Új Ifjúság, 1975. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1975-01-21 / 4. szám

(Az előző rész tartalma) Erik és Markéta az erdőbe húzódtak a matoros üldOzOk elöl. A )iú he­vesen teszt a szépet, ám Markéta meglehetősen hűvösen jogadfa Erik ud­varlását. Pavei és Lenka a jarakásnál maradták, Pavel idegesen tekinget az erdő felé, nyilvánvaló, hogy féltékeny. Lenka észreveszi, meg is mondja Pavelnak, aki pm’sze erősen tiltakozik. A motorbiciklisek ismét megjelennek, de mivel Eriket és Markétát nem látják — tovarobognak. Pavel szemrehányást tesz Eriknek, a szóváltás verekedéssé fajul. Mar­kéta egyszeriben félti Eriket, szétválasztja a verekedőket, majd ők ket­ten otthagyják Pavelt meg Lenkát. IX. Az út aszfaltburkolatán már csak két pár láb lépkedett. Végre kettes­ben vagyok vele, végérvényesen, só­hajtott fel Lenka, és az a tény, hogy semmi örömet sem érzett, újra csak bebizonyította, hogy a beteljesült kí­vánság, még nem jelent okvetlenül boldogságot. Ballagtak egymás mel- melltt, lépteik ütemesen koppantak, a gesztenyefasor zárt folyosóként bo­rült föléjük, kezük könnyen összeér­hetett volna, de sokkal messzebb vol­tak egymástól, mint bármikor a nap folyamán. Az elsuhanó autó le sem lassított az Integetésükre. — Nem kellett volna otthon felej­tenem a fürdőruhámat. — Neked az jó, ha mindenért ma­gadat okolod? Igen, jólesett neki. Hibáinak han­goztatásában talált némi vigaszt. El­hitette magával, hogy őmiatta ütött ki Ilyen balul a dolog, nem pedig azért, mert mindig minden rosszul sikerül. Talán majd leközelebb... De lesz-e egyáltalán legközelebb? Abban reménykedett, hogy csak a fá­radtság hiteti el vele az ellenkező­jét... — Hülye vagyok — mondta Pavel. — Nem vagy. — Az vagyok. — Igazán nem, nekem elhiheted. Normálisan viselkedtél. Kérlek szépen, még vigasztalj is ráadásul! — A szó szinte gorom­bán fordult ki belőle, de Lenka el­keseredettségét már aligha lehetett fokozni. Félig lehunyt pillái alól fi­gyelte a sebesen közeledő autó fé­nyeit, s amikor a kocsi veszedelmes közelségbe került, az úttestre ugrott. Pavel felkiáltott, s a sofőr ugyan­abban a pillanatban oldalra rántotta a kormányt. Keresztben állt meg az úttesten, néhány méterrel odább. Egy hajszá­lon múlott, hogy el nem gázolta Len­két A kocsiból idősebb, kövér férfi szállt ki, remegett izgalmában, s Lenkához rohant, aki mozdulni sem. tudott az Ijedségtől. — Te ostoba liba, széttéplek! — kiabálta. — Megérdemelnél egypár pofont Semmi bajod sincs? Csak most vette észre Pavelt. — Ez meg mit jelent? — kérdezte gyanakodva. — Én nem tudom... senki sem a- kart megállni, talán azt hitte... ki­rántotta magát... komolyan... én nem tudtam... Dadogását a sofőr gyanúsnak ta­lálta. Lenkához fordult: — Bántott? Lenkának eszébe villant — de csak egy pillanatra —, hogy most retten­tő bosszút állhatna Pavelon a sok megaláztatásért. — Nem — íelete gyorsan. A férfi legyintett, vlszament, a ko­csijához. Sírás ütötte meg a fülét. Lenka váratlanul keserves zokogás­ban tört ki. A férfi visszament hozzá. — Ne bőgj, hiszen semmi sem történt — csitította. — örülj, hogy így megúsz- tad. — Én nem akartam... — Hiszen én tudom. Ti lányok mind szeleburdlk vagytok. Másszatok bel Pavel átölelte Lenkát, és betuszkol­ta a hátsó ülésre. — Na, ez már tetszik nekem — dicsérte a sofőr. — De ne óbégassi Az itt tilos, hallod? — Piszkos zseb­kendőt húzott elő, letörölte Lenka könnyeit. Mind a két férfi, a fiatal Is meg az idős is, tanácstalanul néz te Lenka szinte gyerekes jajveszékelé sét. — Nesze. — A férfi nagy' piros almát vett elő az aktatáskájából. — Nézd csak, mintha az olvasókönyv­ből gurult volna elő. — Pavel kezébe nyomta, és szuszogva benyomakodott a volán mögé. — Lenka, nem kérsz almát? — próbálkozott Pavel. De Lenka könnyel ömlöttek, sírásá­nak nem lehetett gátat vetni. — Az ijedségtől borult ki ennyire? — csodálkozott a férfi. — Egy kicsit már azelőtt is... szó­val, ingerült volt... — Mit csináltál vele? — Hiszen tudja, hogy van ez. A férfiak megértőén egymásra mo­solyogtak. — Milyen volt a búcsú? — Már nem olyan, mint régen. — Honnan emlékezhetsz te rá? — Nem emlékszem rám, de min­denki mondja. — Arra ne adjl Az emberek csak a szájukat jártatják. Pavel hirtelen figyelmes lett vala­mire. Nyugtalanul előreliajolt a szél­védő üveghez. — Legyen szíves, menjen lassab­ban. — Mi baj? A reflektorfényben egy csoport mo- torblcikll mozgott, s közöttük, mlnt- egy gyűrűbe zárva — Erik robogója. — Lenka, oda nézzl Pavel hangja olyan különösen csen­gett, hogy Lenka abbahagyta a sí­rást, és kinyitotta a szemét. — Mi ez? — Valami ostoba fickók akrobata­mutatványokkal szórakoznak — mo­rogta a férfi. Lenka meglátta Eriket s háta mö­gött a hozzásimuló Markétát. A ve­zető dudált, E a motorkerékpárok kelletlenül félrehúzódtak. De Eriknek semmi reménye sem volt rá, hogy kihasználva az alkalmat, meglógjon előlük. A legények gépei sokkal gyarsabbak és erősebbek voltak. Ami­kor az autó megelőzte a motoroso­kat, Lenka megpillantotta Markéta rémült ábrázatát. — Rettenetes, hogy ml folyik ma­napság az országutakon — dühöngött a sofőr. — Én már harminc év óta vezetek, de Ilyesmit... Pavei tehetetlenül szemlélte a hát­só ablakon keresztül, mint távolodik tőlük egyre jobban Markéta és Erik. — Tennem kellett volna valamit — súgta. — Hát miért nem tettél? Bűntudatosan lehajtotta a fejét. Mögöttük az úttesten a helyzet ki­éleződött. A motorok olyan szorosan haladtak Erik mellett, hogy jó pár­szor majdnem leszorították az árok­ba. Markéta hasztalan igyekezett el­érni cipője orrával- a motorosok va­lamelyikét. Nem tértek ki, csak ne­vettek. Végül a fekete hajú legény jelt adott, az oszlop szétvált, a ve­zér bravúrosan előreugrott, és eltor­laszolta a robogó újtát. Erik éppen csak hogy le tudott fékezni. — Kisasszony, nincs kedve a fel­ülni egy rendes motorbicikllre? — kiáltotta, hogy túlharsogja a motor­zajt. — Eltalálta — felelte Markéta, s ügyelt rá, hogy megvetően hangoz­zék, amit mond. — Ez a tragacs nem méltó magá­hoz. — Nem a tragacs a fontos. Erik elmosolyodott. Rájött, hogy a suhancok kényelmetlenül érzik ma­gukat; szeretnék fitogtatni a merszü- ket, hogy milyen pompás, belevaló fickók is ők, de szemtől szembe ke­rülve kínos nekik a dolog, s elbi­zonytalanodnak. — Nos, Markéta, határozz, én sie­tek. — Ugyan. Az urak csak tréfálnak. Nem Is vennének fel ezekre a gyö­nyörű gépekre. — Hát nagyon téved — szólalt meg ismét a szépfiú. — Csak jöjjönl — Félnék. — Velem? — Veszedelmesnek látszik. — Maga is. Le akart puffantanl. — Kár, hogy nem tettem meg. — Ml volna, ha jövő vasárnap el­jönne? A lovagok nélkül. Markéta bizonytalan mozdulatot tett, ami azt jelentette, hogy — le­hetséges, talán, ki tudja? — esetleg eljön. — Kíméld az érzéselmeti — kiál­totta Erik. — örülj, hogy én kímélem az 6 érzéseitl — vágta oda a legény E- riknek. — Egy hölgy Jelenlétében sohasem beszélünk róla harmadik személyben! — Sok a szöveg. Előre is örülök annak a szónoklatnak, amit majd ak­kor vágsz ki, Tia mi ketten találko­zunk. — Attól tartok, hogy kivert fogak­kal meglehetősen nehéz beszélni. A legény ez ideig néma kíséreté­ben megszólalt egy hang: — Próbaképpen kiverhetem vala­melyiket. Erik kivlcsorította a fogát. — A bal négyest kérném, itt fönt. — Ma nem rendelek. — A legény hátrább ment a motorral, hogy el- mehessenek. — Majd legközelebb. — Kérlek, menj! — súgta Markéta kétségbeesetten Erik kihívó szavai hallatái. — Ma egyszer már meg kaptadi — Csak nyugalom, kisasszony! • — A suhanc iesimította a haját, és meghajolt feléje. — Nem bántjuk. Ter­mészetesen magára való tekintettel. Amikor Erik áthaladt a szűk ré­sen, amit ' a legény szabaddá tett, engesztelhetetlen, gyűlölködő pillan­tást váltottak. — Előre is örülök — kiáltotta a fiú utánuk, és Erik meglátta, hogy csókot küld Markétának. Lassan, ne­hogy azt a benyomást keltse, hogy menekül, elindult. Teljesen áthűlt, csak a háta, ahol Markéta hozzáta padt — csak a háta sütött. Az autó, amely Lenkát meg Pavelt vitte, a város szélén, a kerteknél állt meg. — Itt megfelel? — Köszönjük, innen hazáig már csak egy ugrás. Lenka kiszállt, megtántorodott. Mostanáig testében érezte a sírást, s a könnyekkel együtt mintha vala­mi fontos, az élettel való birkózás­hoz szükséges eró Is eltávozott vol­na belőle. A sofőr bátorítóan rámo- solygott. — Na, ml az? Már jobb? — Sohasem volt jobb — viszonoz­ta Lenka a mosolyt, és beleharapott az ajándék almába. — Na azért. Ilyen szép kislány... — Az éppen nem vagyok — sóhaj­totta, miután a férfi elhajtott. — Mi nem vagy? — Szép kislány. — Ugyan, kérlek. Ki mondta? — Ezt nem kell mondani. — Buta vagy. — Az is. — De nem... azért vagy buta, mert ilyeneket gondolsz. Pavei nem valami meggyőzően be­szélt, de ez nem is volt fontos, mert akkor sem hitt volna neki, ha a leg­őszintébben cseng a hangja. Ismét egymás mellett lépegettek végig a hosszú utcán, a villákból kiszűrődő fények sárga téglalapokat vetítettek a homoktoail felszőrt járdára. Len­kának eszébe jutott, hogy ha a mai napot egyetlen szóval kellene kife­jezni, a legalkalmasabb szó a JÄR- KALAS volna. Vagy a LÉPTEK. Lép­tek tömege a sötétben... Tudta, hogy Pavei szenved, amiért nem segített a barátján. Ki kellett volna szállnia, e- setleg megkérni a sofőrt, hogy se­gítsen Eriknek. Furcsa fényt vet rá, hogy nem így tett. De nem Lenka furcsállja a viselkedését. Lenka meg értette őt, és csak később tudatosí­totta, hogy nem valami fennkölt In­dokok miatt mentegeti Pavelt, hanem egész egyszerűen azért, mert nem­csak Eriket hagyta ott, hanem — és főként! — Markétát. Mintoa a fiú cselekedetében parányi reménysugár villant volna az 6 számára. — Mit gondolsz, bántják őket? — szólalt meg Pavei. — Ugyan, dehogy. Mit csinálná­nak velük? Ez csak játék. — Hát Markéta? És ha neki esik baja? (Folytatjuk). Kopasz Csilla fordítása szerkesztő^ 9 „Csenddé vált szere­lem": Nézzünk verseiből né­hány sort: / Az öreg nap már szenderední készült. / Érett illat, nyárvégi é) volt közelgőben, / s már dél felé sem nehezedett nagy hő a vizekre, / hogy kilorralja belőlük a gőzöket. / stb. Pe­dig lehetett volna az a „hő“ nagyobb, hogy a sok fölös vizet elpárologtassa a ver­seiből. Így, sajnos, semmi olyat nem találunk bennük, ami a költészetre csak egy kicsit is hasonlítana. A töb­bi versében is hasandő za­varos sorokat találtunk: / Dermedt hangok piszkál­ják túlcsordiilé szívemet. / stb. vagy egy másik: / Mű­anyag szívem persze gyor­san feldobog. / Szerelmes a műanyag burkolat, i stb. Látja, ez a baj. Műanyag szívvel nem lehet hús-vér verseket írni... 9 „Névtelen": Levelében arra kér, hogy versét „te­gyük“ be lapunkba. Ha mind nem is, néhány sorát feltétlenül idézzük — elret­tentő példaként (eredeti he­lyesírásban): y Kicsi szobá­ban fehér halót van / an­gyal arcú kedves kis halót. / Kicsi szobában sok-sok vi­rág közöt' / kiss sápadt ar. con jácik a hold. / etb. (halott, között, kis, játszik) — Ogy gondol­juk, önnel teszünk jót, ha már most lebesiíéljüik. In­kább olvassa a verseketi Több haszna lesz belőle ön­nek Is, nekünk is... • „Mari": Ha teheti, ver­seivel együtt, jöjjön be saer- kesztöségünkbe. Addig is a versépitkezésben ügyeljen a gondolat tisztaságára. Szabó Lőrinc mondja: „Erezni, em­lékezni és kombinálni: lát­tuk, hogy ebből a bárom 1- gébő) áll az ember; érezni, emlékezni, kombinálni és kifejezni: ebből a négyből a művész." VárjukI • „Nyár": A most kül­dött versel sem jobbak az előzőeknél. Darabos, zava­ros fogalmazás, nyelvi pon­gyolaságok, sutaságok —ez versnek kevés. A taimlást ajánlottuk, ezt tesszük most isi Válasz a „Csalódott" jeligére Amikor leveledet elolvastam, tníndjárt elhatároztam, hogy válaszolok rá. Néhány tanácsot szeretnék adni. Huszonhárom évesen úgy érzed, nincs erőd, nem vagy alkalmas a boldogságra. Szerintem a boldogságra min­denki alkalmas, akt valóban boldog akar lenni. Ne hidd, hoigy amiért egyszer csalódtál, többé már nem lehetsz boldog, hogy elrontottad az egész életed. Ne add feli A rosszul sikerült házasságodnak még az em­lékét Is töröld ki emlékezetedből. Ne szakíts a ba.rá- toddal, hiszen szüksége van rád, és azt hiszem, neked Is szükséged van őrá. 0 lehet az, aki segít majd új é- letet kezderiil. Nyugodj meg. Te Is lehetsz boldog, és kívánom, hogy mielőbb az Is légy! Jelige: Ébredés Válasz a „T. H“ jeligére .A „szerelmi“ csalódásokban gazdag életedről- szóló levelet — lévén tizenöt éves, és már a másodiik sae­relmedet „fogyasztod“, ami akárhogy vesszük is, szép teljesítmény — csaknem hahotázva olvastam. Szinte hihetetlen, hogy valakit tizenöt éves korára ennyit ver­je a sors. Csak azért Ironizálok, hogy magad Is rádöb­benj, mekkora butaság, amit írtál, és mennyire nevet­ségessé letted magad miinden józanul gondolkodó ol­vasó szemében. Először ts azért, mert még gyevek vagy, s mint Ilyennek, nincs jogod a szerelemről be­szélni. Hol vagy te még attöl...! Azt ajánlom hát, hogy ne légy szentimentális, és főleg ne tedd magad nevetségessé, már csak azért se, mert az Oj Ifjúság olvasóit nem hiszem, hogy különösebben érdekelné a gyerekek „szerelmi“ kalandja. Az álmodozás helyett inkább tanulj, és igyekezz va­lamit elérni az életben. Ne olyan dolgokon törd a fe­jed, amire még jó pár év múlva ts ráérsz. „Gyermekjéitékok“ Okosabban kéne élni Tizennyolc éves diáklány vagyok. Egy éve meglsmeT kedtem egy kedves, nagyon csinos ílúvad. Nagyon megszerettük egymást, s mindenben egyet is értettünk. Ez az idill azonban, sajnos, csak három hónapig tar­tott, s aztán olyasmi történt, amit még ma se tudok megérteni, felfogni, amibe képtelen vagyok belenyu­godni. Megtudtam, hogy a fiú „narkomániás“. Minden­féle tablettákat szed, sőt „ölkuUvai tettel“. Nagyon elkeseredtem. Nem érdekelt többé az Isikola sem. Nem tanultam, ott akartam hagyni. A szüleim azonban hal­lani sem akartak arről, hogy a tanulást abbahagyjam. Sokat mondták szépen is csúnyán is, hogy ogy fiúért nem érdemes tömkretennem az életemet. A barátnőim is ezen a véleményen voltak, s Így lassan-<lassan meg­nyugodtam. Maradtam az iskolában, a fiút azonban „kidobták“, s elküldték gyógykezelésre. Három hóna plg volt Veiké Levárén, Leveleztünk. Könyörgött, hogy várjak rá, megjavul, s az iskolát pedig esti tagozaton befejezi, jelenleg dolgozik. A tanulmányait jövőre folytotja majd. Nagyon jó fiú, de nem tudom, mit te­gyek. Ha kfeöbb újra rtsszatér majd rossz „tulajdon­sága“, tönkreteheti asz egész életét, sőt, vele az enyé­met is. Mitévő legyek? Kihez forduljak, kitől kérjek tanácsot? Eddig, akit csak kérdeztem, mind azt mond­ta, hogy hagyjam ott. Csakhogy ez nem olyan köny- nyű, mert nagyon szeretem, Kérem, írják meg, mitévő legyek? Még egy kérdés: Azok után, ahogy a fiú élt, lehet-e annak valami kihatása vagy következménye a későbbi családi életre. A gyermekekre gondolok elsősorban. Mit tanácsolnak? Felejtsem el, vagy kezdjük élőiről az egészet? Nem tudok dönteni, csak azt tudom, hogy na­gyon szeretem. Jelige: Okosabban kéne élni Válaszok a „Félek, hogy megharagszik" Jeligére Nagyon meglepődtem, amikor a lapban megjelent leveled elolvastam. A te korodban (tizenöt éves vagy), úgy gondolom, helyesebb lenne, ha még várnál a „sze­relemmel“. Lesz még rá elég időd, ne félj. Inkább a jövödön törd a fejed, hogy annak Idején majd békés, boldog családi! életet élhess. Egy 15 éves tanulőlány Tlzen'négy éves voltál, amikor megismerkedtél a kis­lánnyal. Szerintem, mindketten túl fiatalok voltatok ahhoz, hogy tartós, komoly kapcsolat alakulhatott vol­na tel közöttetek. Gondolom, a kislány erre rájött, és azért hagyott ott. Azóta már újra megismerkedtél egy másik kislánnyal: Szerintem inkább az Iskolai tana­nyaggal kellene Ismerkedned ... Jelig-a; Szerelem

Next

/
Oldalképek
Tartalom