Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-06-04 / 23. szám
Federico Garcia Lorca versei: FEDERICO GARCIA LORCA (1899. VI. 5 — 1936 VIII. 19) spanyol költő és drámaíró. Jóm ó' dó gazda fiaként született Granada közelében. Gyermekkori emlékei, a granadai táj, a nép életének és képzeietvilágának közeli ismerete mindennél mélyebb nyomot hagyott életművén. Lorca verseiben a személyek és a táj érzéki képekben dúskáló megje lenítése (különösen a Cigányrn máncokra áll ez) folyton várat lan és szuggesztív asszociációk kai párosai, az események dro mai menetét meghökkentő képek és metaforák sora jelzi, szagga tott, tüzelő szenvedélyeket érez tető szerkezetet alkotva. Jelentő sek Lorca drámai is. Alig akad a világnak olyan s^rka, ahol ne ját szarták. vagy ne játszották volna egyik másik müvét. Itt közölt verseivel születésének 75. évfor- rinlójára emlékezünk. HAZATÉRVE A SÉTÄRÓL Meggyilkolva az ég alatt, a formák közt, melyek a csúcsra törnek, a formák közt, melyok a kristályt keresik hagyom kihullani a hajamat. A fa csonkjával, mely nem énekel, s a fiúkkal, kiknek az arca fehér tojássá apadt. A betörő fejű, apró állatokkal s a rongyos vízzel, melyen száraz lábon fut a hab. Mindennel, ami süketnéma, láradt, s egy lepkét gyászol, mely a tintatartóba ragadt. Mindennap újból születő, friss arcomnak nekiütődve, Meggyilkolva az ég alatti Orbán Ottó fordítása A HOLDAS HOLD ROMÁNCA Conchita Garcia Lorcának Tubarózsás krinolinban jött a hold a rézhámorba. .4 fiú csak nézi, nézi. Amul a fiú a holdra. Szél támad és emelkednek karjai a holdas holdnak, s tömör ón-mellet tisztán s buján előtolakodnak. Hold, hold, fuss el, mert megjönnek a cigányok, vetnek koncra, szívedből is gyűrűt vernek, fehér pénzt a nyakláncokra. Gyerek, addig hadd táncoljak s ráhagylak a cigányokra megtalálnak itt az üllőn, szemecskéid zárva, oltva. Hold, hold, fuss el, én már hallom, cigánylovak dobrokolnak. Gyerek, ne dűlj e fehérre keményített sok fodornak. Dobogott a síkság dobja, verte lópaták galoppja. Hámor homályán a gyermek, szemecskéi, zárva, oltva. Olajfák közt a cigányok bronzálomként lovagolnak. Jönnek. Szemük félig hunyva, de a fejük égbe horgad. Jaj, de huhog az a bagolyI Csupa jajszó a fa orma! Sétál a hold föl az égre egy kisfiú kezét fogva. Rézhámorban a cigányok sikonganak, háborognak. Szél az őre, szél az őre, szél az őre hámoruknak. Nagy László fordítása LOLA! mossa a gyolcspelenkát narancsfa töviben, a szeme zöld, a hangja ibolyakék selyem. Jej nekem, narancsfa alatt szerelem I A fán virág, a vízen csuda sok nap terem. Olivabokron csirpol egy veréb cserfesert. Jaj nekem, narancsfa alatt szerelem! Mire Lola a szappant elmossa teljesen, kis viadorok jönnek. jaj nekem, narancsfa alatt szerelem! Nagy László fordítása ÉJSZAKA Gyertya, mécses, lámpa, fénybogárka. A Nyilas csillagkép állása. Rezzen aranyablak szárnya, kereszt-fejfák ingának hajnali hnmályban. Gyertya, mécses, lámpa fénybogárka. Gyárfás Endre fordítása-v A pirospozsgás, szőke őrmester megérkezett a hegyi faluba. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, mikor a rozoga teherautó megállt vele a csupa sár döngölt úton. Kevesen jártak ilyenkor a faluban, kora délután volt, valószínütlenül magas felhőtornyok ereszkedtek alá kényelmesen a csúcsokról. Ahol egymásba játszottak, piszkosszürke massza kavargóit, másutt feketés árnyalatok vegyültek lilával, fehérrel, kékkel. Az őrmester biccentett a kamaszképű, szurtos sofőrnek, és könnyedén, ahogy jó pár kalandfilmből elleste, leszökött a sárba. A gépkocsi felbődült, nehézkesen továbbdülöngélt, míg elnyelte a házak sora. Állt az őrmester a nyúlós, ezer nyomot viselő agyagban, karján akkurátusán összehajtogatott vtharfogó köpönyege, fémdíszein és gombjain csillogott a gondosan kezelt réz — néhány futkározó, csúszkáló gyerkőc hosz- szasan megbámulta középmagas, kemény alakját, majd továbbindultak az elhagyatott templomkert serkenő gyepére. Lassan elindult ő is a templom felé — a központnál pontosan elmagyarázták, merre és hogyan találja meg elődjét, akitől át kell vennie a körzetet, öt percnyi gyaloglás után pompás virágoskerttel feszítő ház falán meglátta a hivatalos, kék-fehér táblát. Keskeny, kavicsos út tekergeti a bejárat lépcsői alá, A legalsó cementfok mellett sínvas sárkaparő tartotta keskeny gerincét szutykos lábbelik talpainak, a lépcsőn mégis csimbókokban ragadt a kosz. agyag és érett trágya szalmás masszája. Az őrmester hosszasan fente csizmáját a rozsdás sárvakarőhoz, módszeresen tisztogatta néhol fényesen ragyogó lábbelijét, majd óvatosan kerülgetve a lépcsőre hordott szennyet, bekopogott az ajtón. A metszett, átlátszatlan üveg mögül nem érkezett válasz; lenyomta a kilincset — az ajtó kinyílott, és ó benn találta magát egy szűk előszobában, hol néhány lóca lapult a fal mentén, s az egész helyiség valami enyhén dohos, kesernyés szagot árasztott. Szemközt egy repedezett deszkaajtő vezetett tovább az előszobából. Az őrmester erélyes kopogtatására most sem válaszolt senki, benyitott hát, szemügyre vette az újságpapírral félig elfödött ablakot, mellette az ütött- kopott páncélszekrényt, a régimódi íróasztalt s a zsírosán fénylő fájú karosszéket; öblében koszos, lógó belű ülőpárna kushadt gazdája helyett, s vele szemben faragott falifogason lógott a félautomata puska, oldalt dőlve, laza függésben. Rengeteg légy keringett a szobában alacsonyan, egymás röppályáját keresztezve, s a padló, akárcsak az előbbi helyiségben; mocskos, foghíjas és recsegő volt. Telefon nincs — állapította meg magában a szőke Őrmester s bosszúsan hessentett el néhány legyet, melyek sietve intézték támadást izzadó orra ellen. Elhagyta a házat s megkerülte a tespedő épületet. Nyitott ajtajú, deszkából rótt nyárikonyha füstölgő« az udvar egyik sarkában. A magas küszöbön deszkasovány, lötyögő ruhás asszony ült szétterpesztett lábbal, előtte moslékosveder — éhesen sivító disznóinak keverte az ebédet. — Maga a háziasszony? — kérdezte az őrmester hivatalos hangon. / Igen — rebbent föl ültéből a nő. — A férjemet keresi ? — Hol van? — Elöl, a hivatalban — mondta rekedten, és a kezére ragadt, nedves korpacsomókat ideges mozdulattal csapkodta a vederbe. — Ott már jártam. Még hol keressem? Az asszony hallgatott. Hirtelen, mintha minden haragját a vödrön akarná kitölteni, megmarkolta a fém- fület, és terhét elhajló derekával egyensúlyozva az ól felé sietett. Az őrmester már-már vidám egykedvűséggel követte az asszony bicsakló mozdulatait , rágyújtott egy szűrős cigarettára és kényelmesen eregette a füstöt. Ha csizmáira tekintett, szíve elfacsarodott: sajnálta a tízperces reggeli subíckolást, belerugdalt a nedves, puha földbe, mintha próbálgatná: — hát testvér, majd hogyan jövünk ki egymással? A cigarettája füstje is délcegen tekereg a levegőben — állapította meg egy hátrapillantással az asszony. Ha dohányzó férfiban ilyent lát az ember, eszébe sem CSERE GÁBOR jut, hogy a szivarozás árthat az egészségnek, s hogy a máskülönben mohó szájnak kesernyés bagóíze van. Sejtette, mit akar itt ez a karcsú derekú, szemrevaló őrmester, pedig férje mindig a legmélyebb hallgatással takargatta előtte hivatali ügyeit, soha nem beszélt másról vele, csak a hízók egészségi állapotáról, a száraz bableves vagy főzelék minőségéről, hogy meleg van, meg — mi az istennyilának tud akkora sár ráfolyni az ilyen kegyes falura...; és esténként részegen kiránci- gálta az ágyból, s mint egy kan, nyomta le a földre — mindez feltolult az asszonyban, mint egy rosszul emésztett, sietve bekapott ebéd savanyú utőíze... Sejtette, miért pöfékel Ilyen gondtalanul ez a gyűlölni valóan derék fiatalember a konyhaküszöb előtt, hiszen az ő Péterje már hosszú hetek őta iszik, válogatás nélkül, bármelyik gazdánál. Szedhetjük a sátorfánkat — asz- szonytermészete már előre zokogott magában. — Keresse a faluban, iszik valahol — vágta oda dacosan, hátra se fordulva, és remegő, bogos ujjai az elégedetten csámcsogó süldők fületövét vakargatták. Az őrmester fütyörészni kezdett és a veteményesbe pöccentette a füstölgő csikket. — így is jő — mondta könnyed-vidáman, s kiper- diilt az útra. Sovány apóka lépegetett vele szemben rövid, cammogó lábain. Ártatlan, vizenyősen kék szeme fölött bozontos, mocskosszürke szemöldök meredezett, bajusza két keserű szárnyban görbült alá az ajka fölött, s a bot, amellyel járt, engedelmesen harmadik lábként vonszolódott vele, toccsant a sárban. Köszöntek egymásnak. — Hol csücsülhet, táti, a kenyerestársam? — Nem tudom én, milic úr. Bor van itt elég... Érdeklődött még egy szénszemű menyecskénél, egy gumicsizmás fogatosnál, egy biciklis legénynél; ez u- tóbbi valahogy elmagyarázta az Illető porta fekvését és kinézését, megmondta, ki lakik ott, s elkarikázott. Elérte a kőkerítéses, színesre mázolt házat, s az avas szalonna szagú szobán keresztül a hűvös, lefüggönyözött belső házba jutott. Megállt a küszöbön, hogy a lehető legpontosabban felmérhesse az eléje táruló látványt. Elődje — hatalmas, elomló testű ember — hasig kt- gombolkozott zubbonyban, lógó, csapzott fejét vaskos kezére támasztva görnyedt a lecsupaszított asztal fölött, előtte üvegkancsó, alján lepedékes borral, jobbján a mereven feszengő, szalmakalapos gazdával, ki félszegen gajdolt valami elcsépelt nótát, s most, az ajtónyílásra, hangja fönnakpdt a pácolt mennyezetgerendán, szeme riadtan hánykolódott üregében a belépő felé, aki mintha semmiképp sem akarna megválni az ajtókeret ölelő koszorújától, egyre őket nézi, keményen. Igen, ezt érzi, s tudja is, hogy miért, mert a mellette terpeszkedő nagy állat elbőgte neki, még az előző kancsó ürítése közben, hogy vége a szolgálatnak, kötik már az útilaput a talpára szépen, pedig, ugye, mennyit vesződött velük, sárban, fagyban, a konok faluval és rideg tanyanéppel, mert olyan átkozottak vagytok ti, falusiak, mondta neki akadozó nyelvvel, az Isten se igazodik el rajtatok, de a borotok, az kedvemre való, e- zért Is nőttetek az én szívemhez, megmondom neked, koszos tróger, az én szívem csavarintos jószág!... Minden ízével érezte testében a reggel óta elfogyasztott töméntelen bornak azt a bársonyos hömpölygését, mely felerősödve árad, sodródik valahonnan, beleszorul a lelke, úgy facsarja, meg erőlteti egyszer egyszer a sírás is, de nem jó moccanni, mert akkor tüzesen feszülni kezd az agy, zakatol benne a vér piros kalapácsa. Egy hirtelen-józan pillanatában észrevette az ajtóban ácsorgó egyenruhást, felhördült, mintha kés érte volna, s vaskos mozdulattal mindent lesöpört az asztalról. Az üvegkancsó csörömpölése magához térítette — e- rőlködve meredt a jelenlévőkre. A fiatal őrmester akkor már az asztal előtt állt, tenyerével a maszatos falapra támaszkodva, mintha egy rossz álomból lépett volna elő mosdottan és vasaltan, magával elégedetten, s igen kellemes, halk hangon megszólalt: — Timba Péter, én vagyok az utód. Fizess és gyere velem, hogy átadhasd nekem a posztot. Az izzadt képű Timba felhorkant: — Nekem ezt ingyen mérik, te taknyosl És felállt, hatalmas kezét a riadtan elámult gazda vállára csapva. 0 Kimentek. A szőke őrmester szelíden vezette a roskadozó Tim- bát. Egy-egy heves makacssági roham közben csak ennyit mondott nógató, babusgató hangon: — Előre, te! Át kell adnod a posztot... Alkonyodon, s a dombok púpja összeolvadt a to vább kergetőző felhőkkel. Hazaigyekvő emberek tértek ki előlük, fél lábbal a híg sárba mártózva, kíváncsi pillantásaikat utánuk eresztve, még be nem csapódott mögöttük a poszt rugós kiskapuja. A fiatal őrmester néhány perc múlva úgy érezte, nekiláthat a világ megváltásának. Sárvilág — topogott egy helyben izgatott képzelete, míg halványan fénylő foltok ringtak a sötét iroda falán. Az éjszaka elnyelte a csöndet, csak a dohot nem bírta megemészteni: minduntalan felgőzölgött roppant torkából. A fiatalember gunnyasztva ült az íróasztal előtt, az öblös karosszékben, keze a langyos kulcscsomót simogatta — így szendergett félig ébren, hajnalig.
