Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)

1975-10-07 / 41. szám

♦ *

m

9

Török Elemér versei:

NÉLKÜLED

Bárhol vagy ha felidézlek mosoly keresi arcomat ho(^' mondjam el hogy megértsed kimondhatatlan szorajamat

úgy érzem magam nélküled mint a madár ha nem szabad tárd felém mcle^ tenyered olvadj fel bennem hallgatag

CSILLAGOT IDÉZEK

Rád emlékezem Cftillagol idézek fénylő körei jelzik Iclezésed

kibomlik arcod a végtelen^éjTböl akár a himhé * a hajnali fénytől

felém sugárző mosolyod is látom szépségbe idéz minden látomásom

ARCOD MOSOLYÁBAN

Arcod mosolyában a köd fs átlátszóbb könnyebben viselem a sebeket mint Jöb

ha szemed is ragyog megfényesülnek a homályló napok

LÁTOMÁS

Se szél se fény se virradat mozdolntlan vak surílség közt néhány kis fény-dgvah meg-megsnllantja üstökét

hullámtalan galaxisok mérhetetlen lér és idŐ minden-minden olv nagy titok csak szívem sejti hogy ki ő

ALUDJ VELEM TISZTA ÁGYBAN

Megérdemelném szerelmed oly egyedül maradtam már semmi mást csak kegyelmet hordozok régen magamban

Nevedet mondom s lebegek (lókönnyű álmodozásban én teremtek napot neked aludj velem tiszta ágyban

MIT AKAROK

Mit akarok mit is végül amitfíl a virág szépül art a tiszta fénj’t akarom és egy szavadat reményül valamit valami mellé nyugalmat is mint a csendé

LENNÉK VELED

I>ennék veled én is egyszer >nrágok közt éjszakázó beg>T pásztorok vendége hol ködot-őrző fenyőket hajlít a szél ölelésre

VLAGYIMIR PANOV:

ó

riási

szerencse

Néhány napja vásároltam egy űjdonságot — teljesen új, tranzisztoros edénymosó robotot. A használati utasításban — fehéren feketével — az állt, hogy ez a háztartási csoda ebéd előtt leteríti az asztalt, felrakja a tányérokat, majd ebéd után elmosogatja, leöblíti, megszárítja és végül visszarakja a szekrénybe. Egyszóval — olyan masina, amely minden várakozásunknak megfelel.

Amikor azonban otthon bekapcsoltam, semmi hasonló nem történt. Ellenőriztem minden konnektort, néhányszor áttanulmányoztam a használati utasítást, végigkopogtattam az ösz- szes alkatrészét, de a robot minden igyekeze-' tem ellenére is néma maradt — szóval meg se nyikkant.

Visszamentem az üzletbe.

— Vezető elvtárs, tegnap vásároltam önöknél egy edénymosó robotot, de nem működik. Ezért nagyon örülnék, hogy ha ezt az ócskaságot minden nagyobb huzavona nélkül visz- szavennék tőlem.

A meglepett eladó néhány másodpercig megütközve bámult rám.

—Kedves polgártárs! Örüljön neki, hogy személyesen jöhetett el panaszt tenni...

— Ne haragudjon, én nem tréfálkozni jöttem ide ...

— Mi az, hogy tréfálkozni? Ellenkezőleg, végtelenül örülök, hogy az ön keze, lába épségben van, mert ez a mosogató robot egy o- lyan szerkezet... Akkor robban fel, amikor akar, könnyen megtörténhetett volna, hogy ma kéz vagy láb nélkül áll itt előttem.

— Felrobban? Az istenért, mit beszél maga?

— Azt értem ezen, hogy önnek óriási szerencséje van, hogy a gép nem működik. Néhány vevőnknél alig hogy dolgozni kezdett, mindjárt rövidzárlatot okozott...

— Rövidzárlatot?

— Igen, méghozzá tragikus kimenetelű rövidzárlatot. Ezért mondom, hogy önnek óriási szerencséje volt. És mondja, sok edényüket összetörte?

— Dehogy törtei Hiszen egyáltalán nem működik.

— Nagyszerű, polgártárs. Nagyszerű, hogy a robot nem működik. Megmondtam, mindjárt megmondtam, hogy ön a szerencse kegyeltje. Másoknak rendszeresen összetöri az edényeket. És gyermekei vannak?

— Igen, van egy fiam és egy lányom.

— És még élnek? Mind a kettq él? Mondom, hogy ön a szerencse kegyeltje. A többi vevőnk zokog e fölött a technikai csoda fölött, az ön edényei pedig épségben vannak, a gyerekek e- gészségesek, s az ön keze-lába megmaradt. Másoknak felrobban, lángba borul, tüzet fúj, önöknél viszont minden a legnagyobb rendben. Éppen ezért azt javaslom, hogy tartsa meg a technika e csodáját, és örüljön, hogy nem működik.

—tó— fordítása

Derűs és melc" volt az az ősz. melyen Pintriis negyedili évét betöltötte; Barbara gyakran eljárt fiacskájával az erdőbe. S bár a kiesi nem tudta volna őt semmitől se megvédeni. sőt ellenkezőleg: szükség esetén ő maga is védelemre szorult, Barbara mégis biztonságban érezte magát, lia e- gyütt voltak. Ilyenkor mcsz- szebbre merészkedett el, mint azelőtt, egyedül, egészen a mlawai országúiig, az országút túlsó felén sötótlő másik erdőig, sőt még a tolyóig is, a- rnely a másik erdőn túl csörgedezett. Séta közben megcsodálták az eget és a földet,' s Barbara tanitgatta fiát: miről ismerheti fel a különfajta fákat — Dániel bátyjától szerezte ezt a tudományát, még a régi időkben. Piekaryban.

— Nézd — mutatta — rezgő nyárfa. A rezgő nyárfa ritkuló levelei sárga pillangórajként remegtek a fakó gallyszövedék közt.

— Le akarnak hulLogatni — jelentette ki Piotrus, és megállt hátraszegett tejjel, s anyját sem engedte továbbmenni: várják meg, míg lebull valamelyik.

— Igen. de nem azért remegnek — oktatta az anyja.

— k rezgő nyárfa levelei mindig remegpek, azért is hívják rezgő nyálának. Gyere, fiam, mert megfájdul.a nyakad.

Tovább indultak, de hamarosan ismét megálltak, hogy a göndör, méregzöld mohában gyönyörködjenek.

— Látod, milyen szép a moha? — kérdezte az anyja, fél- rekotorVa a frissen hullott, sűrű falevéltakarót,

•— Látod, milyen száp a moha? — ismételte áhítattal a fiúcska. S mikor a,következő mohaszigethez értek, már ö rántotta meg anyja kezét:

— Látod, milyen szép moha? I-átod ?

Néha Piotrus magától is föltett kérdéseket, s Barbara vagy nyomban válaszolt rájuk, vagy megpróbált valahogy kibújni a feleletadás a- lól, nehogy hamis, vagy nemkívánatos képzeteket ültessen el a fiúcska fejében. Egy alkalommal például egy békát pillantottak meg.

Barbara fölkiáltott:

— Ni, milyen kicsi ez a béka. Ügy látszik, fiatal még, Anyuska látott tegnap a kertben egy ilyen nagy békát — s kezével mutatta —, ekkorát ni!

— Ekkorát? — kérdezte Piotrus, s 6 is a kezével mutatta mekkorára gondolt. — Vagy ekkorát?

De még mindig nem v-olt e- léggé biztos a dolgában, ezért pár lépés múlva megkérdezte újból;

— .\kkora volt. mint az én papucsom?

— Igen, talán akkora.

A kicsi hallgatott egy ideig, mintha emlékezetébe akarná vésni a békáról ily módon alkotott képet, de aztán még egyszer visszatért az előbbi tárgyra;

— És van aííkora béka is. mint anyuska papucsa?

— Nincs. De vannak olyan országok, ahol nagyobb békák élnek, mint minálunk.

— Mennyivel nagyobbak, a- nyuska?

— Hát. .. egy kicsivel nagyobbak.

— .Annyival nagyobbak, mint egy fa?

— .Nem. ugyan, dehogy’, akkora békák nincsenek a világon, kisfiam.

— És akkorák — kérdezte tovább ennek ellenére —. mint egy egé'z erdő?

— Ne űzz bolondot az a- nyúdból, fiam. Hogy lehetne egv béka akkora, mint egv erdő?

kölcstelen is. Ha azt mondjuk, hogy valami valakié, azzal mintha megfosztanók attól a dologtól az egész világot, mindenki mást.

Piotrus esak állt, ismételgette a kérdést, s várta a választ. Barbarának pedig rengeteg bonyolult magyarázat kóválygott a fejében, de valameny- nyi túlságosan nehéz lett volna a gyereknek, s nem eléggé világos önmaga előtt sem. Már m.ajdnem kimondt.a, a- minl illik, hogy az erdő Krep- ski úré, de másképp jött ki a mondat a száján;

— Hát — sóhajtotta — az erdő Krepski úré, meg a miénk, meg az erdészé, és azoké az embereké, akik eljárnak ide rozsét, gombát, áfonyát szedni.

MARIA DABROWSKA:

Kié ez az erdő?

Piotrus arcán huncut mosoly villant fel, s ugrott egyet. •Aztán — botladozva szavak s gondolatok köz\ — tovább csacsogott:

— Mert ha a béka olyan nagy lenne, mint az 'erdő ... még nagyobb ... nagyobb — jasitotta ki magát —, mint az erdő, akkor .., az erdíi benne lenne a békában. A béká hasában — hangsúlyozta vészjóslón. — És mi... mi csak mennénk anynskával és azt hinnénk ...

— Hinnők — igazította ki Barbara.

— ... nők, hogy az nem béka... Mi nem tudnók! A- nyuska, mondd, lehet az erdő a béka hasában?

Barbara elnevette magát, s hirtelen mókás szorongás fogta el. ,.Hátha csakugyan egy undok béka hasában élünk? Nem lehetséges-e, hogy az ember csupán féreg valamilyen szörnyeteg belsejében?“

— Pfiij — kiáltott fel —, miket fecsegsz itt összerdssza!

Piotrus kacagva szaladt előre. aztán egyszer csak megállt és körülnézett:

— Kié — ez — az — erdő?

No tessék! Kié? Lépten-nyo- mou, percenként felhangzik ez a kérdés. Hányszor faggatja Liidwiczka és Bylisia Piotnist is e szóval: — Kié vagy? Kié ez a játék? — S neki meg kell rá felleni: — Anyuskáé. Apuskáé. Az enyém.

Ahogy ez eszébe jutott, Barbara hirtelen haragra lobbant. Cgy érezte; a ..kié“ szó valahogy helytelen, sőt, szinte erPiotriis el is hitte nyomban, mint mindent, arait az anyja mondott. Tovább fűzte a sort:

— Bylisiáé ... Ludrviczkáé ... Nebelsiké .,. Nehelskié is?

— Az övé is, hogyne.

Egyre újabb és újabb szeniéh-ek jntottak a fiúcska c- szébe, akiket mind meg kívánt az erdővel ajándékozni.

— Anzolné ... Jannszé — sorolta- tovább. — Okciáé. Sa- binkáé, Terenie nénié. Dániel bácsié. A nagymamáé.

S hirtelen meglepő ötlete támadt;

— Anyuska. mondd, lehet az erdő a kutyáé?

Persze nem rágódtak mindig ilyen bonyolult kérdéseken. Gyakran megesett, hogy csak jártak és nézelődtek, mint két sétáló idegen. Szuszogva fölkapaszkodtak egy erdös dombra, s a másik oldalon leszaladtak a tarka sűrűségben kanyargó keskeny ösvényen. .A harmattól csillogó pókhálók csiklandozták arcukat, s a nedves avar hangosan zizegettt a talpuk alatt, kábító illatokat árasztva a légben.

— Érzed, milyen illatos az avar? — tudakolta az anya. Jobbra kanyarodlak: a nedves fekete ösvény homokos.sá változott. az erdő szétvált, kivi- l.ágosodolt. s száraz hangások leröltek el itt-ott, a karcsú nyírfák tövében, melyek sűrű arany fényt záporoztak maguk köré: c.sak úgy káprázott tőle a szem. s sötétebbnek Inni az ég kékje.

— Látod, itt betegedett meg Klemens apó — magyarázta Barbara. — Ügy hívják ezt a helyet, hogy. Gryczol-hajtás.

S megint egymást érte a rengeteg kérdés, felelet, sóhaj és kacagás.

•Az álmosodó csendet néha kopogás törte meg a magasban; ilyenkor lapulva, \-issza- tartott lélegzettel keresték szemükkel a harkályt.

— Ott, ott — suttogta izgatottan az anya. bámulva, milyen fürgén ugrál a madár fejecskéje a fa törzsén, az ée kékjére rajzolódva. Maga elé állította a fiúcskát, sőt miié föl is emelte nyögve a magas- Ira. hogy onnan nézze, ahonnan ő.

— Ott. si’igta —, a második fán, a másodikon. Az a- latt a száraz gally alatt. Lejjebb. lejjebb. T,Atod? Látod, fiacskám?

— Látod ... fiacskám — válaszolt a gyermek elfogódot- tan.

Máskor meg egy mókus a- kadt az útjukba. Milyen kecsesen. nesztelenül siklott e- gyik törzsről a másikra, ágról .ágra! Tekintetük nem cyőzte követni. E pillanatban még itt szökdécsel a földön, de nini. máris ott csámcsog csendesen a f,t tetején. Alig bírtak elszakadni tőle. .Annyira szerették volna tudni mind a ketten, mit csinál paég. melyik gallyra ugrik. milyen fürgén huppan le ismét a földre, hogy a dús a- varon illanjon odébb. Mikor már messzire elhagyták, még akkor is meg-megállt.ak újra és hátranézegettek.

Míg végre az az idő is eljött. mikor valamennyi falevél lehullott, kiadta utolsó illatát. s korhadó avarként vegyült el a földdel. .Most más szépséget tártak fel a fák: a meztelen ágak és gallyak szinte lelki szépségét. A hosszú novemberi estéken felvillant az őszi barangolások emléke Piotrus játekaiaban. Órák hosszat futkosott az asztal körül, siisogva-kerings'e játszott hulló levelet, végül hanyatt feküdt a földön, s kijelentette, hogy 6 most az erdőben heverő, lehnllotl falevél.

— Kelj fel, fiam — szólt rá az anyja. — Megfázol a padlón. Minden ajtó alól húz.

Ha bejött ilyenkor az apja. fölkapta Piotnist s hóna alatt megfogva fölemelte a magasba: a kisfiú feje hátra hanyatlott, s haja félrelebbent. csupaszon hagyva h,ajnaltiszta derűs homlokát. De apja még magasabbra emelte, fölültette a szekrény tetejére, s ez azt jelentette, hogy a levél fölrepült és visszanőtt a fára.

Fordította; —rri—