Új Ifjúság, 1975. július-december (24. évfolyam, 27-52. szám)
1975-09-02 / 36. szám
CSONTOS VILMOS: VIRÁGOS TÉREN ISKOLA virágos terekre csábít a fény, Tétován állok egy kör közepén. Csengettyű csilingel, s a tér tele Gyerekkel — szeptember lehelete Hajdani napjaim idézi fel, s kóstoltat keserű ízeivel. — Itt állok, s a lelkem mégis örül; Megszépült knházak vesznek körül. Iskola az egyik — ezer ablak Nyitja rám szemelt, s betakarnak Vágyköszorúk, ahogy emlékezem. — Küszöbét soha át nem léphetem. Pedig én mindig e házban éltem. Ez a ház hajolt a porba értem. Itt tanultam meg, hogy a gondolat Madárként röppenfi szárnyas fogat. S aki e fogatra felkerülhet, Akár egy csillagra elrepülhet. — Bévülről ha már nem ismerhetem, Kívülről simogasd — férfiszemem. — Úgy éltem itt, senki nem láthatott. Könyvekre hajolva, minden lapot Úgy fordítottam, úgy olvastam: Tudtam, a tanító szeme rajtam. A leckéből írásbelit kértek. Érdemem, túl sokszor megdicsértek. Haj, pedig úgy érzem, amit tudok, .Azzal a föld körén túl nem jutok. ~ Virágos téren iskola — nézem. Eletemet ma is benne élem. Habár kapuját át’nem léphetem. Áldom azért, hogy egy lett énvelem. Hogy magába rejt. annyira szeret, S szemmel kíséri minden léptemet. — öreg diákként ma is Itt vagyok. Mérföldnyit járok minden nap — ■gyalog. Illyés Gyula az anyanyelvről Magyar beszéd Az emberek általában azt hiszik. hogy szépen, „művésziesen“ Írni annyit jelent, hogy egyszerű gondolatait Is az ember jól fölcifrázva, bonyolultan adja elő. Ennek éppen az ellenkezője az Igaz. Szépen ír és beszél, akinek sikerül még a bonyolult gondolatait Is egyszerűen és világosan előadni. A művészet pedig ott kezdődik, rího! az ember ilyen előadással még élvezetet is szerez hallgatóinak. A magyar nyelv természeténél fogva, az egyszerűséget és a világosságot kívánja. Nem minden nyelv ilyen. Vannak nyelvek, amelyek nem Is any- nytra az észhez, mint Inkább az érzelmekhez akarnak szólni, Vannak még csavaros, sőt köntörfalazó természetű nyelvek Is. A magyar nyelvnek a maga sajátos természete onnan van, hogy kialakításában vajmi kevés része volt az alkuszoknak, kereskedőknek, fiskálisoknak s más efféle, csűrö-csavaró beszédű embernek. Jobbára kétkezi emberek nyelve volt a magyar. Olyanoké, akik valóságot és Igazságot akartak közölni egymással. Akik világos, tiszta góndolatot fejeztek ki általa. Akiknek nem volt rejtegetniva- lójuk egymás előtt. Akik nem szorultak se hazugságra, se hízelgésre. Ebből az következik, hogy a jó magyar írás és beszéd tanítását voltaképpen a helyes gondolkodás tanításával kell kezdeni. KI gondolkodik helyesen? Aki az Igazat keresi. Az írás és a beszéd módja mindenkit leleplez, 161 beszélni és írni magyarul, ez tehát iga- zánból: jellemkérdés. Az íróság ott kezdődik, mikor az ember felelősséget érez egy alany és egy állítmány összetűzésekor is; mert az is becsiUetvizsga; állítás, amiért helyt kell állni. Egy életen át! Egy nemzet életén át! Hazai szavak Egy-egy kifejezés megmaradt a családban, talán poniosan o- lyanformán, mint például a szuvas borotvatartó doboz, amely már legalább a harmadik nemzedéket szolgálta. Apám szavofárása volt: — Most aztán süthetjük a makkot' Mikor sütőit ö makkot? A kifejezést nyilván apjától hallotta. De mikor élt sült makkon nagyapám? Soha. Legfeljebb tán az ö apja vagy öregje. Ilyen kifejezések bennem is élnek. Egyszer indulatomban, valaki elhallgattatására hirtelen csak ez kísértette meg a nyelvem: „Te csak kumd a szád!“ A hunyósdi játékot mi ku- mósdlnak hívtuk: esténként szüléink néha ezzel a mondattal indítottak aludni bennünket: menjetek kumnti Azt hittem, ez az ige csak a szem összecsukását jelenti. Bizonyos, hogy a száj becsukó- Sára én sose alkalmaztam-, nem emlékszem, hogy Ilyen értelemben valaha ts hallottam. , Abban a jelhevült pillanatomban, ördög tudja, talán kéi- háromszáz év távolságából érkezett fülembe a súgás. Kenvértörés A stílus: maga az emb«r7 Akkor az anyanyaW: maga a nép. Kifejezéseink meg jellemünk tükrei. Erre a kifejezésünkre példá u1, hogy kenyérlörés, egyebek közt még büszkék is lehetünk. Mér abban az esetben, ha a nyanyelvünk múltjának, azaz afféle mélyrétegének vizsgálata közben figyelemmel vagyunk arra, mit vet föl ez a kutatás népünk lelkliletének mély rétegeiből. .Az össze különbözés végső mozzanatát jelenti, mindnyájan ma is elevenen érzékeljük. A véloménykUIönb.ség ninnsto vábbjét. „Kenyértörésre kerül a sor“ — azt fejezi ki, megszűntek az érvek: a szép szavak derűs ege lielyett most mér a tettek vlllámviharos kora jön. Milyen tettekké mégpedig? A kifejezés oly érzékletesen képszerű, hogy ennek eredetét az Is azonnal kibonthatja, aki .sose hallott nyelvészetről, sz6- fejtésról; etimolágiérúll Szemünk előtt szinte a jelenet. Két katona, két pásztor, két vándorlegény — vagy akár egy kis csapat — eddig egy közös kenyérből szelt. Nyilván együtt szerezték — „keresték meg“ —, s valamelyikük mint köztulajdont hordta a vállán, abban a lészőrból font vízhatlan tarisznyában. Vagy két családé — mégpedig föltehetően nem gazdag családé — volt az az egy kenyér. A menyecske az anyósával közösben sütötte, s tartogatta az asztalnak abban az öblös, alsé fiókjában. De valami miatt belviszály tört ki. A két pásztor nem értett szét. A kis csapat katona szétkülönb.özött. Az egy födél alá szorult két család össze- bolydult. Éles szavak, sőt szitkok vál- tédnak. Olyanok, hugy — maguk is érzik — soha töhhé nem hékUlhetnek össze. Azazz itt a lándzsatörés, a páncélzózás pillanata, ahogy más nyelvek értékes etimológiai örökségül ma is mondják. A mi pásztoraink és nyanyáink, lóm, nem lándzsát törnek. nem pálcát, még csak fejet se. Villámlö szemmel, összezárt foggal, orron át fótt levegővel indulatuk forrponlján is lám — igazságot tesznelc Ahelyett, hogy egymás fejét törnék be. a kenyeret törik szét, nyilván dühtől remegő kézzel, de mindent legyőző, mindennél hatalmasabb Jogérzettel. Vannak népek, akiknek vallása nem egyéb, mint őseik tisztelete. Nem árvasági érzületből elképzelt isten-apák kétes jóakarata alá vetik maguk, hanem jáakaratúnak bizonyult atyáik eleven emlékét tartják maguk elé. Nem halhatatlan .szellemek és szentek, nem vé- döangyalok lebegnek fölöttük, hanem védő példák; az emberi szellem halhatatlan örökségei. Nyújtsuk magasra örökségünk szép darabját, s aztán ne szégyelljük, végezzünk valami ünnepi szertartá.st, már csak gyermekeink földi üdvösségéért is. Ez a ml örökölt vallá sunk. ■------------------------ yj ifjüSág 5 „leküzdhetetlen kíváncsiságra nevelni“ A magyar televízió Öteaemközt-soroziará- nak emlékezetes interjújában Örkény István elismerő szavakkal szólt rég; iskolájáról, a pesti piarista gimnáziumról. Életrajzábó!, nyilatkozataiból azt Is tudjuk, hogy szülői kívánságra az érettségi után tanulmányait nem humán szakon folytatta, hanem a mü- eg\Tetemre járt, vegvészmémőM diplomát szerzett. Éppen ezért különösen érdekes lehet, vajon a kozaépiskola, a gimnázium tanárai milyen szerepet játszottak életében, írói egyéniségének, pályájának későbbi kialakulásában. • Hogyan él emlékezetében a nevezetes iskola? — Amtkor én, a huszas években a piarista gimnáziumba jártam, ez az iskola hírében. nevében az elsők közt volt az országos ranglistán. Most gondolkoztam először azon, vajon mivel érdemelte ki ezt a hírnevet, hiszen ott is voltak jó, közepes és rossz tanárok. ös.szhafásban kellett lennie valaminek, ami a többiek fölé emelte. Ezt én a saját sorsomon Is le tudom mérni, hiszen az akkor még nyolctanéves gimnázium életemnek legdöntőbb szakaszára e- seít. Gyermekként mentem oda, és felnőttként léptem ki a kapuján. E nyolc év alatt Történt velem valami, amit ha egyetlen és látszólag nem sokat mondó mondatban sűrítenék. azt mondanám; az iskola kíváncsi emberré forra.ált. „Kérdező lénnyé“ —, hogv Lukács Györgv meghatározását idézzem. Azt hiszem ez a legtöbb, amit az Iskola a természetes alapműveltség meHert a diáknak adhatott. • Valamennyien kíváncsi emberek vagyunk. és kérdezni is szeretünk, ön, amikor kíváncsiságról beszél, bizonyára valami többre, másra gondol, mint a természetes, közönséges kíváncsiság. — Ezt egv példával szeretném megvilágítani. Mégpedig későbbi tanulmánvalm korszakából. Zemplén Géza, a kiváló tudós, aki a Műegyetemen tanárom volt, amikor a ve- gyészmémdkl diplomát átadta nekünk, art mondta; „Maguk bármilyen gyárba vagv intézetbe kerülnek innen, minden takarítónő többet tud arról, ami a munkahelyükön folyik. mint maguk. Maguk itt az egyetemen csak azt tanulták meg. hogy milyen problémák e.é kerüilhetnek, és melyik könyvet kell a polcról leemelni, hogy azt megoldhassák. £s ha már a tekintélyeknél tartok. akkor Szent-Györgyl Albertre Is hivatkozom, aki a televízióban elmondta, hogy a jó tudós az az ember, aki jól kérdez. Mert a természet a jó kérdésre mindig választ ad. Ezt a Zemplén és Szent-Györgyl sugallta magatartást értem én a kíváncsiságon. • És erre tanít a jó iskola? — A Játszó, tehát másokat utánzó gve- rekböl felnőtt, tehát kérdező lényt nevel. Ez ma, amikor a mindent tudás anyaga már beláthatatlan, még sokkal fontosabb, mint az én gimnazista koromban volt. • A piarista gimnázium tehát olyan iskola volt, amely felkeltette diákjai érdeklődését és kérdező felnőtteket nevelt a gyerekekből? — Nem hiszem, hogy ez az eiedmény 'az iskola szelleméből fakadt volna. Általában nem hiszek az iskolák szellemében, talán éppen ezért, mert nálam ez a fejlődés egy személynek volt köszönhető. Amit az is bizonyít, hogy négy évtized távlatából már csak őrá emlékszem úgy, hogy arcát, hangját, gesztusait is fel tudom magamban 1- déznl. Ez Vékey Károly, az osztályfőnököm, aki egyébként latinra és görögre tanított. Olyan tárgyakra tehát, amelyekkel hivatásszerűen soha többé nem foglalkoz tam. Ezt azért említem csak, mert meggyőződésem. hogy a jő tanár hatása nem szakmai természetű, hanem az Ifjúkori magatartás fejlődését befolyásolja. Másként kifejezve; egy jó angol tanár Is nevelhet matematikai zseniket és viszont. • Ml volt Vékey tanár úr titka? — Erre az általános várakozás és közfelfogás Jegyében azt Illenék felelnem, hogy ó azért volt jó tanár, mert nagyon szeretett minket, jól megismert bennünket, és mindervklvel megtalálta az éppen neki való hangot. Azt hiszem azonban, hogy az igazság nem ez volt. Persze, lehet, hogy szere tett minket, de ennek semmi jelét nem adta, és annak sem, hogy valakit néni szeret. Ö — azt hiszem — igazában a latin és görög nyelvet szerette; úgy szerette, hogy mi, a padban ülők is azt éreztük, hogy a leg fontosabb a világon a latin és a görög nyelv megismerése. Pedig feladata elég hálátlan volt, mert végűi Is a fiatal kölykök előtt két halott világra nyitott ablakot — minket pedig akkor a foci érdekelt, és az élő, valóságos világ. Ha Vékey 'tanar úr példája általánosítható, akkor azt kell gondolnom, hogy az az bizonyos kíváncsiság, amelyről már beszéltem, ragályos. Vagy inkább átadható, továbbítható és ami a legfontosabb — emberi magatertá.ssá kitelje- sfthetö. • lö előadó volt? — Jó előadó, akinek azonban ugyano’van rossz tankönyvei voltak, mint a maiak. Száraz nyelvtankönyvekból tanított. Amit legföljebb azok a szemelvények tarkttoittak. aBeszélgetés Örkény Istvánnal miket Homérosztól Seneoáig a könyvben lefordítottunk. De talán éppen ezzel jutunk el a kérdés lényegéig; ő nem Is az „auktorokat“ szerettette meg velünk — ami pedig sokkal könnyebb feladatnak látszik —, hanem magát a nyelvet, a nyelvtant, a latin és a görög gondolkodás szellemét, tehát a nyelvnek azt a csontozatát, amivel aztán Jóval később egy Németh László tanulmányban is találkoztam, melyben az 6 páratlan nyelvtudását ezekre a nyelvi csontvázakra vezeti vissza. Ez persze nemcsak nyelvi területen érvényes, hanem általánosítható is. Vagyis, ha e,gyszer a fiatalok e- ióft érdekessé tehető bármilyen tárgynak ez a csontozata, tehát voltaképpen egy gondolkodási struktúra, akkor már nemcsak a szóban forgó tárgynak, hanem valójában az egész Iskolának nyert ügye van. Ha diákkorunkban ránk ragad ez a kíváncsiság, a kérdezés szenvedélye, akkor ezt a magatartást az élet minden területén, akár- hová vezessen Is a sors, alkalmazni fogjuk. Egyébként írói tapasztalataim Is ezt a gondolatot Igazolják.. • Az iskolai élmények tehát írói munkásságára. magatartására is hatottak? — Okvetlenül. Vékey tanár úr magatartása számomra ma Is modell; ez ae, ami éppen a legfogékonyabb éveimben a véremmé vált. .A kérdezik, a világ faggatása, a jelenségek lecsupaszltásának a vágya. Lehet, hogy minden írónak ez a mMszere, de csak magamról tudom biztosan, hogy minden leírt mondatom után egy plUana- tig megállók, mintha azt kérdezném: miért? Vagyis, hogy az alanynak, állítmánynak, ielzónek van-e mondanivalója, s ha van, hogy az új-e, szükséges-e vagy fontos? Ez nyílván minden írói szelektálás alapképie- te. de hát mindnyájan elvégeztük a magunk iskoláit, • Mégsem látszik elegendőnek, ha az ember ez alepismeretek elsajátítása mellett csak kérdezni tanul meg jól. Minden mesterségnek, hivatásnak megvannak a maga fortélyai, szakmai fogásai. A tanár és az író — aki végső soron szintén mindig didaktikus alkat — nyilvánvalóan szintén alkalmaz ilyen rutinszerű fogásokat? — Amit magamról biztosan tudok, az csak annyi, hogy soha nem alkalmaztam semmilyen feszültséget teremető mesterségbeU fortélyt. Ezek a fogások különben nagyon tiszteletreméltónak, és azt a célt szolgálják, hogy az írás érdekes, olvasmányos legyen. Mintha mindig Vékey tanár urat látnám magam előtt, úgy érzem, hogy amit lénye gesnok, tehát fontosnak tartok, az az ol vasónak is fontos. Ezt a kapcsolatot az e- löadó és az előadás tárgya között, az elbe- saélő és az elbeszélés között általános érvényűnek tekintem, hiszen mindnyájan vé- gigunatkoztuk már Amerikát bejárt ismerőseink unalmas beszámolóit, és megfordít va: hallgattuk látott szájjal, hogy egy asz szörny lement a piacra bevásárolni, és ott milyen nagyszerű, borza.sztó vagy mulatságos, de miudenképpen érdekes dolgok történtek vele. • Az érdekesség nem függ az előadó e- gyéniségének szuggesztivitásától? — Nem, mert például Vékey tanár úr sem volt szuggesztlv egyéniség. .Akkor vált azzá. amikor a görög igeragozást elemezte. Én akkoriban nem tudtam, hogy Vékey Károly jobb pedagógus, mint a többi. Éppügv Jártam az ő óráira, mint a többi tanár órá iára. Az idő szítálása az, amely az 6 mód szerét egy tőle Idegen területen alkalmaztam: csak most éreztem, hogv milyen szó ros összefüggés van az én akkor! lattnía nulásora és a mai drámalrásom körött. • Megvilágftaná ezt a szenvedélyesen kérdező, faggató módszert egy szenvedélye.s élménnyé vált irodalmi példán is? — A gimnáziumban sokat olvastam 'Pető fit, hiszen kötelező volt. És az Iskola után Is sokszor olvastam, hiszen szép volt. De Igazán magaménak csak Illyés Gyula könyve óta érzem. .Az 6 Petöftfe, amellett, ho.gv remekmű, didaktikus mü Is. Voltaképpen ez a könyv arra tanított meg, hogyan kell Petőfit kérdeznem. • Ön szerint tehát az eszményi iskola, az eszményi tanár elsősorban nem felelni, ha nem kérdezni tanít? — -Az Iskolának az a feladata, hogy a kéixJést termé.sáetes és leküzdhetetlen szó kásunkká tegye. Ez nemcsak az én sTtemé lyes tapasztalatom. Eme mutat, hogy jó néhány írótársam a maga kíváncsiságát Vat- thó Lászlótól tanulta, aki a Berzsenyi Gimnáziumban tanított, és ugyanazt a szerepet töltötte be ott, mint a piaristáknál az én osztályfőnököm. Mindebből én csak azt a következtetést merem levonni, hogy ml folyton lehetetlenségeket követelünk a pedagógusainktól; nevezetesen, hogy szeresse diákjait, hogy szerettesse mindegyikükkel a tentárgvát. hogy lusta lényekből szorgalmasakat neveljen, és a közepes képes.ségü diákból lángészt formáljon. Ebben van u- gvtin jogos kívánság Is, de egészében kivihetetlen. Viszont azt várni tőle, hogy a tárgyát szere.sse, hogy a szaktárgv iényegér tárja föl a diákoknak, az még a mi mosta ni oktatási rendszerünkben sem elérhetetlen álom.
