Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-21 / 4. szám
5 U| BORISZ VASZII.JEV: Á drámaíró magányossága Milyen elképzeléseim vannak a ma színházéról, és hogyan értelmezem azt a munkát, amelyet én végzek a színházban? Feltehetem a kérdést magamnak; mi a magyarázata annak, hogy én, az Író, a prózalró, hajlandó vagyok vállaimra venni a szfnda- rablrás nebéz keresztjét, és újra meg újra megindulni, e keresztet vonszolva, a színház Golgotája felé. A válasz az, hogy bár tudom, a kereszt- refeszltés nem fog elmaradni, bízom az azt követő feltámadásban. Ez a feltámadásba vetett hit indít arra, hogy vállaljam a Golgotát. Öt mdvet írtam eddig; mind az ötből színdarab lett. Kettőt még nem mutattak be, de dráma-változatában már ez a kettő Is elkészült. Bevallom, őszintén örülök, hogy ez így a- lakult. Felteszem tehát magamnak a kérdést: ml az, ami engem a színházhoz vonz? Az — válaszolom magamnak —, hogy . véleményem szerint a közönségért elszánt versengés folyik a művészetek terén. És ebben a kon- kurrenciában — egyre nyilvánvalóbb — a színház helyzete megszilárdul. Vajon miért? Azért, mert a színház az adott pillanatban létrejövő alkotás. A néző jelen van a legünnepélyesebb emberi pillanatban; a tehetség alkotó megnyilvánulásában. A film — távoli, tükrözött művészet. A televizió még messzebb visz bennünket az alkotástól. Az irodalom Is „feltételes“ művészet, hiszen az olvasónak mindent át kell szűrnie saját elképzelésein. Egyedül a színház nyüft közvetlen kapcsolatot az alkotó ember és az alkotás tanúja: a néző között. Ez az ad hoc jelleg az a nagy csáberő, amely engem a színházhoz vonz. A színműíró és rendező, bármenynyire vitatkozzanak és veszekedjenek, vagy bármennyire egytértsenek és együtt működjenek, semmire se mennek nézőközönség nélkül. A néző képviseli azt a harmadik kompo nenst, amely körül az egész forog. Aki számára mi alkotunk. Hiszen ön magunk számára alkotni: meglehetősen hálátlan dolog. A színházzal kapcsolatos sok prob lémánkat nem az okozza, hogy az 1- ró nem tudott a rendezővel közös, a rendező számára hozzáférhető nyelvet találni, sem az, hogy az írónak nehéz a természete, míg a rendező kiváló jellemű ember, hanem az, hogy gyakran elfelejtjük megvizsgálni: milyen Is a huszadik század u- tolsó harmadának nézőközönsége. Világos képet kell alkotnunk magunknak arról az auditóriumról, amelyhez a színház, a rendező vagy színműíró szólni kíván. Szent meggyőződésem, hogy az Író elsősorban elmélkedik. Az Író alkotásának központi folyamata: az elmélkedés. Az iró saját elképzeléseinek világában él. Saját hőseinek világában. Emberekkel népesíti be a világot, akiket 6 talált ki, 6 ragadott ki az életből, ö figyelt meg az életben. De mindenesetre saját világát alkotja meg, amelyet aztán — tisztán technikai műveletek segítségével — irodalmi vagy drámairodal- ml alkotásokká rögzít. Minthogy pedig tevékenysége elsősorban az elmélkedés, természetes sorsa a magányosság. Ezt egyáltalán nem látom tragikusnak. Minthogy ugyanakkor azonban az író egy ország állampolgára is, elkerülhetetlenül: társadalmi lény. Mint alkotó, tipikusan individualista, aki saját világában él, szerzetesi cellája magányában dolgozik. Amikor pedig valamilyen mű kialakul benne, és azt Írásban rögzíteni kezdi, akkor mér automatikusan — bár megmarad írónak is — rendezővé válik. Ettől a minőségtől — a rendezőitől — senki sem foszthat meg bennünket, írókat. Hiszen mi is rendezők vagyunk: rendezői vagyunk annak az egyetlen előadásnak, amely egyszer, de az egész életre alakul ki bennünk. Színészek is vagyunk. Hiszen eljátszunk minden szerepet, minden dialógust, úgy, ahogy azt ml magunk elképzeljük. Ezért érzem azt, hogy amikor az író és rendező közötti vitáról beszélnek, voltaképpen két rendező közötti vitáról van szó. Az Író- rendező és a színpadi rendező vitájáról. Író a rendezővel nem vitázhat. Nincs miről vitázniuk. Amikor „rendezői“ elképzeléseim (naiv és nem nagyon hivatásos elképzeléseim, hiszen nem vagyok rendező) ellentmondanak a rendező elgondolásainak, aki darabomat színpadra viszi, akkor a bennem élő író- rendező lázonganl kezd. tgy alakul ki a vita rendező és rendező között. Előfordulhatnak nézeteltérések. Ezek variánsok. De siker, azt hiszem, csak akkor születik, ha az elképzelések egybevágnak, a vita fölé kerekednek. És akkor vagyunk tanúi annak a csodának, amit úgy szoktak nevezni; irodalmi mű alapján született kiváló színházi előadás. Szeretnék különböző irányokat képviselő rendezőkkel dolgozni. Véleményem szerint a felfedezések a még kítaposatlan ösvényeken várakoznak ránk. A Slovenské pohl’ady Illyés Gyuláról Mire ez a jegyzet napvilágot lát, már 1975-öt fogunk írni; a recenzió, amelyre reagálok, a Slovenské po- hlady 1974 novembert számában jelent meg; az irodalmi esemény pedig, amelyre vonatkozik, még 1973 hoz kötődik. Amíg egy hír tehát Ily módon körbejár, s egy magyar nyeí- vü sajtóterméken át eljut az olvasóhoz, háromszor változik az évszám. Valószinütlonül és hihetetlenül lassú ez az út az irodalmi jelenség fel tűnésétől a visszajelzésig. Bármenynyire elégedetlenséget vált is ki bennünk ez az állapot, most mellőzöm az okok keresését, mert pillanatnyilag ettől mégis fontosabb maga az a tény, hogy Illyés Gyula Ebéd a kastélyban című elbeszélése — Elena Androviőová fordításában, négyezer példányban — szlovákul is megjelent. Erről számol be a Slovenské pohfadyban Eugen Hochman. A recenzens — egyéves megkésés- sei — arról ad hírt, hogy eme „jelentős és sokoldalú magyar író“ műveivel a szlovák olvasóközönség ed dig főleg cseh fordítások útján ismerkedhetett (LIdé z pusty, Cbárono- *a bárka anebo stárnutf, Jilm a vítr), míg végül a Smena Kiadó Jóvoltából az Ebéd a kastélyban (Obed v kaá- tleli) szlovákul Is olvasható. (Közbe vetöleg hadd jegyezzem meg, hogy Illyésnek egy csokor versét a Revue A HATVANÉVES Gynrcsó Istváiit KÖSZÖNTJÉK svetovej Hteratúry 1973/2. száma már bemutatta Vojtech Kondrét fordításában.) Hochman néhány mondatban összegezi Illyés Írói Indulását és pályáját, kiemelve két művét, a Puszták népét és a Petőfit. A recenzió nagy részét az Ebéd a kastélyban Ismerte résének szenteli. A műbő'l egyetlen mondatot idéz, a befejezőt: „A soron levő parcellába került (a gróf), a falu volt tojásszgedője mellé; annak a sírját kell keresni, mert az ő deszkából csinált ^ nyilván mégiscsak ídelglenesnettc szánt — fejfájára csak tintaceruzával írták föl a nevet, azt meg persze rögtön az első eső elken te.“ Illyés Gyulának ez a könyve — hisszük — újabb pillérét képezi a szlovák és a magyar kultúra közötti hídnak, s egyúttal Igazolja annak az íUyési blzakodásnaik Is a létjogosult ságát, amelyet a műfordítások küldetéséről, az írók, költők szőértéeé nek fontosságáról Irt: „Egy-egy kor szakban mennyire egy nyelvet be szélnek a költők, ktsmelkedve nnya- nyelvük sövénye, országuk váröve mögül... Korszakréi korszakra meny nyire erösbUI a remény, hogy szöér- tésűk, egyetértésük végül ai egész emberiség egyetértése lesz.“ TOLVAJ BERTALAN Gyurosö István ott születet* a Ga-ram partján, ahol a hegyek közül kiszakadó folyó beleömlik a Dunába. 0 is úgy szakadt ki a nagyvilágba, mtnt a Garam. El indult Garamkövesdröl, hogy be bolyongja hét ország határát Ment, mint elődei, a népi költők íeltarlsznyázva reménységgel, vé rében a csírázó felelősségtudattal Ment kidalolnl azt a világot, ame lyet otthagyott; a béresek, a föld munkások, a kétkezi emberek vi lágát. Átélte, megszenvedte a sze génységet, a megaláztatást, a há borúk és üldöztetések poklát. Csa lódott, nekibúsult, de mindig talp ra állt, mert sosem tudott letör ni egészen. Lelke mélyén ott élt a- remény: jobb, emberibb életet teremteni. Sokfelé járt, sokféle munkát vállalt. Mindig a nép, a népek kö®t élt: munkásoik, parasztok világában, építkezésen, bányákban, tanyákon. Emberi életek, emberi sorsok kavarogtak körülötte; s annyi élménytől terhesen — nem Is lehetett volna más, mint poéta fajta. Gyurcsó István neve Szlovákia Kommunista Pártja napilapjának, az Oj Szónak hasábjain tűnt fel az ötvenes évek elején. „Számadás“ című elbeszélő költeményével első dijat nyer a CSEMADOK folyőiratának, a Fáklyának Irodalmi pályázatán. Akkor még Csehországban dolgozik, később haza jön, és Bratislavában telepszik családjával. Itt Jelenik meg 1955-ben első verseskötete, „A- nyám mosolyog“ címmel. „Ezt adtam negyven év ntán; ' ezt e könyvet, édes |6 Anyám. / Kevéske kincs, Te többet vártál, / különbet tán a versnél, dalnál. / En ezt találtam. Édesanyám / az emberi szivek asztalán. / Sorban kínálták, el'fogedtem. > Olvasd, ne vádolj. Neked hoztam“ — írja könyve bevezető versében a költő. Hazáját, népét köszönti első kötetével. Hazáját, ahol feltarlsz- nyázva vándorolt a Sumavá-tól a Bodrogközig. Az épltömunka, a változás, a mozgás, az ú] élet kibontakozása árad minden sorából, erről énekel a hazatalálás, hazára találás poémájának lüktető soraiban: „Elbag^alak hányszor. Tőled messze ' próbáltam, hogy szivem megszeresse / Idegen földnek idegen porát: / hiába volt, nem teltem otthonát / a szerelemnek sehol kívüled. / Hazajöttem. 0, ölelj magadhozi / Mutass utat a további harchoz, / hogy önmagámban győzzek a bajon; / mert a győzelmet nagyon akarom. / Itt akarok lenni ember, magyart /“ Hazára talált a szlovákiai magyar költő, a sebek behegedtek, de az embertelenséget nem felejti. Bátran szól a múlt Igazságta- lanságalről, hogy okuljunk belőle, s az emberségért minden időben harcoljunk. „Az elsők között volt — írja róla Egri Viktor államdl- jas Író —, akik múltidézésUkben bántalmakrúl, a lakosságcseréből eredő tragédiákról, a cseh és morva földre deportált családok keserű sorsáról hozott megrázó képeket.“ Am a múlt fájdalmán átdereng a jövő napsugara, amely a népek megbékéléséhez, a közös haza építéséhez világítja meg az utat. Gyurcsó István második kötete, amely „Termő időben“ cím mel 1960-ban jelent meg, már erről a megbékélésről, a népek és rvemaetek közös sorsvállalásáról beszél „...Mert ennyi év ntán, ha visszanézünk, / g ha összejön a nép Prága Ö-terón, / megífjodva a jövőről beszélünk: / cseb, szlovák, magyar — s az nkrán, / he lyet leiünk a család asztalánál, / szenet termelünk és búzát aratunk, / s már olyan mindegy, ki milyen nemzetség... /“ — írja bizakodva az országot járó poéta. És nem pihen, nem pihenhet. Sürgeti a megifjuló élet, a jövőbe vetett bizalom, az embísr anyagi és szellemi felemelkedésének távlata. Gyurcsó mindenütt ott akar lenni, a Csaillóköz, Gőmör, Má- tyusföld ismerősként köszöntik a költőt, s minden falu fiának fogadja. Bolyongásainak írott anyagát kötetbe gyűjti „Hegyeken-völ- gyeken“ címmel. „Hagyekan-völ- gyekan járva, szememet, fülemet nyitva tartva láttam: kivirágzik a fbW“ — vallja riportkötetéröl. Többen prózában Irt költemény nek nevezik ezeket az írásait, zengő Urával teli képeknek. A kö tetet az egyik csehszlovákiai irodalmi fődljjal jutalmazták. Gynrcső István érett termése, a férfikor delelöjén álló költő egyik legértékeeebb verseskötete, a: „Nyugbalao élet*, amely 1964-ben jelent meg. A címadás költői ma gatartást te jelent Nyugtalanul, zaklatott szívvel mért fel a szálló, elszánó életet, az erjedő, for rongó, lázas korszakot. Szíve érzékeny lemez, az élet, a társadat ml mozgás legkisebb rezaenésel re Is rezonál. De át te alakítja a külső hangot, átszűri idegsejtjei nek finom szövetén, átformálja a maga vUágképőro, megtölti sajátos gondolattal és értelemmel, csillogással, amely ritmus és ze ne, kép és életbölcsesség. Előző köteteivel utat tört, Irányt keresett, Itt már tiszta kőltés^téérf' a termés, sajátos Izekkel, színekkel, amelyre annyira jellemző a gyurcsöl hangvétel. A költő egyént világképét nyugtalan és változó tormában vetíti ki. Minden versében ott érezzük a villamos töltést, az energia lüktetését, a sosem nyugvó lélek küzdelmét, kl- tárulkozó őszinteségét. De ott ó- rezzUk ebben a nyugtalanságban a mély emberséget te, a mag«- megmutaitás embert érvényét, az érett férflllra meghittségét. Még természeti képeiben is ott találjuk az embert, az emberközelséget, az együttérző, őszinte hangot. Verseiben múlt és jövendő találkozik, kapcsolódik szerves egész- szé. Hol tiszta, egyszerű szavakkal beszél a tegnapról és a máról, hol elemző, a lélek legmélyére lehatoló szándékkal. Az emberség nem puszta sző Gyurcsö- nál, s nem fogadkozö ars poetica. Emberi sorsok lüktetnek a szavak mögött, olyan mélyrohatő életképek, mint a Gioel Dongó András sorsát bemutató költemény. A költő nem rejtőzik a szavak mögé, mindig a valóságot mutatja, sokszor balladás komorsággal, de mindig a teljesség igényével.,. Szerelmi lírája tiszta, őszinte emberi érzésekkel telített. Olyan, m-lnl a mindennapi kenyér, mint a napfény vagy harmatcsepp, amely táplál és erót ad, amely nélkül nem tudnánk élni. „Lehetsz nagyon messze, / akármilyen távol, / közelemben jársz te, / ha én ágy kívánom. / Szememben hordozlak, I örök tükör vagyok, / belorajzol- tak már / a sugárzé napok. / Gyé- mánttú reggelek / jiéstek a szemembe, / hogy az éjszakáim / veled teljenek be. / S lehetsz nagyon távol, / akármilyen messze, / csak bezárom szemem, / s itt maradsz örökre. / Ki tndná elvenni / tőlem, ha nem adlaki / Itt vagy te, a legszebb, / tgy csak én mutatlak. / Igazítsd meg hajad / két szemem tükrében, / úgyis ritkán látod / magad ilyen fényben. / Íme, itt áll a költő, deiesedő hajjal, elszállö emlékekkel. Mögötte a napoe nyár, az Ifjúság, e- lötte az idő téli, zúzmarás tájai. A szív Ilyenkor már többet hall- gatöztk beleié, emlékeket keres, az élet értelmét. Es a szív azt vallja, érdemes volt... érdemes volt élni, dolgozni, örülni, szeretni. Érdemes volt hinni az emberben (akkor te, ha osalödásokikal terhes az út], s égni, elégni a költészet gyötrelmesen szép tüzé ben. Amit Gyurcsó István tett, a népért, népéért tette, az egysze rű munkásokért, parasztokért, az ő szépülő és megszépülő sorsuk ról adott számot könyveiben, messzire zengő verseiben. „Messze, magasan járok, mégis közel /a földhöz, amely lábam megkötözi, / tűzhelyek melegével ölel körül. / Nevetnek a patakok gyöngykövei. / Az égnek lehet szép felhörubájo, / én telöltözköd ni nem kívánkozom. / Inkább sebezzék kövek a lábam lent, / ott fönt nem akad. nincs hű rokonom. / Hideg csillagok, csábitó közelség, / csalóka fény az, s oly messze van, messze. / TI kövek, bokrok, fű, fa, víz, ntak... / szivem az embert csak itt lent ke resse. / Magamat Is, lám, köztelek találom, / Itt fnl össze min den emberi lábnyom. /“ A költő hangja az élet múlásával s talán a messze szálló reményekkel egyre medltatlvabbá vá llk. A hang fojtottabb, a gondolatok rejtettebben törnek felszlore, úgy mint a búvópatak. A költő tudja, hogy oeim válthatja meg a világot, és azt te tudja már, hogy nem is ez a fontos, hanem az a szándék, amely minden gonoszság és embertelenség ellen serkentet ; te, s az emberiesség, szépség ős Igazság győzelmének szolgálatába állította költészetét. Ez a szándék és Lgyekeaet tapintható ki legutóbbi, az 1968-ban megjelmt „Percmutatók“ című kötetéinek verseiben, amelyekben válást ke rés az egyént ós az egész embe rlséget nyugtalanító kérdésekre. Kötete bevezetöjébeo írja: „A kötet — hatvan ver* — egy lehetséges éra hatvan percének térben és időben független gondolat- sara. Pillanatok, melyek szakadatlanul Uaeineltetik az ember szivét, ős a zzfv, mint az aranymosók szitája, felfogja a gondolatok aranyszemcsóit: de felfogja a ka vicsot is, z e verMk Inlúbb kavicsok, mint aranyszemcsék. Kövek, amelyek az epe- vagy vesekövekhez hasonlóan fájdalmas iz- gelomban tartják az érzékeny f- degrendszert. Ilyének a versek. De még az sem bizonyos, hogy versek ezek a leírt gondolatok. Talán csak küszködő szorongások. Menekülés az ólet kimondhatatlan, megfogalmazhatatlan kérdései elöl — vagy nyugtalan váiass- keresés a kérdésekre...“ A költő elindult egykor reménységgel a lelkében, kísérte ő- röm és kísérte bánat, s ha kínlódva, botladozva te — fölért a magasba. Vállán batvian esztendő terhével most már saéttóklnthet és felmérheti az utak hosszát. Nem, nem küzdött hiába, s nem élt sem fösvényen, sem oktalanul. Amije volt, szétosztogatta népének, embertársainak. Érzelmei, gondolatai verssé léayegültek s elkerültek mindazokhoz, akik verseire vártak. S ki tudja, mennyi embernek nyújt vigaszt a költő, ki tudja, mennyi lélekben zeng tovább a vers, vagy talán egy-egy verssor? Olvasói, tisztelői, barátai most gondolatban köréje áWun-k, és szivünk szeretetével köszöntjük a hatvanesztendős Gyurcső Istvánt; kívánunk neki további erőt, egészséget s még sok-sok, alkotásokban gazdag esztendőt. S vele együtt valljuk és mondjuk az ars poeticának is felfogható nemes veretű sorokat, a sorokbóil áradó gondolatot: Omz szét magadból mindent, megtérül. hidd el, kamatok kamatjával, ha olyannak adod magad, aki tán maga is szegény, mert adakozott. DENES OYOROY
