Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1976-04-06 / 14. szám

és anyukám meghaltak, mert a havas úton megcsúsz­tak az autóval, és egy mély szakadékba estek.... és hogy apukának kék szimká- Ja volt, és hogy ezüstösen csillogott . . Azért csillogott ezüstösen, mert metalíza volt, anyuka?ßs az is i- gaz, hogy teljesen elégev mikor a szakadékba zuhan­tak? ... Minden autó elég. ha szakadékba zuhan? — Nem tudom, kisfiam .. Azt hiszem, nem ég el min­den autó, ha szakadékba zu­han ... — felelte az asszony ^csendesen, majd a heveröre 'borult, és felzokogott. A kisfiú riadtan nézte egy Ideig, aztán a szőke asszony­hoz bújt, és síró hangon kérte: — Ne sírj, anyuka, ne sírj, azért én szeretlek, ha nem is vagy az anyukám ... és ha akarod, nem megyek többé oviba... ne sírj, a- nyuka, ne sírj... Azóta tizenegy év múlt el. A kisfiúból nagy fiú lett. Gimnazista. Fekete hajú, ma­gas, nyúlánk, szép arcú, mégis férfias, mint az apja volt. Ingridke néhány éve meg­halt' a szanatóriumban, e- gyetlen napon át sem élhet­tek együtt, hármasban, bol­dogan. A szőke asszony ar­cán is gyülekeztek már a ráncok, öregedett, de akara­ta továbbra is töretlen ma^ radt. Nehéz bánata is felol­dódott az. idő múlásával. Az emlékezetes születésnap óta soha többé nem esett szó köztük a múltról, az igazi a- nyukáról. A tizenhatodik születésna­pi vacsora jó hangulatban telt. el. Utána', a szőke asz- szony leült szembe a fiúval, a majdnem kész férfival. —' Nagy fiú vagy már, végre meg kell tudnod az i- gazat — mondta higgadt tár­gyilagossággal. — Nagyon szerettem a férjem., a te a- pádat. Jól éltünk. Évekig vártunk a gyerekre, de hiá­ba. Megéreztem, hogy amiatt elhidegült köztünk a kap­csolat. Én nem szóltam, 6 sem. Látszólag minden rend­ben volt köztünk. Éltük a magunk megszokott életét. Dolgoztunk, néha elmentünk színházba, moziba. Mikor megvettük az autót, kisebb- -nagyobb kirándulásokat is tettünk. Tudtam, szinte bizo nyosra vettem, hogy van va­lakije. Aztán jött az a bizo­nyos téli hajnal, a havas út a te első születésnapodon... Vártam haza az első éjsza­ka, hiába. Rosszat sejtettem, azért csak nyugtatgattam magam: valami közbejött, majd hazajön ... Azt is tud­nod kell, akkor vált előttem bizonyossá, illetve az orvos is megállapította, hogy anya leszek. Mennyire vártam ha­za. Vártam az örömhírrel. Gondoltam, minden megvál­tozik, s minden újra a régi lesz. Elmúlt a második nap is, s jött az éjszaka. Álmat­lanul virrasztottam. Akkor már sejtettem, hogy valami szörnyű dolog történhetett. Elhatároztam, hogy reggel a- zonnal elmegyek a rendőr­ségre. Virradattal jött a hír, hogy hazafelé jövet meg­csúsztak a havas úton, és a szakadékba zuhantak. Te is velük voltál... Ok meghal­tak, te meg kis karcolással a homlokodon életbén marad­tál. Gyűlöltelek... Aztán megsajnáltalak, hiszen te f- gazán nem tehettél a történ­tekről. A világra jöttél, ti­kár egy új csillag az égen, s helyet kértél magadnak puszta létezéseddel a többi ember között, veled is több lett az emberiség, gazdagabb a föld ... Magamhoz vette­lek, hogy felneveljelek .. . Nyugtalan természetű vol­tál, mindig tettél-vettél, ját­szottál, és szárnyalt a fantá­ziád. Mindent niásnak láttál, mint ami valójában volt. A szekrényt például teherautó­nak nevezted, a heverőt ha­jónak, a csillárt cserebogár­nak, a vasalót bolhaóriás­nak ... Később megszerette­lek ... túlságosan is meg­szerettelek ... A szőke asszony felállt, az ablakhoz ment, és hosszan nézett kifelé a havas világ­ba, a távolba futó havas út­ra ... s mielőtt elkaphatta volna, a fiú megcsókolta a kezét ... meg Citerás, de most már bágyadt hangon. Megpróbáltuk hárman. — Hó-rukk! ,.. Hó-rukk!... Hó-rukk! Lázár megmozdult, pár centit emelkedett. Ojra húz­tuk.-Hó-rttk'krí. .'tW-rukkr.,.* Most sokat emelkediek, de Citerásban valami roppant. Lehetett hallani. Eler- nyedt. — Ez a gyerek megsza­kadt! — mondtam. — KI kell őket húzni, a- kárhogyan — szólalt me.g mögöttem újra az előbbi hang: — Segítsetek!'... Segítséég!'.. — Eresszétek le a kötelet — kiáltottam futás közben. Amikor odaértem, akkor lát­tam, hogy nincs kéznél se kötél, se rúd. — Hol a biztosítókötél? — förmecitem az ijedt fiúkra. — Lent maradt az öltöző­ben. — Ebből nagy balhé lesz! — mondtam, aztán fölkap­tam egy lapátot, és lenyúj­tottam. Csak az élét érte el. Nem tudott megkapaszkod­ni. Közben újra eresztettek a bunkerból. Lejjebb szállt az érc, és Lázár még job­ban elmerült. A szeme kl-^ dülledt, és elkékült a feje. Ez már nem az ijedségtől volt, hanem a fájdalomtól. Az érc percről percre job­ban szorította. — Össze fog­ja toppantani. Belekerül a mérlegkocsiba, onnan a szkipcsillébe, és vége. Au­tomata kohó. ezt nem lehet megállítani — villant át raj­tam a borzalmas gondolat. Valaki elszaladt kötélért, de arra nem lehetett várni Cselekedni kellett azonnal, mert Lázár minden pillanat­ban mélyebbre süllyedt. Az érc már a mellénél vörös­lőit. Az emberek összesza­ladtak, a szomszéd brigádból is, de csak toporogtak a sí­nek között. Ojra megmozdult az érc. Döbbent csend támadt. Va­laki megszólalt a hátam mö­gött: — Én leereszkedem. Citerás bukkant fel. — Hülye — mondta vala­ki. De ő nem törődött vele. Villámgyorsan átbújt a rá­cson, és a sínekbe kapasz­kodva, leengedte testét, mint egy kötelet. — Kapaszkodj a lábamba! — kiabált Lázárnak. — A bokámat fogd meg! Amikor Lázár megkapasz­kodott, megpróbált hüz6dz= kodni, de nem bírt. — Húzzatok ki bennünket! Gyorsan, mert nem bírom sokáig! Megfogtuk a csuklóját, és húztuk, húztuk. Nem bírtuk. Valaki rendelkezett mögöt­tem: — Mindegyik kezét hár­man fogjátok. — Nem lehet, megszakad —■ mondtam. — Húzzatok — szólalt Húztuk. Végre elértük Lá­zár kezét. Most abba ka­paszkodtunk. Citerást a töb­biek lefektették az útra, n- lyan volt, mint a rongy. Vé­ré jtékes arcára vörös por tapadt. Elájult. Lázárt mel- ■léje fektettük. Hiába borogatták őket hi­deg vízzel, nem tértek ma­gukhoz. Amikor tanácstalanul le­tettem a kannákat, szembe találtam magamat Potyondi- val. — Mi van itt? — Majdnem odavesztek — mondtam, és a bunkerra mu­tattam. — Barmok! Biztosító öv nélkül mentetek le? — Lent maradt az öltöző­ben. Lázár felnyitotta szemét. Néhány pillanat múlva Cite­rás is eszméletre tért. Ojra borogattuk őket. Lázár prüsz­költ, aztán Brúderhez for-- dúlt: — Köszönöm, Citerás ... Bráder elkente a vörös port a szája körül, és moso­lyogni próbált. A brigád ar­cára biztató vigyorgás tele­pedett. Leguggoltak a so- vágy gyerek mellé. KOPÚCS TIBOR RAJZAI BERECK JÓZSEF Nem vagyok benne biztos, hogy az egésznek azok voT-- tak az előzményei, amelyekről most be kellene számol-> nőm.. Persze, ha úgy veszem, hogy eddig még minden pillanatot egy pillanattal megelőzött egy előző, talán éppoly jelentős töltésű, akkor lényegében az árveréssel kellene kezdenem, vagy éppenséggel Mária Teréziával, ha ugyan, az ő földmérői és nem II. Józseféi ültették el .az első poligonokat a határban, az itteni határrészek egy-egy fontosabb pontján, amelyek éppen ezáltal vál­tak' fontossá, magkülönböztetetté. Ennek azonban csak annyi szerepe- van, hogy a szomszől földjén egy ilyen, mn már mohalepte határkő és a túlsó szélen egy ma-- gányo's jegenye közé feszítette ki mindig az öregem az •éjső nyílegyenes barázdát. Sokkal később, az árverésen. Száznyolcvan tojásért kapta meg a jegenyét. Egy tenyér- ■riyi kérget nyisszantott le a kis fejsze, s a friss seb messziről is .kivelmtővé tette a tintaceruza nyomát: El­adva. B. R.-nek. Abban az időben a szövetkezet még nem tudta teljesíteni tojáseladási tervét, így a határ klvá- •»Jgándó fáit a mégjelöit vasárnap reggeleken tojástételek- ,hen. kiáltotta ki az agronómus. Ha az árveréssel folyta­dom, biztosra kell vennem, hogy öregem az említett, szá^ mára bizonyára lényeges ok miatt, akár háromszáz to­jásig is elment volna, azonban hadd elevenítsem föl a magányos jegenyéhez fűződő személyes élményemet is, amely lényegében csak annyi volt, hogy a csúcsán ár­válkodó, elhagyott (elrabolt?) varjúfészekböí két húros fenekű, tátongó vércsefiókát szedtem ki, majd szinte szabadeséssel menekültem a sebtében megtért anya elől. Vijjogó átka a szegénynek egészen a szomszói dűlő sar­káig elkísért, ahol őzgidákat pillantottam meg, s utánuk iramodva földhöz csaptam a fiókákat. Később megbán­tam, mert az őzgidák légies könnyedséggel elszaladtak előlem, s még később, jóval később, száznyolcvan tojá­sért kivágtuk öregemmel a magányos jegenyét. Igazság­talan és pontatlan lennék azonban, ha arról a tagbasza­kadt nyéki cigányemberről egy szót sem ejtenék, aki ép­pen az időben kilincselte végig a falut, szerényen, szin­te rimánkodva, s minden házban felajánlotta szolgála­tait. Az akkor még fiatal s minden bizonnyal sedre a- nyám megkínálta azzal az ehetetlenül elsózott lucskos káposztával, amelyet az öregemmel nem voltunk hajlan­dók megenni; s emlékszem a szemében, nem sokkal á felszín alatt, valamiféle leírhatatlan gőg, büszkeség villogott, hogy ő az/utolsó teknőfaragó a járásban vagy talán az egész kerületben, s a fia már nem tanulta meg a mesterséget (a mihaszna!), siheder korában gyereket csinált, elment Csehországba, és hírt se hallat magáról. Így történt aztán, hogy a sarjadó fűbe döntött jegenyé­nek csak a felső részét vágtuk tel, törzsét meghagytuk teknőnek. Hogy — még ha felületesen is — megmagya­rázzam azt a-'blzonytakmságot,- 'amely- öregem mozdula­taiban és időnkénti mozdulatlanságában teljesen nyil­vánvaló lett akkor, amikor a szövetkezet utolsó pár gir­hes lovát nógatva, egy rozoga oldalú gumikerekű ko­csival Szomszóba Iparkodtunk a tatörzsért, vissza kell idéznem azt a pillanatot, amikor az aláfűrészelt tát ki­billentettük, és az, egy utolsót suhintva a légben, tehe­tetlenül földhöz vágta magát. Azon nyomban fojtogató- vá tágult körülöttünk a tér, ösztönösen egymásba ka­paszkodtunk az öregemmel, nehogy a magányos jegenye helyébe tóluló iszonyú üresség az űrbe röpítsen bennün­ket. Aztán látszólag sem történt semmi, ismétlem, lát­szólag, mert éppen akkor-rendeződött újjá a táj: tenye­rembe gyűjtve kortyoltam a kifordult fa megeredő ned­vét. Egy állat óvatosságával fordulva a világ négy tája felé, próbálta meghatározni helyzetét a férfi, akit abban a pillanatban nem tudtam az öregemnek hinni, s azzal próbáltam eloszlatni bizonytalanságát, hogy a fotocellás vetőgépek kóréban természetes a mezőgazdasági üze­mek igyekezete, bogy a gyakori átállások okozta inpro­duktiv időt elkerülendő, minél nagyobb termelőtömbö­ket hozzanak létre. A tagbaszakadt fekete férfi vésői alól később csodá­latosan szökött a forgács, bámulója is jócskán akadt ü- gyességének, de előbb, ott Szomszóban, amikor gondos előkészületek után már már neklgyürkőztünk, hogy ko­csira emeljük a masszív fatörzset, öregemből kibuggyant a kényszerű leszámolás: az istenit a száznyolcvan to­jásnak! Itt, ennél a pontnál úgy érzem, a behelyettesí­tésnek tág tere és számtalan lehetősége is elképzelhető, de a legvalószínűbbnek az látszik, hogy a nekigyűrkőzés és az összpontosítás intenzív pillanataiban öregem újra megpillantotta valahol a csillagot, a magányos jegenyét, s. egy mohalepte határkőtől elindulva, gondolatban újabb barázdát feszített a két biztos pont közé..Tudom, a ma­gányos jegenyének többek között éppen magányosságá­val kell bizonyítania önmagát, s ha merő véletlennek összejátszásával a bizonyítás időről időre átlényegül, akkor ez minket csak annyiban (?) érinthetett, hogy a teknőnek szánt faderékot, előreláthatóan hallatlan erő­kifejtéssel, a rozoga stráfkocsira kellett emelnünk. Az előre kiszámított mozdulatok sora tulajdonképpen akkor merevedett állóképpé, amikor a súlyos fatürzs egyik vé­gével sikerült elérnünk a kocsi peremét, amikor szusz- szanni készültünk, újabh erőt gyűjteni az átgondolt cse­lekvés folytatásához, s amikor a két girhes gebe fű u- tán lépve (az csak jóval később jutott az eszembe, s el is titkolhatnám, hogy az istrángokat nem oldottuk meg) kihúzta félig már a kocsira juttatott roppant terhűnk alól a fogatot. Hát csak ennyit ér minden ősünknek ben­nünk tovább élő tapasztalata?! Átkozott gebe, te, tört fel az öregemből az ősök iszonyúvá sűrített keserűsége és sokszori legyőzöttsíge. Szá'fányi husángot emelt a jámborul visszapillantó lóra. Ha.gyö., mondtam, amikor megláttam a két olajos szemgolyó közt a tenyérnyi fe­hér csillagot, s ritka pillanataink egyikeként tökélete­sen megértettük egymást, mint minden közös megsza­kadásunkban és halálunkban. Földhöz vágtuk magunkat az öreggel, s nedvesen villogó fogaink közül ciánkálit, krei'iolt, kénsavat röhögtünk a zsíros fűbe. Nemsokára ősz lett.

Next

/
Oldalképek
Tartalom