Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1975-02-04 / 6. szám

8 iíjí/jiiság

KÖVESDI JÁNOS;

András-napra

a § •• «V 1

megjövök

— Parancsoljainak, kérem — mondta udvariasan a plncémő, és mindegyikük elé letett egy- ©gy csésze török kávét. Csak ök hármam ültek a kávéházban.

A lány a karórájára pillam- tott. Kilenc — suhant át a tudatában. Tízig csak mond va- .lamlt, tovább ©gy percig sem maradhatok. Nem késheteik el megint. „Randevú, randevú? Csatlós kollegina.“ Egyre pimaszabb ez a Bera-n docens, egy percet késik az ember az előadásáról, és máris megjegyziá- seket tesz. Zoltán pe^rsze rá se hederltett, fogadni mernék, el se jön az előadásra, ha tízig nem érünk a végére.

— Szóval, Horváth bácsinak Radnóti a kedvenc költője? — riasztotta tel merengéséből a lányt a fiatalember hangja. Zavartan kapott az ölébe elhelyezett táskamagnóhoz, és lenyomta a sárga gombot.

— Ö az egyetlen költő, akit olvasni szoktam — mondta határozottan Horváth.

— Más költőre tehát nemigen fecsérll az idejét, vagy hogy is van az?

— Mondtam, tegnap este, a- mikor lejött hozzám a kazán- házba.

— Szeretném, ha Márta kisasszony is hallaná.

Horváth nagyot szippantott a Bystrlcájáből, majd a füstöt leöblítette egy korty feketével. A kávé gőze kellemes illattal töltötte meg a levegőt, összefonódott a cigarettafüsttel, és lassan megindultak a szellőző- ablak felé. A porcelán csészealjon meg-megvililant a gyenge öszvégi nap.

— Említettem este — lendült neki Horváth —, hogy a- pám fuvaros volt: a vár alatt laktunk a hírhedt Vödrícen. Talán hallottak arról a negyedről, a hatvanas évek végén lebontották az új híd miatt. Nagyapámmal együtt heten laktunk ©gy szoba-'konyhás lakásban. Nem akarom részletezni a dolgot, érthető, hogy iskoláskoromban nem kaptam pénzt apámtól könyvekre. Tankönyveim sem voltak, nem még verseskönyveim. Ilyen formán nem lettem barátja a költenek meg általában a költészetnek. Az újságot inkább szerettem. Aki gondolkodott, sok mindent megsejthetett és kitalálhatott belőle abban az időben. Harminckilenctől, amikor útépítő lettem Budapesten, megismertem a rádiót is. A nővéremnél sokszor hallgattunk rádiót. Pesten aztán már könyveim Is voltak, olyanok, amelyekből gondolkodni tanult az ember.

Versekkel ott sem 'Igen foglalkoztam.

— De hiszen a versek Is...

— szólt közbe a lány, de a fiatalember szigorú pillantására elharapta a szót.

— Az első vers, ami a kezembe került, Radnóti Miklós „Erőltetett menet“ című költeménye volt. Akkor már elhagytuk a Heidenan lágert, és Bel- grád felé mieneteltünk. Volt egy zsidó barátom, egy dunántúli fiú, Klein Jenőnek hívták, tőle másoltam le a verset tinitace- ruzával a zsebkendőmre.

— A zsebkendőjére? Nagyon érdekes! — jegyezte meg látható izgalommal a fiataleníber.

— És talán még ma is megvan az a zsebkendő?

— Nincs, kérem. Nincs meg. Teljesen átitatta a vér, és olvashatatlanná vált rajta az í- rás. Azzal szorítottam el a lábam, amikor Bonyhádnál szökés közben comblövást kaptam. Ott maradt abban a paraszt házban, ahol egy hétig ápoltak.

Horváth hlrteien elhaillgatott. Miközben újabb ciga.rettáit sodrott, tekintete belefúródott a messzeségbe.

— Igen, le voltunk romolva valamennyien. Harratacnégy kiló voltam, amllkOT december e- lejére hazavergödtem. Különösen a cservenkai vérengzés u- tán elszállt minden lelkierö belőlünk. Sokan csüggedten legyintettek: „Semmi értelme tovább. Megszökni nem bírok. Ma vagy holnap pedig úgyis tarkón lőnek.“ És azzal leültek az út szóién. Azokat pedig, a- kik kidőltek a sorból, lemaradtak a menetoszlophól, a- gyonlötték, ott hagyva az út mentén. Akkor is éreztem, de ma már határozottan tudom, hogy engem Radnóti verse mentett meg. Tökéletesen kifejezte, amit akkor éreztem, és az otthon melegére emlékeztetett. A teljes reménytelenségben Is valahogy ébren tartotta bennem a reménységet. Volt rá elég Időm, hogy betéve megtanuljam az egészet. Napjában százszor elmondtam magamban újra meg újra. Aztán csak egy-egy részlete csengett szüntelenül a fülemben, aszerint, hogy a csüggedés vagy a bizakodás vett-e erőt rajtam. Bárki halandó így lett volna vele. I- szonyú lelki gyötrelmeim támadtak, és rám tört a kétség- beesés, ha ezek a sorok visszahangoztak bennem:

Pedig bolond a jámbor, mert ott az otthonok

fölött régóta már csak a

perzselt szél forog.

hanyattfeküdt a házfal,

eltört a szilvafa, és félelemtől bolyhos a ho.nl éjszaka.

De m'indenáron élni akartam. Nem bírtam elviselni azt a gondolatot, hogy sehogyan, oly értelmetlenül! pusztuljak el, mint a féreg. Bár azelőtt is nyomorult életem volt, de szerettem, igen szerettem élni. Így hát szinte dühödtem hesse- gettem ©1 magamtól a halál gondolatát, és később a versnek már csak erre a részletére akartam emiékezni:

Ö, hogyha hinni tudnám: nemcsak szívemben hardom mindazt, mit érdemes még, s van visszatérni otthon: ha volna még! s mint egykor a régi hús verandán a béke méhe zöngne, míg

hűl a szilvalekvár, s nyárvégi csönd napozna az álmos kerteken, a lomb között gyümölcsök ringnának meztelein, és Fanni váriba szőkén...

Mint a sMlmaszálba, úgy kapaszkodtam bele a vers két gondolatába: „... van visszatérni otthon“ és „Fanni várna szőkén“. Maguk fiatalok, maguk érthetik meg leginkább, mit jelent egy térti számára Ifjú asszonya, akit szeiret. Kétéves házas voiltam, amikor elvittek. Akkorra már megszületett a fiam, és az asszony a második gyermekét hordta a szíve alatt. A feleségem szintén szőke volt, és a versbeli név Is majdnem egyezett az ő nevével — Panni —, úgyhogy tisztára mltha csak nekem írták volna azt a költeményt.

— A költő m'indenikinek szánja a versét, amikor Írja — szólalt meg a fiú bosszúságára ismét a lány. — Nagy vers az Erőltetett menet. Azáltal nagy, hogy maga Is sajátjának'érezte.

— Ezek szerint — maga vette át a flatalembeír, a beszéd fonalát — személyesen Is ismerte a költőt.

— Igen, kérem. Ismertem... pontosabban szólva csak láttam, kétszer, de sohasem beszéltem véle.

— Kár, nagy kár, hogy nem beszélf veíel" —'"Jegyezte ' meg felindultan a fiatalember.

— Nem beszélhettem vele. ö más száz.adba volt beosztva. Először negyvennégy augusztusában láttam még a bori táborban. Egy reggel munkába Induláskor. A századomból né- hányao már ott is ismerték, és lemásolták négy-öt versét. Akik ismerték azt beszélték, ho.gy a szigorúbb őrök megtiltották neki az írást, de ő titokban tovább rótta a strófákat egy fekete kemény fedelű irkába.

— Egy kockás füzetkébe, nemde?

— Azt nem tudom, kérem. Egy reggel sorakozás előtt oda- sűgja nekem az egyik barátom, egy fiatal pesti ügyvéd, fejével a barakkunk előtt elvonuló század felé Intve: „Horváth, nézd csak meg hátulról a negyedik sorban azt a hajlott hátú, fekete fiút. Balról a második.“ — „Minek nézzem meg?“ — „Ne kérdezd, csak jól nézd

meg. Könnyen megtalálod, vézna, törékeny alak, hosszú hullámos hajjal és oilyain finoman lépked.“ — „Látom“ — mondtam, és csakugyan megnéztem rendesen. — Tudod, tol az? — kérdezte a barátom. — „Nem én. Honnan tudnám. Ha majd megmondod.“ — „Hogy tudjad, az Radnóti Miklós költő. Hallottál már felőle?“ — „A nevét hallottam“ — mondtam bizonytalanul. — „Akkor én most elmondom neked egy versét is, amit Itt Irt a lágerb^. Figyelj“. És amíg sorakozót nem fújtak, suttogva szavalt nekem. Igen szép, de túl szomorú költemény volt. A címét többször Is elmondta később, mégse tudtam megtanulni, mert franciául volt. Erre emlékszem. És néhány sorára. Szintén belém ivódtak a szépségükkel:

... és szaporodtak a ráncok a szépmosolyú fiatal nők ajka körül s szeme alján;

elnehezedtek a tündérléptű lányok a háború

hallgatag évei közben.

A vers vége Is örökre emlékezetembe vésődött, annyira a ml esetleges sorsukat példázta:

Ülnek az asztalnál, megbújnak a nők mosolyában és belei.sznak majd poharunkba, kik eltemetetlsn távoli erdőkben s idegen

legelőkön alusznak.

Amikor pár évvel a háború után Budapesten vásároltam egy Radnőti-kötetet, ezt a verset Is megtaláltam benne. Valóban ott állt alatta: „Lager Heidanau, Zagublca fölött a hegyekben“. Amikor újra elolvastam, tisztán megjelent előttem a kép, ahogyan ott állunk barátommal a barakkunk sarkánál, és a menebalő musz-szá- zaddal elvonul előttünk a törékeny testalkatú költő. És fel- Idézödött bennem barátom suttogó hangja, amint a verset moindja nekem. Ű, szegény vér- hast kapott, és szeptember közepe táján néhány nappal azelőtt, hogy a tábort útnak Indították Magyarország felé, meghalt. Másodszor pedig akkor láttam Radnótit, amikor a németek, megneszelve a Bulgária felöl közeledő veszélyt, kiürítették a lágert. Az ö százada Ismét csak előbb vonult ki a lágerudvarról, így esett, hogy ismét láthattam. Akkor már Klein fenő mutatta meg.

— És mit tudott meg róla? Milyen ember volt?

— Csendes, szerény ember. Ezt mindketten mondták, és hogy nemcsak zsidó származása miatt vitték el munkaszolgálatra, hanem azért Is, mert Horthyról Is, meg a szövetségeseiről Is megírta az Igazat. Állítólag börtönt is szenvedett. Egy társam, akivel később megszöktem, a lágerban egy százában volt vele. Tőle hallottam, hogy az utolsó hónapokban igen hallgatag lett. Sokszor napokig nem szólt senlki- hez. Néha látták, amint jegyez- get. Gyengének látszott, de a rászabott munkát pontosan elvégezte. Nem panasakodoüt senkinek, és nem szállt vitába a kerettel... Minek is tette volna. Nem sokat adtak azok az embensk szavára.

— A munka bizonyára fárasztó volt.

— Reggeltől napszélltáilg dolgoztunk. Mindennap. A tempó ped'ig nem akármilyen volt. Kellett a hadianyag. A Szerb- Érchegység ontotta az ágyúcsőnek és töltényhüvelynek való rezet. De ahol eret fogtak, ott az arany- és ezüstércet Is kibányászták. A legtöbben rézbányában voltak, rakodómunkások, mások rézkohökban és az útépítkezésnél dolgoztak. Jómagam csillés voltam a Jupiter tárnában. Eleinte, aki jól dolgozott, javítottak a kosztján. Akkor még volt erőm. A munkától sohasem féltem, dolgoztam, abban a tudatban, hogy a háború nem tarthat ö- rökké, tehát egyszer én is csak hazajutok. Egyébként nem törődtem semmivel. A német munkavezetőkkel sem, akik — kőzderültségre — szívesen látták volna, ha büszkék vagyunk rá, hogy ott dolgozhatunk. U- gyanls a bori bánya az érc minőségét és gazdagságát tekintve Európa másod.ik rézbányájának . számított. Német szemmel nekünk erre kelleüt volna büszkének lennünk. Augusztus vége felé. Szent István- nap után, amikor a románok kiugrottak a hábo-rúból, ©gy- szsTte megváltozott minden. Az amúgy sem túl kedélyes hang reszelőssé, majd egészen durvává lett, a koszt lecsappant és ehetetlenné vált. Parancso- lólnk talán akkor döbbentek rá, hogy csakugyan elvesztették a háborút. Hisz Bulgária felöl már mindennapos volt a vad ágyúzás, és munkából hazatérőben láthattuk, hogy megjelentek az országúton a visszavonuló szürke egyenruhás csapatok. Később nekilendült a menekülő civil lakosság is, forgott, torlódott az úton ember, állat, szekér. A tábor parancsnoksága tajtékzott, eluralkodott a pánik és a kegyetlen düh. A kis fürdőhely — neve Bresto- vaöka Banja —, amely eddig táborunk helyéül szolgált, é- letreszólóan megkeseredett a szánkban.

Egy hét múlva kiadták a gyorsparancsot a felkészülésre, — és megkezdődött a golgotánk.

A lány és a fiú egymás kezét fogta, és megllletődött várakozással nézte Horváth ráncokkal barázdált arcát. A pincérnő reggelit adott a frissen érkezett vendégeknek. Egyébként csend volt, csak a telepes magnó surrogott halkan. Horváth folytatta: ,

— Negyvennégy szeptember tlzenhetedlke. Mintha csak a születésnapom volna — úgy emlékszem erre a dátumra. Ment azt hittem, hogy csakugyan az újraszülétésünik napja lesz. Ezen a napon indították útnak Borból Magyarország felé az első menetoszlopot, amelyikbe magam is bekerültem.

(Folytatjuk)

• „T. G. M.“: Versertbem egyelőre az eredetibb gondolatot hiányoljuk. Jó lenne, ha a jövőben formai-esztétikai kérdésekkel Is foglalkozna. „Május lépked a tavasz friss füvén, / a porban békaként meghúzódó kövek / süttetik gömbölyű hasukat.“ stb. !gy már sokan és sokszor vallottak a tavaszról. A versben mindent újjá keli! teremtenieI

• „LB — Koáice (Kassa)“: „Szép volt“ című versében így ír: / Mikor először tűnt elém, / alakja nyájas volt, tiszta fény, / szemét lesütötte kecsesen,. / mert tudta, arcán csügg e szemem. / stb. Ez bizony versnek még kevés, szokványos és pongyola. Hiányoznak belőle az egyéni, a sajátos Izek. Egyelőre a tanulást ajánljukl

• „Bóbita“: Verseiben tehetséget látunk, bár logikai felépítésük, gondolatiságuk Itt-ott eléggé laza, bizonytalan. Ennek ellenére biztatásként olvassa el „Jelek“ című versét: / Csak egy ki- áltásnyira / a megfeszftett csendtől / körüljárod felfó- telezett sáncaid / Maréknyi bánat viszolyog / a rozsda- ittas avaron / Csontjaid kertjében / árnyként duruzsol / a szél. / Várjuk ú- jabb jelentkezését!

• „ETÖ“: Verseiben az eredetibb látási hiányoljuk. A már sokszor ©Izengett dolgokat újra ugyanúgy (vagy Tosszabbul) megírni nem érdemes.

• „Vadrózsa“: Egy vers alapján nem tudunk véleményt mondani. Küldjön többet!

• „Május 23“; Kevés. E- löször talán azt kellene magában tisztáznia, hogy miért Is akar írni. Van-e olyan és annyi mondanivalója, a^mely nélkül mások szegényebbek lennénieik. Inkább olvassa a verseket!

• „Szúnyog“: Dolgozná pontosan, s2Jépen...

HONVAGY

Tizenhat éves vagyok. Két hónapig jártam dolgozni a falunkhoz közeli városba. Ez volt az első munkahelyem. Nagyon jól éreztem itt magam a fiatalok között. Együtt dolgoztunk, szórakoztunk. Az életem szinte az egyik napról a másikra megváltozott. Édesapám egy távoli városba került munkára, ott kaptunk nagyon szép lakást. Oly hirtelen jött minden, hogy elbúcsúzni sem tudtam senkitől. Ennek már hat hőnapja. Azóta itt dolgozom, de számomra minden idegen. Honvágyam van a város után, ahová két hónapig jártam, egyre szótla- nabb és boldogtalanabb vagyok. Nem tudom elfelejteni a barátaimat, és rengeteget sírok. A legszívesebben ítt- hagynék mindent és visszaszöknék! Jelig©: Csallóköz

SZOMORÚ VAGYOK

Olyan vőlegényem van, aki nem hozzám való. Komolytalan és durva. Sajnos, már becsülete sincs ©lőttem, mert állandóan hazudik. Emellett borzasztó csúnyán beszél velem, mintha lépten-nyomon megcsalnám. Ggy érzem, soha nem fog megbecsülni, de mindettől eltekintve. nem tehetek róla, nagyon szeretem. Hogyan próbáljam megváltoztatni? Szükségem van tapasztaltabb emberek segítségére és tanácsára. Nagyon várom a leveleiteket. Jeliige: Ildi

Válasz az ÉVA jeligére

Az a panasza, hogy a vőlegénye féltékenységgel gyöt- ri. Mivel a féltékenység betegség, gyógyítani kell, mint iminden más betegséget. Tudnunk kell, hogy a féltékenységet ez a feltevés okozza: „Nem engem szeret! Mást szeret!“ Be kell tehát bizonyítani, hogy az illetőnek ez a feltevése alaptalan. Bizonyítani azzal is lelhet, hogy ellenféltékenységet színlelünk. Néhány ügyesen megrendezett jelenet után a féltékenykedő rádöbben, hogy partnere szereti, mert ha nem szeretné, neei féltékenykedne. Ha ezután se szűnik meg a féltékenység, ajánlatos a szakítás, mert az ilyen makacs félté- kenykedés a házasságot is feldúlhatja. Schneider Ede

Válasz a NEM SIKERÜL SEMMI című levélre

Leveled elején megállapítod: nem az én hibám. Vajon igaz ez? Az első házasságod azért bomlott fel, mert a feleséged „önfejű, elkényeztetett“ teremtés volt. A második feleséged „ideges, rosszkedvű, féltékeny“ lett. Kiütközött a korkülönbség is. Ez sem sikerült. Jöhet a következő! Leveledből úgy tűnik, hogy mindenki hibás, vétett ellened, s te ártatlan, áldozat vagy. De tettél-e valamit azért, hogy családi életed rendeződjék? Megpróbáltad megérteni az „önfejű“ feleséged? Elgondolkoztál tetteid felett, hogy helyesek-e? A második házasságod előtt nem gondoltál arra, hogy „fiatalságom megköveteli a jogait“? És ezek ntán jön a harmadik. Azt tanácsoljuk, hogy nagyon gondold meg a lépésedet. Nem számolsz ezzal, hogy ismét felléphetnek különféle változások? Akkor ismét keresel egy újat, de „a gyermekeid Iránti kötelezettségeidről nem feledkezel meg.“ Aki leveledet olvassa, a következő véleménye ela- ikul ki: maggondolBtlan, felelőtlen vagy, s mindenben csakis a saját érdekeid nézed. A tizenhét éves lány szüleit megértjük. Sajnáljnk két gyermekedet, akiknek ■mindig hiányozni fog az édesapai szeretet.

Jelige: Kőt fiatal lány

Válasz a FEKETE PARDUC jeligére

Egy évvel idősebb vagyok nálad. Helyzetedről igyekszem a saját elképzelésem leírni. Én is voltam olyan helyzetben, mint te, amikor az ndvarlóm bevonult katonának. Elhiszem, hogy neked is nehéz volt a szakítás, de véleményem szerint két évig várni valakire, még nehezebb. „A távoliét a kistUzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja...“ — mondja a dal, s valóban így van. így lesz nálad is. Ha kölcsönösen szeretitek egymást, akkor nincs min töprengened. Amint a leveledben kbzl'dd, gyakran írtok egymásnak. Minden levél érkezése ünnep számodra. Diáklány vagy, első helyen a tanulás, s a másodikon a levélírás álljon. Októberben ment a fiúd katonának, de jegyezd meg: még csak Január van! S te máris felteszed a kérdést: „Mi lesz, ha közbelép az a bizonyos harmadik?“ Azt hiszem, hogy ez a te részedről hamarabb lehetséges! Hogy miért? Neked sokkal több a lehetőséged a szórakozásra, mint neki. Próbálj kitartani, bár nem biztos, hogy megvárod a két évet. Sejtem, hogy nem a fiú lenne a szakítás kezdeményezője, ha úgy hozná a sors. Te nem is tudod elképzelni, milyen öröm az egy katonának, ha valakitől levelet kap. Pláne, ha a kedvesétől kapja! Az a véleményem, hogy az eljegyzést ne hamarkodjátok el. Hűségesen várni gyűrű nélkül is lehet!

jelige: G. — Marcelevá (Marcelháza)