Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-08-26 / 35. szám

4 « « tll H a:t! Hände hoch! Az „AUJl“. .Fei a ke­zeket!“ nétn.P'' parancs­szavak, ha nem érték is várat­lanul, azért meglepték a tegé nyékét. Senkit nem láttak, de ismét felcsattant a német fel- szóHtás az erdő sűrűj-ébél. Mit ordítozik ez itt annyit? — gondolta magában Pavel, és szinte, érezte, hogy földbe gyö- kereztk a lába., önkéntelenül Is hátrapUlan- tott, és egy köhajltásnyira ott látta maga mögött a szintén mozdulatlanul álló ián testvé rét. Már harmadszor ordította el magát a német, a sűrű bozöt- ö6l azonban még mindig nem merésBkedett elő. Talán a fa­lusi legény gyors hátrapillan- tása okozta, hogy Ijedtében ne­gyedszer iamételte már: Halt! Hände hoch! Amikor látta, ho,gy, semmi különös nem törté­nik. s ' csak' két falus! suhanc áll előtte Zvolenská Slatináröl. kikecmergett a bozötböl. Ismer­te őket. Helmut, már régebben tudta, hogy elvesztették a háborút, mo.st is Önként jelentkezett őr­ségre. .Annak lehetőségeit la­tolgatta. miképpen mentheti majd bőrét, ha egyszer teljesen egwdül lesz egészen elöl. a frontvonalon, és minden ne­hézség, egyetlen puskalövés nélkül fogságba eshet. Elvégre a győzök nem lőhetnek agyon minden legyőzöttet. Ebben a re­ményben ringatta magát. A for- dítottjá'ban már nem volt olyan biztos. Sőt egy esetleges vé- pengaésben bizonyára ö Is ér­demeket szerzett volna. Helmut szoro.sabbra fogta a géppisztolyt, ráfogta a két su- haticra. és a lelke mélyén dü­hös volt ma.gára, hogy minek ■la állította meg őket. elvégre Németország veresége nem e- zeken múlik. Ha fe,gyver lett volna náluk, le.gaiább elmond­hatná. hogy ellenséges eleme­ket ejtett fogságba. De így? — Halt! Hände hochi lánhoz és Palkóhoz mint nagy távolságbór ]utotta.k el a szavak, és fölrázták őket. Már- már menekülni akartak, ügy ismerték az erdőt, mint a le- ' nyerüket. Tizennyolc évesek u- gyan, de nem is olyan régen még Itt futkároztak, játszottak. Ián megálit. hogyan Is fut- hato-t-t volna el, amikor bátyja. Palkó előtte volt. Nem hagy­hatja cserben. Alig egy órája, hogy ■ a férfiak eldöntötték, ki legyen a felderítő. .Akkor Is rögtön a bátyja után jelentke­zett, nehogy megelőzze őket valaki. Egymás után haladtak, elöl 'Pavol, mögötte Ján, és ha nem történik semmi, utáomk megy az egész csoport a Vörös Had­sereg elébe. Az erdőn át haladt a két le­gény. Tudták, mire vállalkoz­tak, Szándékosan hagyták ott­hon még a btcskájukat is, hogy somim gyanút ne ébresszenek. És .most itt állnak, de abba-n rerhénykcdnek, hogy jól vég­ződik minden. Helmut egymás mellé terelte őket a fegyveré­vel, és elindultak a német pa­rancsnokság felé ... Haiti Hände hoch! Még mindig ettek a szavak csengtek a fülükben. .A hátuk­ra szegezett fe,gyver még a szökés gondolatát Is elűzte, önkéntelenül is az elmúlt ka­rácsony képet tolakodtak ein- iékezetükbé. .Az emberek azt reljesgették, hogy ez az utolsó háborús karácsony, és vége tesz már ennek az átkozott öldök­lésnek. A szerény karácsonyi asztalnál értntetlenü! maradt jűzef tányérja. Helmut megint elordította magát, behet, hogy azért, mert a keze elfáradt már a fegyver szorításában, vagy talán pihen­ni akart, — Gyerünk! — lódított e- gyet gépfegyverén. Az örökös „Halt! Hände hoch!“ szinte túlharsogta a Kruplna és Losonc (Luöenec) felöl hallatszó ágyúzást, ame­lyet a faluban az emberek 6- rákon keresztül csillogó szem­mel figyeltek. Vitatkoztak is rajta néha, hogy honnan hal­latszik. Mindegy, fő az, hogy ezek már a katyusák. — Bár itt tennének már! — hajtogat­ták egyre Slatlnán. De miért csak így tétlenül várunk? Ez a kérdés emész­tette valamennylüket, és na­gyon lassan teltek a napok, kü­lönösen karácsony után. A fér­fiak pedig eltünedeztek az -er­dőbe ... A faluban azt beszél­ték, hogy a visszavonuló fa­siszták a férfiakat, öregeket és fiatalokat mind magukkal húr- coiják. Minden épkézláb em­bernek még hasznát vehetik! .Az utóbbi napok, hetek ké­pei, eseményei idéződtek tel benne. 1944 decemberének u- tolsó napjaiban, amikor a báty­ját, Palkót keresték Slatinán, de nemcsak öt, hanem máso­kat is, akiknek a neve fel volt írva arra a listára vagy azért, mert segítette a pa-rtítzánokat, vagy ka t-ona szökevény volt, vagy .,. Csak tudná, k! árulta ©I őket? Ki váiialkozott ilyen szennyes munkára, és vajon ho­gyan bírták rá? Elöntötte a torró.ság airra a MILAN STEFANKA — PAVEL NECPAL. a Történe gondolatra, hogy talán minden­nap találkozott az illetővé:, e- setleg naponta egymásra ne­vettek, lehet, hogy cimborák is voltak. Vagy ta-lán valami­lyen régi sérelmekért, akart az a szerencsétlen bosszút állni valakin, ezt még úgyahogy meg tehetne talán érteni, de egy ilyen akkor sem érdemli meg, hogy embernek nevezzék. Csak úgy ©lá-mlnl a fajtáját, a vérét a fasisztáknak, most, a- mUtor már közeledik a háború vége, most, amikor az emberi élet már nagyon drága áldozat, most, erre már nem lehet sza­vakat találni... Halt! Hände hoch! A német katona megint el- orditotta magát, Já-n és Pavol ismét megállt. Talán most már megenged­hetem magamnak, hogy. rá­gyújtsak, gondolta magában Helmut, amikor az erdei útra értek, és megpillantotta a tisz­táson hemzsegő német katoná­kat. Elővette a gyufáját, és egy kézzel lángra lobbantotta. Hadd lássák a többiek is, milyen könnyen elbánik ő az liven taknyosokkal. És hogy a kép még teljesebb legyen, a puska csövével hátiba l-ölste jánt. Talán az Ufesfel Ján clőre­hőse perdült, testvére elé került. .A tisztás képe felidézte henne a két héttel ezelőtti helyzetet, a- mikor minden harmadik éitel erre járt he a tahiba élelc- m-órt. ...akkor, amikor bunkero­kat ástak, mindnyáján azt htt- ték, és talán meg is voltak ró­la győződve, hogy a szabad­ság egykettőre beköszönt, leg­feljebb két hetet várat még ma-gára. Éieimet is keveset vit­tek magokkal, c.sak annyit, hogy éppen addig kitartson ,. A két hétből három lett', a háromból négy, a hetekből két hónap, Enrrl pedig mindennap kellett, ha csak egyetlen falat kenyeret is. a húsról nem Is szólva. Néha jól jött volna egy szippantás cigaretta Is. .Az éhes szájak pedig szaporodtak. El­mosolyodott magában, mert e- szébe jutott, hogyan _ aludtak. A jobb oldalukon k-éllctt fe­küdniük, aztán parancsra min­denki átfordult a bal oldalá­ra... Ián Pavlík tizennyolc éves volt és nyolcvanhárom kilő. Mé,g a mázsás zsák alatt is ép­pen^ csak meghajlott egy ki­csit. Haiti Hände hoch! Észre sem vette, hogy beér­tek a táborba, csak amikor gyűrűt fontak körülöttüik a szürke egyenruhások. Hirtelen éles fájdalom hasított belé. Megütötték. Olyan váratlanul érte, hogy a kezét sem tudta ösztönösen védekezésre tartani. A fasiszták tele torokkal rö­högtek körülötte, ö csak az összecsattanó fogsorokat látta, melyek mögül dobszóként per- .gett a „Halt! Hände hoch!“ A szürke egyenruhás fasisz­tákból alakult kör kissé szét­húzódott. Őket Is meglepte az esemény, toporogtak és bámul­ták a báránvbör nadrágos tálu- si legényt, ahogy a hóba bu­kott. A másik, szinte hason­mása az elsőnek, ugyanolyan öltözékei vi.selt, csak állt tar­kő járó tett kézzel és szeméből rémület, harag, majd határo­zatlanság tükröződött, segítsen- e a bátyjának vagy ne. Nem volt bátorsága leeng-ednl a ke zét, mert megpillantotta azt az eitotrzult arcot, amelyből csak úgy sütött a veszett düh, meg­látta a géppisztoly markolatát gö-rcsösen szoron.gató ujjakat. és már-már várható volt, hogy a feszült csendet a halált osz­tó gépfegyver ugatása tör! meg... Mindez csak másodpercek-l.g tartott, mégis örökkévalóság­nak tűnt. — Hans, hallod!? Csend . .. — Hanas, haiiodl? Mintha magához tért volna, fejét jobbra, a hang irányába fordította, .Arcába kissé vissza­tért az étet színe, feléjük né­zett. — Hősök, szép kis hő­sök, amikor sülleydni kezd a hajó, rögtön tele van e gályá­juk — sziszegte a foga közt. — Hans, mire való ez, hi­szen ezek még gyerekek .,.? — t>o megváltoztatok, pár nappal ezelőtt ©gyíkötöknek sem számttott. hogy hórihor- gas vagy ■■ taknyos, szemrebbe­nés nélkül küld tétek őket a'“ halálba, most egyszerre ipég hogy féltitek a bőrötöket! nye­lekkel akarta a birodalom meghődítani a világot... — De Hans, térj magadhoz, nincs semmi értelme, a hábo­rút már úgysem nyerjük meg... — a szürke egyenruhás öreg ’ német nyugodt hangja elárulta, hogy ő már régen rezigná'I-t. Hans .szürkéskék arca nem vál­tozott, ujjaival még görcsöseb­ben szorította a .géppuskát, jobb kezén már végképp nem tudott uralkodni, és a golyók feiverfék a havat, .A szürke egyenruhás német hozzáugrott, megfeledkezve é- veinek számáról, az ég felé fordította a géppuskát. Hirtelen csend lett, Ián fel- tápászkodott a földről, sötét folt maradt a könyökén a bá­ránybőrön. A tizennyolc éves legény- kővé dermedve állt, még csak nem 'Is toporgott. XXX — HansI Elég tegyen már! Érted?! Talán csak most jutottak el teljesen az agyáig a szürke né­met szavai,, kirántotta kezéből a géppisztolyát és vállára ve­tette. A fiatal hadnagy, aki szem- melláthatóan a parancsnokuk volt, csak most jutott szóhoz. A katonák szétszéledtek, a két falusi legényt figyelembe se vették többé. — Ezt a kettőt kísérd a pa­rancsnokságra a vadásziakba — fordult a hadnagy Helmut felé. Maga sem tudta, miért ad négy fegyverest a két védtelen falusi legény mellé, talán így jobban méltányolják majd a zsákmányt... ... hogy miért teszi, maga sem tudta, a Vaskereszt-érdem­rend már régen hidegen hagy­ja, telje.sen közömbös számára, sőt mintha terhére lenne. Elöl-hátul. jobbról-ba-Iről egy- egy gépfegyveres, és mögöttük meg Helmut, aki figyelemre sem méltatta az utat. Annál in­kább ébredt a történtek tuda­tára Ján és Pavol. Ez mégis­csak lehetetlen, nem tehetik meg... Legszívesebben beköttetnék a szemüket, hogy semmit se lás­sanak ... ha be csuknák is ö- ket, és kihallgatnák, ugyan ki hinné el nektk, hogy nem lát­ták a jól álcázott ágyúkat, gép- puskafésBkeket, aknavctőketl — Gyerünk! — adta ki a pa­rancsot Helmut. A két falusi legény és az öt fasiszta kato­na elindult. Ján már nem akar­ta beköttettil a szemét, és min­dent, amit látott, az agyába vésett, a löszerrakténat, a lö­vészárkok vonalát, az aláakná­zott mezőt, az ágyúkat. .A te- . repet, a fákat, a bokrokat mind jól ismerte. Pavol és Ián tekintete talál­kozott. Pillantásukban, félelem tükröződött, már nem volt re­mény a menekütesre, vagy ar­ra. hogy a fasísBták megke­gyelmeznek nekik. Tudták, hogy sorsuk ©Időit akkor, a- mikor a vadásziakba irányítot­ták őket a német megerősített állásokon keresztül, hisz a fa­siszták nem akarták Zvolent egykönnyen feladni. (Befejezés a következő szám­ban) yiosonmagyaróváTon nyaraltam. Ezt per­sze nem dicsekvésként említem, hiszen raj­tam kívül sok ezer kispénzű bratislavai pol­gár töltötte a szabadságát Magyaróváron. Részint azért, mert olyan közei van Szlo­vákia fővárosához, hogy mindössze 12 ko­ronába kerül odáig az autóbusz, részint pe­dig azért, mert a város fürdőjének vize té- len-nyáron, öregnek és fiatalnak egyaránt kellemes. Ötvenméteres medencéjében min­dig langyos a víz. A kicsinyek 28 fokos hul­lámok között lubickolhatnak. A harmadik medence vize pedig annyira meleg, hogy akár hóesésben is fürödhetnek benne az emberek. A nagy nemzetközi turistaforga­lomnak azonban az a valódi magyarázata, hoay a fürdő termálvize jó néhány beteg­ségre orvosság. És hogy miért említem ezeket? Azért, mert ebbe a fürdővárosba szól a 'entebbi meghívás. Előzmények Tulajdonképpen a véletlennek köszönhe­tem mosonmagyaróvári nyaralásomat. Az ot­tani Kossuth Gimnázium baráti kapcsolatot tart a seneci (szencij magyar középiskolá­val. s a tanárok és a diákok gyakran meg ts látogatják egymást. Egy ilyen szenei ki­rándulásukkor ismerkedtem össze Hant Já­nos igazgatóval meg Kolos János Iniernátu- si vezetővel. Ennek a megismerkedésnek a következménye volt az Óvári nyaralás. A másik szerencsés véletlen az volt,hogy Magyaróváron a gimnázium gyönyörű in-’ ternátu.sdban kaptam kellemes szállást. S mert ez az épület a városnak olyan részén fekszik, amerre máskülönben nemigen jár­n tam volna, érthető, hogy minden ház,min­den építmény érdekelt. így fedeztem fel azt az eléggé öreges külsejű földszintes házat is, amelynek odvas fakapuján az a különö­sen hangzó, kézzel pingált plakát fityegett, hogy GYERMEKRAfZKlÄLLlTÄSI El is hatá­roztam, hogy majd belülről is megcsodálom ezt a „tárlatot“! Az öreg ház kincsei Természetesen megint csak a véletlen unta meg halogatásaimat. Egy reggel ép­pen az ósdi ház előtt szakadt nyakamba a zuhogó eső, nem volt más menekvés, csak­is a házacska. Így cseppentem bele abba a nem mindennapi élménybe, amely nem­csak elbűvölt, hanem meg is hatott. Az 6- reg házban megbúvó nagyszerű óvodában ugyanis egy olyan értékes kiállítást szem­lélhettem meg, amely egyetlen keretbe öt­vözte a múltai, a jelent és a boldog jövendőt. .4 „kiállítási részleg" teljesen különáiló épülete volt a máskülönben ragyogóan tisz­ta óvodának. Csupán egy irodából, egy elő­szobából és egy kisebb teremből állott. Itt díszelegtek azok az esztétikusán elhelye­zett gyönyörű alkotások, amelyelcet három nemzedék, a szülő, az óvónő és a gyermek álmodott meg, s amelyeknek egyetlen kö­zös céljuk volt: szebbé varázsolni a jövőt Hogy miként illik bele egyetlen óvodai kiállításba a szülők, a tanítók és a gyer­mekek keze munkája? Nos, éppen ez jelen­tette számomra azt a különleges élményt, amilyenben eddig még nem részesültem. Hi­szen hogyne illett volna együvé az apa fa­ragta játéksorompó, amely a gyermek köz­lekedési Ismereteit szolgálja? Vagy miért ne lett volna itt a helye annak az óvónő ügyeskedte kakassá díszített egyszerű faka­nálnak, amely a kisóvódások ritmusmérő- feként tölti be junkciófái? Nem is beszélve a legkisebbek tucatnyi kedves kis rajzáról, amelyekben olyan kérdésekre válaszoltak saját fantáziájuk szerint, mint például: Mi­lyennek látom én a nagyokat? Milyen sze­retnék lenni, ha felnövök? Száz és száz, szülő készítette játék, óvónők alkotta já­tékos oktatóeszköz, és tehetségüket, élet- szemléletüket már is bontakoztató gyermek­rajz borította ennek az előszobának és szo­bának falait, asztalkáit. Mindegyik színek­től pompázott, s a legkülönbözőbb értékte­len holmikból volt készítve. Nyolc gyer- mekrajz történetével hadd szemléltessem a kiállítás alkotóinak ügyességét. A megyei közlekedési rendészet és a megyei művelő­dési osztály ez év elején közlekedési témá­jú gyermekrajzpályázatot hirdetett a me­gye óvodásai és iskolásai részére. A „mi óvodánk" is beküldött nyolc rajzot, s Iz­galommal várták az eredményt. Nem is ■ vártak hiába, mert a nyolc rajz, ' illetve „festmény" közül három első, egy második. a többi négy „alkotás" pedig harmadik dí­jat nyerít A meghívás A kiállítást maga az óvoda vezetőnője, ár. Csöllei Ferencné mutogatta végig. Egy vég­telenül lelkes, igazán csak a hivatásának élő fiatalasszonyt ismertem meg benne. El­mondotta, hogy nyolc óvónő és két gondo­zónő (ezek is érettségizettekj mintegy 150 gyermeket nevel ebbén a nem éppen kor­szerű óvodában, mégis boldogok, mert Óvo­dájuk jó híre eljutott a megyei határain túlra ts. Nemcsak azért, mert valósággal i- mádják növendékeiket, hanem mert szünte­lenül azon törik a fejüket, hogy milyen ü- jabbnál újabb pedagógiai módszerekkel te­hetnék még vonzóbbá az óvodai oktatást. Ezek közé az „újítások" közé tartoznak a saját magyk készítette egyszerű, de eszté­tikus és játékos oktatási eszközök, az apák faragta és anyák szőtte-varrtc oktató célú játékok, valamint ez a már hagyományossá vált kiállítás is. — Sok-sok érdekességet tudnék szlová­kiai kolléganőimnek is mondani, mutatni — fejezte be magyarázatait az igazgatónő, akii az idén tűntettek ki a kiváló óvónő cím­mel — Miért nem rándulnak át egy-egy szombaton vagy vasárnap hozzánk? Nos, óvónőink, éljenek ezzel a kedves meghívássait Ha előre megírják, boldogan várja föttüket egy hasznos kis tapasztalat- cserére ez a rokonszenves fiatalasszony. A cím: Mosonmagyaróvár, Óvárosi óvoda, Magyarország. Elég csak annyit jelezni hogy ekkor és ekkor meglátogatjuk önö­Nfiumann János

Next

/
Oldalképek
Tartalom