Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1975-01-01 / 1. szám
* t 9 DEÁK FERENC: Bánáti strófák 1974 ószén 1. N«v«d ssavaim gyap]6ban melengetem, mtot koraszülöttet; egyik percben érte. a másikban ellene hercolök. Hazám vagy távoli enyhely, lö — felperzselt sátrak. Hazám leszel; árulás nem esikl Körülvesznek majd bolond csatornákban hetyke, soknyelvű burgundi borok.... >. Ha venylgdt hajtasz; jó katapult. Ha madarat örzöl: plhe-keiengye. Ajtót nyitok ás már elszabadultl Otthonom vagy; tenyerem melegét bitorló madár, földig hajlított szölószánkatapultl A FEN? nem volt se hím, se áldó gyökér. Belénk vájt, aztán megakadt valahol az lírlszlink alatt. Mint forró horog; ^ mindent vinni akart I Bőrünk alatt szitkozódva hajtották fé! a csont-bércekig gyenmekikominkból a fáradt lovakat. Sirass, anya, ott a föld alatt: ml megfejettíik ÖNMAGUNKAT! Hatalmas kopoltyúkon át vesszülr magunkhoz a napot, éjszakát. Tintahalakat űsztatunk fel tény ellen: emlékek előtt oldjuk szét a temérdek szépiátl 4. Este van, halottak napja volt, A föld megindul, gőzölög. Savanyú, fagylelkű virággal tölti fegyverét az alkonyat. Eleslövészet, gondolom. Mint koszorúból a sok fonnyadt szirom: kihull gondolataimból a sok haszontalan ékezet... Elült, vagy ázott fészkén tűnődik az este, Ekeket rak ki bonyolult égtájait szólogatva, s hogy a temérdek felségjellel ne takaré koskod jék; teitüal önnön vállára a Tejutat, gyalogvándorok Kis- és Nagygöncölét. Ha nem érezném, el nem hinném hogy lélegzik ez az eleven sötétség. Itt van karnyújtásnyira a kész éjszaka, földgáz-fidibusza ki nem alszik. Kénes permetet szór kezemre, porcogó, kocsonya benne a szunnyadó tartalom: pergament vagyok. Cfmzetlen boríték a sorsom. 8. Harang alá temették. vagy csaik az utolsó kondulás tartja idegén a veszélyt; még nytlazihat rémületet, vethet ember s állat emyedö szívébe tüzes sötétet. Arad az ég vize, a föld beledagad. Éberré tett bennünket a múló nap. Hét esztendő árkán túl, anyám, hol vagy? Hét esztendő árkán túl. Bánat, hol vagy?' Hét esztendő árkán Innen, tékozló fiú, hol vagy? Hét esztendő árkán Innen örökké cseléd, még nem anyádl Megszült bér, vállalt minden Igát, 8 csak várta meg nem érkező flát. Hét esztendő árkán átvetett pányván ki Indul elsőnek kettőnk közül? Itt omló atyai ház, gerendái alóil kivontad testedet. Szemeiben még égnek a lámpák, törek szitái át az éjszakán. Vess, anyám másik páeyvát a nyolcadik éven át. Ha fázom, csak didergés vagyok, ha faggatsz, gőz az én beszédem, Gőz, majd csengő permet. Sípszó a Hhegésem s szagom, hímekéhez Illőn, befelé Is terjed. Ha fázom, csak didergés vagyok, tapogatva látok, araszolva távolodom, akár a vakok. Es én érzem: végzetesen távolodom, beolvaszt a föld, a nylroktűzö kohó. HOLECKO VIKTOR RAJZA , z esti szürkület gyér fénye visszaverődik a koA csi visszapülantöjában. A vezető a műszerfal felé hajol, bekapcolja a fényszórókat, majd újra megmarkolja a kormánykereket és hátradől az ülésen. Egy dallamot mormol halkan s ingerülten, a kerekek zümmögésének ütemére. Hmm... mmm... hmhmhm... mmm..: mm;., hmhm..; mmm;.. hm. Az útszéli bokrok már alig látszanak a sötétben, e kocsi körvonalai mindinkább elmosódnak, már csak a két vakító fényszóró látszik, melyeknek fehér és merev fénynyalábjai előrenyomulnak a sötétben. E két csáp mögött ott halad a kocsi, mint csontburkolata agyveló az utat kémlelő szempár mögött. A vezető tovább mormolja a dallamot. Hmm... mmmm.. hmhm:;: hm..: mmm.;. hmhm... A sötétben hirtelen fák bukkannak elő, ezüstösen csillogva a vakítóan fehér fényben. Az útburkolat sara mintha megdermedt volna a fényszórók ténye alatt; az úttest közepét Jelzó szaggatott fehér vonal majdnem hallható szabályossággal suhan tova a kocsi mellett. Tik... tik... tlk.„ ük... tik.;, tik... A műszerfal óráján nyolc múlt* pár perccel; Naplemente és szürkület egybeolvad. A korníánykeréknél üló smbemek úgy tűnik, mintha mindig Is sötétség lett volna. A műszerfal sok színes lámpácskája parázsként pislákol, kis szivárványokat varázsolva a fogantyúk meg a kiálló gombok felületére. Alig kivehető mozgás a kor- mánykerék Ide-oda forgása a vezető keze alatt. Ahogy ujjal ide-oda slklanak a bágyadt fényben, úgy tűnik, mintha a növekvés és hanyatlás általános szabályának engedelmeskednének. A konnánykerék mögött ülő ember csak apránként válik láthatóvá, kitöltetlen rejtvény, melynek hiányzó részel nem látszanak, mert a kocsiban levő kevés fényt sem hajlandók visszaverni. Ahogy a kocsijával tovaslk- llk. Időnként arcának alsó része láthatóvá válik; szeme klvlllan beárnyékolt arcéból. Elől az út hirtelen kisiklik és eltűnik. A vezető jobbjával alényúl, a motorzügás egy pillanatra felerósödlk, a vezető sebességet vált, aztán a motor újra nekirugaszkodik. A kocsi lassít, majd az utat követve balra kanyarodik. Miközben a láthatatlan láb lenyomja a gázpedált, és a kocsi egy nehezebb kanyart vesz be, nem messze a kocsitól, a fák között, narancsszínű fény tör eló. A férfi kérdőn a szélvédő felé hajol — fehéren felvillanó homlokán ráncok szövevénye vehető ki —, aztán vlsz- szahúzódlk. A kocsi sorra veszi a kanyarokat, egy darabon lefelé halad, majd egyenesen a növekvő tűz felé tart. A- hogy az utolsó fasor felé közeledik,^ vezető arca mind gyakrabban válik láthatóvá a szélvédő üvegen. Félig lehunyt szemhéja alatt fáradtan elövüágló szeme mély megdöbbenést tükröz. Borostás arca elnyűtt. Amikor az üveg egyenesen veri vissza a fényt, a homlokán Iz- zadságcseppek vehetők észre. Nemsokára a fényszórók mögött feltűnik a kocsi motorháza, felületén halványan foszforeszkál a króm a szokatlanul erós fényben. A közeledő fák levelei az imbolygó sötétségben úgy hatnak, mint megannyi iránytű Ideges remegése. Az út, melyen az erős fényben most ANDREAS SCHROEDER AMJÜlLOM jól láthatók a gödrök, jobbra kanyarodik. A kocsi beveszi a kanyart és lassít. Nem messze az úttestöl, cölöpökön lángoktól grotesz- kül megvilágítva, egy égő malom. Az ember megállítja a kocsiját és kiszáll. A feje fölött egy szélfuvallat szikrákat visz tova a sötétben. A folyton irányt változtató szellő égő gerendák recsegését hozza magával. A förészmalom külső falait táncoló tűzrepkény veszi körül. Egy lángoló gerenda Ingadozik, majd szikrákat okádva lezuhan. Szikrázó parazsak repdesnek a levegőben, s elenyészve hullanak alá. Itt-ott lángok csapnak fel. aztán újra lecsendesedve égnek tovább. A férfi érzi, hogy itt már minden segítség • hiábavaló, az eléje táruló jelenetet szinte nyugodtan figyeli. A geremdák között vibáncoló tüzet elnézve, a gondtalanság érzete uralkodik el rajta. Az első pillanatok élvezetszerűségét aztán mégis nyugtalanság váltja föl. Valami lelkllsmeret-furdalás, amiért ölbe tett kézzel nézi végig az elfogadhatatlannak a bekövetkezését, amiért sorsközösséget vállal egy gyújtogató hatalommal. Mert segíteni nincs joga, lévén ő csupán egy ember, kinek életben maradása önfenntartási ösztönétől függ. Arra tanították, hogy az ilyen eseményeket katasztrófának tekintse és szálljon szembe velük. Kötelességtudóan próbál rájönni, miért is Igézte meg a tűz. De csak arra a következtetésre Jut, hogy amit Iát, nem lehet más, mint a növekvés és hanyatlás látványosan felgyorsított képe, talán feleletképp a természet egyik korábban elkövetett rendellenességére. Senkitől vehető rossz néven, ha egy Ilyen eseményt tétlenül néz végig. All a férfi az út mentén, a kocsinak támaszkodva, és figyeli az elhamvadó malmot. És mégis, a lángok nagyszerűsége ellenére érzi, hogy nemsokára elérkezik a félelem. Hogy mindaz, amit most szórakozásnak, bűvöletét tápláló remek színpadi előadásnak tekint, az utolsó pillanatban, a tűz színhelyét elhagyva, önfenntartási ösztönét felébresztve, kényszeríteni fogja, hogy elhagyja ezt az értelmetlen világot, melyben a teremtés és rombolás arányait egy és ugyanazon elme képtelen felfogni. Mereven áll és figyeli, miként figyeli, ahogy figyeli a tüzet. Amint a félelem mlndlnkéW» erót vesz rajta, azon kezd töprengeni, hogy egy Ilyen nagy méretű rombolást közölnie kellene másokkal is, és elemezni; talán tenni Is róla. Tudatosodik benne, hogy milyen veszélyes egyedül lenni Ilyen tűzzel. Gagyogni kezd a sötétben, azok számára, akikről biztosan tudja, hogy Ilyenkor jelen szoktak lenni. Es ekkor Jut eszébe, hogy eddig senki mást nem látott a tűz körül. Ez különös. Egy Ilyen méretű tűz könnyen kiterjed hét, minden eloltásl kísérletet meghiúsítva. Magára vesz egy kabátot, becsapja a kocsi ajtaját, bezárja, és las- sán körüljárja a malmot, keresve az embereket, akiknek jelen kell lenniük. Senkit sem talál. Tűzoltó felszerelést sem lát sehol. A leégett iroda ökrül egypár vödör hever szerteszét. A malom főbejárata fölött két magasfeszültségű fényszóró fénylik, alig észrevehetően a tűz ragyogása miatt. Végül a malom mögötti sárban botladozva, a tűztöl nem érintett épületekre bukkan; bizonyára egy kis település. A legfelső fészer, melyet megközelít, a tflzol- tóházlkó. Ablakai egész sötétek. Arcát a maszatos ablakhoz szorítja. Bent a tűzoltó felszerelés áll, bezárva és elhagyatottan. Tűzjelző berendezést sehol sem látni. Az ember tétován néz körül az utcán. Több háznak ki vannak világítva az ablakai, néhány kéményből füst gomolyog. Elindul a legközelebbi ház felé, viaskodik lelkében az ellenszegülés és a másokra való utaltság tudata, a mások életéért való felelősségérzete és az aggódás saját biztonságáért. Még Itt Is érez enyhe szellőt, mély lassan áramlik végig az utcán. Az első ház üres. Értelmetlenül mered a tűzhelyen égó tuskőkra, a nappali szobában működő televíziókészülékre és a konyhaasztalon levő ételmaradókokra. Kiáltásaira senki sem felel. A szomszédos ház Is éppoly üres, mint az első. Az egész város örjöngö körüljárása csak az előbbi felfedezést erősíti meg. Sehol egy lélek. Kezdi sejteni, hogy a tűz sokkal bonyolultabb módon terjedt el, mint elképzelte. Gyanítja, hogy ha a város zsúfolva volna is emberekkel, ö akkor sem venné ókét észre. Visszamegy a malomhoz. Az egyik kapufélfának támaszkodva elnézi a szikrázó tüzet. Valahonnan az összeomló malom belsejéből egy tompított robbanás sistergő szikrák ezreit lövell a levegőbe, mint vizet a szökőkút. Egy zsindelytető tétovázik, majd lesikllk tartóiról. Füst tornyosul fel, majd leszáll. Az ember felemeli a fejét, arcán hideg izzadságcsep- pek peregnek le. Mindkét kezével a drótkerítésbe karolva, görcsösen vonszolja magát egy olajtartályig, melyre leül. A drótnak támaszkodva karját kimerült sóhajjal hagyja lelőgnl. Szeme szlvárványhártyáján lángok kígyóznak, mint sebesült madár szárnyal. A tűzbe meredő ember talán azt tudja a legnehezebben felfogni, hogy a tűz valószínűleg nem Is létezik. Egy sűrűn lakott ország területén, mely fejlett és köny- nyen kezelhető tömegkomunlkáciős eszközökkel, bonyolult tüzelhárító módszerekkel és szétágazó blztosl- tólntézményekkel rendelkezik, ilyen elhagyott tűz, ilyen üres város egyszerűen nem létezhet. Egy súlyos deszkaemelvény zuhan alá a tűzbe. Az ember felfigyel, s ekkor tudatosodik benne: túl gyenge ahhoz, hogy vissza tudjon menni a kocsijához, hogy az egyetlen dolog, arm még életben tarthatja — maga a tűznek a melege! Érzi, nemsokára a telep Is lángokba borul, ezáltal Is meghosszabbítva életben maradását. Es előre elképzeli azt a pár végső szót, mely alatt saját görcsösen égő végtagjai tartják majd életben. —OS— fordítása
