Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-01-02 / 1. szám
A közelmúltban újabb nagy veszteség érte a magyar irodalmat. Elhunyt Darvas József kétszeres Kos- suth-díjas író, a Magyar 1- rószövetség elnöke. írásaival, közéleti munkálkodásával egyaránt a népét szolgálta, s most, hogy a halál kiütötte kezéből a tollat, szinte betölthetetlen űr maradt utána. Itt közölt két régebbi írásával adózunk emlékének. DARVAS JÖZSEF: SZILVESZTERI BÉRESBÁL Ha gyermekéveim re gondolok, azok mindig két szakaszra osztódva jelennek meg előttem: Vízikereszttől Szilveszterig és Szilvesztertől Vízkeresztig. Az első szakasz há roms zázöt venki- ileec napot foglal magában (szökőévben eggyel többet): béres bátyáim szolgálati idejét — a második a hat napot, amit otthon töltöttek családunk körében. Életünk e két szakasz szakadatlan ismétlődése volt, s egymáshoz való arányuk pontosan megmutatja, mennyi volt ebben az életben az egyhangú robotos tengődés és a nekifeiejtkezett öröm... Szilveszter volt a legnagyobb ünnepünk. Már kooa délután megindult a tanyák körül a felszabadulástól mámoros béresek sora, és nótájuktól megelevenedtek a télbe fulladt falust utcák. Ünnepi készülődés várta őket mindenütt, mint a győztes csatából hazatérő hősöket. Mert hősök voltak ők: egész év nehéz harcával szerezték meg családjuknak a kenyeret, s a szegénységben mindig ez marad a legnagyobb diadal., Azóta eltelt jó néhány év, mégis, mintha ml sem történt volna: holnap újra Szilveszter van, a tanyákon már készülődnek a béresek hazafelé. Életük az, mint régen: Szilvesztertől Víakeresztig hat nap, és Vízkereszttől Szilveszterig hárotn- százötvemkilenc, szökőévben eggyel több. Évi bérük kilenc-ti- zienegy mázsa gabona, tíz-húsz pengő készpénz, egy öltözet ruha (ünneplő, vagy viselő, a jobban díjazottaknál mindkettő), egy pár csizma, egy-két kocsi szalma, ami az _ptthoniak fűtőanyagát adja, esetleg egy választási malac- — és természetesen koszt meg lakás. Lakás alatt természetesen nem kell egy bútorozott, külön szobát értenünk: az istállóban alszanak ők, szalmával leterített deszkapriccsen, esetleg a jászolban vagy szénatartóban, elsősorban azért, mert az állatokat éjjelre nem lehet egyedül hagyni. Az állati kigőzölgéssel, trágyaszaggal telített, ammóniáktól csípős levegőben nem valami egészséges az alvás, különösen ha hozzávesszük, hogy a béresek sokszor — különösen télen — napokig nem vetkőznek le, ruhástól dőlnek te, és reggel csak a szájukból mosdanak meg — de hát itt édeskeveset törődnek az egészségügyi követelményekkel. Míg az uradalmi cseléd számára az „uraság“ valami felsőbbrendű lény, a kisbirtok bérese közvetlen kapcsolatban áll a gazdájával. Együtt, egy tanyában élnek, sőt a kevésbé jómódúekná.1 együtt is dolgozik vele vagy a fiaival, legtöbb helyen ugyanazt eszi, amit a gazda családja, ha külön asS- talnál is: szóval, ha nem is a családban, de mindenesetre a család mellett él. A gazdát legtöbbször nem urazza vagy naigyságolja, hanem „Ferenc bátyáménak, „István bátyánknak szólítja, fiatalabb gyerekeit egyszerűen letegezi, és igen sokszor együtt hányják-vetik meg a gazdasági teendőket is. Barátságra természetesen soha nem lépnek, a család nem engedhet meg magának túlzott bizalmaskodást — az egymás .melleit élés következtében azonban a szolgálati viszony mégis bizonyos patriarkális színezetet kap. Számukra a kötöttség is sokkal kevesebb. Az egy évet „vasvilla hegyén ülve is kibírják", ha pedig végképp nem tűrhetik egymást, esetleg — arai nem ritka — összeverekednek: a béres veszi a „ poprét- ját“, és faképnél hagyja a tanyát, gazdástól együtt. A gazdának ugyan módjában állna visszahozatni a megszökött cselédet, legtöbbször fenyegetőznek is vele: „visszahozatlak a csendőrökkel“, de ezt csak a legritkább esetben teszik meg, mert az ilyen cseléd munkája fabaktát sem ér. „Egész évben mögötte maradhatna a csendőr.“ A béresek dolga: ellátni, gondozni az állatokat, rendben tartani a tanyát, és elvégezni a mezőgazdasági munkákat. iMunikaidejük: látástól vakulásig, s mfert látni ötejmécses mellett is lehet, hajnali három órától este tíz-tizenegyig talpon vannak. Haza, a faluba, nagyon ritkán járnak: hat-nyolcszor egy évben, egy-egy vasárnapra, mikor leginkább bálba mennek. Tizenöt-húsz kilométert kell ilyenkor gyalogolniuk, s mire kiérnek, már kezdhetik is a napi munkát, mégis elmennek, hiszen más öröm sincs az életükben. Külön cselédbálokat szoktak rendezni, a legnagyobbat Szilveszterkor, a szabadulás örömére. Ezek a mulatságok mindig barbár mulatozássá, szinte eszeveszett, ősi szertartássá szoktak fajulni, mintha ezzel akarnák magukat kárpótolni az e- gész év örömtelenségéért, s elő akarnának készülni egy újabb év robotjára. Már kora este holtrészegre Isszák magukat, és vad toporzékolással gyötrik á súlyos munkában esetlenné, lomhalom- pássá nyomorodon testüket, míg csak ki nem dőlnek. Ezek a mulatozások leginkább a szülők, főleg az apa statisztáló sákval szoktak végbe menni, akik nemcsak nem neheztelnek érte, de egészen természetesnek találják. Tavaly részt vettem egy ilyen béresbálon. Ott volt egyik sógorbátyám, húséves legényfiával. Tíz óra felé mentem oda, de a gyerek már holtrészegen feküdt az Ivó padján. Sógorom babusgatva, szinte anyáskodva foglalkozott vele, és mikor megkérdeztem tőle, hogy miért engedte ennyire berúgni, majdnem megsértődve és felelősségre hívón mondta: — Neki is lehet egyszer jó napja... Verekedés szinte soha nem szokott előfordulni ezeken a bálokon. Nem izgágák és nem verekedők, talán mert nem halmozódik föl bennük annyi megtorolhatatlan hántás, mini az uradalmi cselédekben. Viszonylagos szabadságuk bizonyos öntudatot ad nekik Többször előfordul, hogy a gazda lánya szerelmes tesz egy béresbe. Boldog frigy, heppiend természetesen egyikből sem tesz, mert áthidalhatatlanok a társadalmi különbségek, de a lehetőség mégis önérzettel tölti el őket. Dicsekszertek is vele: a gazdalány szerelmével. Legtöbben persze csak üres hencegésből, de már az Is jellemző, hogy ezt a tehetőséget egyáltalán elhihetőnek tartják... Ilyennek ismertem meg életüket, s Ilyennek szerettem meg a lelki arcukat, s most, a legnagyobb ünnepükön e pár sorral állított nekik emléket. 1936 AMIT A HÓ ELTAKAR A hó itt ts szinte megállás nélkül szakad, valósággal roskadoznak alatta az alacsony házak, és a falu- szélen túl, kint a határban eltűntek a tanyák a végtelen fehérségben. Csodálatosan szép most az alföldi táj: olyan elpihenlető, o- lyan megbékéltető az a végeláthatatlan fehérség, mint valami jó simogatás a fáradt homlokon, s a behavazott házak, a tanyák, a tanyák mellett a kazlak és az átmenti fák, amelyek galy- lyain a hócsomók mintha virágcsomók puha fészkei lennének, valamilyen egészen új, soha nem látott képet mutogatnak az embernek. Még annak is, aki minden házat, minden fát, bokrot, az utakon minden kis kottyanőt ismer, úgy tűnik ez, mintha idegen, varázslatos tájra tévedi volna. Sok minden eltűnt ez a- latt a vigasztaló fehérség a- latt, ami búsitotta az embereket. Az utolsó néhány vizes esztendő nagyon megviselte a házakat, az épületeket: a falakról levedlett a mész, a sárzás, a vakolat, a tetők meghallottak, akár az öreg, agyondolgozott emberek gerince, elpusztultak rajtuk a cserepek, elkorhadt a zsindely, a nád, az a ft ók úgy lesüllyedtek, hogy nem lehet őket rendesen becsukni — néhány év. alatt évtizedeket öregedett ez az egész falu, mint az ember, ha nagy csapások é- rik. Az ősszel és még a tél elején is nagyon szomorú képet mutatott itt minden — de most a pusztulás nyomait befedte a hó, s egyszerre mintha a gondok, bajok is eltűntek volna. Kint a határban is olyan egyformák a földek, mintha gazdáiknak is egyforma lenne a gondjuk mindenütt;: nem lehet meglátni, hogy hol alszik a hó alatt vetés, és hol van v ízjárta, évek 6- ta használhatatlan terület, legfeljebb itt-ott árulkodnak lábon maradt kukorit'á- sok arról, hogy hiába volt a gazdák reménykedő próbálkozása... Ám ha az emberekkel beszélsz és bemégy a házaikba, akkor mindjárt meglátod, hogy ez a vigasztaló fehérség, ez a téli nyugalom csak szép felszín, mert alatta bizony balok, gondok, szomorúságok, aggodalmak gyűlnek s fakadnak föl, mint tavaszon a vadvíz. E- lőször is ez a rengeteg hó. Más esztendőkben talán szót se ejtettek volna róla, de most újra és újra aggodalmasan kémlelik az eget, mint nagy munkaidőben vagy gabonaérés idején; ha egy-egy elkésett vagy túl korán jött és sokáig tartó esőzésben tönkremehet e- gész évi munkájuk eredménye. Így vannak most még azok is, akiknek egy talpalatnyi földjük sincs. A kutakat nézegetik, és belül a házak, a szobák falát: ez most a mértékük, hogy milyen magasan van fönt a talajvíz. Mert a kutakban bizony, még a partosabb részeken is, alig látszik kt néhány tégla a vízből, s alig van vert falú vagy vályogház. ahol ne lenne vizes a fal' fél, sőt sok helyütt egy mé- •er magasságig is. Vizes, nedves a földes padló is — már vagy két esztendeje nem kellett a legtöbb hegen mázolni, mert bizony most nem vernek port a patkós csizmák, a bakancsok, a cipők. Aggodalmasan nézegetik a falakat, hogy a fagy nyomán hogyan nyílnak itt is, ott is nz apró repedések. Arról esik legtöbb szó. hogy esett-e már annyi hó az idén, mint két esztendővel ezelőtt, s hogy vajon szép lassan elfogy majd vagy hirtelen olvadássá megy el? Ogy beszélnek a vízről, mint valami alattomos ellenségről, amelytő mindig félni kell, mert védekezni se Igen lehet ellene. Terveket forgatnak magukban a házak téglával való „megt-alpalásáról“, szigetelésről és padozásról, amihez ugyan most se igen van több tehetségük, mint máskor volt, de — úgy érzem a szavaikból — most még valami csodát evésre is képesek lennének, hogy elébe álljanak a pusztulásnak. Az a legnagyobb baj a dologban, hogy most meg az a- nyagbeszerzés körül vannak súlyos hiányok. Arra gondolák, miközben hallgatom őket, hogy ha most valami átfogó országos terv szerint lehetővé tennék mindenki számára, hogy megfizethető árért és elegendő mennyiségben kapjanak építkezési anyagot, az egészséges magyar otthonok megteremtése terén óriási lépést lehetne előretenni. A rengeteg pusztítás mellett legalább ennyi haszna' lenne a vizes esztendőknek. Valósággal újjáépülhetnének fdíváink... S hogy erre mennyire szükség lenne, most látja csak igazán az ember. A reuma eddig is egyik legjobban pusztító népbetegségünk volt, legfeljebb nem tűnt annyira szembe, mert más betegségekkel szövődött, vagy maguk a falusiak se vették egészen komolyan. Ha fáj. hát fáj. mit lehet ellene tenni — előbb- utóbb elhasználódik az ember. Viszont mostanában még jobban megnövekede't az ízületi fájdalmakra panaszkodó emberek száma. Nedves a lakás és amellett hideg is, mert a fűtéssel megint csak bajok vannak. Ezek is nagyobbak, mint e- gyébkor — úgy látszik, az ilyen bajok ts szövődményesek, nemigen járnak egyedül, és egyik súlyosbítja a másikat. Nálunk az Alföld legnagyobb részén, nemcsak kint a tanyákon, de bent a faluban is még leginkább búboskemencék vannak', legalábbis a -szegényeknél, s itt a legfőbb tüzelőszer a szalma meg a kukoricaszár. Mióta — egy-két esztendeje — bajok vannak a fa- és szénellátással, még olyanok is visszatérnek ehhez a fűtéshez, akik már elhagyták. Igen ám, de erre meg a szalmának és kukoricaszárnak lelt olyan .szeme“ — így mondják felénk, ha valami nagyon megdrágul —, hogy alig lehet megfizetni. Egy kocsi szalma, ami valá- mikor négy-öt pengő volt, most húsz-harminc pengő, és a kukoricás zár kévéje, a- mt néhány fillér volt. most húsz-huszonöt fillér. Ha u- gyan egyáltalán lehet kapni, mert a gazdák nem szívesen adják el — nekik is kell fűteni, almozni és fa- karmányozni. ősszel nem is igen lehetett beszállítani a tanyákról, mert rosszak voltak az utak, és másra kellett az iga, most meg, amikor már szánnal ts lehet közlekedni, nehéz kibányászni a hő a- 161 a szalmát és szárat. Különben mindegy ts, hogy ml az ok, elég az, hogy nemigen lehet kapni. Vége a- zoknak a régi szép időknek, amikor a gazdák a munkásaiknak, aratóiknak, cséplőiknek már ősszel behordták a faluba az egész téli tüzelőt. Nálunk régen mindig hatalmas szalmakazal állt az udvaron, most meg méíj a disznóperzseléshez is boltban kellett megvennünk a szalmát. így ahogy mon- ’ dorn: boltban, bent a faluban, bálába préselt szalmát... így hát nem'csoda, hatalán még egyetlen télen sem volt olyan sok hideg lakás falun, mint most, s még hozzá nem is száraz ez a hideg, hanem nyirkos, csípős, velőkig hatoló, amely elöl még éjjel, a duyyha, a takaró alá se igen lehet elmenekülni, mert az ágynemű is nyirkos, és nem sokat segít a lábhoz tett me- >ég tégla vagy cserép. A hó pedig hull, hull, mintha ezeket s az egyéb gondokat mind be akarná takarni. 1942 új ifjúság ILLYÉS GYULA: ÚJ ÉV NAPJÁN ÍRTAM Karácsonyra hó lesz, jósolta a naptár és lett is valóban. Mintha ezer kaptár nyílt volna az égen: zümmögve kerengtek, belepték a pihék már az egész kertet. Néztem hogyan szállnak, néha visszaszálltak, mint aki megfordul még egy búcsúszóra. Rajzott az egész táj! Estefelé csöngve szánkók szaladtak el valahol a völgybe, láthatatlan, mintha mind álmondtam volna.,. A lágy alkonyattal szétömölt a tájon a zsongó karácsony. Nyugtalan forogtam a kicsi konyhában. Akkoriban én úgy képzeltem az évet, mint egy hosszú utat. Mostan ér majd véget, hallottam és láttam, hogy mindenki Örül, a kis tűzhely körül. — Akkoriban én úgy képzeltem az időt, mint egy hosszú mezőt. Elején tavaszi virágok nyílottak, arrébb a nyár arany képei ragyogtak, majd gyümölccsel terhes őszi fák... e megett magas, havas hegyek — s ott a hegyek mögött, ott volt az év vége: iszonyú szakadék zuzmarával, jéggel, —. így képzeltem nyáron... és hittem előre, hogy ott feljutok majd valami tetőre s megláthatom onnan, a havas táj fölött, reményeink honát, azt a híres jövőt, mit el sosem értem. Szép ligetnek véltem, lombjai a szélben fényesen lengenek, felette koszorút állnak a fellegek. Titkos szorongásban éltem napról napra december havában. Kint a nedves kazlak reggelente harsány aranyszínt ontottak. Aztán hó lelt és csend. Nagy csend, csak a bezárt kakasok hallattak pár kukorékolást. Szinte emelkedni éreztem a tájat, a kedves dombokat, az ismerős fákat, havas udvarunkat fürge talpam alatt — És eljött az ünnep s minden régi maradt. Évre évek múltak s azóta én sokszor vártam még gyermekként az évfordulatkor, hogy majd csúcsra érek s gyakran már-már hittem, látok is valamit, — másszor legyintettem s Szilveszter^ csúszandó, sikongató éjén részegen pörögtem az év meredélyén. Megtörtén ébredtem, sík, havas reggelen járt szeme s borzongva láttam: ez a jelen, ez a lapos hideg, amelyből sárosán nyúlt egy egy országút előre gyászosan — Megindultam rajta, tudtam nem fölfelé, fázva lépdeltein új s új szakadék elé. Néha még fölvágtam rémülten fejemet feléd, régi liget! Üjév napján írtam, amit eddig írtam, halott emlékeim fölött virrasztottam. Melyen át először néztem szét e földön, a kis ablakot most szomorúan törtöm s nézem a hófedte határt fáradt szemmel: fehér buckáival, mint megőszült tenger. — i Elállt a havazás, csak itt-ott csap még fel egy kis halfarknyi hó, mint vihar szüntével az utolsó habok, aztán az is elül, — ,s lm a hajótörött szemén könny melegül: hol vagy te jövendő? Hóban, ködben állnak jegenyéi ott lenn a régi hegyhátnak, s az új esztendőbe bukott vidék felett el-eltünedeznek, mint a kísértetek. Ország sülyedt itt hő, éhség, nyomor alá, rajta mint vízipók futkároz a halál. 1935 Kiszelica Éva rajza
