Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1975-07-29 / 31. szám
NESZMÉRI SÁNDOR HÁROM VERSE: SORAKOZÓ A SZAKADÉK SZÉLÉN felsorakoztattam éveim nappalait dfszörségok fegyvertelen a blborszín órásmesterének árnyékában aláaknázott jövóm tövlsdzsungel kiutam egy semmibe vivő szakadék akkor ha csak önqyilkosoknak adnak fegyvert letdborozak a iegi/verraktárak árnyas oldalán és naponta új tárat kérek szivem rostává lövöm és kirakom mozaiksierelmem mint a légburokkal körülvett kocsmák eltört söröspoharaiböl múltjuk rakják ki a megcsalt vagy megcsaltnak vélt beethovenek rtmbaud-ok és Villonok KERESZTEZŐDÉSBEN nappalaim kora hajnali tajeakannák alvó tejögép mallatt éjszakáim az eladást váró kopóréóV üresség mint Ígérő szavaid éveim ál- és befogója párhuzamossá Jöttek már nem találkoznak és kezeink és ajkaink és szemeink ragyogása csak utam keresztezi a halálkanyar SÜLI GABRIELLA KÉT VERSE: Megbuktál ‘ az első találkozáskor araikor azt hitted, hogy csillag rügyezik a fákon új nappal új csodák születnek szerelmes is voltál, pedig csak álruhás májusi szellő legyintett meg. TEHETETLENÜL Lánc lánc eszterlánc... a gyerekkor ovális körében bölyöngva cérna volna, selyem völna mégis kifordulna. Tán akkor kifordultam, s most már megszakadt a vonzerő, hagy hátranézzek a csodálkozó a körben álló MáGAMHOZ K öszönöm, hogy „megzavartál“ születésnapi jókívánságaiddal, melyekre ..válaszo-lnl nem kell“, pedig nagyon is kellene, de nem lehet. Megzavartál — jobban, mint gondolod. Mert újévre és egyéb ilyen „alkaimakra“ egyre több és egyre feleslegesebb gratulációt kapok, a születésnapomról egyedül te emlékeztél meg — te, egyetlen. — Még mindig ilyen vagy, kicsi húgom? „Milyen?“ — kérdeznéd zavartan, ragyogó északi-égszür- ke szemmel, szelíden. Te nem tudod, de tudom én. Emlékszel a nyárra, arra az utolsóra, mikor valamennyien együtt voltunk még: szüleid, testvéreid, nénjeid, nagyszüleid. Hirtelen záporokkal tisztára mosott éggel teli nyár. Te, apró lányka, nyírfaháncs kosárkában hoztad a tölgyfa levelekre ágyazott epret nagyapádnak. Az erdőből jöttél, én meg éppen arkkor mentem le a folyóhoz ebéd előtti fürdőzésre. Reggel engem — nagyné- néd férjét — nem volt szabad zavarni, sok, számodra értlie- tetlen, gondjai, munkál között. . Nagyon, nagyon régen volt. Te most már taníté néni vagy, akit néha a gyerekei zavarnak, én meg magányos öre.gember, nagyon öreg... De te néha odasetienkedtél a verandára, ahol hajnal óta e- gyedül ültem, és „zavartál“, akkor Is így, ilyen kegyetlenül, mint ma; „Bácsika, gyere velem, rigófiókák csipognak egy fészekben, gyere, megmutatom“. Mert te (alig pár napja éltünk a faluban, ahol városi gondjainktól akartunk — hiábavaló kísérlet — megszabadulni j már minden madárról tudtad, hol a fészke, minden mókus útját Ismerted, és az á- .gakat Is megtaláltad, amelyeken a mókus gombát szárit télire, házigazdánk összes nyu- lainak nevét adtál, és engem találtál méltónak, hogy minden titkodban részes legyek. Hát igen. Apádat ez nem érdekelte, nénjeid fáradtak voltak és e- ijódet főztek, a bátyáid t(jl féltetted védenceidet. Mert te sohase nyúltál maciarak fészkébe, nem ijesztetted el a mókust, és nem gondoltad, hogy a házinyulat megeszik. Ilyen voltán, és bizonyíték a leveled; Ilyen 1« maradtál. És a stadion tervezése a szigorú öröm, melynek foglya voltam, ezektől a kirándulásoktól nem szenvedett kárt... Akkor négyszer olyan Idős voltam, mint te... A stadiont más építette fel. Nem mondhatnám, hogy rosz- szuL De talán kevésbé jól, mint lehetett volna, Mindegyl Ma már mindegy, ostobaság, hogy eszembe jut. Mégis együtt fáj azzal, hogy apád zoológusnak szánt — amiben nekem is volt némi részem —, aminek te úgy örültél, és annyi utazás terve nyüzsgött kislányfejedben — és Íme, tanító néni lettél, már két gyerek anyja, egy szeretnivaló és kínzó, gyengéd és gyenge, szerető és hűtlen férjnek szigorú és veszekedős felesége. Azt, hogy férjednek milyen rossz tulaidonságal vannak, a- nyádtól hallottam, azt, hogy szigorú vagy és veszekedős, te írtad meg, a többit magamtól tudom. Hát Igen... .A füzetek javítása nem fokozza a jókedvet, különösen, ha a férj ellssza a flzeLENGYEL JÓZSEF: Válaszlevél egy fiókban tését. és más bajok is vannak. Egyidősek vagytok, lényegében — így írod — le vagy az :dö- sebb, és már nem vagy négyszer fiatalabb nálam. ,,Már kétszer olyan idős vagy...“ — írtad. Tanítványaid talán ki is tudnák számítani az így fogalmazott feladatot, számomra az a vé.geredmény, akárhogy is kérdezzük, az, hogy én már nagyon-nagyon öreg vagyok, és senkim sincs. Érted? Senkíml Ezt tudtad? Azt írod: „Munkám érdekes.“ Elhiszem. Hogyne, Jó tanító néni vagy, ebben nem kételkedem. Mégsem tudom elfelejteni, mennyi frisseség volt benned, és hogyan szoktattad ösz- sze barátságra a macskádat és a fehér egeredet. Ez Is tanító nénis volt, de több Is annál, és én félek, hogy épp ez a több elveszett, elkallódott. Persze nem egészen. Bizonyítéka, hogy írtál. Mi volt ez a több? Ezt is meg keü magyarázapin, mert félek, hogy elfelejtetted. Emlékszem, azon a nyáron néha, eső után az egész nagy család együtt ment ki az erdőbe gombát szedni. És egyedül csak te voltál ügyesebb nálam, jó szemem volt még, te meg olyan kicsi, korodhoz képest is fejletlen voltál — tízéves, ha jól emlékszem —, hogy beláttál minden bokor aljába. Legalábbis így magyarázták a sikert a felnőttek. De nemcsak ez volt. -A többiek azt tudták; milyen helyen szokott nőni a vargánya, milyen helyen a rl- zike, és leginkább csak tőkegombákat találtak. Te meg én, nemcsak tudtuk, hol szokott, hanem azt Is, hogy hol szeret meghúzódni a vargánya, és nem szerettünk tőkegombát szedni... Csak ez az egy titkunk volt, mikor te kisiskolás voltál, én meg stadiont terveztem. Ma sincs több olyan, amiről szólni lehetne. Milyen szomorú lett aztán az éietü-nk. A háború Idején — magad még szinte gyermek — óvónő lettél, s emellett kistestvéreidről is gondoskodni ■kellett, s egvedül maradtál anyádnak segíteni. Mondják — én akkor olyan messze voltam —, nyurga lettél, sovány, komoly, és ilyen is maradtál. A háború után férjhez mentél. Nem egészen szerelemből indult el a dolog — tudok én mindent —, hanem hogy is mondjam, tanítónéni módra. A kicsit könnyelmű és szép fiú. Iskolai osztályláisad, lesze lelt, kallódott — évek munkája volt, míg rendbe hoztad az életét. Ráment a fiatalságod. A szerelem az később jöft — és van. most mikor újra bajok támadtak, szegény kicsi húgom. Előttem ez se titok. Mikor ennyi év múltán tavaly újra találkoztunk, már- már úgy volt, hogy klmon-dod: „Nem vagyok boldog“. Tavaly láttalak először, lei- nóttként, és ugyanakkor már nem fiatalnak. Persze, nem én- hozzám képest... Terajtad én. rajtam meg te láttuk: kegyetlenül őrlő malomkő az 4dó, s maga a malomkő is elkopik előbb-utóbb. Részvéttel megfogtad a kezemet. Ez persze semmiség. Én azonban... Do inkább leveled egyetlen konvencionális kérdésére felelek: Igeii, dolgozom. Még megkérdezik tanácsomat — egész lakótelepeket, városokat kell építeni. És tudod, az építész nem szaladhat évszázadokkal előre, nem veheti számításba a csillagok meghódítását, a mának dolgozik — de a uáz mégis száz évig áll. TI négyen vagytok az a normálcsalád, amelyre házépítésnél számítani kell. Együtt is kell, hogy legyenek, és még.se zavarják egymást. A mai konyha talán később nappalivá alakul, és a kamra dunsztosüve- geinek helyét könyvek foglalják majd el... És szép Is legyen « ház, a lakótelep, minden. Csillagászok és utcasöprök, orvosok és szerelők, hangsze- részek és tanító nénik laknak majd a házaikban — békés egymás mellett élés és békés e- gyüttélés kell. Hát igen... Egyébként a világ nagyszerűségéhez, az élet teljességéhez tartozik az is, hogy semmi se tökéletes és végérvényes. A szép megcsúnyul, a csúnya megszépül, az új elavul, az avítt megújul, az élőből holt lesz, a holtból élő. A jelen: a már-volt és a még-van szövedéke. Ami lesz, nem marad változatlanul jövö; az örök- élő^ fába belevágott név és szív olvashatatlanná forrad, a- kár a régi seb. .Az élet értelme: élünk. .A halál értelme: éltünk. .A múlt értelme; vagyunk. A jövő értelme: voltunk. A jó attól kap jelentést, hogy van rossz Is; a rossz értelme magában foglalja: van jó. Ha bármi kimaradna ebből a forgásból, halott tespedés volna, és angyáll ostobaság az e- gész élet, vagy,ördögi eszeve- szettség az egész világ. De hát miért hagytam abba, amit írni akartam? Hiszen úgyse küldöm el ezt a levelet. Ezt tudom. És tudom, hogy mit a- karok vele. Azt, hogy hagyatékomban majd megtaláld. Száz kézen átmegy majd, de csak te olvasod el, nemsokára. És ugye, ha íróasztalom fiókjában megleled, és elolvasod, ugye, nem lesz sértő... Dolgozom, Igesi, de még többet búcsúzom — amennyire képes vagyok erre — bölcsen. A kertben itt nálunk csupa vén fa van, öreg, mint én, és egyetlen fiatal cseresznyefa. Mint egy unoka. Olyan, mint te voltál azon az utolsó szép nyáron, mielőtt szétszóródtunk. Ez a fa kicsit az enyém is, ugyanakko-r nagyon nem az e- n^m — mert én már útra készülök. Törzse alig vasta,gabb, mint ültetőjének hüvelykujja. Hat cseresznye, az első termés fehéiedik-pirul a kis fán. „Hány éves vagy? Nem túl korán hozod első gyümölcsöd?“ — kérdem tőle, s valahogy szégyenkezve nézem a zsendülö cseresznyét, mintha gyerek- lány fejlődő asszony! melle volna, és lesütöm a szemem. ■A fácskával beszéltem így ma, mielőtt neked _ írom ezt a levelet. „Hány éves vagy. kisuno kám?“ kérdezgettem. Aztán valami borzalmas történt: egy kísérletező, kegyetlen gondolat merészkedett fel a legmélyból. „Ha lenyesnélek, rögtön megtudnám. Nem kérdezném, hatvem megszámolnám éveidet kis törzsöd gyűrűin.“ Mondd, kishúgom; ki vesz kegyelmébe engem, akinek 1- lyen kannibáll gondolata is támadhat. Igaz, csak egy pillanatra! Aztán az emberi kegyetlent az emberi kegyes váltotta fel, és így folytattam: , ,,Még tudatlan vagy. De hát miért lennél akkor s^gyenlős? Mi a rossz abban, ha megmutatkozik felnőttséged első jele, melled első duzzadása? Csak nagyapó ostoba, úgy látszik, megdöbbenti, hogy az élet folytatódik. Hüvelyuijvékony egy lótKvn állsz, alig vagy még iskoláskorban, és mosolyogsz ártatlanul. Gyorsabban fejlődsz, semhogy az én gondolataim követni tudnának — mert láttam, mikor születtél. Talán nem is érem már meg termésed érését. Vagy talán csak ezt az elsőt. A többit majd unokáid szedik le, mohón és időnek előtte. Az unokáim, akik éppoly nagyon és éppoly kevéssé az enyémek, mint az egész kert, mint le, apró fácska, mint minden, ami van. Csak két betű az enyém egy távoli kertben, egy vén diófa törzsében, melyet slheder- koromban vágtam bele. Az !s rég olvashatatlanná forradt. De hiszen ez a diófa már kiszáradt... Réges-rég megírták ezt nekem, de én sohasem mentem oda. mert akkor nem a- kartam tudomásul venni, és most se akarok meggyőződni róla... Él], erősödj, kicsi fácska! Háború vasszekerei közeledi» ne jussanak. Szörnyű tudományok létrehozta forróság gyenge legyen, ha á.gaídat akarja tel perzselni. Hosszú életű légv, termékeny anya, jóságos az u- nokához és az unokák unokáihoz, akik ebben a kertben éppúgy otthon lesznek, mint bármely kertben, és itt tépnek fáról először gyümölcsöt. De a vándortól, aki az úton jövet megpillant. tőle se tagadd meg vonzó fényben csillogó ajándékodat. Ö is olyan, min a madár, mely ágadra száll. .Az a tolva], fácska unokám, aki kosárba gyűjti és csak magának tulajdonítja ajándékod, a mindenkiét. Aki mohóságában sietve ágadat is letöri. Az Ilyent, leccsenö ágaddal együtt sújtsd a földre, teste hadd maradjon alattad, és hangyák eledele, gyökereid tápláléka legyen. Mert senkinek se szabad téged fosztogatni, téged csonkítani, míg a töld táplálni kíván, és te ,élni tudsz és a- karsz. Boldogság részese, kicsi fa — mert nem vagy se boldog, se boldogtalan, hanem élsz. Közönyöd, mely észre se veszi bú- csúzásora. és nem hallja a hangomat, az örökkévalóság foglalatja, kegyelemosztás minden rossz gondolatért, melyet nem követ tett. Viga.sztalás azon a napon, mely számomra a leghosszabb lesz, mert nem érem meg a végét — az utolsón.“ így búcsúztam a kis fától, mely első termését hozta. És jó volna neked is így írni, noha tudom, az első betű leírásakor Is . tudtam már. hogy erre a levélre boríték, a borítékra cím sose kerül. De te, kicsi fácska, éppen hogv nem vagy közömbös, te nagyon is érzet, túlságosan. Miért írok? Miért emlékszem mind gyakrabban életemnek szinte elsó percére is. a dajkám arcára — és miért az ulolső napra? Ha ezt szavakba tudnám foglalni, az, emberi é- let érteiméhez jutnék közelebb, tudom. Csakhogy ehhez az Is kellene, hogy eiég bátor legyek elküldeni ezt a levelet — melyei akkor e.gész másképp kellett volna kezdeni és beie- jezni... VACLAV ROBOV: Fáradtság Golubov ill az Irodában, és lassan lapoz az irattartóban. Még négy óra se telt el a munkaidőből, de 6 már olyan a fáradtságtól, mint a kifacsart citrom. A szemében kétségbeesés tükröződik. Hirtelen felugrik, behajtja az irattartót, és határozott léptekkel az igazgató irodája .felé Indul. De a- lig ér az ajtaja elé, megáll, visszatér az Irodába, leül az Íróasztalhoz, fölüti az irattartót, és újra lapozgatni kezd benne. — Nehéz, ml? — vett oda Genyev kollégája. — Rettenetesen! — sóhajt jel Golubov. — Es nincs valamilyen kiút? — NIncsf — Mennyi van még hát ' ra? — Tíz nap és négy óra. — Kibírod? — Nem tudom. Hirtelen nyílik az ajtó,.'s az igazgató kukkant be rótta. — Nos, mi újság, megy a munka? — Nehéz, nagyon nehéz! üti fel a fejét erőlködve Golubov az irattartóból. — Be tudod fejezni határidőre? — Nem tudom, de mindent megteszek, ami csak erőmből telik... — Az előbb Nyemovnál jártam — mondja az Igazgató. — Sietett a munkájával, és most kávézik meg újságokat- olvas. Mit gondoljon erről az ember?! l,e kell vonnom belőle a megjelelő konzekvenciát. Hiába, másképp nem megy! Golubov újra az ira-ttartó- ba tekint. Azoknak a kutatásoknak, kísérleteknek ez eredményei vannak benne, amelyeket egy hónap alatt kellett elvégeznie, de szerencsétlenségére két hét is elegendő volt rá neki. Golubov és az Igazgató pillantása találkozik. „Nem értesz te semmit — mondja Golubov szeme. — .Aszerint becsülöd a munkál, hogy melyiknek az elvégzé se tartott további“ „Micsoda? Hogy én nem értek semmit? —- mosolyog fensőségesen az igazgató tekintete. — Ha engedném, három nap alatt elvégeznétek az egész hónapra szóló munkát. Aztán 27 napig csak kávézgatnátok. csépelnétek az üres szalmát. Ennek híre menne, és az Intézetet egykettőre bezárnák. De ha nem ts zárnák be, többé senki .se becsülné, mert csak azokat az intézeteket becsültk, amelyek valamit dolgoznak ts munkaidőben. Rs az a nehéz mun ka. amelynek az elvégzéséhez sok időre van szűk- ■ ség..." — Sok szerencsét — mondja az igazgató, és ázzál elmegy. Golubov pedig helefá''ad- na a semmittevésbe, lapozgatja a kész adatokkal teli irattartót, hogy növelje a már régen elvégzett munka tekintélyét. —tó— fordítása
