Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-02-12 / 7. szám
- u| iffusag 9 TÓTH LÁSZLÓ KÉT VERSE: örökség Megyek. Havazás előtti éjszakán, havazás utáni égbolt alatt. Lótej bezúzott két ablakában cserépvirágok: a madár csőre külön életet élő, hideg állat. Kereszt elsötétített üregeiből kinyúl a keresztrefeszítettek két karja: megyek. A fűben mégsem marad lábnyomom, s a száj is hiába nyltódik, hiába zárul: nem lép be és nem távozik rajta semkise. A táj arca szikár, kemény, akár a holtaké. Ami kívülem van, idegenség. Megyek. Bennem: ami főid, ami haza. Utánérzések 1. hátamon a fű élhettem volna boldogan magam sem tudom hogyan lehettem volna hegytető és hátamon a tű kinő magam sem tudom hogyan élhettem volna boldogan 2. minden kocsmádat minden kocsmádat bejáriam de haza mégsem találtam sörhabos asztalok alatt vállallak téged: sorsomat HAJÓS LÁSZLÓ KÉT VERSE: Özvegy Az özvegy zokog. Szeméből az üresség szava hangzik. Az erdők a Nap köré ülnek. A szél Is menekül. LÄTSZAT A föld fölött köd gomolyog, fokozhatatlan a csend; a sötétedés varázsa befonja tétlen tenyerem. Az özvegy zokog, Teste sírjából sánta patak szalad az éj után. Lám, így hazudik a látszatl Amíg elvezettnek tűnök e mély árban, hatalmas erő s akarat terem szívemben. t SZALAM KADIRZADE: Útelágazásnál Egyszer késő este megálltaim kocsimmal egy útelágazásnál, mert nem tudtam, merre hajtsak tovább. Mindjárt az üt mentén észrevettem egy teázót. gondoltam. ott majd megmondják, melyik út vezet Darabulagba. Ebben a pillanatban kinyílt a teázó ajtaja, és két fiatalember lépett ki rafia. Valamiért nagyon mérgelődtek, beültek a közelben álló Moszkviosba és elhajtottak. Beléptem, üdvözöltem a teázó főnökét, $ megkérdeztem: — Melyik üt ölsz Darabulagba? Amelyik jobbra megy vagy amelyik balra? A teázó vezetője rámnézett, elmosolyodott, sürü, vöröses bajsza álól kivillantok a fehér fogai. — így ék élőbb egy csésze kitűnő teát. Majd aztán megmondom. — Legyen úgy. Szívesen. Elém tett egy csésze gőzölgő teát. Miután kiittam, megismételtem a kérdést. A gazda hunyorított, s felnevetett. — Remek piláfunk van. Vagy nem parancsol egy adag pompás sasllkot? — Nagyon köszönöm, de nem vagyok éhes, és nem is akarok Időt tölteni. Sietek! — Az egészségére esküszöm, hogy amíg nem eszik, nem mutatom meg az utat/ Mi volna, ha mindjárt mindenkinek válaszolnék? Minek épült akkor ide ez a leázó? Álljak ki az útelágazáshoz, jeleljek a kérdezősködöknek, a- zok meg utazzanak csak tovább — hadd menjen tönkre az üzlet, így gondolja talán? Mii tehettem? — Hozza azt a saslikot! Nem is kellett soká vámom, míg megjelent a hatalmas adaggal. Miután elfogyasztottam, már álltam volna fel, de a gazda bal kézzel otsszanyomott a székbe, lobbal pedig egy csésze teát tett az asztalomra: — Ezt azért, nehogy fájjon a gyomra az úton. Teljesítettem a teázó vezetőjének ezt a kívánságát is. Végre- valahára aztán sikerült fizetnem, s ekkor újra megkérdeztem: — No, de most már megmondta végre, melyik út visz Darabulagba? Blzalmaskodón hátba veregetett, széles mosollyal kísért az ajtóig, s csak ott .felelte előzékenyen: mindkettő. — Mindkettő, barátocskám, mindkettő. ____________________________ Manapság nem fogadnak el borravalót. A baiksis a múlt zenéje, amikor az ember egy lépést sem tehetett anélkül, hogy ne adott vagy ne kaptott volna. Manapság azonban az emberek tagadhatatlanul jellemesebbek lettek. Bakslst, tényleg nem fogadnak el. Nemrég a teherpályaudvaron egy csomagot adtunk fel. Nagynéném Influenzában meghalt és végrendeletében meghagyta, hogy küldjük el lepedőit és egyéb nyárpolgári cókmókját feleségem vidéki rokonainak. Ott álldogáltunk hát a pályaudvaron és a következő raffaeli kép tárult szemünk elé. Csomagfelvevő bódé. Persze, sorbaállás. Tizedes mérleg. Mögötte a mérlegelő. A mérlegelő, afféle rendkívül becsületes alkalmazott, gyorsan mondja a számokat, jegyezget, súlyokat rak a serpenyőre, számokat ragaszt és felvilágosításokat ad. Mást sem hallani, mint rokonszenves hangját: — Negyven. Százhúsz. Ötven. Vegye le. Vigye el. Menjen arrébb. .. Ne ide állítsd, kétbalkezes, erre az oldalra állítsd. Egyszóval a pezsgő munka kellemes kép>e. Egyszerre azonban észrevesz- szük, hogy a mérlegelő a munka minden szépsége mellett, túlságosan betű szerint veszi az előírásokat. Túlságosan szemmel tartja a polgárok és az állam érdekeit. Persze, nem minden egyes esetben, de minden második-harmadik embernél megtagadja a csomag felvételét. Ha a csomagolás csak gondolatnyilag is laza — nem veszi fel a küldeményt. Bárha jól látni, hogy sajnálkozik. Természetes, hogy akiknél a csomagolás laza, sápítoznak, nyögnek és sóhajtoznak. A mérlegelő megszólal: — Nyögés helyett erősítse meg a csomagolást. Valahol itt a közelben egy ember lézeng szögekkel. Hadd erősítse meg magának. Verjen ide be néhány szöget és kötötzze át spárgával. Aztán jöjjön vissza — soronkívül felveszem. Ügy is van: a bódé mögöt egy alak áll. Kezében szögek és kalapács. Verejtékező arccal dolgazik és kívánságra megerősíti a gyenge csomagolást. S akiket visszautasítottak, esengve néznek rá és a szívességéért cserébe barátságot és pénzt ajánlanak fel. De most egy polgár került sorra. Egy szőke, pápaszemes férfi. Nem értelmiségi, mégis rövidlátó. Nyilvánvaló, hogy trachomás. És azért vett fel pápaszemet, hogy ne vegyék észre a betegségét. De az is lehet, hogy egy optikai gyárban dolgozik, és ott ingyen osztogatják a pápaszemet. Felállítja hat ládáját a tizedes mérlegre. — Gyenge csomagolás. Nem felel meg az előírásnak. Vidd v-isz- sza. E szavak hallatára a pápaszemes végképp elcsügged. De mielőtt elcsüggedne, annyira nekitámad a mérlegelőnek, hogy majdnem verekedésre kerül sor. A pápaszemes ordít: — Mit akadékoskodsz velem, kutyafülű? Nem a saját _ ládáimat adom fel — mondja. — Állami ládákat adok fel, mondja az optikát gyárból. Mit kezdjek most a ládákkal? Hol találok kocsit? Honnan vegyek száz rubelt, hogy visszavessem? Felelj, kutyafülű, vagy vagdalthúst aprítok belőled. — Mit tudom én? — válaszolja a mérlegelő. S közben legyint a kezével. A másik, minthogy rövidlátó s pápaszeme üvegeit pára futotta be, másként értelmezi e mozdulatot. Elvörösödik, eszébe jut valami régen elfelejetett dolog, turkál a zsebeiben és kiás belőlük nyolc rubelt, csupa rubeles bankjegyben. És markába akarja nyomni a mérlegelőnek. A mérlegelő a pénz láttára kikel magából. — Mit jelentsen ez? — kiabálja. Talán megakarsz vesztegetni, pápaszemes kígyói? A pápaszemes, persze, tüstént tudatára ébred gyalázatos tettének. — Dehogyis — mondja — csak azért húztam ki a pénzt a zsebemből, hogy tartsa, míg a ládákat leveszem a mérlegről. Egészen elveszti a fejét, sületlenségeket hebeg, mentegetőzni kezd és látni, hogy egy pofont is kész lenne eltűrni. — Szégyelje magát — mondja a mérlegelő. — Baksist itt nem fogadnak el. Vegye le a mérlegről a hat ládát, még hozzájuk érni is undorodom. Minthogy azonban állami ládákról van szó, forduljon ahhoz a munkáshoz, ott ni, ő majd megerősíti a gyenge csomagolást. Ami pedig a pénzt illeti, adjon hálát a sorsnak, hogy nincs időm magával vesződni. Ennek ellenére odaszólít még egy alkalmazott és méltatlankodó hangon közli vele: — Mit szólsz hozzá, az imént meg akart valaki vesztegetni. Hallott már Ilyen abszurdumot? Sajnálom, hogy siettem és a látszat- kedvéért nem vettem el a pénzt, így most nehéz bebizonyítani. Feleli a másik: — Hát, bizony kár. Meg kellett volna tanítani móresre. Ne gondolja senki, hogy mifelénk még a régi szelek fújnak. A pápaszemes megszégyenülten bíbelődik a ládáival. Megerősítik, előírásos ábrázatot adnak nekik és újra a mérlegre oepeli'k. E pillanatban úgy kezd rémle- ni, hogy az én csomagolásom is gyenge. S minthogy még nem került rám sor, a munkáshoz lépek és megkérem, hogy mindenesetre e- rősitse meg kétes csomagolásomat.- Nyolc rubelben szabja meg az árat. — Megbolondult? — kérdem. — Nyolc rubelt kér három szögért? Bizalmasan feleli: — Igaza van: háromért is megcsinálnám, de élje bele magát az én helyzetembe: hiszen osztoznom kell ezzel a mákvirággal. Most aztán érteni kezdem az e- gész mechanikát: — Szóval a mérlegelővel osztozkodik? Kissé megzavarodik, mert elszólta magát, tücsköt-bogarat ösz- szebeszól, a hitvány fizetésről és a drágaságról morfondíroz, nagy engedményt ad és munkához lát. így kerül rám a sor. A mérlegre állítom a ládámat és gyönyörködöm erős csomagolásában. A mérlegelő megszólal: — A csomagolás kissé gyenge. Nem felel meg az előírásnak. Felelem: — Igazán? Hiszen csak az i- mént erősítették meg. Az ott, a- harapőfogóval. — Ah, pardon, pardon — válaszolja a mérlegelő. — Bocsánat. A csomagolása most már erős, de előbb még gyenge volt. Ezt az első pillantásra ész re ve szem. Ami igaz, igaz. Felveszi ládámat és megírja a fuvarlevelet. Olvasom a fuvarlevelet és a felírást a ládán: „csomagolása gyenge.“ — Mi az — mondom — a bolondot járatja velem? Egészen bizonyos, mondom, hogy ilyen felírás mellett útközben az egész ládát szétlopkodják. És a felírás nem engedi meg, hogy kártérítést követeljek. Most aztán már átlátok a szitáin. Feleli a mérlegelő: — Ami Igaz, Igaz, bocsánat. Letörli a felírást és én hazafelé indulok, elgondolkodva polgártársaim bonyolult lélektani adottságain, a jellemek átalakulásán, a ravaszságon és azon a vonakodáson, amellyel tisztelt polgártársaim begyökeresedett megszokó - kát feladják. Ami Igaz, igaz
