Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-18 / 25. szám
8 új ifjúság — Vsettn mellett. — Mikor a németektől megszöktél, mindjárt a fűrésztelepre mentél? — Nem volt egy fillérem sem. Tulajdonképpen soha nem volt egy fillérem sem. A hangyabolyról már leolvadt a hó. Fakfr megállt előtte, és a lábával beletúrt a tűlevél kupacba. — Hangya palota. Az ember azt hinné, hogy a tűlevél semmire se jó, de a világ már olyan, hogy minden jó benne valamire... Én is ilyen bolond voltam. Ugyanúgy, mint azzal a Hamburggal. Eszébe jutna normális embernek, hogy Hamburgon keresztül utazzon Spanyolországba? Majd meg vesztem úgy féltem, hogy eltévedek. El se tudod képzelni, milyen bolondok háza volt ott! Mintha mindenki abba az egy városba költözött volna, annyi volt az ember. Kiszállsz a vonatból, és mindenütt tolongás, kocsik és autók. Mindenfelé egyforma házak és utcák. Te jó ég, úgy megizzadtam, hogy ki lehetet volna csavarni. És ahogy ott mászkáltam az ismeretlen utcákon, feladtam minden reményemet, hogy valahová is eljussak. Kérdezősködni kezdtem, aztán egy sötétkék sapkás férfi 'elvitt a transzport parancsnokságára. Ott a kezembe nyomtak egy cédulácskát meg öt márka költőpénzt A pénzen persze mindjárt sört vettem, éjszaka pedig már a dán határok felé száguldott velünk a vonat. A világon semmi se fölösleges. — Ezt csak most mondod. Akkor bezzeg nem igen tudtad — Lehet, hogy nem tudtam, de nem is nagyon törtem rajta a fejemet. Egyszerűen csak hittem. — És egy pillanatra se merültek fel benned kétségek? — Lehet, hogy nem volt rá időm. Néha nagyon 16, ha az embernek nincs ideje sokat gondolkodni. A kőbánya fölötti erdő elég rltkás volt. A nap sugarai áthatoltak az ágak között, mindenütt gyantaillat érződött. Az erdő a hatalmas kőszikla tövénél ért véget. Alatta, kékes árnyékba burkolózva húzódott a völgy. Felkapaszkodtak a meredek sziklafalon, hogy jobban lássák, nincsenek-e a faluban németek. A bánya köve vöröslött. A meredek sziklafalról kenderkötél lógott alá. A szél erősen himbálta. Lent a mélyben a sínek két keskeny vonala látszott, és valamivel távolabb a falu bújt meg. Falu? inkább csak falucska. Néhány tucat ház, s az erdő mellett két-há- rom tanya. Géppisztolyukat a hátukra vetve hasaltak egymás mellett, fejüket eltakarta az avarfű, a hátukat melengette a nap. Micsoda nagyszerű vasárnapi kirándulás, gondolta Kerubin. — Ogy látom, nincsenek németek — mondta Fakir. — Ha amott ni nem füstölne a kémény, azt mondanám, hogy az egész falu kihalt. A házikók úgy lapultak a hegyoldalban, mint valami ott felejtett játékok. A kék Itt valóban kék volt, a fehér pedig ragyogó. Nem kormozta a levegőt a gyárak füstje, az ablakok alatt nem zörögtek a villamosok, senki 9e kiabálta, hogy különkiadás, a hangszórókból nem szólnak az indulók, s az üvöltő hang nem dicsekszik, hogy mennyi élőt öltek meg, mennyit fojtottak vízbe, meny nyit lőttek agyon, mit romboltak földig, mit gyújtottak fel. — Az ilyen falvakat elkerülik — jegyezte meg Fakír. — Nem szeretik azok körös- karúi az- erdőket sem. — Itt tiszta a levegő. Nézd csak, libák... 1 A házak előtt vonultak el, mint holmi méltóságteljes professzorok sorban, billegtek, mintha 9emmi gondjuk, dolguk nem volna. Hirtelen sovány gebe vontatta szekér tűnt fel az úton. Megállt. A férfi leszállt a bakról, és bement a házba. — Ott a kocsma — mondta Fakfr, és lemutatott a völgybe —■ Amott meg, ni, az iskola — Én ekkora távolságból el nem tudnám olvasni. — Benézünk a faluba? — Minek? Csak fölöslegesen megrémítenénk őket. — De a kocsist megkérdezhetnénk, hogy... — erősködött Kerubin. A fogatos elhajtott az iskola mellett. A bányától az út erősen emelkedett. . Mindenütt csend volt, csak a kocsis hangja és az ostor pattogása hallatszott. — Vágjunk elébe — egyezett bele Fakír. A szekér lassan haladt a köves úton. Az öregen posztó szűr volt, s a fején fekete kalap. A szekér mellett ballagott, s a lovacskájával beszélgetett. — Adjék az isten jó napot, bátyám! — köszönt rá Fakír. A meredek hegyoldalból pontosan a lovacska elé ugrott. — Hó...! — állította meg az öreg a lovat. — Ne ijedjen még, nem vagyunk rablók — mondta neki Fakír. — Hm. — Eltévedtünk. Az utat keressük. — Tisztára, mint a rablóki HŰ...I De megijedtem — köpött egyet az öreg. — Nem ismerjük itt ezt a vidéket. — Hm. — Láthatja, hogy jó barátok vagyunk. — Látom én, látom, hogy kik vagytok. Az erdőből jöttetek, mi? — Onnan. — Hát akkor csak menjetek a magatok útján. — Vannak németek a faluban? — Ugyan, mit csinálnának itt? Az út a bányánál véget ér. Tovább csak gyalog, vagy lóháton lehet menni. A múlt nyáron voltak itt is. Motorbiciklin jöttek, de ahogy jöttek, úgy el Is mentek. — Félnek az erdőktől. — Már hogyne félnének. — Mondja csak bátyám, lisztjük, kenyerük van...? — Hát nem mondhatnám... — Hát zsírjuk? — Zsír? — a térdét kezdte csapkodni, mintha rég nem nevetett volna ilyen jót. De aztán elkomolyodott, és Keru- binra nézett, Fakírt szinte észre se vette, és megkérdezte: — Hát aztán pénzetek van-e? — Nem ingyen akarjuk, elhiheti — felelte Fakír sietve. Az öreg fogta a gyeplőt és meglegyintette vele a lovat. — Gyű pejkó, gyű! Ti meg fiúk ne féljetek magától az ördögtől sem. Hiszen a németeket úgyis mind megüti a guta! — Fenyegetően megrázta az öklét, az ostorral megcsiklandozta a lovacskát, aztán el- vigyorodott. — Ha szükségetek lesz rá... A tizenkilences házszámot keressétek. Az öreg lendraššákot. De csak este, sötétedés után! 2. Egész nap gyanúsan, simán ment minden. Az időjárás is egész nap olyan volt, mint valami sikerült szabadságon. De aztán elérték a hidat, amelynek csak a helye volt meg. Leugráltak az autóról, s a híd- ’őhöz rohantak. A híd szélső fillérei görbén meredtek az ég- e, a középsőt pedig, bent az íramlafban, darabokra tépte a robbanás. A meredek parton leereszkedtek a vízhez. — Ez volt aztán robbanótöltet! — állapította meg Fakír. — Volt rá idejük, hát alapos munkát végeztek — latolgatta Kerubin, és olyan arcot vágott hozzá, mint az a suhanc, aki verekedni készül. — Ogy látszik tritolt használtak. Kerubin nézte a gyors sodrású hegyi patakot, s vele e- gyütt nézte Vlado és Matuška is, csupán Fakír rohangált fel- alá a parton, mintha valahol is elérhette volna a túlpartot. A folyó ugyanis sebesen rohant medrében a csonka gerendáktól és a hatalmas szikladaraboktól habossá korbácsolva. A part közelében erősen örvénylett, s az agyagos part sárgára festette a vizet. — Gázlót kell találnunk — mondta Fakír. — Hol a fenében lenne itt gázló — dünnyögte Matuška. Aztán mégiscak elindultak a folyással szemben, mindent a- laposan megnéztek, s hogy ez a libasoros menet mégse legyen annyira szomorú, mindenki arról beszélt, ami éppen e- szébe jutott. És senki se várt a kérdésre választ. — A párizsi szelet tojással készül — magyarázta a vézna Kadlec, aki Ismert volt telhe- tetlenségéről. — Egyszer felmentem Prágába, és Vašatához mentem vacsorázni. Akkor még nem volt jegyrendszer, hát azt rendeltem. Fiúk, hogy micsoda zaba volt az! Mese! Egyike é- letem legszebb meséinek! Már magam se tudom, hogy mibe került, de ha jó! emlékszem valami négy ötvenet fizettem érte... — Négy ötvenért már jókora adagot kellett kapnod — jegyezte meg Kerubin, és csak aztán mondta el, amit tulajdonképpen akart. — Mi lenne, ha megpróbálnánk valamit ösz- szehozni gerendákból? Hiszen Itt mindenütt van fa bőven. — Mivel fogatjuk össze? Nincs hozzá semmink — morogta Fakír. — Anyám savanyított halat vágott a krumplisalátába. Szilveszterre mindig egy lavórral csinált belőle — kezdte újra Kadlec, de Matuška a szavába vágott. — Hol a fenébe lenne Itt gázlő? — Ahogy Kadlec fékezett, mindjárt tudtam, hogy történt valami — mondta Kerubin. — Mindent érzéssel csinál. Fékez, és mindjárt tudod, hogy mi a baj. Sőt, abból is sok mindent megtudhatsz, ahogy a gázpedállal bánik. Néha úgy nyomja le a gázpedált, mintha simogatná. De ha dühbe gurul, mint ott a hídnál.... (Folytatjuk)----------------------------------HEINRICH BOTT: FŰ A TEHETSÉG.. A régiségkereskedőhöz vidám fiatalember állít be. — Jó napot! — Parancsol? — Hát igen, az állás ügyében jöttem... — Tehát melyik állásra pályázik? — Az elárusító helyét szeretném megkapni. Olvastam a hirdetését az újságban. — Aha — hümmögött a régiség kereskedő. — És hol dolgozott utoljára? — Egy áruházban. — A régiségosztályon? — Nem. Ä jérfialsónemürosztályon. A régiségkereskedő rosszallóan csóválta a fejét. — De hiszen a hirdetésben nyomatékosan hangsúlyoztam, hogy tapasztalt elárusítót keresek. Ehhez a szakmához na gyón sok szakismeret és tapasztalat szükséges. Érteni kell a vásárlók nyelvén. Maga meg idáig férfi alsónemüt árult! Komolyan hiszi, hogy megállná a helyét az én üzletemben? A fiatalember derűs önbizalommal bólintott. — Azt hiszem — igen. — Nos, rendben van, válaszolt a régiség kereskedő. Lássuk csak, van-e tehetsége ehhez a szakmához. — Felnyúlt a polcra és leemelt egy percmutatót, valami réglka- kukkos óra töredékét. —• Nos, mit szól ehhez? Mit gondol mi ez? A derűs fiatalember megnézte a mutatót, majd gondolkodás nélkül rávágta: — Ez minden kétséget kizáróan egy fogvájó, amelyet maga Napóleon használt, de nagyon kevés van belőle a régiségpiacon. Úgyszólván egyedi darab. — Nos, mit gondol, van tehetségem? A régiségkereskedő szinte sugárzott. — Kiváló tehetség! — kiáltotta, — S máris megkapta az állást. Fordította: —sl— • „Futurológia": Versei egyelőre az igénytelen slágerszövegeket sem múlják felül. Egy példa: / Ma még fogom a kezedet / s nem sírok, amikor / búcsút intek neked, de nem tudom látlak-e még / velem szembejönni, / mosolyogva téged. / stb. Gondolatilag is semmitmondók, erőtlenek, A Vers képes beszéd. Élményeit úgy kell megfogalmaznia, hogy másoknak, az olvasónak is élményt jelentsenek.... Tanuljon, művelje magáti Olvasson sokat, főleg verseket! • „Tiszafa": Nem leírni kejl, hanem ábrázolnil Lát- tatnil Az olvasó csak úgy ad hitelt az írásnak, ha a- lakjai valóságossá formált alakok, ha minden tettük, minden mozdulásuk, minden szavuk Igaz és törvényszerű. Az írás, ha az író nem láttat benne, hitelét veszti erőtlenné válik. Tanulnia kelll • „Denevér": Versei nyersek, nehézkesek, se nyelvileg, se gondolatilag nem érik el a közölhetőség mértékét. Először is talán azt kellene tisztázni, mit Is akar közölni olvasóival, s persze azon is elgondolkodhatna, hogy egyáltalán érdemesbe... Szabó Lőrinc mondja: „Ha a költő szavai pontatlanok, plasztikátla- nok, körülményesek, akkor nem is egyszerűek és nem világosak: csak körülbeliil ragadják meg az érzés és gondolat körvonalait, s a kifejezés torzít, téved, mint a rossz rajzoló ceruzája, a- kinek keze nem követi pontosan a leikével látott vonalakat. Minden, ami a természetestől az igaztél eltér, tehát például a hagyományos „költői" magatartás nevetséges pátosza, a sal- langos nyelv, a cifra szóképzés és nyelvtan, a megmerevítő konvenció, a rímek és verszene erőltetett- sége és minden úgynevezett költői szabadság csak arra jő, hogy rontsa, piszkítsa, erőtlenítse a vers tisztaságát, egyszerűségét, a hatás biztonságát és maradandó- ságát." Jó lenne ha elgondolkodna ezeken a sorokon! Addig is tanuljon, olvasson! Mai számunkban két tanácsotkérő és egy további válaszlevelet közlünk. Várjuk problémáitokat és a leközölt levelekkel kapcsolatos véleményeteket tartalmazó leveleiteket. A menyasszonyjelölt gondja Titkárnő vagyok a szövetkezetben. A fiú, aki három éve udvarol, és szeret, kereskedelmi alkalmazott. -A családja jómódú, idővel szép örökségre számíthat, mi vei egyetlen gyerek, de ki tudja, mikor? Szüleim kis jövedelmű dolgozók, és bizony nagyon szerény körülmények között élünk. Ha férjhez mennék a fiúhoz ellakhatnánk a kis szobában, az ócska bútorok között, és csak arra számíthatnánk, amit ketten megkeresünk. Tehát hosszú évekig igen szerény körülmények között, szüléinktől függve élhetnénk. Két hónapja új főkönyvelője van a szövetkezetünknek, aki halálosan belém szeretett. Független, önhibáján kívül kétszer elvált férfi. Kocsija, víkendháza és berendezett lakása van. Az édesanyám azonban hallani sem akar róla, mivel közel tíz évvel idősebb az apámnál. Sehogy se tudom meggyőzni az igazamról. Válo- gatlan kifejezéseket vág a fejemhez: „Nem sül ki a szemed, eladnád magad annak a kövér vénembernek?“ — mondogatja. Anyu, sajnos, néha nagyon tapintatlan, pedig szerintem nincs igaza. Az udvarlóm nem erkölcstelen viszonyt ajánl, szándékai tisztességesek, hiszen a törvényes felesége lehetnék. Azt hiszem, bolond volnék, ha elhalasztanám ezt a ragyogó alkalmat. Ha ösz- szeházasodnánk nem lennének anyagi gondjaim, nem szorulnék szüleim további támogatására, hiszen nem kellene a kis szobában szoronganunk. Szeretném, ha ő- szintén megírnátok a véleményeteket. Kell-e hozomány? Ne haragudjanak, hogy édesanya létemre én is az önök rovatához fordulok, de amiről írni ákarok, az elsősorban a fiatalokra tartozik. Nagy gondban vagyok. A lányom ősszel férjhez akar menni, és így természetes, hogy gyakran elbeszélgetek vele a jövőjéről. A múltkor megkérdezte, hogy mit adunk neki hozományba. Meg mondtam, hogy a kelengyén kívül aligha adhatunk mást. Láttam, hogy ez nem tetszik neki. Szóvá is tette, hogy az udvarlója többre számít, mivel autót szeretnének venni. Ez meglepett, mert a lányom nagyon jól tudja, milyen nehezen é- lünk. A lakás, a koszt és a ruházkodás jóformán az egész jövedelmünket felemészti. Próbáltam azóta ismét beszélni a lányommal, őszintén feltártam a helyzetünket. Erre ő Ingerülten kifakadt: „Bezzeg, mások tudnak autót vásárolni a lányuknak, de ti eleresztenétek egyetlen szoknyában!" Nagyon fáj, hogy ezt vágta a fejemhez. Mit tegyek? Mostanában ugyanis nálunk újra divatba jött a hozomány. Nyíltan vagy szemérmesen és sejtelmesen hallgatva róla, ismét gyűjtik a lányok a „stafírungot": virágkorát éli a kelengyekultusz. Tíz évvel ezelőtt kevésbé számított a házasodó fiatalemberek körében is, hogy van-e a lánynak hozománya, és mennyi az? Most azonban újra fellángolt a gyűjtés: a pártában maradás „félelme" elől ágyneműgarnitúrák, törülközőtornyok és vadonatúj szobagarnitúrák gyűjtésével akarnak menekülni az asszonyjelöltek. A szülők pedig „rátesznek még egy lapáttal" hajadon lányuk buzgalmára: családi házat, telket, autót kuporgatnak össze, hogy amikor eljön az ideje, „kapósabb" legyen a lány. Azért írok minderről, mert ezek után, kénytelen leszek én is kölcsönt felvenni, hogy ne kerüljek szégyenbe. De helyes ez? Hiszen a lehetősegeinkhez képest úgy is segítenénk a lányunknak. Egy édesanya Válasz a Mit tennél az én helyemben? című levélre. Szerintem a problémád nem annyira súlyos, mint a- milyennek magad véled. Az természetes, hogy te is keresed a nagy érzést, a szerelmet. És a hozzá vezető úton mindenki találkozik olyan emberekkel, akik tetszenek neki, mégsem szerelmes beléjük. Ahogy a soraidból kiveszem: a fiú nincs az ellenedre, megértitek egymást, de nem akarsz neki nagy ígéreteket tenni. Nem is kell. Hidd el, nincs értelme ilyen fiatalon lekötni magad, de azért „elhagynod" sem kell. Azért tettem ezt a szót idézőjelbe, mert különleges jelentőséget tulajdonítok neki: ha elhagyod, elzüllik, társtalan, magányos lesz. Hát ne hagyd el, márcsak emberségből sem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy hamis szerelmet ígérj, hanem hogy légy a barátja. Megszűnt már az a maradi gondolkozás, hogy fiúk és lányok között nem lehet barátság. Lehet és kell is, hogy legyenl Légy a barátodnak segítője és támasza abban, hogy megtalálja önmagát és helyét a világban. És végezetül: légy hozzá őszinte, mondj el neki mindent úgy ahogy leveledben megírtad, hogy ő is tudja, csak a barátja vagy és nem a szerelmese. Keresztesné Király Rózsa 1
