Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-30 / 18. szám
w • UI KASSÁK LAJOS: MUNKÁSSEREG Kibontott zászlók alatt menetelnek. Vagy tízezer férfi, majdnem ugyanannyi asszony, és sok gyermek, arcukon a tavaszi láz rózsáival, és valamennyien úgy hiszik, nem hiába élnek, s remélik, valami különös meglepetés éri őket hamarosan. Szalonna a kenyér mellé, gyöngyöző ital a cserépkorsókban, forró, édes csók a szerelmeseknek. Némelyek máris magasabbra léptek a földtől. Napsugár övezi homlokukat, s a szél lemossa róluk a munka és a nyomorúság szagát. Ha látjuk is még őket, valóságban a másik zónában járnak, amely az álom, vagy a tengerfenék világéhoz hasonló. Hol az a célpont, amely felé tartanak? Egyikük sem tudná pontosan megmondani, s mégsem térülnek le az útról, nem esnek csapdába, és nem sebzi meg őket a csalódás. Napok és évszakok váltakoznak, a fáradt ö- regek helyébe kalandra szomjas gyerekek lépnek, s a sor megerősödik, mint a lánc, melynek rozsdamarta szemeit kicserélték. Emlékeznek a múltra és hisznek a jövőben. Zászlóikat mind magasabbra emelik, s a vállunkat mind keményebben feszítik egymásnak. FODOR JÓZSEF: MÁJUS Nem egyszeri: mégis oly különös, Mindennapi: mégis rendkívüli, Mint sohasem volt még, nevet kapunk, Nem egyszeri: mégis oly ünnepi. Hidd, ha százszor volt is, mégis csuda, Mely megrendíti a természetet Fogadj mindent hát különös kegyül, S hogy sorsad egy újat megérhetett. Hidd: nem várt szép, döbbentő minden itt, Mesébb meséknél: Vedd ezt alapul, Mily rom volt például tegnap a kert, Mint torzonborz őrült meredt vadul; Egy legyintés, egy perc, egy villanás, Mint varázsló pálcája int: s csudák Jöttek nyomában. Még álmodva se Képzelsz olyant: mégis való világ. Köröttem átbasonul, ami volt, Merő mámor mind és fündériség; Félelmetes csönd, fojtott robbanás, Szinte ijesztő már a föld, az égi! Már csaknem félek: hogyan hallhatók A zajok bent: a Minden gépeit Fnvranak a dolgok hatalmasan — S olajuk — a szabadság — élteti! Rettenetes nagy és szép a világ. S én benne biztosan élek, vagyok, S velem együtt a fák, föld, életek, S mik úgy égnek ott fönt, a csillagok. Szinte kísérteti mi itt fog: az Elemekben csaknem elmerülök! Boldog szerelemben vegyül az Én a léttel: Mely, mint e május, új és örök. PAVOL HOROV: Májusi eső Asszonyslrás. Leomló hajzuhatag. A májusi éjszakában a park kinyújtja értük a kezét. Gesztenyefák ezer gyertyája ég almafákről porhó szitál mégis sötét van szüroksötét. Asszonysírás. Leomló hajzuhatag. A fák tunikája alól 9örényük Illata száll suhogatja őket a májusi zápor. Megbokrosodott villamoscsorda kalampja peng vértelen gyilkosok fényes késein. Asszonysírás. Suhog, suhog a zápor. JUHASZ GYULA: A MUNKA Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kitől jövendő győzelmünk ered, A munkát dalolom, ki a szabadság Útjára visz gyász ős romok felett. A gyárkémény harsogja diadalmát, S a zengó sínen kattogó vonat. A béke 6, a haladás, igazság, Mely leigázza a villámokat. Nagy városokban, végtelen mezőkön A dala zeng, és zúgni fog örökkön, Míg minden bálvány porba omol itt. Én őt dicsérem csak, az élet anyját, Kinek nővére Szépség és Szabadság, S kinek világa most hajnalodik. 2 <engve bomlott ki a tavasz. Vadlibák hangján dalolt az ég. Minden-minden jelvidult. Megjött anyám a vadászatból, s a puskát a sarokba támasztotta. Én pedig nem tudom a szemem levenni erről a puskáról. A zsebemben már ott lapultak a patronok. Alighogy anya kihúzza lábát a házból, már kapom is a fegyvert — s uccu... Hová futok? Minél meszebb a kíváncsi szemektől. Az istállók mögé, a folyócska homokos partjára. Szalonkák futkosnak a homokon, vadlibák úszkálnak a vízen. Nyaklók nem feszül figyelőén: nem tudják, hogy ma nem íj, s nyílvessző, de igazi puska van nálam. Már célba is veszem a legszebb vadlibát. Bizonyára ez lesz a legízlelesebb. Bal szemem hunyorít, a jobbal a célgömböt keresem. A kezem remeg, a cső pedig imbo- lyog, mint a fűzfavessző, ha szellő lengeti. De hát mitől remeg a kezem? Talán, mert a legszebb ludat vettem célba? Talán ne is ez legyen az enyém, hanem az a másik, az a vörös fejű, amelyiknek kékes színben játszik a tolla? Amelyik a legszebb, bizonyára a legzsírosabb is? és a puska csöve újból megimbolyog. Vagy lehet, hogy aki először öl, annak mindig remeg a keze? De hát, jutott-e mindez akkor eszembe? Abban a pillanatban halacska módjára ficánkolt a szívem. És elakadt a lélegzetem, amikor a puskapor füstjén át megláttam a zsákmányomat. „Az enyém! Erősebb vagyok a szárnyas vadludaknál!“ — villant át rajtam a gondolat. • . „Felnőtt lett a fiam“ — mondja majd a mamám. „Megértük, hogy vadászunk lettl" — kiált majd nagyapó. „Fegyver a barátod — minket nem feledsz-é? — kérdi majd búsan nagyanyó. Szőrmeövemhez erősítve a ludat, úgy ballagok hazafelé, akárcsak az igazi vadászok. Büszkén ballagok, luská- val a vállamon ballagok. Hadd lássa mindenki, milyen vadász vagyok! Hétéves sem vagyok, s márts mekkora ludat lőttem. „Csak az a kár, hogy apa nem látja. Miért is utazott el olyan messzire. Nem baji Majd megbánjál Sok ludat ejtek el mégI“ — ballagnak velem a gondolatok. Honnét is sejthetteip volna, hogy ölni — nem az én hivatásom... ' Nem utazok — röpülök szülőföldemre. Szárnyas csónakon — repülőn röpülök. A manysik mindig arról álmodoztak, hogy fentről nézhessék a földet. Soká törték a lejüket, hogyan tegyenek szert szárnyakra, míg végül kiJUVAN SESZTALOV: AMIKOR RINGATOTT A NAP találták. Vaslovat, hétszárnyú lovat kovácsolt egy kovács. — Miért épp hétszárnyút? — csodálkozhat bárki. — Öh, a hetes szám — bűvös szám. De ezúttal nem segített a bűvös hetes. A hétszárnyú ló felborult, nem tudott repülni. Tűrte a fejét a kovács, törte, és kikovácsolta a nyolcadik szárnyat. Felszállt a nyolcszárnyú ló, magasabbra a csúcsos tetejű sátrak füstjénél, ott nyargalt a felhők között. Mesebeli álmaikban szárnyuk volt a manysiknak. Oj kor köszöntött ránk. Valóra válnak az álmok. Repülők szállnak a tajga fölött. Manysi nyelven szárnyas csónak a nevük. „De hát miért nem szárnyas ló, vagy szárnyas rénszarvas? — töröm a fejem. — Miért van az, hogy a repülőgép ma már nem varázslat?“ Es valóban: ül az ember a gépen, akár a csónakban. A felhők — hullámok. Az égbolt — tenger. Meglibben egy hullám — megbillen a csónak, aztán tovább úszik az égbolt kékjében. Nagyszerű csónakl Be jó úszni — szállnil Átszállás a tyumenyi repülőtéren. Repülünk újból, alattunk a tajga, a tavak, a folyók. — Mennyi erdő — csodálkozik a szomszédom. — És mennyi víz... Bizoyára mocsár. A tavakban meg biztosan sgk a hal... Hát ez meg miféle tenger?! — Ez az Ob — mondom én. Szomszédom csodálkozva néz rám: mintha csúfolódnék vele. Aztán keskeny, barna arca ismét az ablakhoz fordul. Nézem én is a hazai erdőket, tavakat, folyókat. Az Ob csillog, mintha kristályból metszették volna. A tutajok és a gőzhajók valósággal beledermedtek a csillogásba. Csak a ritkásan elszórt települések úsznak tova... — Hogy hol nem élnek emberek! — gondolkodik hangosan a szomszédom. „AN-24“-esünk úszik a kékségben. Az égbolt tiszta, akár a halszem — felhőcske sincs rajta. — Döbbenetes, mennyi napfény! Észak — és napfény! Sehogy sem kötődik ez a kettő. Odakint bizonyára hideg van. Szomszédomon gyapjú pulóver, zakó, az ölében köpeny. — Szoktak ott fürödni? — Igen — bólintok. — A jeges vízben?! Aztán csodálkozva: — Es tehenek... szóval tej is van. Hát a rénszarvasok, hol vannak? — A hegyek közt, az Uraiban. — Pedig azt mondták, itt vannak. — Télire lejönnek a hegyekből. A rénszarvaspásztorok nomadizálnak. — Nomadizálnak? Az mi? Sámánkodnak? — Nem, nomadizálnak — azt jelenti, hogy vándor pásztorkodnak. — De jó lenne rénszarvason vágtázni! ...Rénszarvasok, én rénszervasaimt Repültök, akár a szárnyaló hópelyhek, a széllel versengve. De a repülőgép — a szárnyas rénszarvas — gyorsabban vágtázik. Lovak, én lovaim! Szárnyas szikrákként repültök, nincs, ki utolérne benneteket. De a repülőgép. — a szárnyas 16 — gyorsabban vágtázik. Hány holdkelte kéne, hogy szülőföldemet végigjárjam déltől északig? Hiszen nem több, s nem kevesebb az út ezer versztánytnál. Hát, hogy nyugattól keletig bejárjam, az hány holdkeltébe telnék? Az ősz fejű líráitól^ a jenyiszejig, nem több, s nem kevesebb, mint ezerháromszáz versztányt az út. Bizonyára sok holdkeltébe telnék. Most meg Lentngrádból néhány óra alatt a hazat égboltig repültem, s még elégedetlen is vagyok a sebes- séggel;. szeretnék gyorsabban odajutni, ahová a szívem már meg is érkezett. Lehet, hogy el volnánk kényeztetve?! Hisz nem is olyan rég, még kétfedelű „anmskäkon“ repültünk, és az is gyorsnak tűnt. Aztán az lL-2-esen repültünk, és úgy tűnt — gyorsam Most meg, az AN-24-esen, úgy tűnik, mintha nem is repülnénk, csak úsznánk, akár egy lassú, szárnyas csónakon. Vagy talán csak az idő kapott már szárnyakat? Es ez a szárnyas idő szabja önmagához életünket. „Mi sebesebb a sebesnél“ — kérdi az északi találós kérdés. — „A repülőgép.“ — ,Jlát még?“ — „A rakéta, az űrhajó.“ „Mi sebesebb a sebesnél? Nem a nyílvessző, nem a rakéta“ — felelt az északi megfejtő. — „A sebesnél a gondolat sebesebbŕ
