Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-02-11 / 7. szám
9 Pavol Országh Hviezdoslav 126 évvel ezelőtt, 1849. február 2-án született a szlovák irodalom mindmáig legnagyobb költösgyénisége, Pavol Országh Hviezdoslav. Magányos ember és magányos kölltő volt, akinek voltak tisztelői, aki szives volt mindenkihez, de aki nem tartozott egyetlen csoporthoz sem, s nem létesített költői iskolát. 0 az. aki 1910-ben Adyt a „virradó i- dők heroldjának“ nevezi, s 6 az, aki 1914-ben, az első világháború kitörésekor megkongatja a Véres szonettek messze vádló gyönyörű-keserű vészharangját. Hatvanöt éves volt ekkor. Arva-vöígyi magányába nem hatolt ugyan el a nemzetközi proletariátus erőfeszítéseinek a híre. nem merit- hetett bátorságot az eszmélni kezdő milliók erejéből — és mégis, a hazug lelkesedés, a görögtüzes harci mámor idején ő volt az egyetlen, aki verssoraival nemcsak vádolt, hanem ítélt is. A voz humana. az örök, haladó emberi hang szól versei minden sorából, ezért emlékezilnk rá éppen a Véres szonettek néhány gyönyörű darabjával. Véres szonettek Dal a vérről, — de dőre gondolat! Vérről írjak, mely eszmék éltetője? Jövendők lángja lobog fel belőle s oltárán örök haladás fakad?l Lányok arcára rózsát csalogat, és édes álmot sző a csecsemőre, ha angyalarc mosolygós álma őre — 0, ezt a vért köszöntse hódolati Varázsital a véri Titokban forrva a szív kelyhébeo — drága must — pezseg, majd éltetőn és alkotón csobogva eláraszt minden lüktető eret, hitet, erőt és szent csodákat ontva, Gondoltál erre, mészáros-sereg? Ma nem a termő vérről zeng dalom, — nem arról, mit a szív varázsedénye önt Izzó agyba, alkotó tenyérbe, a kalász fakaszt a holt sziklafalon. Nem arról, mely borongós árnyakon úgy lángol át, akár a fáklya fénye, — melytói oszlik a dermedt éf veszélye és fény tör át az alvó hajnalon. 0, ez a vér nektár és manna lenne, — de most a dal felbőszült vért zokog, mely órföngvé rohan a végtelenbe, — ádáz dühétől minden gát ropog, — mindent ledönt s szennyes bíborra fest be, s mélybe fullaszt minden dalnokot. 12 Szegény szívem, — e hosszú lét alatt hány iszonyú csapást mért rá az életi Feiafzott húrként remegett, s a végzet úgy mart belé, hogy majd kettéhasadt. Eke vasa a föläbe nem harap úgy, mint belém a gyötrő szenvedések: én már fenékik ittam minden mérget, minden ürömmel telt poharat. Mellemben gyász s irtózat pokla lángol, a fájdalom ajkam jrtardossa már: torz századunk mezsgyéjén vérben gázol arcán bomlott vtgyorral: a halál. Zsibvásárt tart a kor gyalázatából: kultúrát hirdet, — s emberhúst zabái. 32 Nos, szánjatok szét, vérrel írt dalok, szívembe mártott tollal Irt szonettek, világégés lángjától rőtre festett, ' ágyúk tüzében rótt papírlapok. Szánjatok szét és így zokogjatok: Láttunk üszkös tetőt, megdermedt testet, s hallottunk hörgést, mely szívet repesz^t: olvassátok, szemek, és sírjatokl Az én szívem Is cafatokra tépték a mások szívén tátongó sebek... Csak egy, egyetlen forró vágyam él még: meglátni még a békés, kék egeti Hát teljen végre be a szörnyű mérték, s oszoljanak a véres fellegekl Rácz Olivér fordításai A pásztor — eléggé ö- regember volt már, talán batvan-hatvanöt esztendős — tát vágott egy széles, magas tuskőn. Mellette egy nyolc-kllenc év körüli fiú szedte össze a fadarabokat. Mindketten hallották a lovak dobbantásalt, aztán azt is, hogy megállnak a hátuk mögött, aztán a gyufa ser- cenését, ahogyan rágyújtanak a hátuk mögött, de nem fordultak meg, vágták tovább a fát, mintha semmit sem hallottak volna. A két fegyveres a fenyvesből lépett elő, előzőleg hosszú ideig álltak a fák rejtőkében, és nézték a pásztorokat, a nyájat, az apró kunyhót, a szaladgáló s fel- felcsaholó kutyát. Aztán keresztüljöttek a legelőn, és a két ember mögött megállították a lovaikat. Ott álltak mögöttük, fújták a füstöt, és hallgattak. A derekukon pisztoly, a hátukon keresztben átvetve a puska, a lábaikat meg kl- lógatták a kengyelből. Telt az idö, csend volt — mintha nem is négy ember állna ott egymás közelében. Pedig hát embernek szülték őket; a fegyvereseket is, a pásztort Is meg a gyermeket is. Amikor végigszívták a cigarettát, akkor az egyik fegyveres a nyeregből leakasztott egy nagy gumlbo- tot, és rászólt az öregemberre; — Te öreg! — mondta. A pásztor éppen ütésre emelte a fejszéjét, de nem sújtott le vele, hanem gyorsan letette maga elé a 'földre, lekapta fejéről a kalapját, megfordult, s úgy, fö- detlen fővel, meghajolt egészen mélyen, amennyire csak tudott, nem szólt, nem Is emelte fel tekintetét, csak ott állt a 16 előtt, meghajolva, a kalapja a kezében, könnyű, fehér haját meg a- zonnal meglebbentette a szellő. A gyerek, mintha egy szót sem hallott volna, szedte tovább a fát, és rakta kupacba, a többi mellé. Telt az Idő tovább, a fegyveresek nem szóltak, az ö- reg meg ott hajolt előttük, meg sem moccant. Később aztán megszólalt a fegyveres, de soká, a lovak már dobbantgattak, csavargatták a fejüket. — Láttál valakit? dezte. kérAz öreg azonnal válaszolt, olyan gyorsan, mint ahogyan a fejszéjét Is letette maga elé, a földre. — Nem láttam senkiti A másik fegyveres közelebb léptetett: — Azt kérdeztük: láttál-e embert errefelél — Nem láttam embert errefelé! — mondta az öregember. A tekintete a földön nyugodott, a bakancsát látta, füvet meg a 16 patáját. — Gyere közelebbi — — mondta a gumlbotos. Odament egészen közel a lóhoz. — Még közelebbi Odaállt a 16 lábához. — MégI Odament egészen a fegyveres csizmája elé. A csizma hegyét látta, a kengyelt, és a 16 hasáböl egy darabot meg a füvet. A fegyveres lenyúlt a gumibottal az öreg álla alá, és a magasba emelte az arcát. Az öregnek a dereka előrehajolt, a feje meg hátra a tarkójára, a szemét nem emelte fel. nézte a lovas térdén a nadrágot, meg a kengyelszíjat. Nyelni szeretett volna, de nem tudott a gumtbottól. A fegyveres nézte az arcát. A csuklóját ráteszítet- te a térdére, úgy tartotta a gumlbotot az öreg állá- hoz, és tartotta egyre magasabbra a fejét, és nézett bele az arcába. Aztán elvette a botot, és ráütött a pásztor vállára. — Csend volt. — MehetszI Az öreg megfordult, és gyorsan visszament a tuskóhoz, a fejére tette a kalapját, aztán vette a fejszét, magasba emelte, és vágta tovább a fát. Amikor a negyedik vagy az ötödik darabot ütötte széjjel, a fegyveres rászólt: — öreg! Megfordult, lekapta a kalapját, meghajolt, a szeme a földön — mindent pontosan úgy, mint az előbb. — Hány éves a fiú? — Nyolcéves a fiú... — Te nevelted? — Én neveleml A másik Is megszólalt: — Mióta neveled? — Egy éve nevelem! — Hány éves a fiú? — Nolcéves a fiú! — Te neveled? — Én neveleml Közelebb lépett: — Léttél erre embert? — Nem láttam erre embert I tott egyebet, csak a füvet meg a cipőit. A fegyveres megmozdította n bát, a csizmának az orrát jedugta a gyerek feje alá, megkereste az állát, és megemelte a fejét. — FeljebbI — mondta. A gyerek magasra emelte a fejét, hátraszorította egészen a tarkő] ára. Még sohasem látta a fegyveresek arcát, és nagy kívánságot érSÄNTA FERENC: NÁCIK — MehetszI — mondta a másik. Hallgattak. — Te fiúi — mondta a gumlbotos. A gyerek karja tele volt fával, indult a kupac felé, hogy odarakja a többi mellé. Megállt, ledobta a fát a lába elé, gyorsan levette fejéről a sapkáját, meghajolt, és úgy, meghajtott derékkal megfordult. Megkapta a szél azonnal az 6 haját Is. Látta ö is a lábát meg a füvet a földön. — Hány éves vagy? Azonnal — úgy, ahogyan ledobta maga elé a karjából a fát — válaszolt: — Nyolcéves vagyok! — Ez az öreg nevel? — Ez az öreg neveli — Mlöta nevel? — Egy éve nevel! — Ez az öreg? — kérdezte a másik. — Ez az öregi — Nagyapád? — Nagyapám! — Gyere Idei — mondta a gumlbotos. Odament — akár az öreg — a 16 elé. — Közelebbi Odament pontosan a csizma elé, de annyira alacsony volt, hogy meghajlított derékkal nem érte el a feje a csizmát, ott volt majdnem a 16 hasa alatt. Nem Is lázett, hogy felemelje a szemhéjait. Aztán lehunyta a szemelt. — Nyisd kil Nézte tobább a meggyűrött bőrt a csizmán. — Láttál erre embert? — Nem láttam erre embert I Tele lett az ö szája Is nyállal. — Azt mondtad, hogy az öreg neveli — Azt mondtam hogy az öreg neveli Csend lett. Dobbantak a lovak patát, az öregnek csattogott a fejszéje. — Fordulj meg! — mondta a fegyveres, és leengedte a csizmáját. A gyerek megfordult. — Nézz előrel A gyerek felemelte a fejét. — Mit látsz? — Látok: arrább hegyeket, eget, fákat, aztán látok kunyhót, előtte karókat, rajta edényt, kecskét, tűzhelyet látok... — Na, indulj elórel Utárta léptettek ók Is, hagyták, hogy menjen egészen a kunyhó elé. Ott aztán megállították. Alacsony pésztorkunyhó volt, előtte karóra tűzött edény, jobbra ktkotött kecs’ke, fehér, mint a hó, közelebb, kövek között, hamvadt reggeli tűz. A gumibotos beállt a gyerek mellé, és a lábával elfordította a kecske felé. — Ez ml? — Ez kecske! — Nézd meg ]611 — Megnézem Jól! A másik megszólalt: — Mi ez? — Kecske! — mondta a fiú. A fegyveres odatámasztotta a csizmáját a gyerek oldalához: — Fordulj! Ott volt arráb a nyáj, ko- lomp nélkül, egyetlen ko- lomp nélkül legeltek, egyetlen kolomp nem volt egynek sem a nyakában. — Hívd Ide a kutyát! A fiú odahívta a kutyát, jött lassan, oldalogva, aztán odasompolygott, és leült a gyermek lába elé. — Figyelj rám! — mondta a fegyveres. — Ez, ami Itt fekszik a lábad előtt: ez micsoda? — mondta a ta. — Kutya gyermek. — Nem... Ez, ami Itt fekszik a lábad előtt, kecske, nagy, fehér kecske! Értesz engem! A fiú hallgatott. A fegyveres a gumibotot rátette a fiú fedetlen koponyájára. Végigfektette rajta, pontosan középen szelve át a koponya domborulatát úgy, hogy a vége messze előremeredt a fiú szemel előtt. A másik fegyveres közelebb jött, és megállt a lovával mellette, egészen közel, annyira, hogy csizmájának szára hozzáfeszült a gyerek vállához. — Tehát? A gyerek nézte a kutyát. A fegyveres, amelyik most jött oda a fiú mellé, elővette a gumlbotját és köny- nyedén ráfektette a vállára. — Mondjad szépen... — Tehátl... Mi ez Itt, a lábad előtt? A gyerek nézte a kutyáját. — Kecske... — mondta. — Nagy, fehér kecske! — Nagy, fehér kecske! A fegyveres elugratott mellőle, a másik levette fejéről a botot, és a lábával a kecske felé fordította a fiút. — Ez pedig... ez Itt ku tyal Értesz engem? Ráfektette a botot a fiú fejére. — Igen! — Olyan közepes nagyságú, sem kicsi, sem nagy, sötétbarna kutyái — IgenI — mondta a gyermek. — Hogy hívják? A gyerek hallgatott. — Hogy hívják ezt a kutyát? — Cézár.. — Menjl — szölt a másik —, és simogasd meg szépen, úgy, ahogyan szektád, és mondd közben a nevét is... A másik megint felemelte a lábát, és a talpát a fiú hátához vetve, óvatosan előretolta. — Cézár — mondta a gyermek, amikor a kecskéhez érkezve rátette a tenyerét a fejére, a szarvat közé. — Cézár! — És mit szoktál még mondani neki? A fiú ott hajolt a kecske nyaka mellett, a sapka a kezében, a szeme a földön. Kiskutyám... — mondCsend lett. — Gyere Idei Otthagyta a kecskét, és odameut a fegyvereshez, de most már nem állt meg a ló előtt, hanem elment egészen a csizmáig. A fegyveres felemelte az állát Ismét nyelni szeretett volna, de nem tudott, a torkán feszülő csizma miatt, szerette volna felemelni a tekintetét, de nézte mozdulatlanul a csizmát az arca alatt — MehetszI Amikor félúton volt a fiú az öreg felé, a fegyveres utánaszólt. Megfordult, és meghajtotta a derekát. — Láttál erre embereket? — Nem láttam erre embereket! — mondta. Még állt ott egy darabig. A fegyveresek rágyújtottak, szélnek eresztették az első füstöt, és beálltak egymás mellé a lovaikkal. — Mehetsz! — mondták aztán. Az öreg egész Idő alatt vágta a fát, meg sem fordult, dolgozott, mintha senki sem lenne a közelében. Ez a kettő meg ott állott a hátuk mögött — a gyerek szedte a fát —, amíg elszívták a cigarettájukat. Hallgattak, fújták a füstöt, és nézték a pásztorokat. Aztán eldobták a cigarettát, az egyik megemelte a gyeplőt, utána a másik Is, és lépésben, míg kiegyenesedve a nyeregben megdobták a hátukon a puskát, mentek tovább.
