Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1974-05-21 / 21. szám

Az itt közölt verseket Batta György közelmúltban megjelent kötetéből a „Hu­szadik világháború“ című­ből vettük, hogy olvasóink figyelmét felhívjuk rá. A kötet a Versbarátok Köre tagilletményeként jelent meg. Lapunk 5. oldalán Gyü- re Lajos méltatja a kötetet. Batta György versei A LEGGYÖNYÖRŰBB TENGER VERS AZ ANGYALI TANKRÓL RÓMEÓ ÉS JÚLIA Rómeó korallvörös tűzszökőkút most is, szerelme tejutak csillagkövezetét izzítja, ám hiába röppen fel az éjszaka kék kakasa: Júlia ajkán nem ragyog a szerelem szép foszfora; combjai tüzére kövér záporokat zúdított az idő, nyárestéken illatos baracklekvárral szöszmötöl immár, finom ujjai pihés gyümölcsök testére fonódnak — az erkélyjelenet így sajnos rendre elmarad. FÄBRY ZOLTÁN HALÁLÁRA Kidőlt a legszebb stószt fenyő. Gyökereit elszaggatták a háborúk és a kórok. Zöld füstje nem birkózik már az ég kék gyepén hirosimai gombákkal. Szép törzsét fekete köldökzsinórral magához hurkolta a halál. Hangtalan zuhant az éjszakai földre: föl ne verje a rigókat. Kidőlt a stószi fenyő: zöld füstje minden erdőből hiányzikI A szélben vörösen és sárgán ringnak mint sajkák a tulipánok, eprek bójája piroslik, gyöngyvirágok világítótornyai ragyognak, krizantémlevél alakúak a szigetek; anyám kertje a leggyönyörűbb tenger, amit láttam: mint Mózes, úgy kel át ő is a vizen. HISZEKEGY Hiszek egy jó világban, mely arányos lesz, mint a fák levélzete. Hiszem, szabadok leszünk, akár a margaréták, s nem puska által pusztulunk, hanem úgy, mint a jázminok: nyár éget, ősz tép, tél temet. A lány, az angyali tank, végigvonult az utcán, melle két atomtöltetéből rajzoltak a szikrák, szeme puskatüzétől gyönyörű füst gomolygott a levegőben, s a lány, az angyali tank, büszkén nézte a férfiak sorra kibomló piros zászlalt. ANYÓKA TULIPÁNNAL Az idökövek zúzta arcot úgy világítja be a tulipán, mint rét bőrét a nap, mielőtt leválna az alkony törzséről, és elégne az est tüzében. Ovlakuli Movlamov: Aranyat érő percek Az öl igazgató elrendelte, hogy az üzem dolgozói a- zonnal gyülekezzenek az ü- zemi klubban. Elhatározta, hogy megismerkedik az tí­zem kollektívájával. Az em­berek otthagyták a gépeket, és siettek eleget tenni a rendeletnek. A nagyterem­ben egy gombostűt se lehe­tett volna leejteni, annyian voltak. Mindenfelől bátorta­lan zúgás, suttogás hallat­szott, az emberek várták, hogy mi lesz. Milyen az új igazgató? Hogy fogja vezet­ni az üzemet? jobbra for­dul-e valami, vagy pedig minden marad a régiben? Én se különböztem a töb­biektől, várakozásteljesen bámultam az emelvényre. Rövidesen egy középtermetű férfi lépett fel rá. Körülné­zett az emelvényen, töltött magának egy pohár vizet, s mialatt lassan kortyolgat­ta, minket Is szemügyre vett. — Aha, Ismerkedik... — suttogta valaki. Az igazgató, miután a te­kintetével végigpásztázott minden soron, a poharat visszahelyezte a helyére, és egészen elfogadhatóan be szélni kezdett magáról, ter­mészetesen a nehéz ifjúsá­gával kezdte. — Van valamilyen kérdé­sük? — kérdezte aztán. Kérdések persze nem vol­tak. — Sajnos, — jegyezte meg az igazgató, majd így folytatta: — Tisztelt elvtár­sak, bizonyára mindnyájan tisztában vannak vele, meny­nyire becsülnünk kell a munkaidőt. Mert a munka­idő minden perce, kedves elvtársak, aranyat ér. Mint tudják; a múlt évben az tí­zem nem teljesítette a ter­vét. És miért nem teljesí­tette, kérdem én? Azért, mert nem becsülték meg az értékes perceket. Az idő u- gyanis olyan akár a madár, ha elengeded, többé utol nem éred... Az igazgató csaknem egy órán át beszélt a munkaidő minden percének értékéről. Végezetül ünnepélyesen ki­jelentette: — Elvtársak, becsüljék meg az időt! Aznap a munkások közül nagyon sokan, magamat Is beleértve, nem teljesítették a napi feladatukat, nem volt mikor teljesíteni. Egy hót múlva megint összehívtak bennünket a klubba. Hogy miért, nem tudta senki. Az emelvényre az igazga tó ment fel. Nagyon Izga­tottnak tűnt. Látszott rajta hogy valami történt. Ami­kor beszélni kezdett he­gyeztem a fülemet, hogy egy szavát se mulasszam el. — Kedves elvtársak I Egy héttel ezelőtt beszéltem ö- nöknek a munkaidő minden percének értékéről, arról, mennyire kell becsülnünk, de akadnak önök közt e- gyesek, akik ezt nem értik, vagy egyszerűen nem akar­ják megérteni. A tervtelje­sítésben minden vonalon le­maradtunk. Ezért újra hangsúlyozom önöknek, elvtársak, hogy a munkaidő minden perce arany, igaz­gyöngy és más hasonló ér­ték. És senki se pazarol­hatja el őketl... A gyűlés a munkaidő vé­gefelé fejeződött be, így a műszak a feladatokat me­gint nem teljesítette. Két hét múlva megint gyorsan összehívtak ben­nünket a klubba. Azi igaz­gató emelkedetten és szen­vedélyesen beszélt a mun­kaidőhöz való kívánatos vi­szonyról. A munkaidő már rég véget« ért, kint este­ledni kezdett, de az igazga­tó egyre csak mondta, mond­ta a magáét. Felálltam és meggondolat­lanul a szavába vágtam: — Mondja Szergej Trofi- movlcs, nem beszél maga túl sokat? Az igazgatónak fölragyo­gott az arca. Szeretettelje­sen rám nézett és nekividá- modva mondta: — Nagyon érdekes kér­dést vetett fel. Hogy úgy mondjam — szűz témát. Vagy nem így van, elvtár­sak? De most már ne húz­zuk ezzel az Időt. Holnap ugyanitt összejövünk, és a kérdést alaposan megvitat­juk. Mindenki egyetért? Nagyszerűi —tó— fordítása Rolf Pester: Jó szomszédság - tévé átok... Este nyolckor megszólalt a kapu csengője. Lesiettem a lépcsőn és kaput nyitottam. — Megismer? — kérdezte a kapu előtt álló, magas, szikár férfiú. — A nevem Zwiebel. Zwiebel Franz. £- vekkel ezelőtt találkoztunk Olaszországban egy nyara­lás alkalmával. — Már emlékszem — mondtam kissé csodálkozva, de udvariasan. — És mivel szolgálhatok? — Legjobb ha a szobában tárgyaljuk meg a dolgot — válaszolta. Amit mondani akarok, nem lehet egy mondattal elintézni. — Tessék — mondtam és beengedtem. Bevezettem a lakásomba, ahol kínálásra nem várva, azon nyomban helyet foglalt. Körülnézett és megelégedetten dörzsölte a kezét. — Tehát jól sejtettem, önnek van tévé-készüléke. Rendben a masina? — Természetesen — mondtam még mindig csodál­kozva. — De nem értem egészen... — Csak szépen sorjában — vágott a szavamba. — Hadd mondjam el. Kénytelen voltam a tévémet a szer­vizbe vinni — pont most, amikor a labdarúgó-világbaj­nokság döntőire kerül sor. Fel tudja fogni, mit jelent ez egy szurkolónak? Az ilyen balszerencse rosszabb, mint a betegség, vagy a halál, vagy a világ vége. Sze­rencsére eszembe jutott maga. Még annak idején na­gyon kellemes, szolgálatkész embernek ismertem meg, és remélem, ilyen maradt mindmáig?!... — A véleménye nagyon megtisztelő — mondtam kis­sé vontatottan. — Ha jól értem, szeretné... — Pontosan azt — szólt sugározva. — Eltalálta. A VB utolsó napjait az ön készüléke előtt fogjuk eltöl­teni. Felugrott és szívélyesen rázta a kezem. — Köszö­nöm! Hát mégsem csalódtam magában! — Csakhogy sajnos, engem a labdarúgás vajmi keve­set érdekel — szólaltam meg vonakodva. — Nem tesz semmit — nevetett. Az sem baj! — ma­ga közben nyugodtan újságot olvashat, vagy valami jó könyvet, vagy akár szundíthat egy kicsit. — Mikor kezdődik a mérkőzés? — akartam tudni. — Ügy 23 órakor — válaszolta. — Ilyen későn? — kiáltottam fel rémülten. — Egy délutáni mérkőzés megismétléséről van szó — magyarázta. Ismét felberregett a csengő. — Ezek ők lesznek — mondta Zwiebel űr, és fele­melkedett. — Adja ide a kulcsot! Megyek kaput nyitni. — Kicsodák? — kérdeztem értetlenül. Kikről beszél? De már el is tűnt. Aztán lépéseket hallottam és vi­dám hangokat. Kinyílt az ajtó. — Csak beljebb, csak beljebb — kiáltott Zwiebel úr, és az ajtóban egymás u- tán öt férfi jelent meg, akik közül ketten-ketten egy- egy láda sört cipeltek. Ügy bámultam rájuk, mintha kí- sértetet látnék. — Az ismerőseim — mutatta be őket Zwiebel úr és hozzátette: — szegények épp olyan helyzetben vannak, mint én. Ezért szíves utólagos engedelmével őket is meghívtam. Mindegyikük kezet rázott velem, elmormolta nevét és miután valamennyien nem fértek el a gaucson, minden teketória nélkül leültek a padlóra. Cigarettafüst szállt... és a sörös palackok dugói pukkantak... — Csak a hangulat miatt kell —, magyarázta Zwie­bel úr. — Az embernek a játék kezdetéig megfelelő hangulatba kell jönnie. A mérkőzés valóban 23 órakor kezdődött, ahogyan Zwiebel úr mondta. Már sok nehéz órám volt életem­ben, sok mindent átvészeltem, de ilyesmit... Eleinte csak vitatkoztak. Később már üvöltöztek, veszekedtek és tomboltak. Ha egy gól esett — elszabadult a pokol. Hajnali egy óra tájt — már az őrület határán vol­tam — véget ért a mérkőzés. Zwiebel úr verejtékesen, összekúszált hajzattal, remegő kezekkel és üveges szemmel felém botorkált és rekedt hangon megszólalt: — Micsoda játék! Egyszerűen fantasztikus! Köszönöm, nagyon köszönöm. Hát akkor a holnapi viszontlátásra. Rémült szemekkel meredtem rá. — Holnap? — Mit jelentsen ez? — Holnap van a középdöntő — hörögte majdnem ért­hetetlenül — azaz inkább már ma — helyesbített, mi­után az órájára pillantott. Hát akkor a viszontlátásra ma este. — De én... én ma este nem leszek itthon — suttog­tam. — Nem tesz semmit. Adja ide a lakáskulcsait. Hi­szen magára nincs is szükségünk. — Nem, akkor mégis inkább itthon maradok — nyögtem kétségbeesetten. Nem ecseteltem a következő estéket, azaz Inkább éj­szakákat. Nincs hozzá elég erőm. Egy valamit mégis el kell még mondanom. Mikor vége lett ennek a rém- séges időszaknak, egyszer reggel megszólított a házfel­ügyelő. — Az egész ház panaszkodott magára — szólt ko­molyan. Mi történt az utóbbi napokban, hogy olyan po­koli lárma volt magánál? Nem ismerek magára! Hi­szen mindig olyan csendes és szolid lakó volt. — Egy-két ismerősöm — dadogtam... no meg a vi­lágbajnokság... — Mindjárt gondoltam — mondta fejcsóválva. Lám, a világbajnoksági Így látja az ember, hogy mivé válik a szenvedélytől egy különben józan gondolkodású em: bér. De magától mégis a legkevésbé vártam volna az ilyesmitl... Majd vállat vont, és megvetéssel ott hagyott. Fordította: —si— Peter Jilemnicktj fl901. III. 18 — 1949. V. 19) a szo­cialista realizmus megalapítója a szlovák irodalomban. Eszak-Csehországban, Kyšperkben fa mai Letohrad) született, de már gyermekkorában nagy szeretetet ér­zett a szlovák nép iránt. Katonaéveit saját kérel­mére Szlovákiában szolgál­ta le. Besztercebányán be­lépett Csehszlovákia Kom­munista Pártjába, ott ismer­kedett meg Klement Gott- walddal. Szlovákiában tani- tóskodott, majd a huszas é- vek elején a Szovjetunióba került. Moszkvában beirat­kozott az újságírói főiskolá­ra. Ezekről az éveiről em­lékezik meg „A dübörgő léptek“ és a „Két év a Szovjetunióban“ című köny­veiben. Szlovákia fasiszta megszállása után kiutasították Szlovákiából. Könyveit betiltották. Csehországból egy német internáló táborba hurcolták. A felszabadulás után a moszkvai csehszlovák nagykövetség kultúrattséjává nevezték ki. Moszkvában halt meg. Főbb művei: A győzelmes bukás, Töretlen föld, Egy darabka cukor, Iránytű, Garammenti krónika. A Garammenti krónikából vett rövid részletünkkel ha­lálának 25. évfordulójára emlékezünk. PETER JILEMNICKÝ: DIÁKOK (RÉSZLET A GARAMMENTI KRÓNIKÁBÓL) ... Ezek a fiúk... mit is eszeltek ki! Egy szép napon beállftottak a tanítónőhöz, és engedélyt kértek, hogy másnap otthon maradhassanak. — A te édesapád bevonult, azt tudom — fordult a tanító­nő Bucskő Matyihez —, téged elengedlek egy-két napra. De nálatok, Misé, semmi sem változott: a tieitek eddig is meg­voltak a te segítséged nélkül. Másnap se Matyké, se Miso nem mutatkozott az iskolá­ban. De hát a Jó tanító, ha betolja az asztaliiókot, és szél­nek ereszti a gyerekeket az iskolából, akkor is tanító ma­rad, és szem előtt tartja a rábízott gyerekek viselkedését. Mit cselekedett tehát a tanítónő? Azt, hogy elment Bucs- kőékhoz, és megkérdezte, hol a Matyi? — Reggel elment az iskolába, aztúta sem jött haza, — válaszolta Matyi nagyanyja. — Ez ám a jómadár — gondolta a tanítónő, és már fu­tott is Sztrmenyékhez. De még a félúton sem lehetett, mi­kor az országúton szembedöcüg vele egy zabbal megrakott szekér, a szekér tetején, mint valami fejedelem, Sztrmeny Miska trónol, a járom mellett meg Bncskő Matyi pattog­tatja az ostort. A szekér mögött egy asszonyka lépkedett, a karján takaróba bugyolált apró gyerek. Mondanom sem kell, mennyire megszeppentek a fiúk, mi­kor megpillantották a tanítónőt! Miska nagy hirtelen a ké­vék alá dugta a buksiját, Matykő pedig elbújt az ökör mö­gé; csoda, hogy nem került a kerekek alá. Ekkor a parasztasszony észreveszi a tanítónőt, elébe fut, lelkendezve lihegi: — Ó, édes szentem, hogyan is köszönjem meg magának? Az eltajta munka agyán még nem is nagyon való etféle fiúgyerekeknek, hiszen ebbe még a felnőtt is jócskán bele­izzad, mégis derekasan segítségemre voltak. Köszönöm, hogy segítségemre küldte őket. Az aram bevonult... magam­ra maradtam ezzel a kicsivel, nil A zab meg a földeken... A tanítónőt persze mintha mennykő sújtotta volna. Hang nem jött ki a torkán. Csák most ébredt tudatára, hogy bi­zony a fiúk rászedték. De még a gazdasszonyt is tévútra vezették. Hanem a tiúk is szerettek volna a föld alá búj­ni! Miska már alig szuszogott a zabban, Matykó pedig in­kább eltűrte, hogy az ökör a farkával legyezze az arcát, csak ne kelljen a tanítónő szemébe néznie. Hogy azután mi történt? Hát mi történhetett volna? Ment ki ki szépen a maga útján: a tanítónő egyenesen az iskolába, megbeszélni az esetet az igazgatóval. Ahány em­ber, annyiféle okoskodás, tartja a szóbeszéd Most Is Így esett: a tanítónőt bosszantotta, hogy a fiúk rászedték, az igazgató azonban mindenekelőtt a fiúk tettének a célját tartotta szem előtt, ebben látta a dolgok velejét. — Ezek a fickók tulajdonképpen alaposan ránk pirítot­tak — bökte ki végöl. — Ha nekünk Jutott volna előbb eszünkbe az, ami nekik, nem kellett volna rászedniük min­ket, Én is azt mondom, hogy a célhoz vezető utat nem választották meg helyesen, ezt tndtukra is kell adni, más­részt azonban dicséretet érdemelnek, méghozzá a nyilvános­ság előtt. így is történt. A Nemzeti Bizottság helyeselte az igazga­tó javaslatát: kitnszkolták őket a telnétek elé. A kis tm- posztorok lesütötték a szemüket, sehogy sem tudták meg­érteni, mit is ünnepelnek rajtuk, miért néz ez a sok em­ber ágy rájuk, mintha ők lennének az új élet apostolai...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom