Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-03 / 1. szám

új ifjúság 9

Ekkor robbant még egyet számban a cseresen yepa priika, ujjnyira legfontosabb vezetékeimtől, a szív és az agy közötti pallöni

Nem gondoltam a halálra, áldalak Inkább szelíd sárgarépák, méla káposzták, lírai saláták, lagymatag uborkák, jámbor burgonyák között, te forradalmár!

Füstölgő utak raákvirága

Zöld volt és lehullt, rák jonnyoszthatta; friss még a gesztenye gyásza:

Az ég betonján köröz a Göncöl gomolyog motorja gáza, bokrostul nO ki kődéből csillagok jázmlnvirága —

A kép verset ígér, szívem már látja.

— Hát megtnt piramist építenél?

Még jó, hogy közben kikötött ringva két madár, két tépett Odüsszeusz fölöttem a zöld öbölben

— várt rájuk hűséges ágak háza —

s Ingemen folt mutatta márts

ennyi a versed,

hát ne fáradf,

füstölgő utak mákvirága.

JUHÁSZ FERENC:

Ady Endre utolsó fényképe

Fáj az isten roncsokban látni, a kozmosz-szívüt a művén meregni. így nem pusztulhat el akárki, kalapján hervadó virággal.

Sárkány-üvöltés és madárdal, kén-erdö, jég-kürt, lét-alkonyi zsoltár: csak ennyi volnál, ennyi?

Vén saskeselyű gubbaszt a szirten, a tolla rongyos, a csőre csorba.

Nagy repülések, uramisten!

Már összebékül a halállal,

zúzott ágyékkal, vénült szájjal.

Az ércköves úr földre nyomja, ott liheg leomolva.

Zord isten-rózsa a semmi kertjében.

Vad, kopár szeme, mint égitestek.

A dac lefonnyadt, s csak a szégyen szögletei vak szikla-arcán.

Büszke magyar, virág a fajtán, fény barsonása, tán utolsó: én most temetlek.

Renato Guttnso: Strandra

BATTA GYÖRGY két verse

ÖDA

Felszálltak a majoránnák ködei, eltávolodott a bors villogó léggömbje, a gyomor rávetette magát újabb áldozatára, majd felklabált az ágyba:

— Kóklerek után végre egy mesterszakácsi beállt a csaták utáni csend, mi sor az első virágok nőni kezdenek elesettek porló szívéből;

Varga Lajos toUrajza

r

* airirt Severin, katonaiskola. Torna - ■ terem. Az évfolyam ott állt a vitt lágos zsávolyzubbomyokban, két ■ I sorban elrendezve, a nagy gázlám- |p pék alatt. A tornatanár, kemény, barna arcú, gúnyos szemű fiatal tiszt az Imént szabadgyakorlatokat vezényelt, most beosztja a csoportokat.

— Első csoport nyújtó, második csoport korlát, harmadik csoport bak, negyedik csoport mászásl Oszoljl

És a fiúk, kolofónlummal szigetelt köny- nyű cipőjükben, gyorsan szétszéledtek. Né- hányan ott maradnak állva a terem közepén, tétovázva, kelletlenül. Ez a negyedik csoport, a rossz tornászok, akik semmi örömöt nem lelnek a szertornában, és már fáradtak a húsz térdhajlítástél, és kissé zavartak és lihegnek.

Csak egyikük, aki különben legutolsónak marad Ilyenkor, csak Karl Gruber áll máris a mászórudaknál, amelyeket a terem egyik félhomályos sarkában szereltek fel, közvetlenül egyenruhák vannak felakasztva. Megragadja a legközelebbi rudat és szokatlan erővel előrehúzza, úgyhogy az most szabadon leng a gyakorlásra alkalmas térségben. Gruber le sem veszi kezét a rúdról, felugrik és ott marad, elég magasan, lábát önkéntelenül mászókulcsolásba zárva — amit egyébként sohasem értett meg — a rúdon függeszkedve. Így várja be a csapatot és — úgy tetszik — különös élvezettel szemléleti a kis lengyel altiszt ámuló haragját, aki odaszól neki, hogy ugorjon !e. De Gruber ezúttal még engedetlen Is, és jastersky, a szőke altiszt végül rákiéit:

— Szóval, vagy lejön, vagy fölmászik, Gruberl Különben jelentem a főhadnagy úrnak...

És Gruber ekkor mászni kezd, előbb hevesen, nagy lendülettel, lábát kurtán maga után húzva, és tekintetét fölfelé Irányítva, bizonyos szorongással fölbecsülve a mérhetetlen hosszú rudat, ami még fölötte van. Azután lassítja mozgását; és minit aki minden fogást, mint valami újat, kellemeset kiélvez, szabályos fogásokkal feljebb húzódik. Ügyet sem vet a már úgyis ingerült altisztre, csak mászik és mászik és mászik, tekintetét egyre fölfelé vetve, mintha kivezető utat fedezett volna fel a terem mennyezetén, és most azon igyekezne, hogy azt elérje. Az egész csoport követi tekintetével. És most már Itt-ott a többi csapatból is a mászóra irányul a figyelem, őrá, aki máskor legfeljebb csak a rúd első harmadáig Jut fel kivörösödött képpel, dühös szemmel, elfúló lélegzettel.

— Bravó, Gruberl — kiált át valaki az első csapatból.

kkor már sokan fölfelé fordítják tekintetüket, és egy időre csend lesz a teremben — de abban a pillanatban, amikor minden tekintet rámered, Gruber fenn, a magasban, a mennyezet alatt olyan mozdulatot tesz, mintha le akarná rázni őket, és mert ez nyilvánvalóan nem sikerül, neki, valamennyiiik tekintetét ott fenn a csupasz vaskampóhoz kötözi, majd szá- guldva siklik le a sima rúdon, úgyhogy még mindnyájan fölfelé néznek, amikor ő szédülve és fölhevülten már rég odalenn áll, és furcsán fénytelen szemével Izzó tenyerét nézi. Ekkor egyik-másik pajtása a

Rainer-óra

hozzá legközelebb állók közül azt kérdi, ml történt vele ma.

— Talán az első csoportba akarsz kerülni?

Gruber nevet, és láthatóan válaszolni akar valamit, de meggondolja, és gyorsan ' lesüti a szemét. És aztán, amikor folytatódik a megszokott lárma és zaj, csendesen visszahúzódik a fülkébe, leül, szorongva körülnéz, és lélegzetet vesz, kétszer, gyors egymásutánban, és megint nevet és mondani akar valamit... de ekkor már senki sem figyel rá. Csak Jerome, aki ugyancsak a negyedik csoporthoz tartozik, csak 6 látja, hogy Gruber megint nézi a kezét, mélyen föléhajolva, mint aki gyér fénnyel akar ki- betüzni egy levelet. És egy Idő múlva odalép hozzá és azt kérdi:- Fáj?

ruber megrémül.

— Ml? — kérdi szokott, nyálba fúló hangján.

— Mutasd csakl — Jerome megfogja Gruber kezét, és a világosság felé húzza. Kicsit lehorzsol ódott a bőr. — Te, nekem van valamim erre _ mondja Jerome, akinek otthonról mindig küldenek angofttapaszt —, utána majd gyere rozzám.

De ezt mintha már nem hallotta volna Gruber; csak néz ki egyenesen a terembe, úgy, mintha valami bizonytalan dolgot látna, talán nem Is a teremben, talán oda- künn az ablak előtt, bár sötét van, késő és ősz.

Ebben a pillanatban felharsan az altiszt

kiáltása:

— Gruberl

Gruber nem mozdul, csak kinyújtott lába csúszik mereven és ügyetlenül kissé

előbbre a sima parketten.

— Gruberl — ordít az altiszt, és megbicsaklik a hangja. Aztán vár egy Ideig, majd gyorsan, rekedt hangon, a megszólítottra

Maria

Rilke:

a

torna

nézve, így szól: — Az óra után jelentkezik. Majd én...

És az óra folyik tovább.

— Gruber — mondja Jerome, és lehajol a pajtásához, aki egyre mélyebben dél hátra a fülkében —, megint rád került a sor a mászásban, a kötélen, menj, próbáld meg, különben majd oirkuszozlk veled a Jastersky, tudod...

Gruber bólint, De ahelyett, hogy föláll- na, hirtelen lehunyja a szemét, és átcsúszik Jerome szaval alatt, mintha valami hullám sodorná, lassan és hangtalan csúszik, egyre mélyebbre, lecsúszik ültéből, és Jerome csak akkor tudja, ml történt, amikor hallja, hogy Grube® feje keményen a

— Gruberl — kiált rekedten. Nem hallja senki. És Jerome ott áll, kezét lecsüg- gesztve és szólítja: — Gruberl Gruberl — Nem jut eszébe, hogy társát felültesse. Ekkor valaki meglöki, valaki azt mondja: „tulok“, egy másik félretolja, és látja, a- hogy fölemelik a mozdulatlant. Elviszik mellette, valahová, valószínűleg a szomszédos kis szobába. A főhadnagy odaugrik, Erős, kemény hangon kurta parancsokat ad. Vezényszava élesen elvágja a sok fecsegő fiú zúgását. Csend. Csak Itt-ott látni még mozgást, egy lendület a nyújtón, egy halk lóugrás, egy elkésett nevetése valakinek, aki még nem tudja, miről van sző. Aztán sebes kérdések: „Micsoda? KI? A Gruber? Hol?“ És egyre több kérdés. Aztán valaki így szól hangosan:

— Elájult.

És Jastersky szakaszvezető kivörösödve rohan oda a főhadnagy mögött és kaján hangján, dühében reszketve azt kiáltja:

— Szimuláns, főhadnagy űr, szlmulánsl

A főhadnagy ügyet sem vet rá. Néz maga elé, a bajuszát rágja, amitől még élesebben ugrik elő kemény álla, és időnként kimért utasításokat ad. Négy növendék, akik Grubert viszik, meg a főhadnagy eltűnnek a kamrában. A négy fiú mindjárt vissza is jön. Egy szolga fut át a termen. A négy fiút nézi mindenki, és kérdésekkel árasztják el őket: „Hogy néz ki? Ml van vele? Magához tért már? Voltaképpen egyikük sem tud semmit. És már be Is szől a főhadnagy, hogy folytassák a tornaórát, és átadja a vezénylést Goldstein őrmesternek. Újra tornásznak hát, a korlátnál, a nyújtón, és a kis kövérek a harmadik csoportban szétterpesztett lábbal másznak át a magas bakon. És most mégis minden mozdulat más, mint előbb, volt Mintha valami feszült figyelés borítana be mindent. A nyújtón hirtelen abbamaradnak a lengések, és a korláton már csak kisebb gyakorlatokat végeznek a fiók. A hangok már nem olyan kuszán keverednek, valami szelíd zümmögésbe olvadnak össze, mintha mindnyájan egyre csak egy szót mondanának: esz, esz, esz... A kis ravasz Krlx közben a kisszoba ajtajánál fülel. A második csapat altisztje elkergeti — a fenekére ver. Krix visszaugrik, akár a macska, szeme alattomosan villog. Eéeget tud már. És egy Idő múlva, amikor senki sem figyeli, továbbadja Paw- lowltschnak:

— Megjött az ezredorvos.

K

____

I parancsot kapott volna, átvág a

11 termen, ősapáitól csapatig, és elég

MM hangosan mondja:

— Az ezredorvos van benn.

És ez a hír, úgy látszik, az altiszteket is

érdekli. Egyre gyakrabban fordítják az ajtó felé tekintetűiket, egyre lassúbbá válnak a gyakorlatok, és egy kis fekete szemű tent marad guggoló helyzetben a bakon, és tá- tott szájjal, meredten néz e kisszoba felé. Valami bénító van a levegőben. As élsó csoportban e legerősebben tesznek még ugyan némi erőfeszítést, nekilendülnek, köröznek a lábukkal; és Pombert, az erős tl- rol! fiú behajlttja karját, és izmait szemléli, ahogy szélesen, (eszesen kidomborodnak a zsávoly alatt. Igen, sőt, e kis fürge Baum néhányszor köröz is thég a karjával — de hirtelen ez a heves mozgás lese az egyetlen ez egéez teremben, ez a nagy villogő kör, és ebben van valami félelmetes az általános nyugatom közepette. Ée a kisember hirtelen lökésszerűen megáll, lazán térdre esik, és olyan képet vág, mintra mindegyiküket megvetné. De végűi az ő kis tompa szeme is a kisszoba ajtaján köt Isi.

Most hallatszik a gázlángok éneke és a falióra járása. Azután felberreg a csengő, ami az óra végét jelzi. Idegen és különös ma a hangja; ahogy elhallgat, az (s olyan váratlan, önmaga szavába vág. Goldstein azonban tudja, ml a kötelessége.

— Sorakozól — kiáltja.

Senki sem figyel rá. Senki sem emlékszik, ml volt ennek a szónak az értelme — előtte. Előtte... mikor?

— Sorakozól — rikácsolja dühösen az őrmester, és mindjárt utána a többi altiszt te:

— Sorakozől Sorakozól

De voltaképpen mindnyájan tudják, hogy valamire még várniuk kell És már nyílik is a kamraajtó; egy Ideig semmi; aztán kilép Wehl főhadnagy, és a szeme nagy és haragos, és a lépte kemény. Ogy lépked, mintha díszmanetben masírozna, és rekedt hangon így szól:

— Sorakozól

Leírhatatlan gyorsasággal rendeződnek el a sorok. Senki nem moccan. Mintha táborszernagy előtt állnának. És most a vezényszó :

— Vigyázzl

Szünet, majd keményen-szárazon:

— Társatok, Gruber meghalt. Szívroham.

Elvonulni!.

Szünet.

És csak egy Idő múlva a szolgálatos növendék hangja, gyengén és csendesen:

— Balra átl Menet, induljl

I

i z évfolyam lassan, nesztelenül az | ajtó falé fordul. Utolsónak Jero- | ma Egyik sem néz körül. A fo- I lyosóról hideg, párás levegő csap- I ja meg a fiúkat. Egyikük azt mondja, karbolszag van. Pombert valami durva tréfát mond hangosan a szaggal kapcsolatban. Jerome érzi, hogy valaki hirtelen megragadja a karját, szinte ráugrik. Krlx csimpaszkodik a karjába. A szeme fényük, és a toga villog, mint aki harapni akar. — Láttam ót — suttogta elfúló lélegzettel, és szorítja Jerome karját, és nevetés szorul belé, és rázza ide-oda. Alig tud tovább menni, — Tiszta meztelen és olyan beesett és Olyan hosszú. És pecsét van a sarkén...

És vihog, hegyesen és csiklamdósan, vihog, és Jerome zubbonyának ujjába vájja a fogál

Gergely Erzsébet fordítása-