Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-11-06 / 45. szám

r • •i ...... V zák falu vasútállomása közvetlenül a Don folyó partján álk Vesenyszkája kö­rül, a folyó mentén katonás sorban apró falucskák olvad­nak egymásba: Lebijazsi, An- dropovszkij, Gracsi és Kruzsi- Un. Mihail Solohov, a világhí­rű szovjet író ebben az utóbbi­ban született 1905. május 24- én. A jellegzetes parányi ko­zák kunyhó, vörös palatetővel, amelyet valamikor még az író apja épített, s amelyben a Csendes Don szerzője meglátta a napvilágot, még mindig úgy áll, mint idestova hetven év­vel ezelőtt. Solohov édesanyja a második világháborúban vesztette életét. A nácik különösen kegyetlenek voltak ezen a vidéken. Csak asszonyok és gyerekek marad­tak a falvakban, mégis ágyú- tüz alá vették a házakat a Don túlsó partjáról. Egy gránát Solohovék kertjébe tévedt, s kioltotta az író édesanyjának az életét. A házikó piros teteje már messziről látszik. Ebben lakik most is a híres író. A ház ol­dalán szorgalmas kezeket di­csérő gyümölcsös van, ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a fo­lyóra. A z író munkanapja nagyon korán kezdődik. Már reg­gel ötkor az íróasztala mellett ül, és szorgalmasain gépeli legújabb regényének, A hazáért harcoltak-nak a kéz­iratát. A regény cselekménye a háborúba vezeti az olvasót. Egyes részletek már nyomta­tásban is megjelentek. Több szovjet lap folytatásokban kö­zölte a regény már elkészült részét. Solohov elve a pontosság, és még nagyobb pontosságot kö­vetel meg saját magától Írót munkájában. Mindig erre fi­gyelmezteti a fiatal írótársakat is: a könyvnek hatnia kell az emberekre, ez a legfontosabb előfeltétele, hogy a mü hosszú életű legyen. Az írót már sokszor megkér­dezték, hogy társadalmi mun­kája elősegíti-e vagy gátolja alkotói tevékenységében. Ezt válaszolta: — Képviselői feladatomat mindig örömmel láttam el. Oj emberi sorsok megismerése, az emberek gondja és öröme, új találkozások s az emberek gondolkodásmódjának tanulmá­nyozása — ez a legelevenebb nyersanyag, amely helyet köve­tel magának könyveimben. Sokan írnak levelet Solohov- nak. Mariét Kade tizedik osztá­lyos diáklány az Adlgei Auto­nom Tartományból arról írt az írónak, mennyire el volt ra­gadtatva az Emberi sors című regényétől. „Szokolov orosz ka­tona bánata nagyon meghatott — írta levelében Mariét —, de egyben hozzásegített, hogy még Jobban megerősödjék ben­nem a háború gyűlölete.“ Solohov nem hagyta válasz nélkül a levelet: „Kedves kis Mariét! Neked nagyon jó szíved van, de még élesebb eszed. Nagyon köszö­nöm a meleg hangú leveledet, s engedd meg, hogy sok sikert kívánjak a tanulásban és sok boldogságot az életben. Kérlek, írjál máskor is, mondd el, mik a terveid az iskola befejezése után.“ Mariét tanítóképzőbe iratko­zott, majd befejezése után visszatért falujába tanítani. Mi­után megszerezte az oklevelet, részletesen beszámolt az író­nak, hogyan telt el életének utóbbi öt éve. A kik olvasták az Oj baráz­dát szánt az eke (újabb fordításban: Feltört u- gar) című regényét, bizonyára emlékeznek Szemjon Davidov, az első kolhozelnök alakjára, az egykori balti-tengeri hajós­ra, aki valamikor a Putyilov- szkij Üzem dolgozója volt. Az írót hosszú évek óta tartó ba­rátság fűzi ehhez a lenlngrádi munkaszervezethez. A neves gépgyár ma Kirov nevét viseli. A gyár dolgozói rendszeresen tájékoztatják az írót a vállalat sikereiről, munkájáról, fogya­tékosságairól. Solohovot a mun­kaszervezet tiszteletbeli tagjá­vá választották. Néhányszor meg is látogatták őt, legutóbb egy csoport munkás a legújabb típusú traktoron, a Kirovec-700- on érkezett Vesenyszkéjába. Fiatal írók és költők is gyak­ran ellátogatnak az orosz iro­dalom veteránjához. Megkér­dezték tőle, hogy mit tart a jelenkori szovjet irodalom leg­jellegzetesebb mozzanatának. Íme az író válasza: —■ Kitűnő írók bukkannak fel nap mint nap a szovjet iro­dalomban, akik felváltanak bennünket, régi írónemzedéket. Ezért különösképpen boldog va­gyok. A fiatalok betörnek a vi­lágirodalomba is. Olyanok is vannak köztük, akik azokról a vidékről jöttek, ahol az Októ­beri Forradalom előtt az írás­tudás ismeretlen volt. Például DzsJngisz Ajtmatov, Kirgizia fia. Egyébként a világ minden író­jának egy fő művészi hitval­lást kell követnie: a toll ne­mes fegyverével harcolni az emberiség boldogabb jövőjéért, az emberi haladásért, egy jobb és napról napra jobb világ­rendért. IKazahsztáni zkaja Pravda) K ülönös lenne, ha most, amikor Reinitz Béla születésének 95. és halá­lának 30. évfordulóján az Ady-versek első meg- zenésítőjének emlékét z- idézem, neve előtt feltüntet­ném a jogtudományi diplomát jelző „dr“-t. Különös lenne, mert megszerezte ugyan a jo­gi doktorátust és az ügyvédi oklevelet, de soha nem foly­tatott ügyvédi gyakorlatot. A MUNKÁSMOZGALOM ZENESZERZŐJE Ki volt Reinitz Béla? Kom­munista zeneszerző, zenekriti­kus és művészet politikus. Nem­csak Ady,. Arany, Csokonai, Pe­tőfi és József Attila verseinek megzenésítő je, hanem a mun­kásmozgalom zeneszerzője is. Az elsők között volt, akik fel­A Tliáiia Színpad a közelmúltban mutatta be Tersánszky Jó­zsi Jenő „Kakuk Marci“ című zenés bohózatát. Képünk az előadás egyik jelenetét örökíti meg és Kakuk Marci (Csendes László), Sustik (Horváth Lajos), Pattanó Rozi (Szabó Rózsi), Csűri Linka (Köveséi Szabó Marika), Csuriné (Gombos Ilonái látható rajta. ismerték Bartók és Kodály mű­vészetét, és A kékszakállú her­ceg vára Bartók-operdról írt méltatása (Világ, 1918. május 25-én I a nagyszerű zénemű e- gylk — napjainkig ts — leg­értékesebb elemzése. A Magyar Tanácsköztársa­ságban, mint a színházak ügye­inek egyik Intézője, Reinitz u- talványozta az államosított színházak dologi kiadásait és a színészek fizetését 1919. jú­lius 31-én, a Tanácsköztársa­ság utolsó napján, visszautalta az egyes színházaknak az álla­mi kezelésben vett pénztárak összegét, kereken ötmillió ko­ronát. Zsebében tizenhárom ko­rona maradtt Es azt a Reinitz Bélát, aki egész életében sze­gény volt, aki nemcsak a sze­rénység, hanem a tisztesség példája is volt. Horthy ellen- forradalmi törvényszéke rablás­ért ítélte el! Amikor kiszabadult, Bécsbe emigrált és német, osztrák, va­lamint svájci városokban hang­versenyezett, munkásdalaival hatalmas sikereket aratva. Né­met színpadon került bemuta­tásra az „Árnyak Haarlem fe­lett című zenés színpadi mű­ve is. 1931-ben tért vissza Buda­pestre, közösséget vállalva az ellenforradalmi rendszer bilin­cseiben vergődő népével. Köz­vetlen környezete tudni vélte, hogy amikor a vonat a magyar határ felé robogott, Reinitz egy békésgyulai bujdosóénak szava­it zümmögte: Jaj istenem, rendelj szállást, Mert meguntam a bujdosást, Idegen földön a lakást. Éjjel-nappal a sok sírást. Leélhette volna életét távoli békés országokban, ahol nem szegődött volna nyomába a gyűlölet és a reakció. Hatal­mas, erős országok polgára le­hetett volna, hiszen nagy né­pek is boldogan vallották vol­na sajátuknak, de visszahúzta a pzíve, a meggyalázott édes haza szenvedő szépsége, halott és élő muzsikusok és költők alkotása, Bartók és Kodály szenvedélye... Kilencvenöt évvel ezelőtt harminc évvel ezelőtt halt meg. Péterfi Gyula Gyimesi György: Az Ordöngőstol a Hortobágyig Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vékony kö­zéptermetű orvos Királybelmecen, akinek egyetlen kedvtelése volt, a vadászat. Egyszer így szólt kedves élete párjához, miután hazatért a kórházi szolgálatbő’: —. Hát kedves feleségein, engem addig nem látsz, míg egy kapitális szarvasagancsot nem hozhatok. — S azzal fogta a vadásztarisznyáját, amelyet a felesége már megtömött jófajta hamuban sült pogácsával, a de- mi zsont finom borocskával, végül a vontcsövű, messze- látós 12-esét, be a halkan duruzsoló Volgába,'s aztán nekivágott az utak rengetegének. Ment, ment, mende- gé'.t, míg csak rá nem talált arra vadászházra, ahol már várták jövetelét. Valahogy ilyen ez a könyv, Gyimesi Görgy könyve: Az Ördöngöstől a Hortobágyig, amelyet a Madách Kia­dó nemrég indított útjára. A magyar szépirodalomban különösen kedvelt helyet vívott ki magának a vadász- krónika. Különös, és egyben különleges is ez az iroda- iryn, amely olyan nagy neveket tud felmutatni, mint Széchényi Zsigroond, Kittenberger Kálmán, Bársony Ist­ván — hogy csak a klasszikusokat említsem. Hazai ma­gyar irodalmunk e téren még elég szegény. Egyedül a nemrég eihúnvt Jurán Vidor igyekezett pótolni két könyvével ezt az őrt. A vadászkrónikák sajátossága, hogy részben útirajzok is, nem csekély egzotikummal fűszerezve. Bár az előbb említett Bársony István és Ju­rán Vidor nem követik ezt az utat. Ök inkább a hazai tájak szépségében találták meg mondanivalójuk célját, gyökerét. Gyimesi György valahol a két irány között helyezkedik el. Könyvében a hazai környezetet leszá­mítva három országon keresztül kalauzolja olvasóit. Ezek közül azonban csak a szovjetunióbeli út az is­meretlen, a másik kettő — magyarországi és romániai — oly közelálló, embereik, tájaik annyira ismerősek, hogy akár hazainak is mondhatnék. Ha Gyimesi György nem is viszi olvasóit egzotikus tájakra, mégis roppant tereket ölel át viszonylag rövid idő leforgása alatt, éppen a vadász szenvedély adta szárnyalás meg a modem kor lehetőségeivel. Egyik nap még a Királyhelmec melletti Ördöngős zsombékos nádasai között lépegetünk, majd a Hortobágy lápos ta­vai fenyegetnek elnyeléssel, s máskor már a Magas- Tátra hajnali szépségében gyönyörködhetünk, vagy a z imánk ős orosz tél mese alakjai bontakoznak ki nagy gonddal megrajzolt figuráiból. Nem utolsósorban éppen ebben rejlik a tíz vadász­történetet magába foglaló könyv érdekessége, eredeti­sége: valósághűsége. Gyimesi írásaiban olyan találó ké­pet fest a ma emberéről, az embert körülvevő termé­szetről, amelyre hazai szépprózánkban alig van példa: a rohanó ember lelkivilága, cselekvésének ösztönző rú- gói, külső megnyilatkozási formáiban is megmutatkoz­va elevenedik meg előttünk, néha nem is a közvetlen cselekményből kifolyólag, hanem annak vetületiből, a légkörből, amelyet maga körül teremt. Nincs idő a hosszas ábrándozásokra mint Bársonynál, vagy Gyimesi hazai elődjénél Jurán Vidomál, kinek írásaiban a vad elejtése tulajdonképpen már nem is lényeges, hanem csak szükséges befejezése a cselekmény sorozatnak — vagy a feszült helyzeteket, az ijedtség szülte pillanato­kat a menekülő vadnál nagyon is emberi szükséglet- túltengésének derűt fakasztó külső jeleivel oldja fel. A messze vidékről a vadászterület színhelyére siető va­dász mintegy szendvicset — habzsolja az élvezeteket: a táj szépségét, a szerelmes fajdkakasok dürgésének ro­mantikáját, csörtető vadkanok bősz indulatát, majd jó­zan pontossággal kilövi a részére engedélyezett darab- számot — s aztán újból autóba ül, hogy munkahelyére visszatérve folytassa a munkás hétköznapok látszólag egyhangú életét. Kihagyja tehát mindazt az álromanti­kus írói alapállást, miszerint a vadászat még ma is a múlt század urambátyámos légkörében zajlik. S ezt teheti azért, mert maga is aktív vadász lévén nem szo­rul a képzelet szülte helyzetek, kiagyalt rémtörténetek megteremtésére, s a szakmai kifejezéseket sem a lexi­konokból böngészi ki. Ez érződik a sorokból, ez adja meg írói hitelét. Ezek a jó tulajdonságok segítik át Gyimesit az első könyvesek nehézkességén, görcsösségén, a minden áron való tűim agyarázásokon, önmaga vallja könyvéről — „bátortalanul" — hogy adósságot törleszt, mikor hazat vadásziroda lmunk szegényes voltán igyekszik enyhíteni. Ez az adósságtörlesztés azonban nyereség a csehszlo­vák magyar irodalom és olvasóközönség számára. Sal- langmentes, kész kiforrott íróként jelentkezik. Tudja, mit akar, s birtokában van az eszközöknek is, amely- lyel el akarja érni. Igyekszik meg láttatni a modern kor emberének modern romantikáját, az egészséges é- letfilozófia bölcseletét. Végtelenül kedves, derűs, köny- nyed humorával, amely néhol az öngúnyt is megenge­di magának, megnyeri az olvasót. Gyüre Lajos------------------------------------------^--------------------------------­26. A KÖNYVNYOMTATÁS FELTALÁLÁSÁNAK ELŐZMÉNYEI EURÓPÁBAN Beszéltünk már arről, hogy a kínai nép sok évszázaddal Gu­tenberg olőlf ismerte a könyvnyomtatást. Főképpen a tábla­nyomatok készítése terén élt el nagy eredményeket. A tábla nyomtatás módszereinek megismerését voltaképpen a játékkár tyák elterjedésének köszönhetjfik. Kínában már közel 2060 év­vel ezelőtt ismerték a játékkártyákat Nem tudjuk biztosan, milyen úton jutott el a játékkártya Európába. Lehetséges, hogy a 13, században a mongolok révén, de az Is lehetséges, hogy arab-mér közvetítéssel a Pireneusi-félsziget volt a továbbadó, vagy pedig — és ez a legvalészinübb — az olaszok közvetí­tésével jutott el hozzánk. Egy azonban biztos: a kártyajáték a 13. század közepén válik általánosan ismertté és népszerűvé. Eleinte kézzel festették a lapokat, de a 14. században már fába vésték a figurákat s ezekről a fatáblákről dörgöiés út­ján készítették a lenyomatokat. Az aránylag oicsőn hozzáférhető kártya rohamos gyorsaság­gal terjedt el az egész kontinensen annak ellenére, hogy a papok mindent elkövettek a megakadályozására. Prédikációik­ban a játékosoknak az elkárhozást helyezték kilátásba. Am közben feltigyeltek a kártya technikai előállításában rejlő le­hetőségekre. Azonos eljárással szentképeket kezdtek készíteni. A szentek képét fába metszették, a kimetszett fát befestették tintával, majd ráhelyezték a papirost, dörgölő labdával erősen végigdörgölve annak területét, előállították a lenyomatot. A dörgölő labda bőrből készölt, lőszerrel és posztódarabkákkal tömték keményre. A fametszete szentképeket vásárokon, bú­csúkon árnsftották. Később a szentképek alá rövid szövegeket is metszettek. A táblanyomatok készítése mind nagyobb és szé­lesebb körben elterjedt. Már nemcsak egyháziak, hanem vilá­giak Is művelték, és nemcsak egylapos nyomtatványt készítet­tek fgy, hanem künyveket is. Fába metszették a bibliát jele­neteket, és a több lapból álló levonatokat kötetbe gyűjtve áru­sították. Táblanyomatos eljárással készültek az tskoláskönyvek Is. Ezek a könyvek képek nélkül csupán szövegeket tartalmaz­tak. A fatáblákről valé sokszorosítással kezdődött Enrúpában a mechanikus úton előállított könyvek készftése. Az eljárást a- zonban még nem nevezhetjük könyvnyomtatásnak, mert, mint láttuk, nem könyvnyomdái sajtéval, hanem a papirosnak a ta- tábla kiemelkedő felületeihez való dörgolése útján sokszorosí­tották. Minthogy a betűk és illusztrációk képe ennek következ­tében erősen benyomódott a papiros felületébe, s fgy a papiros hátán a túloldalt nyomás eléggé kidomborodott, csak egyik ol­dalára nyomtattak, és az üresen maradt oldalakat összeragasz­tották. Mintegy 50 ilyen lenyomat maradt ránk. amelyek leg- tijbbnyíre vallásos tárgyú vagy pedig népies históriákat tar­talmaznak. A táblanyomtatás elterjedésére jellemző, hogy művelői a IS, században már cébokben tömörültek. Ennek az új mesterség­nek elsősorban Németország és Hollandia volt a hazája, és vitathatatlan, hogy ez volt az utolsó lépés a könyvnyomtatás feltalálása felé. Gntenberget állandóan foglalkoztatta az a gondolat, hogy miképpen jnttathatná kortársait a kódexekhez hasonló szép, de könnyen hozzáférhető könyvek birtokába. A könyvek sokszoro­sítását nyomtatási eljárással, találmányának tökéletesítésével igyekezett megoldani, s ezt 17 esztendei kisérletezéssel s va­gyonának feláldozásával el is érte. Gutenbergnek elévülhetetlen érdeme a mozgatható, más sző- val az összerakhatú és szétszedhető betűknek, a betűk önté­sének és a kiszedett szöveg nyomás! eljárásának feltalálása. Láttok, hogy a táblanyomatok a dörgölő labda igénybevételé­vel készültek, tehát nem nyomás, hanem dörgöiés útján jöt­tek létre. Nem kétséges, bogy a téblanyomatok serkentően ha­tottak Gutonbergre találmányának kidolgozásánál. Amikor első zseniális ötlete, a mozgatható betű elve megszületett, rá kel­lett jönnie arra Is. hogy az egyes betűkből összerakott szedést dörgöiés útján sokszorosítani nem tudja, tehát másfajta sok­szorosítási eljárást kellett találnia, mfg végül a nyomtatóssjtft megszerkesztésével és beállításával sikerült a sokszorosítás problémáját megoldania. — ar— v Látogatóban Solohovnál BESZÉLGETÉS A CSENDES DON PARTJÁN

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom