Új Ifjúság, 1976. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1976-04-06 / 14. szám
10 y| „Gyúljofi a láng!.. <•<« Beszélgetés Rácz Olivérrel, Szlovákia művelődésügyi miniszterhelyettesével Foto: Kanovits Legnépszerűbb íróink egyike. Népszerűségét bizonyítja, hogy a Madách Könyvkiadó gondozásában közelmúltban megjelent Alom Tivadar hadparancsa című elbeszélés- kötete javarészben már gazdára talált. Költő, műfordító is egyben. Készülő műfordításkötete, a Csillagsugár zás 4000 év lírai válogatását tartalmazza. • Kérem, szóljon néhány szót a pályakezdéséről! — Hatványozottan rövidnadrágos koromban kezdtem verselni, a rövidnadrágosok szokványos színvonalán Gimnazista koromban a kassal magyar reálgimnázium irodalomtanára, Schöfflin Géza, a Nyugatos Schöfflin Aladár testvéröccse fögott kézen: első verseim, versfordításaim, novelláim közönsége — és egyben kritikusa — a gimnázium általa vezetett Madách Önképzőköre volt Első verseim érettségiző gimnazista koromban jelentek meg a Kassai Újság című napilapban. 1938—45 között már a Kassai Újság sem közölte verseimet, éppen ezért konok elszántság tüzelt, hogy megszólaljak. 1949-ben megszólaltam. • Legutóbbi elbeszéléskötete, az Alom Tivadar hadparancsa a Nyugatosokat, közülük is Krüdyt és Babítsot asszociálja bennem. Ezzel nem egyenlőségjeleket teszek, hanem azt kérdezem, milyen, elődökkel érez rokonságot, kik befolyásolták szel' lemi arculatát? — Mint hajdani kora Ifjúságom kortársai szinte törvényszerűen, én is Ady Endre költészetétől jutottam el a Nyugatosokig. Kosztolányit, Babitsot, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát nemcsak a lírában és a műfordítás gyönyörűségében, hanem a szó művészetében is mesteremnek vallom. Krúdy Gyula írásainak egészen sajátos légkörébe — nyugodtan mondhatnám: leikébe, húszas éveim elején hatoltam be. Beleszédültem. Nem Krúdy mesevilágába, hanem abba a gyermekien romlatlan, és éppen e- zért gyermekien egyszerű és gyermekien bonyolult, fájdalmasan mélységes, kíméletlenül őszinte és szívfájdító- an emberszerető látásmódba, amely Krúdy világából és életszemléletéből árad. Talán különösnek látszik, de Krúdytól és Krúdy által jutottam el a magyar irodalom egészének és a történelmi lét tudatának a megsejtéséig: Janus Pannonlustól Illyés Gyuláig, Kemény Zsigmondtól és Eötvös Józseftől Veres Péterig. Es — ez viszont már bizonyára nem látszik különösnek, hanem logikai következménye egy felismerési folyamatnak és egy tájegység tudatosításának, Krúdy, Mikszáth és Madách segítségével jutottam el a szlovákiai magyarság léttudatáig. • Bizonyára fiatal olvasóink is sejtik, hagy rhun^ kakore sok idejét leköti. Időt, amely egyik alap- feltétele, hogy élményanyagát s gondolati világát feldolgozza. Először az állandó időhiányban élő írót, másodszor pedig az alkotót kérdezem önben, hogy élményanyaga feldolgozására mi az alkalmasabb: a próza vagy a vers? — Egy hajdani tanárnőmhöz — Villontól Rimbaud-ig és Téophil Gautier-től Albert Samainig neki köszönhetem a francia líra megismerését — írott levelemből Idézem; „Mostanában jobbára prózával foglalkozom — a lírához Idő, elmélyülés és nagyon sok szív kell...“ Csakhogy én nagyon nehezen és tépelödve tudok különbséget tenni a líra és a próza között. Nehezen szakadok el a szótól. Vagy ha úgy tetszik, és így talán pontosabb: gyötrő kétségek között jutok el a gondolattól az írá.sig, az élményanyag újraszületésélg és kikristályosodásáig. Aní amikor Idáig eljutottam, akkor már türel= metlenül sürget a formálódó gondolat láza, az élményanyag kivetítésének, papírra rögzítésének, mesterség szabta leírásának a kényszere. És itt lép fel könyörtelenül az idő, pontosabban az időhiány bénító béklyója. Ezt azonban — noha annak látszik — nem panasznak szántam: az energia megmaradásának elve az irodalomban is érvényesül. • Többek között az is az író dolga, hogy rámutasson az erkölcsi harc kikerülhetetlenségére. Ezt teszi ön is az Alom Tivadar hadparancsában és a Megtudtam, hogy élszben, hogy csak a legjelentősebb müveit említsem. Azaz: méltóságuk megőrzéséért a művészet egyik eszközét — az U rásí — hívja segítségül. Ön szerint cél-e a művészet vagy eszköz? — A felelet talán már az előbbi pontban is megtalál ható; a gondolat megszállottja számára az írás csakis eszköz lehet — egy nagyon tudatos cél érdekében, ön kéntelenül József Attila Ars poeticájára kell gondolnom „Költő vagyok — mit érdekelne engem a költészet ma ga?“, s úgy érzem, ez a kérdés a manapság oly gyakran hangoztatott és méltán sürgetett „művészi elkötelezeti ség“ fogalmával rokon. Az alkotó művész, az író elköte lezettsége korántsem új fogalom: a maga módján elkö telezett költő volt az udvaronc Gyöngyösi István, és elkötelezett volt a csá.szárl udvarral konok harcban álló Zrínyi Miklós is. Létezett elkötelezett labanc és elkötelezett kuruc költészet, léteztek írók, költők, akik életük más-triás szakaszában más-más irányba kötelezték el magukat; az író — számtalan nemes és számtalan kevésbé nemes vagy kifejezetten aljas összetevő hatására — elkötelezheti magát. De a politikai, társadalmi, szociális igazságokért szablyát von a költő — Petőfi, József Attila, Radnóti Miklós, Jifí Wolker, Henry Barbusse, Fábry Zoltán — sohasem az említett összetevők ha^ tására vagy érdekében kötelezi magát: egyszerűen elkötelezettje az eszmének, célnak, gondolatnak. • Tudható, hogy-nem publikációkból él, nem kenyérkeresetnek tekinti az írást. Épp ezért merem megkérdezni: Mi készteti írásra? Miért ír? — Hadd kockáztatom meg: az írás sohasem számított különösebben jövedelmező kenyérkeresetnek. Ma valahogyan számomra is különös, de noha kölyökkorom óta író akartam lenni, sohasem gondoltam arra, hogy kenyérkeresetnek válasszam az írást. Nem tudom, hajdani gyermekfejemben volt-e ennek a gondolatnak reális, a valóságot felmérő fontolgatásnak is szerepe, vagy egyszerűen mindkét eszményhez — a tanári és írói pályához is egyaránt és becsületesen ragaszkodtam. Lehet, hogy írói példaképeim, tanári oklevelem is közrejátszott, lehet, hogy már akkor sejtettem, amit ma hiszek ás vallók: a független író nem feltétlenül független — tisztelet a kivételnek, de gyakran akkor Is kénytelen írni, amikor a gondolat nem sarkallja, hiszen meg kell élnie. De a válasz a magam részéről még így sem teljes. Ha pontos akarok lenni, a „meg akarom mondani“ gyakran öntudatlan kényszere késztetett írásra. És innen már csak egy — de most már tudatos — rövid lépés kellett a tudatosabb megszövegezésig: „Meg kell mondanom!...“ Az viszont emberöltőm — 1938-ban lettem húszéves! — generációs kötelességéhez tartozott, hogy olykor kiáltanom Is kellett. • Miben látja az irodalom közéleti és nemzetisé* gl tudatformáló szerepét? — A kérdés Ismét összefügg az előbbiekkel. Feucht- wanger fájdalmasan szép Simone című regényében olvasható ez a halhatatlan mondat: „Ki, ha nem te, és mikor, ha nem most, nyomban, azonnal?!“ Az író mindenképpen népnevelő. Az írás — Fábry Zoltán szavaival élve —education. Tudatformáló nevelés. Kikerülhetetlenül és klcselezhetetlenül az. Nem csak lecture: számadás és tájékoztatás az élet dolgairól, s mint Ilyen, rámuta- tás az élet és élni akarás kötelességeire és buktatóira is. • Hogyan látja' hazai magyar irodalmunk és a csehszlovákiai magyar életforma viszonyát? — Ismétlem; az Irodalom számadás és tájékoztatás az élet dolgairól. Az élet színeiről, ízeiről,- tájairól Is. A tájegység, az életforma, a couleur locale szerepe és jelentősége az irodalomban annyira nyilvánvaló, akár a festőművész jellegzetesen egyéni, felismerhető ecsetvonása a vásznon. Ha valaki ilyen szempontok szerint térképezné fei a világirodalom bármély nemzeti irodalmát, tehát akár a magyar Irodalmat is — s ilyen tanulmányokra már a múltban Is akadt példa —, feltétlenül nagyon pontosan bem.utathatná és Igazolhatná ezt a tételt. Nemcsak a kifejezetten népi írók vagy a jellegzetesen egy-egy tájhoz kötődött írók esetében; hitelesen meghatározható lenne a felmérés a közismerten urbánus írók, költők müveiben is. Igazságtalan lennék, ha azt állítanám, hogy a szlovákiai magyar irodalom nem igyekszik teljesíteni ezt a küldetését: miután létezik csehszlovákiai magyar életforma, szükséges lenne, hogy ennek a kétségkívül létező életformának az Irodalmi tükrözése is, felismerhető legyen. A múltban Sellye! József, Morvay Gyula, a polgári írók közül kiemelkedően Mára! Sándor írásai bizonyító , erejűek , voltak. Sajnos, napjaink csehszlovákiai magyar irodalma — egyelőre — még csak az igyekezetnél tart. A fiatal írók körében •— Be- reck József, Kovács Magda, Mikola Anikó, Wurczel Gábor és mások — érezhető egy effajta irányzat, de — megint csak a fiatal írók körében, neveket hadd ne említsek — burjánzik egy internacionalizmust kozmopoll- tizmussá tévesztő irányzat is, s ez különösen a líra te-, rületén szembetűnő. A modern, új hangot transzponált, Idegen hatások fullasztják — nem útkeresésbe, hanem már-már megrekedt modernizmusba, holott az igazi irodalom akkor teljesíti valódi küldetését, ha az egyéni hangból hallhatóan kicsendül az életforma hangja is. A- kár a pásztorsíp vagy a népdal. Vagy a barokk zene. • Hogyan látja a csehszlovákiai magyar író és költő helyét és lehetőségeit a kortársi magyar irodalomban? — A csehszlovákiai magyar irodalomnak a már-mát’ közhellyé vált'„híd“ szerepéri " kl-Vűl fermSszetétőT'adódóan kettős kötődése van: szervesen bele kell illeszkednie — éppen az imént említett életforma hangjával és színeivel — a szlovákiai irodalom kontextusába, de éppen ilyen szervesen és ugyanezzel a létjogosultsággal kell beilleszkednie az egyetemes, magyar irodalomba is. A csehsziovákiai magyar irodalom értékadó előnyei hagyományaiból és sajátos helyzetéből erednek: hátrányai a mindkét irodalommal szemben fennálló matematikai, számarányból adódó képletéből. Ahhoz azonban, hogy a lehetőségek megvalósulássá válhassanak én csak a magam megrögzött szövegét mondogathatom —, két ellentétes és egyaránt káros szemlélettel kell számolnunk és leszámolnunk: azzal, hogy az említett számarány mércéjével mérjük önmagunkat, mert ha a világirodalom is ehhez a mércéhez igazodna, akkor —- Ibsen, Knut Hamsun, Maeterlinck (Ady, Mikszáth, JókaiJ sohasem kerülhetett volna be a világirodalomba; továbbá azzal a felénk induló sanda szemlélettel, hogy ami tőlünk származik, annak eleve csekélyebb értékűnek kell lennie. • Végezetül: Mi a véleménye a fiatalokról? Sajátjuk-e az őszinteség, a forradalmiság? Aggódnak-e hagyományaink esetleges elvesztéséért, anyanyelvűnkért? — Közhelyként hangzana, ha azt mondanám: nem rosszabbak, mint amilyenek mi voltunk. Az azonban nem közhely, ha azt állítom, hogy több bennük az érték, mint amennyi bennünk volt, és ez természetes; politikai és társadalmi rendszerünk összehasonlíthatatlanul kevesebb értéket hagy elkallódni, mint amennyit a múlt hagyott, vagy mint amennyit a jelen osztályhierarchián alapuló politikai és társadalmi rendszerei hagynak. Bizonyos vagyok benne, hogy a mai fiatalok őszintébbek, mert a szó jó értelmezésében, gátlástalanabbak, tájékozottabbak, kezdeményezőbbek, mint amilyenek ml — nagy általánosságban — lehettünk. Kétségtelen, hogy akadnak közöttük kétes elemek, nyeglék, modortalanok, erkölcsi nihilizmusban lebegők is. Nem tudom, nagyobb százalékban-e, mint a „felnőttek“ társadalmában. De vajon miért kellene egy egész, nagy, sokszínű közösséget a kirívó, visszataszító, esetleg züllött kivételeiből megítélnünk? Ami azonban a fiatalok egyedenkénti forradalmi lendületét, a hagyományok megőrzéséért és az anyanyelv ápolásáért folytatott tudatos munkát, kiállást, többletvállalást illeti, ebben már nem vagyok annyira biztos. Az az érzésem, hogy korunkkal és korunk rohamos fejlődésével együtt haladó, nagyon is érthető okokból túlságosan felaprózódnak. Ezért azonban nem kizárólag ők a felelősek. A magatartá.s, megőrzés és megtartás kötelező, példamutató erejének apától fiúig, pedagógustól tanítványig, írótói olvasóig — társ.adaiomtól társadalomig kell villanyozódnia. Láng gyűl a lániiról- gyűljön a láng. • Köszönöm a beszélgetést. SZIGETI LÁSZLÓ
