Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-10-22 / 43. szám
«1 TAMfCs MeNY^BTZT í^bRSei : EMI£KEZ£S EGY KDK0RIC4FÖLDRE Hosszú sorai közt görnyedtem kétnét; gerincemen tüzet fogott a -kék ég. Kapára dőlve magam is szántani; csont-soványságom mint leng a tájban. .^znap ebédie sem volt mit ennem lesöpört padlás sóhajtott bennem. MÁR MINDENNAP Nyárba-szédülö fák terhével zuhant közénk a szerelem; végighorzsolta halántékom, vér serkent kezeden. Már mindennap igy várnak ránk a kisebesedett éjjelek, rejtőzhetsz a Hold mögé, kébe, mindenütt rád lelek. Egymásra villané szenünktől robbannak föl a hajnalok, sugár-mosolyod záporában kitakart arcú ég vagyok. T.ÁRULKOZO TEKINTETEK Egymás szemébe kapukat képzelünk, szá.rnyuk a bizonyosság sarkvasán fordul, lám, máris tárulkozik tekintetünk: hol tegnap még elvakult harag dúlt, átléphet rajta mindenki, ro'kon és nem rokon, aki betört léceinken is a közös jelek üzeneteit keresi, szavaink közeiét, akit nem a viszonzatlan csend küld ktizönk — csukódásában nem őriz titkot többé, ki nem akar túllépni a másikon, boltása Is a másikboz érkezőé, aki ezután mindig velünk marad ■— így hal meg, kapuvá változott szemekkel, s mellünkön a hűség vaspántjaival egymásra nyílunk majd minden reggel. ANYÁM GÍZSAIYA Árván áll anyám guzsalya a kamra szögletében, szü-Tágta, sovány dereka bánatot perceg éppen, ezüst nyáilal köti a p6k a nyirkos-hideg falhoz, az orsó tört heggyel mered — tán emlékeket halmoz, idézi anyám ujlait, s már-már fordul-tépül, ám a hálóba fennakad, s újra magányba szédül. Anyám a kis szobában ül, perel a tétlenséggel, este fáradtan ágyba dől, s álmában egész éffel feszes orsóját pörgeti, dús, kócos guzsalyáról fogy a kender, csak egyre fogy tört orsója balladát táncol. DÉRY TIBOR író, a magyar irodalom kiemelkedő egyénisége a közelmúltban (október 18-án) töltötte be nyolcvanadik életévét. Első írása 1917-ben jelent meg a Nyugatban, melynek hamarosan az állandó munkatársa lett. Korán megismerkedett a szocialista eszmékkel, 1918-19. fordulóján belépett a Kommunisták Magyarországi Pártjába és a Ta*nácsköztársaság alatt tagja volt az írói Direktóriumnak. A fehérterror idején rövid időre letartóztatták. 1920-ban Csehszlovákiába, majd Becsbe emigrált, innen Bajorországba, később Párizsba, majd Olaszországba utazott, s 1926-ban tért haza Magyarországra. A felszabadulás u- tán, 1948-ban addigi munkásságának elismeréseként Kossuth- díjat kapott. Jelentős alkotásai: Felelet, Szerelem, Niki, A befejezetlen mondat, G, A. úr X-ben, Szerelem, Kedves bópeer stb. A rácsos konyhaablakon, amelynek alsó, pókhálós fele a talaj a'lá volt süllyesztve, behullt az alkonyat korallvörös színe. A pázsit egészen a rácsig futott; ha az ember kinézett az ablakon, alulról láthatta a hajladozó fűszálakat, s a margaréta és farkasfej finom művű kelyhelt. Szűk, fehérre meszelt helyiség volt a konyha, de í- lyenkor estefelé, a pázsit és a naplemente dupla, zöld és vörös fényében úgy ragyogott, mint egy ékszerdoboz. Az ékszerdoboz belsejében egy kis, vörös kendös panasztlány guggolt a tűzhely előtt, s teli szájjal fújta a tüzet. Csend volt, csak a száraz ágak pattogtak, messziről olykor be- hallatszott a zugligeti végállomásról a villamos csengetése. — Áldott jó ember az én uram — mo.ndta Anna néni, aki a konyha sarkában ült, és a tűzre figyelt. — Azt vedd, fiam, hogy már három éve kávét vacsorázik, kenyérrel, nap, mint nap. öregembernek kávé való vacsorára, mondtam néki három éve, tavasszal, amikor legutoljára elrontotta a gyomrát. Azóta... A kis parasztlánynak felcsillant a szeme a meglobogó tűz vidor fényében, pillái alatt ragyogó könnycsepp gyűlt össze a füsttől. A me- •szelt falakon a láng tündéri sárga hullámokat vetett, amelyek szinte felemelték a konyhát. Anna néni maga vitte át a kávét a kertészlakba, a dohos, föld- szagú szobába, aho-1 május eleje ó- ta kettesben laktak az urával. Vacsora után Míkó bácsi felkelt, és egy kis emésztési sétára indult. Az esti szél, amely az imént a margarétákat ringatta a pókhálós konyhaablak előtt, s Mariska ragyogó fekete szemébe fújta a füstöt, most Mikó bácsi zsakettjének szárnyaiba kapaszkodott, s nagy lobogással tolta előre az apró termetű ősz urat. Miké bácsi tízperces röpködés után betért * Zöld vadász című vendéglőbe. — Mint rendesen? — kérdezte a plnoér, és letörölte az asztalt, a- melyne még egy-egy őszről maradt korhadt levelet hullatott a nagy gesztenyefa. — Ogy, úgy, fiam — mondta Mikó bácsi szelíden mosolyogva, hátsó nadrágzsebéböl előhúzta a zseb- kendójét, s gondosén megtörülgette a szemüvegét. A pincér cíntálon hizlalt hagymás rostélyost hozott, amelyet az öregűr ikedvtelve nézegetett néhány pillanatig, majd két perc alatt — nyílván ki ne hüljön — hirtelen; gyorsasággal megevett. Finom kis szája, apró, csillogó e- gérfogai voltak, ősz kecskeszakállá- ban nem akadt meg egy morzsa sem. A második pohár sörnél és a sajtnál tartott, amikor Márta lánya csendesen megállt asztala előtt. Elhűlt, meglepetéstől Ikővé meredt arcán, a bőr alatt, a csillogó fehér fogakon s a száp körüli rejtett hajszálráncokon máris ott futkosott a felvillanni készülő kis mosoly, amely ebben az első percbsn még nem tudott áttörni a csodálkozás s az ijedelem vastag fátylain. Az öregúr felállt, s szertartásosan kezet csókolt a lányának. A fiatalasszony még mindig lélegzet után kapkodott, amikor a pincér már eléje tette a borospoharat, apja egyik kezével töltött, másikkal az étlapot tolta eléje, s figyelmesen, gyöngéd kifejezéssel ráncos arcán, a fiatal arc felé hajolt. — Vendégem vagy, édes lányom! — mondta, s előkelő gavalléros mozdulattal, széttárta karjait. — Véletlenül tévedtél be Ide, vagy megláttál a kerítésen át? Egy óra múlva apa és leánya, kéz a kézben, énekelve ballagtak végig a holdfényes Szarvaskő úton, amelynek végén az öregúr vejének, Sz. P.-nek a villája állt. Amikor kiléptek a vendéglő kapuján, a cigány tusst húzott tiszteletükre. ■— Nem vagy fáradt, édes lányom? — kérdezte Mikó bácsi. — Ne hozassak taxit? Olyan tündérl szép vagy ma este, hogy egész éjjel az ablakod előtt fogók sétálni! — Majd megveri az uram! — mondta Márta hangosan kacagva. — Menjen haza, édesapám, nehogy a mama megint migirént kapjon bánatában. Nekem is fel Mell már mennem, csak egy fél órára szaladtam át magukhoz. Mikó bácsi kezet csókolt a lányának, majd egy negyedóráig tüzesen fel és alá sétált ablaka előtt, a lombos fasorban. Törékeny kis a- lakja a lobogó zsakettszámyakkal madárszerü, kecses árnyékot vetett a holdfényben; ha olykor, hogy megtisztítsa szemüvegét, kihúzta a zsebkendőjét, s az is labognil kezdett a szélben, oly repkedővé s könnyűvé vált az egész jelenség, mintha hirtelenében fel akarna szállni egy háztetőre. Egy akácfa édes éjjeli ilattfelhöbe burkolta Mi- kő bácsit, aki lassan ingadozni kezdett boldogságában, s lopva, hogy senikí meg ne lássa, könnyet törült ki ujjával a szeme sarkából. Fehér szakálla még fehérebb lett a gesztenyefa szirmaitól, amelyeket a szél kirázott feje fölött. — Szép az élet! — gondolta Mikó bácsi, és egy diófalevelet dörzsölt szét ujjat között, majd végighúzta szakállán, hogy az is tavaszlan s elökelö-n illatozzék. Tücsök hegedült mellette, jobban, mint a cigány. Mikó bácsi legutoljára fél éve. karácsony szent hetében siJokasztott egy kisebb összeget a Kőbányai Pa- mutíonó Rt-nál, s bár vejei kifizették a kárt, természetesen el kellett TißoK: hagynia a céget. Az elmúlt tíz év folyamán — mióta vagyonát elvesztette, s állást kellett vállalnia — már több ilyesfajta vagy rokon rendellenesség zavarta meg élete udvarias és szeretetne méltó folyamatát; jómódú vejei minden esetben megmentették apósukat, s nem is any- nylra e megismétlődő rendellenességeken háborodtak fel, mint azon, hogy az öregúr gavalléros szigorúsággal, állhatatosan ragaszkodott ahhoz, hogy maga keiesse meg a kenyerét — viszont, ami Idegen pénz munka közben kezel közé került, azt éppoly következetesen elsikkasztotta. A Kőbányai Pamutfonóban történt baleset után vejei már csak akkor szereztek neki új állást, amikor Míkó bácsi öngyilkossággal fenyegetőzött, két napig nem jött haza, vesebajos, májbajos és epebajos felesége, Anna néni pedig hu- szoiunégy óráig ájultan feküdt az ágyban. Mikó bácsi kővetkező állásába, ogy Sas utcai papímagykereskedés- be április elején lépett be könyvelőnek. Első hónapi fizetése két hét alatt elfogyott, májusi rostélyosait, kölnivizét, amellyel szakéllát permetezte és elegáns tavaszi disznóbőr kesztyűjét már abból a pénzből fizette ki, amit május első napjaiban egy áldásos kereskedelmi tranzakció folyamán a papírnagykereskedésben szerzett. Ennek a részletei épp aznap derültek ki, hogy este vendégül látta lányát a Zöld vadászban. — Mikó úr, elfelejtette beszolgáltatni a papírforgalmi nyolcvan pengős nyugtáját! — mondta Míkó bácsinak az igazgató, egy alacsony, kövér úr, oly kopasz, rózsaszínű tejjel, hogy az egész ember meztelennek tűnt ragyogásától. Koponyá ja közepén egy kerek, fekete se lyemtapasz sötétlett, akkora, mint egy légy. Mikó bácsi azt hitte, hogy légy, s több" ízben kísértést érzett, hogy elkergesse az igazgató fejéről. — Hogy szolgáltathanám be a nyugtát — mondta szelíden moso- iyogva —, amikor nem fizettem be a pénztl Ahol nem történik fizetés, ott nincs nyugta. — S miért nem történt fizetés? — kérdezte az igazgató, s rózsaszín koponyája sötétvörös lett a vértolulástól. Mikó bácsi udvariasan, alig érezhető megvetéssel vállat vont. — Kölcsön vettem azt a kis ősz- szeget — mondta szelíden. — Épp nem volt nálam aprópénz. Csend lett, csak az igazgató szu- szogása hallatszott néhány pillanatig. Mikó bácsi rövidlátó szemével a légy felé pislogott, amely még mindig nem akart elszállni az igazgató koponyájáról. — Hogy került a maga kezébe az a pénz? — kérdezte csendesen. — Nagyon egyszerűen — szólt Mikó bácsi. — A János még nem mondta el? — Hunyorgó, jóságos tekintetet vetett az altisztre, aki az íróasztal másik sarkánál állt, és zavartan forgatta kezében a sapkáját, homlokáról vastagon gyöngyözött az Izzadság. — Bátorság jános! — mondta Mikó bácsi buzdltóan. — Mit szégyell! magát, maga nem követett el hibát, igaz? János egyet nyögött, és keze tejével letörölte homlokát. — Ez egy igen értelmes, rendes ember! — mondta Mikó bácsi az igazgatónak, s jobb kezével önkéntelenül elöre- kapott, hogy véglegesen lekergesse följebbvalója fejéről a tolakodó legyet. — Hallottam, hogy a pénztárból elküldték Jánost a Papíríorgal- mlba, s minthogy ugyanabban a házban, Honvéd utca 12-ben lakik a vont, Bohunitzky István nyugalmazott erdőtanácsos, akit amúgy is meg akartam látogatni, mondtam ' Jánosnak, csak menjen ebédelni, majd én beadom. — Atkozott ökör — mondta az i-' gazgató az altisztnek —hogy mer a kezéből pénzt kiadni, amit magára bíztak? Mikó bácsi szelíd, gyermekien tündöklő arca elborult. Orráról levette cvlfckerét, és magasan felemelte a levegőbe. — Kikérem magamnak, hogy lemarházza ezt az em- t>ert — kiáltotta ingerülten, és ősz szakálla megremegett. Másnap délelőttiét Mikó bácsi a Múzeum-kertben töltötte; nem vitte rá a szíve, hogy a beteg Anna néninek elmondja újabb balesetét. A kert egyik padján megpillantotta Jánost, aki láttára felállt, összeütötte sarkát, és tisztességtudón leemelte kalapját. Mikó bácsi meglepetten vette észre, hogy a fiú altiszti sapka helyett kalapot visel. — Nekem is felmondtak, nagyságos úr — mondta szégyellösen Mikó bácsi faggatására. — Nehéz dolog lesz, kérem, új állást kapni — tette hozzá sóhajtva. — Felmondtak magának? — kérdezte Mikó bácsi. János a fejével Intett. Szótlanul üldögéltek egymás mellett a napsütésben. Körülöttük a kertben gyerekek játszadoztak, egy piros ruhás fiatal lány egy öregurat sétáltatott a pázsit mentén, s egyszer megslmogatta lecsüngő, kékeres kezét. Mikó bácsi felállt. — Majd én rendbe hozom a dolgot —- mondta —, várjon Itt meg fiam! Életében nem volt még így felháborodva. A kopasz igazgatót, aki egy ártatlan embert megfosztott a kenyerétől, és semmi áron nem volt hajlandó visszafogadni, szelíd, öreg kezével arcul legyintette, majd eltört cvikkerével, kissé kuszáit szakállal zsakettjét lobogtatva, félóra múlva újra megjelent a Múzeum- kertben. — Menjünk egy pohár sörre, fiam — mondta Jánosnak. Egy kis kocsma kerthelyiségébe ültek be a Nagycsarnok mellett. A vörös abroszos asztalon Jéghideg ve- rejtékcseppekkel, havas buborékokkal csillogott a sör. Jóval ebéd u- tán volt már, csak egy stráfkocsís ült az udvaron, a bejárat mellett. Ez is rövidesen karjára hajtotta fejét, s elaludt a gőzölgő melegben. Mikó bácsi szakállán, a vértelen, keskeny ajak alatt reszketve megállt a sörhab. — Nehéz az élet, fiam — mondta, s előkelő mozdulattal széttárta a karját, — Nehéz annak, aki becsületesen él! Nekem fíákerem s hátaslovam lehetne, ha... — Igen — mondta János csendesen. A stráfkocsís már hortyogott. — A feleségem is beteg szegény — sóhajtotta Mikó bácsi. — Nem tudom, hogy fogja elviselni a szíve, ha megtudja, hogy felmondtak magának. János elkomorodott. — Ne mondja meg neki! Csend lett. Mikő bácsi újabb sört rendelt, hallgatva Iszogattak. A Vámház kőrútról behallatszott a villamos éles, erős csengetése; Mikó bácsinak, aki egy negyven év etöt- ti fiákkerre gondolt, ez időszerűtlennek tetszett. — Ha], ha] — mondta. — Nincs semmi baj, nagyságos úr — vigasztalta János, és az asztalra csapott. — Fiatalok és erősek vagyunk, nincs Igazam? — Igaz, Igaz — mondta Mikó bácsi. — De hogy így kibabráltak magával, fiam! A napfényes ragyogás lassanként kivonult az udvarból. — Nincs semmi baj — mondta most már Mikó bácsi, s pici fehér öklével ő is az asztalra csapott. — Annyi állást szereznek magának a vejeim, amennyit csak akar, nevetséigl Estig ültek a kocsmában, nagyob- bára szótlanul. Mikó szemét olykor ellepte a könny, ha a világ gonoszságára gondolt, de úgy vélte, ha a gonoszság ennyire kdrlvó, akkor nyilván van körös-ikörül sok másfajta dolog is, ami megvigasztalhatja az em'bert. János becsületes, rákvörös arca megerősítette ebben a feltevésében. A Zugligetbe kiérve, a végállomástól már csendesen énekelve tette meg az utat hazáig. — Milyen későn jössz haza — mondta .úrnia néni. — Mi újság a hivatalban? — Semmi? — felelte Míkó bácsi ragyogó arccal.
