Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-07-22 / 30. szám

Az Egyesült Államok Kommunista Pártja a közelmúltban tartotta XXI. kongresszusát. A CSKP Központi Bizottsága üdvözlő táviratában hangsúlyozta, hogy az USA Kommunista Pártja a nehéz viszonyok kö­zött is bebizonyította, hogy elvhü, forradalmi pártja az amerikai dol­gozó népnek, A kongresszust Chicagóban tartották, az Egyesült Álla­mok munkásmozgalmának bölcsőjében. Chicago volt az amerikai kom­munista párt, az amerikai kommunista sajtó születési helye. Hazánkban alig egy-két ember tudja csak, hogy a húszas és harmincas években — éppen Chicagóban — az USA-ba vándorolt csehszlovák származású kommunisták igen nagy szerepet játszottak a kommunista párt vezette osztályharcban. Petröci Bálint a CSKP 50. évfordulója alkalmából meg­hirdetett irodalmi pályázaton egyik födíjjal kitüntetett „Az ember út­ja“ című kötetének egyik érdekes történetében éppen egy ilyen elvtárs­ról írt. Ebből közlünk rövid részletet. Michal Spak elvtárs ma Presov- ban él. ino \tARAN EGÄXL.APODXUNK a tflntets maflífésztá- olö ld()pont!jban. — Igaza van. nincs mit veszltenünlt — mondja Tom. — Holnapután hozom a röplapokat — mon­dom én. — Azt csak bízza ránk — felelt Tom. — A gyerekek eljuttatják minden lakásba. Túljárnak a zsaruk eszén... A fekete gyémántszemű asszony is megszé- lal. — Ml majd a nőkkel beszélünk. — Hozzák magukkal a gyerekeket Is — mon dóm. — Hogy többen legyünk . — És lesz munka? — kérdezi. — Arra várunk mindnyájan. Amikor milHö- kát osztogatnak a farmereknek... — Adjanak nekünk Is! — kiált fel az asz- szony, és mélyen íellélegzik, lágyan megeme­li a kezét. ■ mintha a mennyországot érintené. — Még én írok majd az uramnak, gyere gyor­san visszal — felcsillan a szeme. — .Mondja, Májkl, a mi férflaink mikor énekelhetik el a vidám dalt? Tómra nézek. Sejtelmem sincs róla. milyen vidám dalra gondol. — -Az ném olyan dal. amilyet maguk szok­tak énekelni — szélal meg Tóm. — Mt még nem tartunk ott, hogy azi mondjuk: addig üsd a vasat, míg forró, .A ml nyelvünk nehe­zen Jár rá ez Ilyesmire Talán azért, mert mé­giscsak mások vagyunk, más a természetünk. Bírkatürelemmel áldott meg minket a jóisten, mert olyan sorsot kényszertteü ránk, hogy mindent kibírjunk... — Chicago mini — kiáltja az az asszony, akt. vtsszavárja a férjét. — Ez a dal címe. A chicagói gyár — ma­gyarázza Tom. — Állapítsa meg maga. Májkl, hogy van-e ebben is biztatás? A jóra, a szép­re, a többre, ami után a néger Is vágyódik... — és elszántan feláll a helyéről. Két lépéssel hátrább lép. Ogy érzem, mintha átvenné az én szerepemet. Most ő az elöénekes. Hatalmas em­ber, de a hangja nem cseng, mint az enyém, nem csörgedez, mint a hegyi patak; Inkább egy folyamhoz hasonló, nyugodtan hömpölyög. De ebben a nyugalomban félelmetes eró lap­pang. Ha gátat emelnének eléje, törne, zúzna, elvakultan pusztítaná mindazt, ami az útjába akad. Tom énekel... I used to have a woman that lived up on a hill... Volt nekem egyszer egy jó kis nőm ott fenn a hegyen. Volt nekem egyszer egy Jó kis nfit ott tenn • a hegyen. Bolondult értem, ohó, az ám, mer a chicagói gyárban van helyem. A nők kórusban sikítanak, ha zúg a chicagói gyár, A nők kórusban sikítanak, ha zúg a chtcagól gyár. Sírnak; „Eresszetek, obö. az ám, az emberem eresszétek már.“ Chicagót gyárba dolgozz, ha azt akarod, hogy sók nőd legyen, Chicagót gyárba dolgozz, h% azt akarod, hogy »ok nőd legyen, Csak mondd, hogy ott dolgozol, ohó, az ám, s nem kell nekik más semmi sem... Nekem Is az kellene. Nekik is. És a 'agba- szakadt Töm őszbe csavarodó gyapjas hajával úgy áll előttünk, némán, keményen, mintha sziklából faragták volna. Ogy- áll, mint egy élő szobor, mert a szemében forró, égető könny csillog._ T íz ORÄRA beszéltük meg a tiltakozó .gyű­lés kezdetét. De már Jóval előbb megte­lik a nagy tér. Tornák, a bizalmiak kö­rülöttem állnak. Fénylik a szemük, de nem dicsekszenek, nem verik a mellüket, no, ugye, betartottuk a szavunkat, gyűlnek az emberek! Nem szólnak egy szót sem, de a büszkeségtől szinte dalol az ábrázatuk. Ohó, az ám, nem kell nekünk más semmi sem! Csak ez a tömeg, hogy a néger is kimutassa toga fehérét. K! hitte volna, hogy vagy ötezer né­ger seregük össze az én szavamra?! Én Is magamban büszkélkedek. mint ök, és eldüdo- lom a ml dalunkat; Harcra fel, elvtársak, csak a rab habozik... De tarka lett a tér! Piros, fe­hér , sárga Ingek, blúzok, a teketéllő arcok­ban tehérlő fogak, férfiak, nók, gyerekek, fia­talok, öregek. Oda. ahol állunk, asztalt hoz­nak és négy széket. Tómnak, nekem és a két szónoknak, akikre várunk. Az a gyémántszemű asszony, akt részt vett a bizalmiak gyűlésén, akinek a férje Délre ment munkát keresni, a- kinek blúzéból majd kibuggyan feszesen duz­zadó, csokoládé színű melle, fekete kezével fe­hér abroszt terít az asztalra, és gondosan vé- glgslmítja, puha tenyerével vasalgatja, eltűn­teti a ráncokat. Mintha ünnep! ebédre készü­lődne, és megtesz mindent, hogy a vendégel jól érezzék magukat nála. Meghatódom, amint a tekete kezet a fehér abroszon látom. A kő­vetkező pillanatban magamban felkiáltok; Ne csináld ezt, 16 asszonyl Emberláb tapossa majd a te tiszta fehér abroszodat! Mert FJuzek. a pártelnökünk és a lengyel elvtárs. a titkár lép te! az asztalra, hogy beszédet intézzen hoz zátok. A poros cipőtalp nyomot hagy ai ab­roszon. hekapnám az asztalról, kár bepiszkí­tani. Nem 8 fehér abrosz a fontos... — mon­dogatom magamban. De amint befejezi a sl mltgatásokat. a szemembe néz az asszony és mosolyra húzódik telt, ^üsos ajka. Csak a sze­me beszél, mintha az asztalát dicsérné; ugye. milyen szíí>?l Bólintok. Nagyon szép! Nem lophatom el az örömét, fölelkű emberek vagy tok. gondolom. Megtisztelve érzem magam, pe­dig ők érzik magukat megtisztelve. Mert nem minden fehér ember bánik velük így; A múlt. a tegnap még elevenen él az emlékezetükben, és most olyan fehérek jönnek közéjük, akik nem ellenük, hanem értük emelnek szót. Mer; ők Így értelmezik; értük. A lényeg pedig a miértünkön van. Tom már tisztában van ezzel felismerte azt a pontot, ahol keskeny ösvé nyelnk összefutnak, ö Is forgolódik, akárcsak én. — Nem lönnek — mondja. — Tíz perc múl va üt az őrá... Már elmagyaráztam neki, hogy Ffuzekék az utolsó plllanátra hagyták az engedély ellnté zését, nehogy úgy Járjunk, mint július 4-éfi amikor Jóval előbb megadták, de aztán a tud tunk nélkül visszavonták, hogy ,.csúfos veresé get“ mérjenek ránk, bolondját Járassák velünk, 8 utólag elhíresztelhessék, felelőtlenül bolon dftjuk B népet... A négerek sűrű. tömött sora megnyílik. — Már Jönnek! — szólok reménykedve Tóm hoz. Két polgári ruhás férfi tör magának utat. Végre az arcukba pillanthatok. — Nem azok... Már tudja Tom Is, hogy kik lehetnek ezek a fehér bőrű, csontos állü fickók. Alig érnek a közelünkbe, a szemük máris felelősségre von. Tornákat figyelembe sem veszik. Rám bö­kik a tekintetüket. Akt elsőnek áll meg előt­tünk, szétnyltja még a mellényét Is, hogy meg­mutassa a nadrágtartójára tűzött arany rend- őrjelvényt. — Ml ez a csődület? — kérdezi rökaravasz nyugalommal. — Gyűlést szeretnénk tartani — felelem az Igazsághoz híven. — Hol az engedélyük? — Arra várunk, azért a nagy csend----vá­latizolom elmosolyodva.. — Minden- pillanatban meghozhatják a városházáról. — KI rendezi a gyűlést? — A szakszervezet — felelem szemrebbenés nélkül. Ha FJuzekék meghozzák a papirost, o- lyan mindegy, hogy ki rendezi a gyűlést, csak It lennének már az engedéllyel! A kiváncsi detektív az eddig hallgató tár­sához fordul, és a sarok felé mutat. — Ott a bódé. telefonálj! Hogy mtt és kinek kell telefonálnia, azt már tudnia kell. Baj van! — morgom magam elé. — A szó­nokok nem Jönnek. Talán nem kapták meg az engedélyt. De akkor üzentek volnál Vagy már útban lennének? — Tíz órai — szólal meg Tom mélyen zen­gő hangján. — Megígértük a ml embereinknek — teszi hozzá, hátha ajánlatot ébreszt a de- tektívben. — Nincs semmi gyűlés!.., — fakad ki a pol­gári ruhás rendőr. De Tom a szavába vág. — Ml nem vagyunk emberek? Másoknak le­het...? Munka, kenyér kel! nekünk, semmi más...l — Mondtam! Amíg nincs Itt az engedély...! — mordul Tómra a detektív. Acélosan villan a tekintete, szinte vág, mintha kés lenne. V ALAMI BAJ ÉRHETTE Fjuzekékatl Lehet, hogy erőszakkal visszatartották őket, a- zért marad el az üzenet.is, és most ránk szabadítják a lovas- és a gépesített rend­őröket,' mint Július 4-én tették. Akkor telké- szUlhettek a támadásra, de most váratlanul ér hétté őket a hír, azért késnek. A telefonhoz siető hekus Is leadja a vészjelt. Minden perc­ben megérkezhetnek! Tómra pillantok. Néma jelbeszéd. A szemében lemondás, mintha újra elismételné az előttem egyszer már kimondott szavakat: Nem kellőnk ml senkinek sem! Ha most nem történik semmi, beteljesül a mon­dása! Duga, Kute§, Moravífk szava éled te! bennem; 'Elöénekes vagy, Spak Miska! És Du.ga biztatása: Az ember nem veszítheti el a bátor­ságát, ha egy nagyobb hatalom ellen harcol hat! A kevés sző ébreszt és Izgat! Ehhez tartsd magadl... Felcseng fülemben az örökké vitatkozö lányának Is a hangja: Csak hadakoz­ni tudtok, de győzni nemi... A bévülröl feltá madő hang elnémul, hogy a következő pilla natban még erőteljesebben szólalhasson meg. Minden siker merészséget kívánt Ezt már én mondom magamnak, biztatásul. Ha mást nem. ezt megtanulhattam Amerikában, mert ezzel találkozom űton-útíélen. Ha a százszázalékos jenkik vakon híznak ebben a mondásban, ne­künk százszorta kell hinnünk ebben, mert csak a saját fegyverünkkel győzhetjük le őket... A gyapjas hajű fekete nőre pillantok, ak! az 1- mént oly nagy gyengédséggel terítette a fehér abroszt az asztalra. Kerüli a tekintetemet. Szo­morú. És mindjobban elszomorodlk, amint vé ttgfuttatja pillantását az előtte sűrűsödő ero hererdőn. Már nem kiált fel mosollyal az ar cán: Chicago mllll... A nők nem fogják kórus ban énekelni: Ha zúg a chicagói gyár... Az'ó térfiaik nem fogják vidáman énekelni; Chlca gfti gvárba dolgozz, ha azt akarod, hogy sok nőd le.gyen, csak mondd, hogy ott dolgozol ohó... Az ohó, a huncut ohó c.seng a fUlerabei' és marja a lelkem. Belém csíp a fájdalom a sajnálat. Ennyi emberi..; Ritkaság ennyi né gert összehozni. Máskor egy szavunkban sem fo.gnak hinni! Az embert nem csaphatod he Spak Miskai Elöénekes vagyi Eddig csak éne kelted a szólrttl Könnyű elénekelni,- hogy. Harcra tel, elvtársakl... Tómra villantom o szemem, s abban a pillanatban az asztal falé ugrok. Tom megértette, nem várhatunk- további M-iaden pülanatban ideérhetnek a rendörkülő- nítmények. Megmozdulásom pillanatában Tóm a magára maradt detektív elé lép. a társai pedig a toronyember testéhez csapódnak, szin­te hozzá ragadnak, mintha malterral bekent téglák lennének. A detektív üvöltözik. — Megtlltoml Az emberlal elválasztja tőlem, nem tehet semmit, a pisztolyát sem rátnhatja elő, mert a feketék önvédelemből azonnal a földre te- pernék. A négerek úgy vesznek körül, mint július 4-én ml gyűrűztük körül a szónokun­kat. A székről felpattanok az asztalra. E pilla­natban nem is tudatosítom, hogy a tiszta le- hér abroszt tapossa á lábam. Ogy érzem, hogy lángolok, óriási .lángnyelv lövell ki belőlem. Vörös Is lehet az arcom a nagy telhevüléstől. Ha készültem volna a beszédre, talán remeg­nék az izgalomtól. Ennyi ember előtt először!... De most egy pillanatig sem szédít meg a lám- jíaláz. Csak azt tudom, hogy beszélnem kell!... — Tisztelt polgártésak! — kiáltom. — A kom­munista párt hívta össze ezt a gyüléstl — or­dítom, hogy a tér másik felén Is haUhas.sák a szavamat, a legfontosabbat, hogy az eszükbe vésődjék, ki harcol értük, s kire támaszkod­hatnak. — Tisztelt polgártársaki Biztosan em­lékeznek rá, hogy Hoover elnök mit Ígért, a- mlkor a választási beszédeit tartotta, amikor mézes szavakkal gyűjtögette a szavazatokat. Garázst ígért autóval, a sütőbe pedig libát! És ml lett az ígéretből? Hol az autó? Hol a sült liba? Hol a prosperitás? Meghirdette a felvirágzás korszakát, de helyette kirobbantot­ták a válságot. Ezért nincs munkánk, ezért ál­lunk hosszú sorokban a népkonyhák előtt a napi betevő falatért! De a gazdagoknak, a nagyfarmereknek, a bankároknak óriási össze­geket nyomnak a markukba, hogy továbbra is autózhassanak, ehessék a sült libákat! Ne fe­ledjék, az elnök nagytőkés! Közelebb az Ing, mint a kabáti Így már érthető !s a megveté­se az elégedetlenkedő szegények Iránt, a töb­bet, a munkát követelő munkások Iránt. Nem értitek? A sült libát azoknak a szájába nyom­ja, akik sült liba nélkül nem is tudnának él­ni! Neki ők a fontosak és nem mi, akik a Chicago mint szeretjük énekelnll... V ÍZESÉSKÉNT ZUHOGOTT belőlem a sző. Nem gondolkodtam, hogy mit mondok, még arra sem figyelhettem, helyesen ej­tem-e ki az angol szőt. Ogy mondtam, ahogy éreztem, és elfulladáslg kiáltoztam, mert tudtam, hogy kevés az Időm. Gondoltam, amíg a magam hangját hallom, nincs semmi bajt tgy nem Is hallhattam a helyeslő közbekiáltá­sokat sem, a detektív dühös fenyegetőzását sem. Csak akkor rekedt belém a szó, amikor lélegzetvétel közben váratlanul erős kezek le­rántottak az asztalról. Ekkor már a fülembe hasított a nők sikolya, a gyerekek visítása. Látom a felborított asztalt, a piszkosra tapo­sott fehér abroszt, hallom az ágaskodó lovak nyerítését, a gumlbotok csattogását, a Intőlép- tek zaját, a rendőrök káromkodását, a fekete Isten gyalázásét... Tom mát nem állt mellet­tem. Elvitték. Még egy csomó négert visznek magukkal a rendőrök, és 'terméázetesea enge- met Is... — Megint egy mániákusl... — morogja az e- eyik rendőr. — Egyedül volt — mondja a másik. — Hogy tud ennyi embert összecsödítenl? — Kérdezi az előbbi. — Láttad? Ügy hallgatták, mint az apostolt!... — Máx sokan akartak becsapni bennünket, de eddig mindenkinek baletörött a bicskája! — szűri a togal között az a detektív, aki ele­inte dühösen csapdosta öklével Tom mellét, de aztán szorgalmasan Jegyzett, mint megtud tam később, mert pontosan idézte elhangzott szavaimat. Az Igazságnak megfelelően csak azt feleltem erre; Lehet, hogy így mondtam, .lem emlékszem rá... Ezek sosem értik meg. hogy egy magunkfajta emberben hogyan szü lelik a dal. Ez a fellépésem az én blues-om volt. A fájdalom és az akarás levezetése, egy- heolvasztása. Ilyenkor csak a dallam marad az embeíhen, és mindig más-más szöveget hasz nél hozzá. Idegen ez nekik, nem értenék meg... Vagy azt mondjam: Mosb-már Igazi elöénekes vagyok az ígéret földjén?... Talán, jót mulat na, mert csak egy énekkart tudna elképzelni maga elé. Nem nagy fantáziával áldotta meg őket az Istenük, ezt mér tapasztaltam a rend- őrbíró esetében Is. De ez a detektív valahogy 'öbbét ügyeskedik, mint első lefogatásomkor a kollégái. Szorgáimasan lapozza a kis note izát, és olvassa a feljegyzett mondatokat. Ezt* mondtál Lehet, nem emlékszem rá, csak egyet tudok, azt, hogy a papiros mindent kibír! — válaszolom. És zuhog a fejemre a vád: Lazí­tó, kommunista, Moszkva ágensei... Sosem jár­tam ott, az én szemem Itt nyílt kll — felelem. Dühöng, vérben torog a szeme. Már-már a fegyveréhez ugrál, amikor észbe kapok. Csak írja meg a jegyzSkönyvet. ha neki ennyire fontos, mert lelőhet mérgében, mint egy ku­tyát, és egy hajszála sem görbülne meg, vizs­gálatot sem Indítanának ellene. Nekem pedig élnem kell, otthon a feleség, a gyerek, a pénzre váró apám... Egy rendőr jön be, és egy Iratot tesz a nyomozd asztalára. — Azt mondta, hogy Babícnak hívják? — kérdezi, mert ezt a nevet diktáltam be, ami­kor faggatni kezdett. — Igen, Bablc Májkl vagyok — felelem. — Ném Ismer egy Spaler Májkl nevezetű e- gvént, akit tavaly tizenkét napi elzárásra Ítél­tek? — kérdezi gúnnyal a hangjában, és Int a mögöttem állő rendőrnek. Átkutat. Az asz­talra teszi a tarzsebemből kirántott régi, ér- ványtelén útlevelemet. A tavalyi Incidensem óta állandóan magamma! hordom, nehogy a kü­lönböző szálláshelyeimen valakinek a kezébe akadjon, és kltutödjék Igazi nevem, s hogy Il­legálisan tartózkodom az országban. Most erre az óvintézkedésre fizetek rá. Mert azzal nem számoltam, hogy Így végződik majd a nége­rek tüntetése. — spaki — morogja a detek­tív. — Egy harmadik név? Spak, Spaler, Ba- bic... Melyik az igazi? Csak az lehet, amelyet eUitkoItl N incs értelme a tagadásnak. Csakhamar előkerfthetlk a kanadai Jelentést, amely­ben Michal Spak eltűnéséről adnak szá­mot. — Sajnos, hogy erre kényszerltatt az élet — mondom. — Amíg dolgozhattam, küldhettem haza pénzt... Leint, nem érdekli. — Állampolgársága? — kérdezi a csehszlo­vák útlevél lapozgatása közben. Minek faggat, araikor tisztában kell lennie ■ körülményeimmel. — Hol a bevándorlási engedéh'e? Hallgatok. — Már nem csiripel a veréb? — csattan fel a hangja. A szavalt követő csendet figyelem, s a csend­ből kihallom a levegő fortyogását. Felhevülten akad össze a tekintetünk. Öt más Indulat fűti, * és megint más engemet. jól mondta Duga. hogy az ö örömük nem lebet a miénk, s a ml örö­münk az övék. S ez vonatkozik a bánatra, a fájdalomra Is. Ami nekik Jő, nekünk rossz, és fordítva. Az ellentétes érzések összeütközése ez. Ezért lortyog a levegő. Forrpontig jut a felhevülésem, amikor felismerem, Itt mér be­fellegzett, ktzsuppolnak az országból. Lezárul egy szakasz az életemben. Ezen nem változ­tathatok, mert most valóban rám ül a hata- lom. A nyomoző elém lép, ökölbe szorított kéz­zel hadonászik előttem. — Ha nem beszélsz, kiverem belőled! Keresztúthoz értem. Választanom kell. Ha térdre rogysz, vakvágányre futsz. A saját ké pedbe köpnél, ha siránkoznál, rlmánkodnél e ronda alak előtt. Járd a magad útját! Ha üt­nek, vernek, akkor is, mert megőrződ az em­berségedet! — Nem értem, hogy mit akar kiverni be­lőlem a detektív űr. — Nem érted?! — Amit tettem .azért vállalom a felelőssé get! Ezt nyugodtan beírhatja a jegyzőkönyvbe, és én aláírom! — Melyik névvel? — Michal Spak, — Tehát beismeri?... — tér vissza a magé záshoz. — Kanadából jöttem Ide, csónakon, holdvi­lágnál. mint az e rengeteg whisky, amit a vá rosban Isznak! — dörzsölöm az orra alá, hogy t tehetetlenségüket bizonyítsam.- Ogyl... — Igen, ügy... Több mint négy éve. És rö­vid Idő alatt mester lettem a vasgyárban — mondom, nehogy azt higgye, hogy link alak vagyok. — Ott Bablc néven szerepeltem, mipd erről könnyen meggyőződhet... Elfogja a méreg, mert rádöbbenhetett, hogy beszédemmel mellékűtra vezettem. — KI a vezéred?! — csap le rém fojtott hangon. — Vezérem? — csodálkozom, hogy Időt nyer­jek. — A gyárban a bóss vök... — Ne tettesd magad! Kinek az utasítására cselBkadtél? — .A négerekre gondol? — Na, ki vele! — Megsajnáltam őket, sénk‘ sem ‘örődtk velük... — Nem azt mondta — magáz útra —. hog; a kommunista párt nevében hívták össze a gyű lést?l Valamit mondanöm kel'ett. Ha a repubii kánus vagv a demokrata pártot említem, sen­ki sem hinné el, mert Ők az ujjukát sem moz .dítjék... — Tehát csak a kommunisták?!-* Meg vagyok győződve róla. hogy igen! — KI a vezéred! Most már nem zökkenthet ki nyugalmaiíibó' a szerinte váratlanul elhangzó kérdéssel. — Láthatta, hogy egyedüli fehér voltam s rengeteg fekete között. Kérdezze meg Tomékat. hogy ki tárgyalt velük! ÉnI... A röplapokat is én .szövegeztem. Tüntessünk a fogain ké'rt, a munkáért, a Uncselés ellen... Mondja, '<érem, mt TOSSZ van ebben? Jómagam Is munkanél­küli vagyok, de a négerek még rosszabb hely zetben vánnak. A detektív eltűnődik. — Tehát szólóénekes... — szólal meg rövid szünet után. Fellélegzek. A kommunista pártot nem fog­hatják perbe! — Az voltam a dalárdában Is — felelem. — A tizennyolcadik utcában... — ezt nyugodtan elárulhatom, a dálolás nem törvénybe ütköző cselekedet, a nyelvünket pedig nem értik... Mint a gyorsan változó hómérsékletkor zuhan lefelé a higanyszál. olyan rohamosan csökken a tülhevítétfségem. Már hideg nyugalomma'! nézek a vallatóm szemébe. Ismét rátaláltam a helyes hangra, és a megszokott dallamra éne­kelhettem tovább az új szöveget...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom