Új Ifjúság, 1974. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)
1974-04-02 / 14. szám
8 PFrčR. A N PR E AS EGV Bernd Asmussen bankigazgató sietős léptekkel haladt a zeneiskola folyosóján. Ajtók, ajtók... végeláthatatlan sorban. Végre! Az egyiken ott a tábla: IV. osztály. Az igazgató bekopogtatott. — Bocsánat, a nevem Asmussen — mutatkozott be a zenetanárnak. — Sürgősen beszélni szeretnék önnel. A fiam, Stephan... — Még tart a tanítás — mondta habozva a tanár, aztán meggondolta magát. — Jól van, beszélhetünk. Kinyitotta az ajtót, és Stephan édesapjával e- gyütt kilépett a folyosóra. Mi- aiőtt Asmussen egy szót is szólhatott volna, magyarázni kezdett: — Igen, Stephan néha ad egy kis gondot nekem. Van tehetsége a zenéhez, de nem e léggé fegyelmezett, képzelete gyakran elragadja. — Tanár úr, Stephan itt van ez órán? — Nincs. Ma nem Jött el. De ezt önnek Jobban kell tudnia. Arra gondoltam, biztosan bete« és otthon maradt. Hát nincs otthon? — Nincs, ebédre sem jött meg. Eltűnt. Méghozzá ilyen szörnyű időben! — Hát igen, a fiatal srácok néha elcsavarognak — bólintott a tanító. — Ezzel bizony számolni kell. XXX — Méghogy ez természetes dolog, hogy ezzel számolnom kell — háborgott otthon az igazgató. Mellette ott állt a felesége, Éva Maria. Néhány óra alatt éveket öregedett. — És most mit tegyünk? — kérdezte. Szemében rémület tükröződött. Asmussen az órájára nézett. Este hét óra volt. Kinn ismét esni kezdett a hó. Rá sem mert gondolni, ml lehet a gyerekkel kinn a hidegben, meleg kabát, cipő nélkül. — Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha telefonálok a rendőrségre — szögezte le végül, és a telefon után nyúlt. XXX A Stephan eltűnéséről szóló hírt valamennyi rádió- és tévéállomás sugározta: ,.Ma kora reggel eltűnt egy 11 éves kisfiú, Stephan Asmussen. Piros kabátka és barna nadrág volt rajta.“ — Na, végre feébredtek az urak —. mondta elégedetten egy kövér férfi a Max-Bredow utca 24 szám alatti házában. A hordozható tévékészüléket nézte vigyorogva. Háta mögött a szék támláján ott piroslott Stephan kabátkája. A kisfiú a férfival szemben ült, egy felfújható matracon. Világos viharkabátba burkolózva kuporgott. Az asszony, aki reggel útban az iskola felé megfogta, és egy kék Opelbe tuszkolta, azonnal ezt adta rá a piros kabátka helyett. Stephan útközben meglazította a szemén a kötést és kilesett. Így csinálják a bűnügyi .filmekben is. Sikerült megfigyelnie, hogy hová vitték, uj, még lakatlan ház volt, és Stephan nagy megkönnyebbüléssel állapította meg, hogy szemben az a hangszerbolt áll, ahol az é- desapja a gitárt vásárolta neki. Erre az adatra még szüksége lehet. — Nos, Stephan — szólt az asszony, aki elhurcolta — még mindig nem akarsz enni? Stephan megrázta a fejét. ŰJra körülpillantott a szobában. A berendezés két székből, három felfújható matracból és egy hordozható tévékészülékből állt. Stephan magában a- zon gondolkodott, hogy a rendőrség már biztosan keresi. Olt- hatatlan gyűlöletet érzett elrablói iránt. XXX Másnap reggel a bankigazgató házában felcsengett a telefon. Bernd Asmussen reme_gő kézzel emelte fel a kagylót. — Asmussen úr — szólalt meg egy mély férfihang. — A fia a kezünkben van. Ha élve szeretné viszontlátni, szóról szóra követnie kell utasításaimat... Asmussen ceruzát vett elő, és Jegyezni kezdte az utasítást. Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek. Amikor az ismeretlen elhallgatott, megkérdezte: — És honnan tudom, hogy a fiam még életben van? — Legyen türelemmel. Egy óra múlva ismét felhívom és akkor átadom a fia üzenetét. Olyasvalamit, amit csak ő tudhat. Ez lesz a bizonyíték. Egy órával később valóban csengett a telefon. Heinz bűnügyi nyomozó bekapcsolta a magnetofont, Bernd Asmussen pedig felvette a kagylót. — Szóval, ötszázezer márkát kérek, százmárkás bankjegyekben, de nehogy megjelöljék, ő- ket! És még egy figyelmeztetés: ha értesíti a rendőrséget, örökre elbúcsúzhat a fiától! — És honnan tudom, hogy még él? — Íme az üzenete: Stephan kéri, hogy javíttassa meg a gitárt, amellyel nagybátyja. Max születésnapján megajándékozta. — A gitár — elmélkedett Asmussen, miután letette a kagylót. De hiszen én ajándékoztam neki, és nem születésnapjára. Egyébként nincs is Max nevű nagybácsija! — Egy pillanat — szólt közbe a nyomozó, és zsebéből elővette a város térképét. — Hol van a hangszerelt? — A Max-Bredow utcában. — És mikor van a fiú születésnapja? — Április 24-én. — Ezek szerint a Max nagybácsi az utcanevet Jelenti, a születésnapi dátum, a 24-e pedig a házszámot. Átfésüljük a környéket, és egy órán belül tudatjuk önnel a legújabb fejleményeket. De fél óra sem telt bele, és Asmussen magához ölelhette fiát. A rendőrök egy-kettőre megtalálták a fiú elrablóit a Max-Bredow utcai lakatlan é- pületben. — Köszönd meg a rendőr bácsinak, hogy megmentette az életedet — figyelmeztette Asmussen a fiát. — Inkább mi tartozunk Ste phannak köszönettel — mondta Heinz nyomozó. — Ha továbbra is ilyen okos, leleményes leszel, híres ember lesz belőled, fiam. — Mondja meg ezt a zenetanárjának — mosolygott az apa. Mézzé, kedves Krapkovics, maga az én helyet* * tesem, ugye? — Ügy van, Gyenizsei elvtárs. En az ön helyettese vagyok. — Helyes. De ez nem azt jelenti csak, hogy he lyettesít engem, ha üdülök, vagy beteg vagyok, ha nem azt is, hagy támogat a munkámban. S mivel tá mogathat leginkább? Á véleményével, Így van? — Miért nem felel? — Maga kitűnő ember, Krapkovics, de nagy hibája, hogy olyan tartózkodó. Ez helytelen, s káros. Teljesen magamra hagy. En az ön véleményét a vállalat fontos dolgaiban nem nélkülözhetem. Szeretném tudni például, mit szól ahhoz, hogy a bérosztály ajtaja elé egy szekrényt tolattam, s a dolgozók most az ablakon át jutnak be a munkahelyükre? Lehetetlen, hogy erről ne legyen véleménye. Kérem, ne tagadja meg tőlem. Ne feledje, hogy több szem többet lát. Nos? — No de mégis. Helyesli? Mtért nincs a segítségemre? — Vagyis helyesnek tartja a dolgot. — őszintén szólva nem. — Nem. Ez érdekes. Na látja. Es mtért nem? Tahi László: Ketten beszélnek — Nagyon kérem, indokolja meg a véleményemet. Számomra ez nem közömbös kérdés. Miért nem helyesli? — Az ajtón sokkal könnyebb volt kl-bejárni. Gye- nizset elvtárs. Dolgozóink ugyan befutnak az ablakon keresztül is, de nem minden fáradság nélkül. A nők harisnyája gyakran tönkremegy. Nem mondom, sokkal egészségesebb az új rend, de réginek is voltak előnyei. Az emberek jobban szerettek az ajtón át közlekedni. — Bizonyára igaza van. Tudom, hogy a megszokás nagy úr, s hogy sokan ragszkodnak az elavult régihez. — Meg aztán nem mindenki egyformán ügyes. Az ablak ugyebár négy méter magasan van, sokan elvétik az ugrást. Simkó bácsi tegnap a lábát törte. — Hm. Sok Igazság van abban, amit mond. De minden újnak megvannak a kezdeti nehézségei. Nem gondolja? — Kétségtelen. De nem látom az előnyeit. Az ajtó rendeltetésszerű használata sablonos volt ugyan, de bevált. Ezt ne tessék elfeledni. — Okos megjegyzés. Na látja, hogy van magának véleménye, Krapkovics! — Meg aztán a dolgozók nem szeretik a kötélhágcsót használni reggel, amikor bemásznak az ablakon. Dörzsölt a tenyerüket. — Csakugyan. Erre nem gondoltam. — A lépcső haználatát valahogyan jobban megszokták. Es az az előnye a lépcsőnek, hogy nem inog. — Találó megjegyzés, Krapkovics. Köszönöm, hogy felhívta rá a figyelmemet. Erre nem gondoltam. — Akkor hát holnap reggel elhúzhatjuk a szekrényt az ajtó elől? — Megfontolom az érvelt, és reggel válaszolok. Köszönöm, Krapkovics. x x x x Megfontoltam az érveit, Krapkovics, minden úgy, ahogy most van. — Mégis? Es miért? ■— Csak. Maradjon m „Kék csillag“: Verseiből nem érezzük azt az e- rőtöbletet, amely a mindennapok élményeit költészetté tudná izzítani, emelni. E- gyik sora például így kezdődik: / Pirosán hull le a nap korongja / stb. Nem szebben hangzik ez így: „Pirosán hull le a nyári nap mgára“ stb. Arra akarjuk ezzel figyelmeztetni, hogy a- tnit egyszer, sőt nem is egyszer már szebben megírták, rosszul, rosszabbul nem érdemes. Egy másik versének néhány sora pedig a teljes káoszt példázza: / Haldokolva tör a villám / égben ú- szó felhők csúcsán. / Nagy ereje tűzként lángol / s árnyát veti nagyvilágán. / Érzésünk szerint ritka az a villám, amely haldokolva tör előre, s közben a nagy ereje is tűzként lángol, a nyelvi bukfencekről nem is beszélve. Egyelőre, a tanulást ajánlanánkl ■ „Jano": Mint leveléből megtudtuk, nagyon szereti a verset és már többször nyert szavalóversenyeken is. Most a saját verseit küldte be hozzánk, hogy mondjunk róluk véleményt. A véleményünk nagyon egyöntetű: inkább szavaljonl Verse u- gyanis se gondolatilag, se formailag nem jő. Naív, szirupos csevegés csupán! Tanuljon! ■ „Talán“: Egy vers a- lapján nem szívesen vállalkozunk vélemény mondására, az ön esetében azonban mégis megtesszük. Verse u- gyanis nem vers, hanem valami vegyes felvágott! E- lőször talán azt kellene tisztáznia, hogy miért is akar verset írni. Mi az a mondanivaló, amit ha nem mondana el. szegényebb lenne a világ! Higgye el írni csak „jót, s jól“ érdemes! ■ „Pöttyös Katica": Nézzük egyik verse néhány sorát: / Sötét felhők fenn az égen, / esőt hoznak biztosan. / Nem tekintenek sem évszakra, / sem pedig a szokásokra / stb. Mi ellenben figyelembe veszzük a szokásokat — az Ilyen versek 1- róit ugyanis általában lebeszéljük az írásról, a tanulásról azonban nem. n mspwp . y melyek meg akarták változtatni a világot A Consul néven működő berlini összeesküvő-csoport nem csupán Erwin Kernnel rendelkezett. Más semmireke- lök is befura- doktak a soraiba. Egyikük volt Hermann Fischer, az egykori tengerészhadnagy, aki zott természetű embernek nyugodt és kiegyensúlyo- látszott, de valójában minWALTER RATHENAU denre elszánt, hidegvárű katonatiszt volt. Ernst Werner Techow huszonhárom éves volt, de a Knapp-féle puccsban jól megállta a helyét, és lelkes híve volt a titkos szervezkedésnek. Öcs- cséról Hans-Gerdről, aki még csak tizenhét éves volt, ugyanezt mondhatjuk. Már tizenöt éves korában bevált futára volt az összeesküvőknek. A tizenkilenc éves Ernst von Salamon tenge- résztisztként szerelt le, és később ö írta meg a történteket. Hardmuth Plaas. aki ekkor csupán tizenkilenc é- ves volt, később a náci szervezet lelkes funkcionáriusa lett, és még később a Hitler ellen elkövetett merénylet után Canaris admirálissal, a német hírszerző szolgálat főnökével együtt letartóztatták és kivégezték. Abban az időben azonban Willy Güntherrel részt vett Rathenau miniszter meggyilkolásának előkészítésében. Tervük egyszerű és rendkívül modern volt. Azon a nyári napon, 1922 július 24-én napfényes volt az idő, és kéken ragyogott az ég. A merénylők már kora reggel találkoztak. A kölcsönautó volánja mögött Techow ült, hátul Kern, Fischer és Salamon foglalt helyet. Egyelőre a grune- waldi utcákon kocsikáztak, és körülnéztek a Königsallé sarkán, hogy merre fognak menekülni. Walter Rathenau tíz óra körül ébredt. Megreggelizett, átnézte az újságokat és néhány szót váltott az édesanyjával, majd a bejárati csarnok oszlopainál gyengéden elbúcsúztak: — Vigyázz magadra, Walter... — mondta az anya. A fia válaszolt, de már a napi feladatra gondolt. Gyönyörűen ragyog a nyári nap, s a miniszter utasítja saförjét, lassan hajtson, hogy élvezhesse a délelőtti napfényt. Az autó a Königsallé kettős kanyaréig o- lyan lassan halad, mint egy hintó. Éppen itt éri utó a miniszter kocsiját egy szürke, nyitott túrakocsi. A hátsó ülésen két börruhás férfi foglal helyet. Az egyik felemelkedik, megnézi Rathenau kocsiját, és revolverével többször rálő a miniszterre. A másik kibiztn- sftja a kézigránátját és gyö nyörű ívben — amilyet az ember csak a lövészárokban tanulhat meg — a miniszter kocsijába dobja. A hatalmas robbanás Rathenaut a levegőbe emeli, s amikor a lövésektől vérezve a hátsó ülésre visszaesik, u- tolsót dobban a szíve. A Königsallé sarkán új ház építésén szorgoskodott éppen Krischbin kőműves. Néhány lépésről nézte végig a merényletet. Amikor a miniszter sofőrje segítségért kiáltott, ő sietett oda elsőnek. Helen Kaiser ápolónővel, aki véletlenül éppen arra járt, elsősegélyben részesítette a sebesülteket. Rathenau testébe azonban több szilánk fúródott és a kilenc lövésből hat eltalálta. A gyilkosok közvetlen közelről lőttek, s Így a minisztert már holtan vitték a villába. A gyilkosok az ősi Saa- leck várának tornyában, Hans Wilhelm Stein fró lakásán találtak menedéket. Itt fedezte fel őket a rendőrség. amely körülvéve a lakást, megadásra szólította (el a gyilkosokat. S mert nem adták meg magukat, a rendőrség fegyverét használja. Először Erwin Kérni érte találat. Ekkor Fischer áthajolt a falon és a lövöldöző rendőrök felé kiáltott: „Az ideáljainkért éltünk és halunk meg!“ Ezután fegyWERNER TECHOW vérét a füléhez illesztette és elsütötte. A merénylők többi tagját 1922 októberében Lipcsében állították bíróság elé. A legfelsőbb állami ügyész közönséges gyilkosságnak tartotté a merényletet, nem találva benne semmiféle politikai színezetet. A kncsive- zetö Techownt tizenöt évi fegyházra, társait pedig nyolc évtől két hónapig terjedő feltételes börtönbüntetésre ítélték, l^sőbb mindannyian amnesztiát kaptak. Hitler pedig, akinek a merénylők az útját egyengették. a gyilkosokat hősöknek kiáltotta ki. (FolytatjukJ
