Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1974-10-29 / 44. szám

Tec^o P4í- I^eRSEi :

ÜTRA

KÉSZEN

Pa}kos szél és2rik a Tiszán,

Tokaj hegyén guggol a Nap, magamhoz kötöm az eget, a perceket a napokat, emlék morzsáim össze.seprem, felhőbatyuban útra vár,

beolvadok az őszi ködbe, mint a pipacs, a tfi, a nyár.

NEM EMLÉKSZEM

a születésre, anyáin halálára nagyon,

korcsolyáznak a gondolatok, ráncot gyűrnek a homlokon,

szeretem a földet, melyből fogantattam, s fázósan állok a harat fölött, megbarnult kereszt körül felzokognak a rögök.

FÜVEK

SIMOGATTAK

Engem csak füvek simogattak, míg hányát dőltem a réten, s néha-néha jó anyám, ktt egy sírhanttal elcseréltem.

SZELEK

HATAN

Megdermedt napsugárra ültem, vacogtam, j^tam, menekültem, embert érteni, szeretni vágytam, nagyképűeket megcsodáltam, nem mertem hinni önmagámban, magam nélkül magam maradtam, a csillagokra sarkantyút vertem, ha lót tettem elfeledtem, sarokba vágott pántltkás kedvvel nyargalok az őszt szelekkel.

A technikum elvégzése után a megye- székhelyre kerültertl. Nemsokára férjhez mentem, és fiam született. Az első hónapokban a férjem rokonainál laktunk, aztán megkaptuk a lakást. Lánykoromban könnyelmű fruska voltam, a tanítóim nemegyszer pö- röltek Is velem emiatt. Ami Igaz, az igaz: szerettem kacérkodni, csinosan öltözködni, táncolni. A világról nem volt valami határozott elképzelésem; azt hittem, hogy csupa fény, ragyogás minden, mint mikor a nap sugarai áttörnek a hajnali ködön... A család aztán véget vetett a gondtalanságnak. Majd az egész napot a munkahelyén tölti az ember, amikor meg hazamegy, ott a gyerek, a háztartás.. Térül-fordul; Itt az este, Ideje aludni. Reggel aztán kezdődik minden élőiről,., Vendégek alig jártak hozzánk, ml Is csak ritkán mentünk el hazulról; a barátainkat egy kezemen össze tudnám számlálni. A férjem nagyon zárkózott teremtés volt. Az esküvőnk utáni betekben még el-eljártunk esténként a klubba, vagy sétálni, de aztán mindig keresett valami ürügyet, hogy otthon maradhasson. Vacsora után barkácsolt, vagy az újságba temetkezett. 0, de sokszor szerettem volna kitépni a kezéből azt az átkozott újságoti Hanem egyszer, amikor a klubban új filmet mutattak be, nem bírtam tovább az otthont szót- lan kuksolást, és elmentem egyedül. .Az előadásnak késön lett vége, az egyik Ismerős fiú hazakísért. A férjem gúnyos mosollyal fogadott:

— Nem nagy dobás... Hol szedted fel? Azon az éjszakán sokáig nem jött álom a szememre. „Elegem van ebből az életből“ — gondoltam, nyeltem a könnyeimet. Ám azonmód eszembe jutott a fiam, és ez kijózanított. Hát valóban olyan rossz uram van? Hiszen szeret, gondoskodik rólam. Mindent elkövet, hogy a munkahelyemen ne zaklassanak gyűlésekkel, társadalmi munkával

........Neveld a fiad, és tarts rendben a házat — mindössze ennyit kárek tőled. Te meg semmiségek miatt sopánkodni kezdesz. Ostoba, fel se tudod fogni, mekkora szerencséd vani“ — győzködtem magamban. „No jő: elvégezted a technikumot, férjhez mentél, neveled a gyerekedet. Nem szenvedsz szükséget, van jó lakásod. De vajon a férjed számára miben különbözöl attól a kis porcelánflgurátől, a- mely az asztalán áll? Jő, jő, hogy mindent megtesz érted, de hát arról a figuráról is minden reggel letörli a port.“

Magam sem értettem, ml megy végbe bennem. Olykor úgy tűnt, hogy megyek a végtelen pusztán, a fejemben nincs egy gondolat se, és egyszer csak látom: lement a nap, én meg elvesztettem az utat...

Érthető hát, hogy mennyire örültem, a- mlkor a vállalatom engem Jelölt abba a brigádba, amely e Járásba Indult segíteni az őszi munkákba. A férjem persze ellenezte, én azonban mégis elutaztam.

Az első munkanap reggelén tarka kendöt kötöttem a fejemre, és úgy éreztem magam, mintha újjászülettem volna. Nekünk, nőknek, az volt a feladatunk, hogy a ka- zalrakökhoz hordjuk a szénát. A fiúk elkereszteltek Tökmagnak. Alig jelentem meg a soron következő szénarakománnyal, mindenünnen kiabálták:

„Tökmag, TömagI Ide gyere, szép virág- szál, Ide hozd a szénátr A második nap egy Dagd nevű férfival osztottak be egy párba. Alacsony, keskeny vállú fiatalember volt, és nem nagyon tűnt ki az erejével. A fiúk nevettek rajta: „Dagdot a női szakaszba vezényeltéki Hordd csak a szénát, anyámasszony katonája!“ Minthogy a férfiak közt utolsónak bizonyult, arra törekedett, hogy legalább köztünk az első legyen. Elhatároztam, hogy csak azéirt is lehagyom.

— Hé, fiúk, mozogjatoki — siettem a kazalrakókat, hogy egy másodpercet se vesztegessek el hiába.

perbnleM'

~L UÍ/EZAA/CERWT

Najdaiit, aki tőlem vette át a kévéket, nem kellett nógatni. Öröm volt nézni ezt az izmos, nyugodt férfit: villájával ügyesen emelte magasba a legnagyobb széna- köteget Is, amely akkora volt, hogy Najdan törpének látszott alatta. Nanem Das, aki mellette piszmogott. Ormótlan nagy vasvü- lájára szánalmas kis nyaláb szénát tűzött, de még azzal sem tudott megbirkózni. Nem segítség, hanem egy rakás szerencsétlenség az ílyeni Amikor meg rápirítottam, bolondozni kezdett: „De hiszen érted, Tökmag, bármit megteszekl“ — és pojácáskod- va felkapta a villát, rátözött egy marék szénát, s közben úgy lihegett, mintha egy hegyet mozdítana ki a helyéből. Mit csinálhat az ember az Ilyennel? Köp egyet, és továbbmegy — drága az Idö.

A déli nap heve szörnyen ki tikkasztott. Megálltam egy percere pihenni. „Ebédig már nem tudok négyszer fordulni — gondoltam riadtan. — Lehagy Dagd.“ „Igyál egy kis kumiszt. Tökmag, felfrissülsz“ — mondta Najdan, és odanyújtotta a korsót. Amíg ittam, a férfi az arcomat nézte. A napsugarak vakították, összehúzta a szemét, hogy jobban lásson. Az orrán Izzad- ságcseppek csillogtak, hajában mulatságosan meredeztek a beleragadt szalmaszálak.

Dagd úgy dolgozott, mintha nem Is akarna megpihenni, noha verejtékes arcáról jól leolvasható volt, hogy alaposan elfáradt ő is.

— Hé, Dagd, ebédidő — kiáltottam rá, ahogyan újabb szállítmányért Indultam.

— Ebédelj csak — legyintett.

„Dagd mögött lemaradni azért mégiscsak sok volna. Teszek egy fordulót, aztán majd

meglátom, bírom-e még“ — gondoltam, de magamaban már elátkoztam ezt a makacs ördögöt. Azonban Dagd Is nyilván ilyenformán gondolkodott, mert sietősen meghúzva a hevedert, ö is újabb fordulóhoz készülődött. A többiek már réges-rég összegyűltek a jurták körül, onnan hívogattak bennünket.

— Hé, elhal az ételi

— Dagd, soká végzel még?

Najdan és Das szaladtak felénk. Najdan megragadta a lovam gyeplőjét. Das pedig elállta Dagd útját.

— Hát ez meg micsoda? Nem vagyok gyerek, hogy kézen fogva vezesseneki — mérgelődtem.

Najdan barátságosan rám mosolygott, és engedelmesen lehajtotta a fejét;

— Na üss meg, akkor elszáll a mérged.

Ajkamba haraptam, hogy el ne nevessem

magam.

.. .Este a boglyák tövébe telepedtünk. Néhányan csöndben fújták a füstöt, mások beszélgettek. Najdan a legszélén ült és magában düdolgatott.

— Miről énekelsz? — kérdeztem.

— A szerelemről. Meghallgatod?

Ismertem ezt a dalt, de így énekelni

még sohasem hallottam. A többiek is abbahagyták a beszélgetést, és csatlakoztak Najdanhoz. Ahogy hallgattam, gondolatban visszaröpültem a múltba, eszembe jutottak az iskolás éveim, amikor még én Is Ilyen gondtalanul, önfeledten daloltam. Most a- zonban szégyelltem énekelni: azt hittem, öreg vagyok már hozzá.

— Mit szomorkodsz? Énekelj te is — szólt Najdan.

Először zavarba jöttem, de azután azt gondoltam; „Tényleg, miért Is ne? Hiszen csupa jó barát van körülöttem...“ és dúdolni kezdtem. Egészen belefeledkezve, úgy látszik, hangosan is énekeltem, mert amikor a dalnak vége lett Najdan felkiáltott:

— Csodaszép hangod van! Miért rejtegeted elölünk?

Azon az estén késő éjszakáig elüldögéltünk Najdannal, másnap megint, aztán megint. Beszélgetéseink után még sokáig feküdtem nyitott szemmel a jurtában, élvezettel szívtam be a hfis éjszakai levegőt. Már régen nem volt részem ekkora örömben. Lebarnultam, megerősödtem, újból fiatalnak éreztem magam, társakra találtam... Néhány nap múlva azon kaptam magam, hogy mindenütt Najdan tarka Inges alakját keresem a tarlón szerteszőrt kazlak, boglyák között. Az idő még mindig csodálatos volt, engem azonban már nem a lekaszált fű fűszeres Illata Izgatott. Rájöttem, hogy

Holeóko Viktor tUusztrácíófa

wmmmmmmmmmmmm

egérfogóba kerültem. Miért Is kellett Najdannal találkoznom? Még önmagámnak Is féltem bevallani, hogy beleszerettem. „Szó sincs szerelemről — bizonygattam magamban. — Talán a szerelem Ilyen könnyen születik? Miért Is volna ez szerelem? Hogy Najdan rám néz, beszélget velem, ez még semmit sem jelent. Hiszen másokkal is beszélget. ..“ Hanem gondolatomban egyre gyakrabban állítottam egymás mellé Naj- dant meg a férjemet, és ezekben a percekben hatalmába kerített az elszántság, hogy búcsút mondok a múltnak, mert olyan emberre van szükségem, mint Najdan. km rögtön egy más hang is megszólalt bennem; „Elfogult vagy, most a világ végére Is elmennél az után, aki megtetszett neked. De ml a biztosíték arra, hogy nem fogsz Najdanban Is csalódni?“ Gondolataim sem éjjel, sem nappal nem hagytak nyugton, de furcsa, mégis boldog voltam. Elég volt meglátnom Najdant, máris eloszlott minden kétely... A természetben is megesik Ilyesmi: csendesen szendereg minden élőlény, aztán egyszerre csak megszólal a kakukk, és nyomban elröppen az á- lom, felpezsdül az élet... Így történt velem is. Szürke, egyhangú volt az életem, de most találkoztam egy emberrel, aki o- lyan gondolatokat ébresztett bennem, amelyek létezését eddig nem is sejtettem.

Szinte észrevétlenül röppent el a tíz nap, elérkezett a hazautazás ideje. Éppen a holmimat csomagoltam, amikor Najdan belépett a jurtába. Dübörögni kezdett a halántékomban a vér. Bár tudtam, hogy ezt a beszélgetést nem lehet elkerülni, mégis féltem, szörnyen féltem, hogy valami visz- Bzavonhatatlanul megváltozik köztünk. Azt szerettem volna, ha minden úgy marad, mint eddig. Najdan csöndesen mellém ült. Sokáig hallgatott.

— Férjnél vagy? — kérdezte aztán tompán kongó hangon.

Meghökkentem a meglejjetéstől, nem ezt B kérdést vártam. Bólintottam.

— Én is nős vagyok... A feleségem külföldön tanul. — Kínlódva kereste a szavakat. — Tudod, mit érzek Irántad... Hát úí!y Is váljunk el... ahogy barátokhoz Illik, ..

Végtelen űrt éreztem magam körül, de ugyanakkor valami nagy megnyugvást, belső békét Is.

— Igen... ahogy a barátok... — Ismé- telterh gépiesen.

— Mindent megírok neki. Te is mondd el a férjednek.

Odakinn hosszan dudált a gépkocsi. Némán léptünk ki a jurtából.

Még aznap elmondtam mindent a férjemnek. Hogy az embernek társra van szüksége, néhány vidám, megértő szóra, hogy mi nem úgy élünk, ahogy kellene. Figyelmesen végighallgatott, és néhány napig a gondolataiba merülve járkált. Boldog voltam: megértett a férjem, komolyan fontolóra vette a szavaimat. Hanem aztán, amikor valami cslp-csup dolgon összeszólalkoztunk, gonoszul odavágta:

— Nagyon megváltoztál te ott vidéken. Amióta belebotlottál abba a Najdanba, minduntalan a szálkát keresed bennem... Persze, te tudod, mit csinálsz, te vagy az okos, te jártál technikumba... Nekem a- zonban... nekem Itt nincs semmi keresnivalóm! — és bevágta maga után az ajtót, kirohant a szobából.

Lekuporodtam a sarokba, kitört belőlem a sírás.

Nem értett meg a férjem, nem érti, hoiif' nem vagyok porcelánfigura, nekem Is van-, nak vágyaim, céljaim...

.. .Éjszakánként szénaboglyákról álmodom, valahonnan messziföl énekhang cseng a fülembe... Talán mégsem ment le még a nap...

—yó— fordítása