Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-05-28 / 22. szám
MONOLÓG PAVOL HOROV versei: ESŐBEN Anyám! Rád súlyosult a magány s magam vagyok én is. Dráma az élet, magát gúnyolja, és a csalás mint üszkös seb vérzik. Mamám! Szövönö a sors: Jurán habokból szó fátyolt. De megsimogatsz s reám tekintesz, ha tétován keresztútnál állok. Mamim! Most visszanézünk megint ekefordulónál. Ki számlálja, mennyi kín szakadt ránk? s örömeink? Nincsenek sehol már. CSIPETNYI DOHÁNY Tulajdonképpen soha se mondunk ki mindent A szavak torkunkon akadnak akár a csont Aztán titokban sündisznókká változnak Bár soha egyetlen egyet se ejtesz ki tüskés szavaidból Maradjanak inkább tépett szívünkben örökké mindhalálig S nagyon jól tudod valamire való cigarettát se sodorhatsz belőle Még a makrapipát is fojtja nyers szaga Ujjaim közé csippentve szedegetem zsebeimből akár a dohánymorzsát Nyelvemen csípős nyál szememben könnyfakasztó füst És hiába kínlódom a tüskés szavak fölött tövisek sebzette szívemmel. Tudom ott vannak nyelvemen a keserű nyálban De dacolnak s hallgatnak mélyen Esik, csak esik. Gyerünk haza — mondod. Szeretlek. Kérlek, maradj velem. Rejtsenek a fák ernyői, a lombok s fonódjunk össze — két ág — feszesen. Bánom én, essen, ömöljön, zuhogjon, a mi lángunkon doboljon tovább. Ablakod alatt zengjen, csapongjon, én Kedvesem, mint vágyó szerenád. Hallod. Az eső vad, ujjongó skála, mint bennünk a csend, szerelem s a vágy. S egyre esik. Nő konok dobolása. De mi csak várunk, míg egyszer eláll. ARATÖLÄNY Anyám! Mégsem vesz körül magány sem téged, sem engem. Bár ostoroz jégeső s fájdalom ver, mint a kő, de a tömeg lép elő a sötétség ellen s szívünket is harcba hívja. S kis drámánkat az idő gyógyítja. Hajnal Gábor fordítása És a kéksiég pillangója már csaknem metafórába zártan villan el tarka szárnyain fölcslgázott agyunkban s könnyedén tovalibben. Csak gyenge szárnyainak pora oldott el itt kevés illatot mielőtt sebesen szárnyra kelt S hiábavaló bánatom akár csípős dohány a versek zsebébe szóródik száraz cigarettáimból Tóth Elemér fordítása Érett gabonSva, megrakva karja, aranylő kalászoktól arca lángol, a szerelem dala szárnyal magasba, idelobog szülőföldem nyarából, friss és ujjongó szellőként repül a rétre, leányhaj s gabona hullámzik borzolódva. Ha kedvesét szólítja s felkiált az égre, mint gazdag kehely, egyre akadoznak, mint a termést, a boldogságot figy kínálja kedvese szájának s örökéhes szivének, szép, mint a nap, mely fürdik vízbe szállva, de nem lesz soha, soha zsákmánya a mélynek. A szerelmes ifjú Azután történt, hogy véget ért a munkaidő. Szilvi nem tudott felkapaszkndni a zsúfolt villamosra, s bosszús pillantással nézett utána. Aztán fogta, levette a cipőjét, s szemrehányó pillantást vetett rá, mint legfőbb okozójára mindannak, ami történt. A cipőnek is a sarka volt a bűnös, a sarka, melynek megvolt az a csúnya szokása, hogy a legfontosabb pillanatokban hagyta cserben őt. Szilvi féllábon állt tehát, s nagyon szerencsétlennek látszott, amikor odalépett hozzá Ervin Ahar, a könyvelő. Amikor pedig az esetlen fiatalemberre nézett, aki egy tollkéssel óvatosan ütögette a cipősarkat, Szilviben váratlanul rokonszenv ébredt iránta, annak ellenére, hogy a fiú azelőtt sosem tűnt szemében megnyerőnek. „Vannak ilyen emberek — filozofálgatott magában a lány —, sokáig szinte észre sem vesszük őket, ők viszont a kellő pillanatban segítségünkre sietnek.“ Es amikor a fiatalember átnyújtotta neki a cipőt, Szilvi, nem törődve vele, hogy fordítva szögezte fel a sarkot, hálával és minden érzésével teli, elbűvölő pillantással jutalmazta. És felszálltak e villamosra, amely éppen akkor gördült be a megállóra... Másnap Szilvi azt vette észre, hogy Ervin gyakran rápillant a szemüvege mögül, s hogy a pillantása fürkésző, sőt, várakozó. És ez napról napra igy volt attól kezdve. „Ez csak egyet jelenthet: tetszem neki“ — adta meg a magyarázatot Szilvi elégedetten. Bizony soká kellett várni, hogy elérkezzen a nap, amikor a fiatalember végre szólni mert, pedig a pillantásai mind lángolóbbak, mind merészebbek lettek. S aztán végre, egyszer... Szilvi egyedül volt a szobában. Különös előérzet fogta el: érezte, biztosan tndta, most, éppen most fog megtörténni... S az előérzete nem csalt, \yflt az ajtó, s Ervin jött be rajta. Zavartan nézett Szilvire, kapkodva lélegzett. Pontosan ilyennek képzelte el őt a lány, igen, Ilyen kellett, hogy legyen ebben a pillanatban. — Szilvi... — gügyögte a fiatalember. — Igen? — Mondanom kell magának valamit... A lány szive ujjongani kezdett, de, hogy kívülről nyngodtnak látszödjék, csak ennyit mondott: — Hallgatom, Ervin. A fk. lesütötte a szemét. — Mondanom kell... valamit magának — ismételte gyámoltalann). — Mit? — mosolyodott el Szilvi. — Azon a napon, tudja, amikor... — mormogta akadozva a fiatalember —, amikor letört a cipősarka... — Nos, mi történt akkor? — Én... E... — s itt már teljesen belezavarodott. „Uramisten, eszét veszti, annyira be- lémszeretett!“ — villant fel a gondolat Szilviben, s boldog pillantással Ervin szemébe nézett. — Én... én... — bátorkodott fel ettől a fiú — magánál felejtettem a tolikésemet, amit a menyasszonyomtól kaptam. is bizonyos döbbenéssel gondolok rá. Pedig már eltelt egynéhány hét, szép nyári hetek, első fellélegzés egy hajszás tél után, első bemelegedés a magányos munka gondolatába, mely itt várt ezen a dombtetőn, ebben a kis nyári házban, ahol az írógép billentyűit ütöm. Meg kell írnom; talán akkor mindjárt kellett volna; azóta folyton a lelkemen ül. Nyaralás előtt sok a háziasszony gondja és nehézsége. A nevelőkisasszonyunk hűtlen lett, nem akart kijönni velünk a hegyre. Valaki azt mondta a feleségemnek: — Mért nem veszel egy szegény úrileányt nyárra a gyerek mellé? Ez a legjobb, legolcsóbb, kipróbált. Hirdesd a rádióban vagy akárhol. E- gészen bizonyosan fog akadni, aki nagy örömmel elmegy veletek a szép nyaralásért, ellátásért, jó levegőért. Ö, nyár, jó levegő, dús falusi asztal, mezők, hegyek, erdők! A feleségemnek eszébe jutott a lánykora, régi nyarak sugaras emlékei, s elszorult a szíve azokon a szegény úrileányokon, akiket az egészségtelen város fullatag börtöne tart fogva. — Milyen jó gondolat! Csakhogy... — Ez a csakhogy manapság többnyire ott settenkedik a jó gondolatok mögött. Minden rosszabbul megy, a magyar író ma sokkal kevesebbet keres, mint azelőtt... — Tulajdonképpen... én arra gondoltam, hogy erre a nyárra most egy pesztonka is megteszi... — Ugyan, drágám, hisz ez még sokkal olcsóbb! Ez eljön nektek a puszta ellátásért; megtéríted az útiköltségét, helyetek van elég, adsz neki egy külön szobácskát, s egész nap a kertben: boldog lesz! Én minderről nemigen vettem tudomást, nagyon sok dolgom volt akkoriban, s kissé kábul- tan húzódtam szobámba egy' félórai pihenőre abban a kora délutáni órában, amikor a rádió demokratikus kürtjei s kagylói egy világvároson s egy világtól elmaradt országon keresztül száz meg száz szegény, éhes, szomjas, fulladozó leányka fülébe üvöltöttek a párszavas hirdetést, amit a szomszéd szobában fogalmazott meg a gondoskodó, kísérletező asszony. Lehevertem, de egyszerre megszólalt a telefon, ez az éles szavú háziördög, a pesti lakások réme és hóhéra. Az én házam nem „az én váram“ Itt. Izgatott női hang kérte a feleségemet. S 6 a- zonnal tudta, miről van szó. — Máris? — kiáltott, s bizalmatlanul vette át a kagylót. — Nincs két perce, hogy az annonce elhangzott. Valaki a rádiótölcsértől azon nyomban a telefonhoz szaladt. Nem fogok beugrani az első élelmesnek. — Kérem, jöjjön el személyesen... Mégis előbb látnom kell... — mondta a kagylóba, kissé védekező hangon, és tízszer Is. Mindig nehezen hagyja abba a telefonozást, nem mintha sokat szeretne beszélni, de nem akar udvariatlan lenni a másik féllel szemben. S most ez a másik fél véghetetlen volt: mintha életét kötné, hogy mindent elmondjon magáról, hogy kedvező várakozást költsön személye iránt... Jöjjön el személyesen... És hátha addig is mással töltik be. Végre elbúcsúzott. De ebben a pillanatban újból megszólalt a csengő. — Kérem, a rádióban hallottam... — kezdte hadarni egy félénk és elszánt hang. Evvel már kissé rövidebben beszélt a feleségem; hanem a- lighogy letette a kagylót, harmadik jelentkezett. És nyomában negyedik s ötötdik. El sem mehetett a telefontól; s mialatt az ötödikkel beszélt, az előszobaajtónál csöngettek. Egy sápadt, kedves arcú serdülő lány állt a telefonozó előtt, pihegve, mint egy dobogó szív. Félénk pillantásokkal lesett föl, s minden nyájas intésre sem mert leülni. BA5ITS MIHÁLY; — Itt lakom a közelben, és hallottam a rádiót, és gondoltam rögtön jövök, hogy meg ne előzzenek — dadogta naivan. De végig se mondhatta a mondatot; megint megszólalt a telefon. És nyomban az ajtónál is újból csöngettek. Most már én mentem a telefonhoz. A feleségemet a jövevények foglalták le. És én elhatároztam, hogy erélyes leszek. Minden újabb jelentkező csak újabb nehézségeket okoz a választásban. A feleségem úgyis oly nehezen dönt ilyenekben. Elég, aki személyesen jön el. A telefonozókat le kell kapcsolni. Próbáltam azt mondani, hogy az állás már be van töltve. De a reménykedő, kétségbeesett hangok, amik felém szüremkedtek a messzeségből, teljesen lefegyvereztek. — Csak a címet tessék legalább fölírni — kö- nyörgött valamennyi. — Hátha mégis... El akartam őket ijeszteni; hangsúlyozottan kérdeztem, jól értették-e a hirdetést? — Az nem is állás, és fizetés nélkül van. Ű, igen, nagyon jól értették, fizetés nélkül. — De egy hegyen van, távol a várostól, és bi zony nincs meg minden modern kényelem... — Ö, nekem nincsenek igényeim, s szívesen segítek a házimunkában is! Egy bélistás tisztviselő ajánlotta a lányát: ez különösen alázatos és könyörgő volt. Majd egy régi ismerősöm hívott föl. Megörültem, hogy más ügyről van szó: de a régi ismerős is csak erre az „állásra“ protezsált valakit. — Nem is állás; csak egy nyárról van szó — mondtam a legközelebbinek. De rögtön éreztem a hangja csuklásán, hogy egy nyár, egy biztosított nyár, valóságos életremény neki. Ezalatt a feleségem körül is tartott az ostrom. A csengő egyre szólt; az előszoba tele volt várakozókkal, kik ellenségesen méregették egymást; sőt a folyosón is álltak. Már a házmester- nének is feltűnt a dolog. A feleségem azt sem tudta, hol a feje. Fiatalok jöttek, szép és rokonszenves teremtések, szerények és intelligensek, szegényesek és jólöltözöttek. Olykor feltűnő jól öltözöttek. Egyik az angolkisasszonyoknál végzett; a másik több nyelvet tudott; harmadik egy kegyemes asszony ajánlólevelével jött. De mindannyian szerették a gyerekeket és a szabad természetet, s egyiknek sem voltak igényei. Mind boldog volt, ha fölírták a címét, vagy épp engedélyt kapott, hogy másnap ismét jelentkezzék. A feleségem a legelső felé hajlott, de a forgatagban nem tudót választani, s a döntést másnapra hagyta. Némelyiknek, , akik kevésbé tetszettek neki, mégis azt mondta, hogy már döntött. Ezek megható jelenetek voltak. Minden második sírva fakadt. — Én mindenhová későn jövök — panaszkodott egy kis nyápic szőke. — Mindenhol éppen előttem töltik be. Az egyik néhány szál rózsát nyújtott át, ártatlan vesztegetésül, s egészen meghatotta a feleségemet. Sok az anyjával jött, s az anyákat nehéz volt lerázni. Legtöbbnyire valóságos úriasszonyok voltak, valamikor jó pozíciójú férjjel, aki jelenleg állás nélkül áll; közös ismerősökre tudtak hivatkozni. A kislány jól beszélt németül, franciául. — Arra nincs szükség. A gyerek tudjon először magyarul... — Ö, az én lányom mindent elvégez, bármely munkát vállal — visszakozott ijedten az anya, nehogy túl igényesnek véljék. Ingyencselédnek hajlandó lett volna a lányát odaadni. — Ma nem úgy van, kérem, mint azelőtt... A feleségem már teljesen kimerült, s kijelentette, hogy nem fogad többet. A csengő azonban egyre szólt. A jelentkezők hosszasan érveltek a szobalánnyal, elmondták neki életük folyását, faggatták, iparkodtak megnyerni, megvesztegetni. A telefonon most a kilépő nevelőkisasszony utasította el a jelölteket. Ö legalább hideg és kegyetlen tudott lenni. A hajsza még másnap is tovább folyt. Lakásunk valóságos megszállás alatt állt. Le kellett szerelni a csengőt, hogy egyáltalán dolgozhassak. A szomszédok nem tudták elképzelni, mi történik nálunk. Délután megkezdődött a levéljárás is. A postás a rendes paksamétán kívül vagy harminc szokatlan levelet hozott, a feleségemnek címezve, szép kalligrafiás iskoláslányírással vagy ügyetlenül ra- I kott betűkkel, naív helyesírási hibákkal. Közibük I más, fölényesebb írású sorok vegyültek, ritkán megszólaló ismerősök levelei, akik valamely a- ; jánlkozó érdekében írtak. De rokonszenvesebbek j voltak maguknak a naív ajánlkozóknak írásai, a- j kiket senki sem protezsált. önkéntelen líra szólt ezekből a levelekből; mind csupa sóhaj volt, megható, balgatag, vidéki leánysóhaj, fülledt városkák házaiból, mennyi nyomor, szomjúság és reménytelenség, rab madárkák gyámoltalan szárnycsapkodása! — Borzasztói! — kiáltott a feleségem. — É- letek és sorsok fölött kel! döntenem! S az előszobából zokogás hallatszott, más híján a szobalány megértő kebelébe sírva. Vissza szerettünk volna sírni rá. Mily Időket élünk! Egy kicsi és mindenképpen takarékos ötlet az embertársaink fölötti hatalom minden szomorúságát és lelkifurdalását átéreztette velünk. Mi lesz ezekkel a szegény, szép, okos, fiatal és lelkes teremtésekkel? KI fogja megállítani valaha ezt a sok pusztulást, meggyógyítani ezt a sok lihegő szenvedést? Egy nyár, egy szép nyár, egy biztosított nyár már megtalált öröm és új életremény. Ha tudnák a gazdagok, mily olcsón lehet boldoggá tenni valakit! I
