Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-02-06 / 6. szám
ft • e * «I EMIL BOLESLAV LUKÄC VERSEI: FARKAS A farkasvacokról kifelé, a gyepre kergette vére. Pusztulni örökre. Sziilöodújától mérföldekre vágott, hol megtért, hol megint já-ta a tanyákat. Ódéért, csordáért marakodott százszor. Vércsöppek fakadtak varas horpasziról. Ősi eb-testvére dühödten csaholta, s kétlábú bestiák űzték a vadonba. Nem fáj már a kín. De felsajog a seb még, mit a vártán ütött rajta annyi testvér. Megküzdötte harcát. A faj tovább élhet. Az örök ég alatt zúg a farkasének. Még egyszer a gyepre. Ovöltro, virrasztva. Kőbor ordaskölyök: nőjetek csak nagyra. Dénes György fordítósat Ne szóljunk Sötét hegyek, szent némaság, a mtndenség most csupa Illat, halkan lépkedj az úton át, ne beszéljünk. Levél sem rezdül jent, a ján, hallgat a jü, a hüs patak, az álmodó felhő megáll, mi se szóljunk. A legszebb az a szerelem, amely a csendet megtalálja, s a kéz egy másik kézre lel, átfogja forrón. De elárulja pillantásod, csacsognál, kedvesem, megint, elűzöd, lám, a némaságot s a halk szerelmet. % EFIALTÉSZ Fojtott, megható alt ez, falucskám hív magához, áruló Efialtész vagyok, ő anyám volt. Bús Kelet száműzöttje, ma Nyugaton bolyongok, lelkemben vágyak üszke; „Nem láthatom az arcod!“ Tarka fajok kígyói megmarták szegény lelkem, a sok-sok teher bódít, s az öröm elhagy engem ... Ö, tóm lemossa egyszer áruló szíve szemnyét. ... S atyai örökébe visszatér Efialtész! HIDEG SZÍV A harmatra emlékezem, mely a füvek szárán káprázva, ringva fénylett, hétgyűrűs szivárvány, emlékszem az azúr égre, velírkalapod színére. Mindenható szerelem tűzében lángolt a világ, termő virágok özönétől roskadoztak a fák. Az ajkak eprek bíborát kínálták, vidám lakomát. Fentről a nap sugárzott, szárnyalt a föld kacagva, rebbent a vágy, hivott a szél, de néma volt az ajka, kalász borult a kalászra, madár maradt hívott nászra. Csak a szív, csak a szív volt számító és hideg, hiába vonta fénybe gyöngy harmat a füvet. Csüngtél a magad életén, s magamra gondoltam csak én. 1 (A REMETE) Szervátiusz egészen könnyen és minden nagyobb ve- sződség nélkül tűrte az önkéntesen vállalt remeteélet megpróbáltatásait. Megszokta a csendes magányt, a szegényes táplálkozást és ama élvezetek nélküli életet, amelyeket a gyöngébb nem nyújthat. Elfelejtett minden gyötrelmet, amelyet az emberek között átélt; a pusztába vonulás előtti élénk és tarka élet távolinak és álomszerűnek tűnt előtte. De a lelki tökéletességhez vezető útért Szervátiusz naponta megszenvedett, s ehhez viszonyítva a világi élet legnagyobb megpróbáltatásai Is elhomályosultak. Egyszer egy jámbor antilop érkezett vltyillójához és jámboran ránézve várta a simogatást. Szervátiusz nem tudta, hogy ez valóságos antilop-e — a természet ártatlan teremtménye — avagy maga az álarc mögé rejtőzködött. Kísértő, amely őt megtéveszteni jött. Amikor egy napon kiszáradt a remetelak előtt az egyetlen fa, amely az elviselhetetlen forróságban kellemes árnyékot tartott, Szervátiusz nem tudta, hogy ez a Kísértő műve-e, vagy a jóságos Teremtő akaratának beteljesedése, akit életmódjával Is dicsérni és magasztalni akart. Vagy a betegségek! Gyakran megtámadták és megbénították az elgyengült remetetestet. Jöhettek ugyanúgy a sötét erők rejtélyes birodalmából, mint a Legmagasabb akaratából. Szervátiusz nem tudta, kinek köszönje mindezt, és ezért nem tudta azt sem, hogyan kell fogadnia, ellenségesen vagy pedig alázatosan belenyugodva. A kételkedések a legszörnyűbb pokollá változtatták életét és szüntelenül — nemcsak napjában, hanem a nyugtalan álmok Idején Is —> egyetlen nagy kérdés gyötörte őt. Marta a szívét, kínozta megoldatlanságával, azzal, hogy befolyásolta szentté válásának erőfeszítéseit, hogy derékba törte ezeket az erőfeszítéseket. Szervátiusz nem tudta pontosan azt sem, hogy a kétkedések a Kísértő müvei, vagy megpróbáltatások, a- melyeket a Legmagasabb szabott ki rá. Nem tudta, megadja-e magát, vagy ellenálljon. Csak egyvalami maradt számára, imádkozni, azért, hogy feleletet kapjon kérdésére. De az ég néma maradt, Szervátiuszra bízva a döntést, s küldött újabb meglepetéseket. Minden, ami történt, kérdés volt számára, amelyre nem tudott válaszolni. A remeteélet kínná vált, nehezebbé, mint a legnagyobb megpróbáltatások. De az volt a legrosszabb, hogy Szervátiusz tudatosította, az utolsó lélegzet előtt saját kérdésére felelni kell, mert csupán a feleletével fogja igazolni vagy megtagadni az életét. 2 (ATANÄZIUSZ) Atanáziusz atya egy a régi szent életű férfiak közül, akik elhagyták a bűnös és csábító emberi világot, akik visszavonultak a pusztaságba, a kopár és tiszta egyedüllétbe, egyike azoknak a férfiaknak, akiket elbűvölt az új tanítás magasztossága, és elhatározták, hogy egész életükkel szolgálni fogják, megértette, hogy a szentségre nyíló egyetlen kapu — a megbocsátás. Megbocsátani mindenkinek és mindennek: az embereknek, az állatoknak, sót még az érzéketlen természetnek Is. Valóban mindenkinek és mindennek megbocsátott — a dőzsölő barátoknak, akik felkeresték öt és csábították vissza az elkórhozott világba, az állatoknak, amelyek éjjelente behatoltak szerény lakásába és megdézsmálták kevéske elemózsiáját, a természetnek is, bármennyire gyötörte ót kiismerhetetlen szeszélyeivel, megkeserítette a megváltáshoz vezető utat. Atanáziusz atyát minden megbocsátás újabb és ú- jabb lemondásra késztetett. De tudta, hogy szentté válásának egyedüli útja ha mindenkinek megbocsát. Habár mindenkinek megbocsátott: az embereknek, az állatoknak, sőt az érzéketlen természetnek is, egy a- kadály mindig feltartotta őt. JÄN LENCO APRÓ LEGENDÁK Atanáziusz atyát ugyanis, hasonlóképpen, mint a többi társát, hogy kísértésbe vigye őket, meglátogatta az ördög. Aatnáziusz atya játszi könnyedséggel kikerült minden kelepcét. Csak akkor rázta tagadólag a fejét, amikor az ördög furfangosan csábította: „Hogy valóban mindenkinek következetesen megbo- csátsz, önmagadnak is meg kell bocsátanod. De hogy legyen mit megbocsátanod, szolgálnod kell nekem. Vagy legalább abba törődj bele, hogy nem tudsz megbocsátani.“ Atanáziusz atya önmagának valóban nem tudott megbocsátani, mert nem volt mit megbocsátania, de ezt a körülményt a megváltás utolsó akadályaként fogta fel. És ez előtt az akadály előtt megtorpant. Amikor haldoklóit, felfogta egész élete hiábavalóságát, mert nem juthatott a megbocsátás útjának végére — önmaga megbocsátásához. Haldoklóit és lélekben látta, hogy kinyílnak előtte a pokol kapuja!, s ott az üdvözli, aki saját logikájával igyekezett őt „megmenteni“. 3 (BABILONI TÖRTÉNET) Sok ember érkezett Babilonba, hogy ott megtelepedjék és új hazát találjon, minden úton és kapun áramlottak az embercsoportok és karavánok. A letelepedési engedélyt maga a főpap adta ki. De nem osztotta ám könnyen és megoldatlanul. Minden bevándorlót magához hívott, megkérte őket. hogy mondják el, ki miért jött Babilonba. Munkája reggel kezdődött és az éjszakába nyúlt, mert a bevándorlók sokan, nagyon sokan voltak. A sarokban üló írnok pedig fáradhatatlanul Jegyezte mi az oka, hogy a férfiak elhagyták szülőföldjüket, s miért határozták el, hogy új hazát keresnek. Az okok, ahány bevándorló, annyifélék, de lényegében mindenki hitt abban, hogy Babilonban megtalálja, ami eddig hiányzott neki, hitt álmai beteljesülésében. De a főpap mindenkit visszautasított, mert tudta, hogy Babilonnak nincs módjában kívánságaikat teljesíteni, és babiloni tartózkodásuk csak betetőzné csalódásukat, amely keserűbb lenne, mint a beléndok, mert abból a földből csírázna ki, amelyre oly reménykedve léptek. És így annyi ember hagyná el a várost, ameny- nyíen érkeztek. A bölcs főpap senkinek sem adott engedélyt. És a királyi könyvtárban egyre szaporodtak a vándorok feleleteivel teleírt újabbnál újabb táblák, akik Babilonban szerencsét kerestek, vissza kellett térniük oda, ahonnan jöttek. Végül az egyik napon egy tiszta és nyílt tekintetű vándorlegény érkezett a főpaphoz. „Azért jöttem Babilonba, hogy elolvassam a visszautasított vándorok feleleteit, és megtudjam, hogy az emberek miőrt hagyták el hazájukat, s miért akartak Itt letelepedni.“ És a pap megengedte, hogy Babilonban maradhasson, mert ugyanúgy, mint ahogy visszautasított mindenkit, akinek vágyai Babillonban nem válhattak valóra, teljesíteni kellett kérését azoknak, akiknek a kívánsága itt megvalósulhatott. És az ifjú kívánsága volt az egyetlen, amely Babilonban valóra válhatott. 4 (TITKOS KÜLDETÉS) Babilon felé egy férfi közeleedik. Még nagyon mesz- szire van tőle. Míg bezörget a kapun, sok mérföldet kell bejárnia. Kopottasam van öltözve, a vállán átdobott tarisznyában nincs más egy darabka kenyéren kívül. Ez a férfi közeledik Babilon felé. Már sok napja úton van, az éhség gyötörte őt, a szomjúság, az időjárás és a gyaloglás megpróbáltatásai kínozták őt. Csak egyetlen vágy élteti — átlépni Babilon kapuját, és ott megtelepedni. Ez a vágy, az a tűz, amely a vándorlás során felperzsel minden akadályt. Babilon felé közeledik ez a férfi, küldetéséről mit sem sejtve. Csak a nagy és varázslatos város utáni vágyódásáról tud; s arról, hogy Babilonban majd felragyog szerencsecsillaga. Babilon felé közeledik, a város felé, amely naponta minden órában magához öleli a vándorlók százait, a város felé, amely szüntelenül gazdag és zajos élettől pezseg, ezer színes örömet és gyönyört nyújt, csillogó ígéreteket és reményeket, zajos és morajló, ebbe a városba tart. És ebben a városban senki semmit sem tud róla. És nem tudnak és nem fognak tudni még a legfontosabbról — a küldetéséről sem. A távolság a férfi és Babilon között egyre kisebb, közeledik az óra, amikor a férfi betölti küldetését, és megtörténik az, amiért útra kelt, s amiről ő maga sem tudott semmit. Csak akkor, amikor a férfi belép « Babilonba, s egy lesz lakói közül, döbben rá, hogy álmai és ábrándozásai Babilonja nem a valóságos Babilon. Meglátja, hogy a csillag, amely ót világos fénnyel vezette utain, csupán hideg érzéketlen szikladarab, és a világító sugár csupán a saját vágya volt. A vágyak beteljesülése helyett ezt a férfit a csalódások keserűségei várják. S a küldetése — küldetés, amelyről ő mit sem tud — felforgatni Babilont, bosszút állni a meg nem valósutt álmokért. (Varga fordítása)
