nedvesen villogó fogaink közül ciánkálit, krei'iolt, kénsavat röhögtünk a zsíros fűbe. Nemsokára ősz lett.
