Új Ifjúság, 1974. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-17 / 38. szám
9 111 VARGA ERZSÉBET VERSEI MEZTELENÜL Száz éves fák odvas torka ezer méraes bolondgomba baglyok szeme holtak árnya gonosz manók kékszakálla rémített az éjben elmúlt ezer évben éltem erdők bozótjában madarak fészkében nádas ölén tó fenekén vadvirág kelyhében futottam a széllel hulltam falevéllel csókolóztam pipacsajkü zöldhajú legénnyel \ í. NYÄR VÉGÉN megárad lassan magányom elönti a kocsma éjszakáját egy pincérnő hangosan ásft kötényébe törli a száját s én űzöm iszom teli pohárral kert fölött repkedtem fék karjára ültem búzamezö-aranytálból magot csipegettem patakvizben lubickoltam ezüstpénzem csillogtattam csillagos homlokú esték palástjával takaróztam 2. / elvesztettem palástom toliam égen madámyom pikkelyem halak ezüstje bőrömön ezer év üszke az őszlrézsák lllatábél és az asztalra löttyintem ami még megmaradt s nyérbél ami még megmaradt o nyárböi CARMEN PROFANUM VI. elulrmélek eívtnrtélek harmatos rétre vinnélek zöld selyemre fektetnélek harmatban fürésztenélek takam/dak takarnálak éjszakával takarnotok éj csillagos paplanOval sötétsége bársonyával elvtnnélek takarnálak jaj se sehol sem Málták sűrű lomb rejti el arcod lila lombja a hálálnak OPUS III. ne búsul] Kelemen megmarad a mű a bevehetetlen büszike vár és asszonyod Is halhatatlan piros kendője belelobban minden alkonyunk arcába vénének színe beleégett minden tégla pirosába jöihet a szélvihar víznek árja nem dőlhet össze Déva vára ne búsul] Kelemen őrökké megmarad megmarad a mú OPUS IV. enyém a parti gesiztenyék árvasága az enyém a szőke szép folyó enyém a búzatábla értem dobog a föld szive • mert én vagyok az élet királya csak leesett !•] leesett a koronám LEV KORSZÜNSZli: Az irodából hazajelé ménét összetalálkoztam rég nem látott barátommal, Belkovval. Szokványos ,flogy s mint?“ kérdésére nagyot sóhajtottam: — Ne is kérdezd. Sok a munkám. Késő esiig ki se szabadulok az irodából. Mire hazaérek, holtfáradt vagyok. Az élet meg elszáll. — Szóval könnyebb munkára vágysz? Mtt szeretnél csinálni? — kérdezte együttérzéssel. — Tulajdonképpen semmit — feleltem, mint akinek már minden mindegy. — Szóval azt szeretnéd, ha semmit sem kellene csinálnod — bólintott. — Persze teljes fizetésért. Vagy csak félállásban gondolod? — kérdezte aztán teljes komolysággal. Meglepődtem a szavain, de ha már kérdezett, válaszoltam: — Na lehet, inkább státuszban, teljes fizetésért. — Jó. De miért csodálkozol? Én tudok ilyen munkát. — Es ml lesz a dolgom? — Hát nem arról beszélünk, hogy semmi? — kérdezett vissza, majd magyarázóan hozzátette: — Van az intézetünkben pár szabad státusz, de a munkát elvégezzük annyian is, ahányon eddig voltunk. Szóval, tudsz semmit sem csinálni? — Csakis ehhez értek. — No látod — zárta le a beszélgetést, éppen ilyen emberekre van szükségünk. Az intézetben nagyon kedvesen fogadtak. — Örülök, hogy megismerhetem — szorította meg a kezem az igazgató. — Nem is tudja, milyen nagy szükségünk van önre. Zavarba jöttem: úgy látszik, ö nem tudja, miért is vettek jel engem. Bevezettek az osztályunkra, megmutatták, melyik az én í- róasztalom. Leültem, kényelmesen élhelyezkedtem, és hozzáláttam, hogy ne csináljak semmit. Körülnéztem: mindenki szorgalmasan dolgozott. Ki rajzolt, ki írt, ki töprengett. Kezdett zavarni, hogy nincs semmi munkám. „Ugyan — nyugtattam aztán magam —, elvégre nem is olyan nagy a fizetésem.“ S hogy eltöltsem az időt, felidéztem magamban életem sorát, mely bizony nem volt könnyű: a bölcsödét, az óvodát, az Iskolát. Teljesen elmerültem gondolataimban. Egyszeresük arra riadtam jel, hogy kollégáim ebédelni mennek. Siettem én is utánuk. Ebéd után folytattam az emlékezést. Kitöltöttem két Sportka-szeloényt. Sorra lerajzoltam a teremben levő munkatársaimat. Verset kezdtem írni a szerelemről, de éreztem nincs ihletem. Kinéztem hát az ablakon, azaz csak kinéztem volna, mert olyan piszkos volt, hogy nem láttam semmit. A padlót kezdtem nézni: piszkos, csupa folt. A fal is poros, a szekrények is. A sarokban pókháló. Aztán megint az ablakra néztem. A gondolatot tett követte: felálltam, és lopva, zsebkendőmmel lelöröltem egy kis részt az üvegen, épp, hogy kilássak. Nyomban világosabb lett. Körbepillantottam, de senki sem törődött velem. Gyorsan letörültem hát az egész ablakot — csak ügy áradt be a fény. Elismerő mosolyok érkeztek mindenfelől. Felbátorodtam: letörültem a másik két üveget is. Mlndfári fényárban úszott a terem. Aztán letörültem a falakat, a szekrényeket. Mire a szemétkosárból is kidobtam a szemetet, véget ért a munkanap. Akkor befőtt az osztályvezető, s egyenesen hozzám lépett: — Köszönöm a munkáját — mondta, mélyen a szemembe nézve. — Kérem — feleltem zavartan. Soha, egy főnököm sem szólt még Ilyen melegen hozzám. Másnap reggel jő ideig csak álmodozva ültem a helyemen. Elvégre semmi dolgom. NézelödOk körbe-körbe: ragyognak a falak, ablakok — milyen szép tisztasági Akkor a piszkos padlóra esett a pillantásom, s már nem tudtam megülni a helyemen. Kimentem a folyosóra, körülnéztem. A mellékhelyiségben találtam rongyot meg vödröt. Felkaptam, s mentem vissza. Amikor munkatársaim megpillantottak az ajtóban, egymásra, majd az órájukra néztek, s azt mondták: — Kezdődik az értekezlet, menjünk. — S intettek, hogy ez rám nem vonatkozik. így aztán zavartalanul fel tudtam mosni a termünket. A- hogy azzal kész leltem, kimentem a folyosóra Is. Egyre har- monikusabbak, szakszerűbbek lettek a mozdulataim. Szép tempósan elértem az Igazgató szobája elé. Már csak ágy ragyogott végig a folyosó köve. Akkor nyílt a párnázott ajtó, s láttam, hogy barátom jön ki onnan. — jól van, Belkov — hallottam az Igazgató hangját —, ügyes voltál. Próbált meg még egy üyen nagyszerű munkaerői szerezni. Ék öreg postás. Wladyslaw yWykrota, sok évi szolgálat " “ “után nyugdíjba ment. Az első szabad napot ugyancsak furcsának találta. Délig az ágyban heverészett, azután telkeit s — mintha csak lassított ütemben — hosszú ideig öltözködött, miközben kinézett az utcára, mely most szintén Idegen és furcsa volt. „Nem értem — tűnődött —, 1- lyenkor már mindig ebédelni szoktam, és ma még nem is reggeliztem.“ Az öregnek nem volt se felesége, se gyermeke. Agglegény lévén, megszokta a magányt és azt, hogy mindent maga végezzen. Ilyen szempontból a mai nap semmiben sem különbözött a többitől, de mégis más volt, egészen más. „Hát körülbelül Ilyenkor szoktam a Farkasirtásba érni“ — mondta magában; az órájára nézett. Mert az 6 körzete már évek óta a Farkaslrtás. Minden reggel szétrakta a leveleket, az újságokat meg a pénzküldeményeket, majd elhelyezte őket a táskájában, és elindult a HavasJeö felé. Az út mindvégig telteié ve2setett, nem lehetett kerékpárral menni, s különben Is az a szűk ösvény, főleg eső után, járhatatlan volt biciklivel. A farkaslrtásbellek mindennap úgy üdvözölték az öreget, mint rég nem látott vendéget. A gyerekek majd mindig elébe szaladtak, és vékony hangjukon kérdezték; — Nincs levél? ö meg mosolygott a bajusza alatt, belekotort a táskába, mintha keresne valamit, s csak aztán felelte: — Ma nincs semmi, de holnap biztos hozok. — jól ismerte ezeket a szőke lurkókat, és már a postán, a leveleket osztályozva, örömmel gondolt rájuk. Az öreg Wykrota helyébe egy fiatal, még majdnem legényforma postás került. „Na meglátjuk, hogyan fog boldogulni“ — gondolta az öreg. De alig egy hét múlva, amikor már mindent megcsinált, amit a szabad napokra tartogatott, kezdte únnl magát. Azalatt kitakarította alaposan a lakást, a felesleges holmikat felvitte a padlásra, átnézte az évek során összegyűjtött kis könyvtárát, minden egyes könyvet leporolt, a címűket felírta, majd klsaellőztette a ruháit és megjavított néhány agyonhordott cipőt. Most meg úgy döntött, hogy a megszokott útján bemegy a faluba. Derűs nap volt. A szeptember mlndl.g csodálatos volt errefelé, s az erdő dús lombú • fáin a levelek messziről rozsdásvörösnek meg aranyszínűnek látszottak. „Szép ország — állapította meg Wykrota —. talán a legszebb a világon.“ Aztán valahol az út közepe táján megállt, itt mindig meg szokott állni, leült egy nagy kőre, rágyújtott, és pihent egy kicsit. Nemsokára jönnie kell az új postásnak Is. Az öreg füstkarikákat eregetett, amelyek hamar eltűntek a napfényben Körülötte mély csend. Itt örökké csend volt, s csak nagy ritkán találkozott valakivel, aki a faluba sietett vagy éppen bevásárlásból tért vissza. Egyszer csak felbukkant a távolban a fiatal postás. Lassan Jött, meggömyedve a nehéz táska alatt. Az öreg nem bírt ülve maradni. Felállt, meg se gondolva, hogy mit tesz, elébe sietett a másiknak. — Jó napot — köszönt a fiatal. — A, Jó napot — válaszolta Wyk- ■ rota. Álltak, s szótlanul néztek egymásra. — No, gyere, ül] Ide a kőre, pihenj egyet. £n Is mindig Itt szoktam megpihenni. Leültek. — Rágyújtasz? Megkínálhatlak. — Köszönöm, nem dohányzom. Az öreg most egyenesen a másik arcába nézett. — No, hogy megy? — Köszönöm, elboldogulok valahogy. — Sok a dolog, ml? — Nem épp olyan sok. Tudja maga. Elhallgattak. Az öreg most a táskát nézegette. De hisz ez ugyanaz, amelyik neki Is szolgált. — Nehéz? — kérdezte. — KI lehet bírni. — Add Ide, hadd próbáljam ki. JAN KOPROWSKI: A fiatal leakasztotta a táskát a válláról. Az öreg meg lassan, mintha csak félne, hogy elejti, a magáéra vette. Jól megrázogatta, hogy a szíj a helyére kerüljön. — Na, akkor én megyek Is — mondta a fiatal, s felállt. — Vár] te, mért olyan sietős az utad? Megint megigazította a vállán a bőrtáskát, és belenézett. — Jó sok a levél. Látom, csomagokat Is kezdesz kihordani. — Viszem, de csak a kicsiket. A nagyobbakért mindenki menjen el maga. — Ml rengeteg élet van egy Ilyen táskában, ugye? Gondolkoztál te mér ezen? Mennyi jó hír és mennyi rossz hír van Itt. Mennyi remény és menynyi várakozás. Gondolkoztál te már azon, hogy ml történik, miután szétosztottad ezeket a leveleket? Az e- gylk elolvassa és sír, a másik boldogan mosolyog vagy közömbösen félreteszi, mások meg elszomorodnak. Ml, gondoltál te ezekre? — Hát az Igazat szólva, nemigen. De Indulok Is. — Elérkezik az. £n Ilyenkor még úton voltam, és mégis megérkeztem, „Rájött az öregre a bölcsködés“ — gondolta magában a fiatal, de azért megint leült a nagy kőte. Wykrota meg csak állt továbbra Is. — Idővel, ha majd egészen belejöttél a munkába, minden levél valami újdonság lesz. Tudod — kezét a másiknak a vállára tette —, tudod, nekem sokszor úgy tűnt, hogy minden levél átmelegszik attól az élettől, amit magába rejt. Hát nem bizsereg néha az ujjad, hogy kibontsd, hogy belenézz, hogy elolvasd valamelyiket? — Nekem nem. — Vigyázz, meg ne merd tenni. Látod, éppen ez az: fúrja az ember oldalát, de nem nyitja fel a levelet. Ilyen a szolgálat. Mindenki más kielégítheti a kíváncsiságát a munkájában. Más mesterségnél e* még fontos Is. De nálunk nem így vAn. Itt sohasem elégítheted ki a kíváncsiságodat. A fiatal kezdett türelmetlenkedni. — Ml az, menni akarsz? — Bizony, ideje már. — No, ahogy gondolod, én nem tartóztatlak. De az öreg csak áll, és nem teszi le a táskát. Ránéz a fiatalra, s aztán körbefut a tekintete a tájon. — Szép napod'van ma. — Szép. — De ha beáll az esőzés, ugyancsak rossz lesz. A sár... — Nem olyan veszélyes. Felszárad. — Az Igaz. Jó ügyben minden lovon célhoz érsz. Fiatal vagy. Araikor én még... — Na, akkor én most megyek. Az öreg hirtelen elkapta a másiknak a kezét. — Ide figyelj, mit szőlná-I, ha én mennék ki a Farkasirtásha? — Velem? — Nem, egyedül. A levelekkel. — Hát hogy? — Csak úgy. Te Itt elüldögélsz, én meg kihordom a leveleket és visz- ■szajövök. Megvársz engem. Tudod, ki akarom próbálni, hogy bírómé még a munkát. A fiatal még türelmetlenebb lett. — Eleged van belőlem, ugye? ö- reg bolond — gondolod magadban, ml? No de mondd meg te, mit ér az élet, ha az ember feleslegesnek érzi magát? Attól kezdve az öreg postás meg a fiatal mindennap találkoztak a város szélén a nagy kilométerkőnél. A fiatal átadta a táskát, az öreg elballagott vele a Farkasirtásha, szétosztotta a leveleket, aztán visszajött, és együtt mentek be a városba.