Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1973-10-16 / 42. szám
IC új ifjúság VI. Most már kifújhatom magam, rogyadozhat a térdem, remeghet a kezem. Az sem baj, ha örömteli Izgalmamban egy kicsit dadogok. Megvan az elefánt, ez a föl Kamao kikászálódik a bokrok karmoló öleléséből, köp egyet, aztán teliszájjal vigyorog. Magán mosolyog, az elefántot pedig barátságosan megpaskolja. Mintha bocsánatot mondana előbbi megtréfálásáért. Mando kését markolja, és míg én a fényképezőgépem hozom működésbe, lenyisszantja az elefánt farkát. Ezt nyújtja át nekem tőre helyett. Az elefánt sem kap szájába utolsó falatot, ez sem szokás. A farokvágás, az Igen. Ezzel veszi a vadász szlmbóll- kusan Is birtokába a zsákmányt, ezzel adja ország- világ tudtára, hogy Igényt tart rá, visszatér érte. Ügy mondják, az így megjelölt elefánttetemet tiszteletben tartják, nem nyúlnak hozzá, nem tulajdonítják el agyarát. Mára elég a vadászatbál. Akkora az öröm, hogy nagyobbal tetézni sem lehetne. Elefántfarokkal ékesítve Indulhatunk hazafelé. tlRÖMNAP A MERUN . (Orwadászok támadása) Reggel Ismét korán keltem, Jőval virradat előtt. Mégsem előztem meg Kamaőt, aki már Indulásra sürgetően kocogtatta meg az ablakom. Sietnem kellett, mert egyetlen percet sem szerettem volna elveszíteni abból az Időből, amikor a vad a legtöbbet mozog. Nagyon bíztam a vadászszeréncjsémben, amelytől agy jó bivalyt, egy vízibikát, esetleg még leopárdot Is reméltem. Ma Ismét a Merun vadászom. Megint egyedül, mert Mando továbbra Is konokul hajthatatlan. Vendéglátóm sem jöhet velem, éppen elég Intéznivalója torlódott össze a longldól kirándulás napjaiban. Ügyel elintézése halaszthatatlan, és magam Is sikert kívánok neki, hiszen holnap újból táborba kell szánnunk. Fekete kísérőt kaphattam volna, de elutasítottam. A szűk magaslesen egy ember részére Is alig van elegendő hely. Ezt a kicsit Is megosztani a kényelmetlenségen kívül eléggé kellemetlen Is lenne egy olyan emberrel, akihez egész nap egy árva szót sem tudok szólni. Félni nem félek, tartan! nincs mitől. Még jő! is Jön .az egynapos teljes magány, legalább rendezem jegyzeteimet. Az esetleges vadászathoz — lévén lesvadászatról szó — sincs szükségem asszisztenciára, tehát egyedül megyek. Ilyen megfontolások után indultam el Kamuéval az emlékezetes lesre. Háromnegyed órát autóban rázattuk magunkat, aztán még vagy négy kilométert gyalog kellett megtennünk a krátertól magaslesig. Akármennyire Is 1- gyekeztünk, mégsem sikerült hajnalhasadás előtt felgallyazni. Kamao segített felhordani a meredek létrán egész napi kosztomat, két puskámat, fényképezőgépemet a különböző lencsékkel, Írni olvasni valómat, aztán magamra hagyott. Megállapodásunk értelmében este hatkor vendéglátóm jön majd értem. A tavacskát szegélyező tisztás üres alattam. Utolsó Itt jártam óta a víz sokat apadt, de két tarka tollú récelakója még mindig elégedett az otthonává}. Ügy látom, bántódásuk sem esett, amióta nem láttam őket. Békésen úszkáltak, ringatták magukat a bodor hullámokon, közben-közben kacsaínyencség u- tán kutatva szűrték csőrükkel a vizet. Egész délelőtt kitartottak a nyílt vízen, szinte már sorstársaimnak tekintettem őket a rostokolásban. A felkelő nap sugarai teljesen felhőtlen Merőt a- ranyoztak be. Eddig még sosem volt alkalmam Ilyen élesen, részleteiben klbontakozőan, színeinek tobzódásában látni a komor hegyőrlást. KI is használtam az alkalmat néhány felvétel készítésére. Egyetlen délelőtti látogatóm egy megtermett zsí- ráfbika volt. Lombot tépve, legelészve tizenöt lépésre közelítette meg a leshelyemet. Mikor észrevett, nem ijedt meg, hanem Inkább kíváncsian, mint félve kukucskált bele a rászegezett teleobjektlvbe. Fogadni mernék, hogy fogalma sem volt, micsoda csodabogárhoz volt szerencséje. Törte Is ezen nagyon a fejét, szinte látszott bamba kifejezésén az erőlködés. Kíváncsi, mozdulatlan pozíciójából egy álló negyedóráig nem mozdult egy tapodtat sem. Végül mégiscsak kedvezőtlen benyomás birtokába Juthatott, mert nagyon megijedve, hangos csörtetéssel — anélkül, ,hogy riasztottam volna —, elvágtatott. Aztán sokáig nem történt semmi. Már-már elzsibbasztott az álomba szén derítő kábító forróság. Nem tudott érdekelni az őserdő ezernyi hangja, sem tarka madárvilágának hancúroző, csacsogó, örökmozgó, fürge ugrabugrálása. Nem tudtam tovább ellenállni a kényelmes elnyűjtózás kéjérzésének, és leheveredtem a les lécpadlójára. Nem sokáig feküdtem, el sem érkeztem szunnyadni, amikor a vízpartról rikácsoló lárma, hangzavar kényszerltett talpra. Húsz-huszonöt tagú páviánhorda érkezett szomját oltani a tavacskához. Éles szemük elöl egy pillanatra sem rejtett el a les nyolc- kllanc méteres magassága; azonnal észrevették, mihelyt felbukkant fejem a les korlátja fölött. Abban a pillanatban vezérük riasztó jelére szomjáról feledkezve menekült az egész banda a környező bozótba, majd ágakra kapaszkodva fölzaklatva rikácsolták felém szitkukat. Két-három bátor meg sem elégedett a hátam mögötti csúfolódással, hanem felkapaszkodott egy, a lesem mellett nőtt vadolajfa suda-rára, és onnan fejezte ki Igen komoly rosszallását. Egyiküket — egy nagyfejű basát — megcéloztam, de aztán lenyelve a meg nem érdemelt szidalmakat, leengedtem a fegyveremet. Bűnbocsátó kedvemben voltam. De csak azért, mert falra akasztott, de még asztalra állított majomkoponyatrófeára sem áhítoztam. Lassan szembe fordult velem a nap, már erősen délutánba hanyatlott. Kezdtem örülni az ldó múlásának, hiszen közelednek a „jó“ érák, elhozhatják a bivalyt, a víziantilopot, tán még a leopárdot is. Sajnos, egyiket sem hozták. Az estét sem vártam meg a lesen. Durván megakadályoztak benne. Elmondom szépen, sorjában. Unalmaimban — ki volna megmondhatója, Immár hányadszor — az órámra pillantottam. Pontosan négyet mutatott. Ugyanebben a másodpercben négy a- lak bontakozott ki libasorban a tisztás legtávolabbi sarkát szegélyező bozótból. Négy fekete párduc a várva-vért egyetlen pettyes helyett. Az elől haladó puskát szorongatott a markában, a többi lándzsát. Jól megnéztem őket, volt rá Időm, mődom, alkalmam. A puskás és a harmadik „népviseletben“ volt: zöld lepelt akasztott aszott vállára. Lábukon szandált viseltek, fejükön semmit. A második — sötét nadrágjában és narancssárga Ingjében — megütötte az eu- röpal öltözködési szintet, de annál kevésbé Illett a kezébe a lángnyelvhegyű, hosszú nyelű lándzsa. A negyedik fekete jelenlétét csak tudatosítottam, különösebb figyelmet nem szenteltem neki. Ha agyonütnének, sem tudnék róla pontos leírást adni. „Látogatóim“ látszatra céltalanul kószáltak a tisztáson. Előbb jobbra tartottak, aztán nagy-nagy megkönnyebbülésemre már-már elhagyták a tisztást. Aztán mégis meggondolták magukat, és a tavacska bivalytaposta partja felé Irányozták lépteiket. Nyilván a nyomokból szándékoztak olvasni. Most már veszedelmes közelségbe kerültünk egymással. Éreztem, hogy itt baj lehet, de a sejtésből nem vontam le a helyes következtetéseket. Csak a távcsöves puskámat vontam elő, és térdem közé szorítva, a les sarkába lapulva vártam a fejleményeket. Nem Is sokáig várattak magukra. A négy néijér megindult pontosan a magasles Irányába. Nem hiszem, hogy más volt a szándékuk, mint jómagámnak: felgallyazva várni egy jókora kafferbivalyra. Még nem lett volna késő elriasztani őket, egy fejük fölé irányzott lövéssel rájuk Ijeszteni. Megtehettem volna könnyűszerrel, ha feltételeztem volna ellenséges szándékukat. De nem feltételeztem. Azt hittem, barátságosak és békeszeretők, mint eddig megismert honfitársaik. Még paroláznl Is hajlandó lettem volna, még löncsbokszom tartalmát is megosztottam volna velük. De nem voltak sem barátságosak, sem békeszeretők. Erre rá kellett döbbennem, amikor ők is rádöbbentek, hogy nincsenek egyedül. Gondolom, nagyon meglepődhettek, amikor húsz lépésről a magasles lécrácsa között észrevették kockás Ingómét. A hiba az volt, hogy mind a négyük meglepetését a lőfegy- veres Igyekezett levezetni egy jól célzott lövéssel. Nem habozott az Istenátkai Még a keze sem remegett. Vállhoz emelte a fegyverét és gondosan megcélzott. Csak Ijesztget — reméltem —, mert túl sokáig célzott. De hogy nem volt kellemes élmény a halálszagú csőtorkolatba bámulni, azt mondhatom! Nem Is bírtam idegekkel, és Jobb híján rákiáltottam a feketére: — No! — mármint hogy ne lőjön! Olyan bolond leszek — gondolhatta —, hogy orv- vadászatunknak tanúját hagyjam, s ezzel meghúzta a ravaszt. Bár ravaszul kiagyalta, az agyamba szánt golyója néhány centiméterrel célt tévesztett: a les korlátját ütötte át, telefröcskölte arcom forgáccsal és faszí- lánkkal. Nyilván tisztában volt vele, hogy célt tévesztett, vagy csupán a vélt eredményt akarta biztosítani, és még egyszer rám tüzelt. Szerencsére izgalmában ezt a golyót Is mellém küldte. Olyannyira, hogy még a fülem mellett sem hallottam elfütyülnt. No, várjunk csak, komám! Csak nem fogom magamat májusi kisvarjú módjára hagyni kilőni a magaslesről! S bár a halálfélelem a torkomat szorította, cselekvőképességemet nem bénította meg. Míg rosszindulatú támadóm a harmadik töltény csőre Ismétlésével foglalkozott, kapásból Irányába küldtem egy dörrenő vadászüdvözletet. Lett is rögtön foganatja. A négy lator négy felé futott, én az. ötödik Irányba, mert továbbra is a lesen maradni nem tartottam okosnak. A bozótból 1- rányzott újabb lövéssel bizony könnyen kiolthatták volna életem mécsesének lángját, ha továbbra Is o- lyan kitűnő célpontot nyújtok. Nem nyújtottam, mert élni akartam. Egyetlen ugrással lent termettem az Igen magas lesről, és még- csak nyakam sem szegtem, puskámnak sem esett baja. Persze minden holmim — közte nagyöbű puskám — fent maradt. Leginkább töltényeimet sajnáltam, mert puskám tárában csak kettő maradt, és ennyi, akárhogy számolom Is, bizony négy támadóra kevés volna. (Folytatjuk) • „Feslö rózsabimbó“: Megkérem önöket, közöljék az alul Írott verseket kedveli folyóiratomban, az Ü] Ifjúságban. Tizenöt éves vagyak, nagyon szeretem a verseket olvasni, de leginkább Imi“ stb. — olvashattuk levelében. Verselt áttanulmányozva . úgy gondoljuk, helyesebb lenne, ha „Inkább“ olvasná a verseket. Egy példa talán önt Is rádöbbenti erre: / Levelek hullásával / S a természet halálával jösz / Te évszakok hatalmas királya / Csodálatra méltó ősz! / stb. Ebben bizony a költészet leg- pairányibb jegyét sem tudtuk fölfedezni. Naiv, nehézkes sorok, nem lát és nem láttat velünk semmit. A (költészet a „világ“ újrateremtése! Ezt kellene megtanulnia! 9 N. T. Dőlné Saliby (Alsószeli): Verseiben a legnagyobb jóindulattal sem látunk tehetséget. Huszon- négyévesen Ilyen sorokat már nem szabad leírni: / Egy sziklán állva / nézek a vízre, / Gondolok egy Lányra, / elmúlt szép emlékre / / Gondolok egy lányra / akit úgy szerettem, / de a sors kegyetlen, / mert elrabolta tőlem. / stb Lebeszéljük az írásról, a tanulásról, önművelésről azonban nem! • „Skorpió“: írásaiból hiányzik az élet. Alakjai nem jellemzőek, témája szegényes, tégi kalendárium ízű történetecske csupán. Olvasson, művelődjön, s ha a későbbiek során ügy érzi, hogy olyan mondanivalója van, amelyre mások, a „nagyközönség“ is igényt tarthat, próbálkozzék még újra az írással. • „ARANY“: Sajnos nem az! Tanácsunk: Ismerkedjék meg előbb a nyelvvel, s csak aztán próbálkozzék az írással. A hemzsegő helyesírási hibák ugyanis a legszebb gondolatokat is tönkreteszik. • „Katona“: Küldjön többet írásaiból. Addig Is vigyázzon a novella felépítésére, az írás kerekségére! Az atomkorszak rabszolganői Korunk embere meghódítja a világmindenséget, felszabadítja az atomok energiáját, felhőkarcolókat épít, művészi értékeket teremt, átalakítja a természetet, s mégis olyan bajokkal küszködik, amelyek szégyenei a civilizációnak. Ilyen a hivatásos bandl- tlzmus és a leánykereskedelem. A nők emancipációja megszabadította az emberiség felét láthatalan bilincseitől, de százezrek léteznek továbbra Is, akik a rabszolgaság Jármában nyögnek. Hogyan lehetséges ez? Erről szól a most Induló sorozatunk. EGY ELEGÁNS ŰR A SZÍNRE LÉP Marseille és Genova kikötője nemrég még első helyen állott abban, ahol az értékes élő árut ki- és be- hajózták. átrakták. Ma azonban a nemzetközi repülőterek vették át azt a szerepet. És mégis! A genovai kikötő rendőrségének nem egyszer sikerült megakadályozni az atomkor rabszolgatartóinak tervét. Sok esetben azonban tehetélén az ügyes o- iasz rendőrség és az Interpol is. A genovai kikötő rendőrsége már napok éta figyelt egy öreg motoros- bajét, amely brazil lobogó alatt vesztegelt a kikötőben. Nem raktak ki semmilyen árut, nem vételeztek U- zemanyagot, s a hajéra se szállítottak semmit. A fedélzetén néhány matróz lézengett, és néha megjelent egy Idősebb, gondosan öltözött úr. És éppen ő volt az, akit egy napon két rendőr a komlsszariátnsra bekísért. Az egyik rendőr egy elegáns bőröndöt cipelt. Amikor a komisszár a bőröndöt kinyitotta, száz és száz hiányosan öltözött fiatal lány fényképéi találta benne. A letartóztatott brazil útlevele Bartolomeo Parzi névre szólott. A hajó tulajdonosának papírjait rendben találták. A rendőrség kérdésére elmondta, hogy íróra vér, de nem árulta el, hogy milyenre. A rendőrség már napok óta figyelte Parzi klrnccanásait a kikötőt szegélyező alvilági városnegyed szűk utcácskáiba. A kabarékat, az olcsó harmadosztályú striptíz-mnlatókat látogatta, eltűnt a nyilvánosházak kapui mögött, és órák hosszat tartózkodott olyan lakásokban, amelyekről a rendőrség tndta, hogy titkos találkahelyek. Legtöbbször csak reggel tért vissza a hajéra, de a matrózoktól eltérően nem dülöngélve, hanem teljesen jözannl. Világos volt, hogy nem szórakozni Jár az éjszakai mulatókba. Arra a kérdésre, hogy mit keres ott éjszakáréi éjszakára, ezt válaszolta: * — Varieté ügynök vagyok, és fiatal. tehetséges művésznőket keresek, akiknek biztos sikert szavatolok Dél- Amerikában. Ha a komisszár ár nem tudná, Brazíliában Igen kedvelik az enrőpai művésznőket, különösen szó- kéket. A komisszár úr mindezt nagyon jál tudta, és éppen ézért a Parzi „művésznőiről" készített fényképeket felküldte Rómába, ahol kópiákat készítettek róluk, és továbbították Párizsba, az Interpol központjába, valamint Ravensbnrgba, a leánykereskedelem ellen harcolú tanácshoz. Csakhamar kiderült, hogy a fényképek egy része olyan lányokról készült, akiket a rendőrség hosszabb idő óta eltűnteknek hitt. Kétségtelen, hogy Bartolomeo Parzi leányskereskedó, vagy legalább is egy Ilyen banda tagja. Erről azonban hiányoztak a kétségtelen bizonyítékok, és fgy a brazilt szabadon kellett bocsátani. NINA A LEJTŐN Nina Sanpletri már Iskolás korában az érdeklődés középpontjába került. Feltűnően szép veit az alakja, zölden fénylő a szeme, ás gyönyörű a haja. Magabiztos és vidám volt. Mint ahogy sok tizenöt éves lány, ő Is filmszlnésznő, híres énekesnő vagy táncosnő szeretett volna lennt. Von zották a ragyogó ékszerek, drága bandák és külföldi autók. Amikor e- Iőször csalódott a szerelemben, meglátta Rafani balletmester hirdetését az egyik újságban. Rafani mester fiatal és szép lányokat tanított meg táncolni, és szép karriert Ígért nekik. A táncmester mér hetven éves elmúlt, és Így egyetlen lánynak sem jntott az eszébe, hogy ennek az ősz úrnak, akinek minden bánatnkat elmondták, mellékgondolatal is lehetnek. Hálásak voltak, ás igen örültek, amikor az egyik napon igen vonzó lehetőséggel állott elébflk. Egy befolyásos varietéügynök fiatal táncosnőket keresett egy táncrevühöz. jelentkeztek és mindenre hajlandók voltak a karrier érdekében. Az sem ébresztett bennük gyanút, bogy hiányos öltözékben készítettek róluk felvételeket — hiszen reklámfelvéte- lekről volt csupán «zó. És különben is: karrierjük kezdetén állottak, és a revücslllagok amúgy sem szégyenlősek. Nina Sanpietri azt hitte, hogy rá- mosolygott a szerencse. Aláírta a szerződést, amelyben ez ügynökség fellépéseket biztosított az egyik genovai mulatóban. Néhány nap alatt azonban rájött, hogy másként fest á kabaré kívülről és másként belülről. Kevés fizetésért szolgált esté- től-reggelig, először mint szélótáncos, később, mint stripttz-táncosnő, és reggelig üldögélt az Idősebb urak asztalainál, hogy a tulajdonostól részesedést kaphasson az elfogyasztott italok után. Tehfit mindig ugyanaz a nóta. A szép, de buta kislány filmkarrierre vágyik, és azt hiszi, hogy néhány óra alatt milliomos férjet szerez vagy mesés összegeket keres, meseautón Egy a sok közül Hamburg egyik bárja előtt száguld ás jachton járja a világot. Aztán csakhamar rájön, hogy nem mind arany, ami fénylik. Nina Sanpietro Is csalódott, lelke mélyéig boldogtalannak érezte magát, és talán éppen ezért másodszor is hagyta magát rászedni. Mindenre Reepes lett volna, ha felbonthatta 'volna a szerződést, hogy a gyűlölt mulatót ott hagyhassa. És ekkor a nézők között megjelent egy jól öltözött Idősebb úr, aki nagy figyelemmel nézte a táncát, aztán szélt a pincérnek, hogy nagy megtisztelés- nek érezné, ha a művésznő az asztalához jönne. Amikor az a meghívást elfogadta, úgy mutatkozott be, mint az egyik nagy brazil varieté ügynöke, aki néhány keresetlen, de Igen hatásos szóval fényes ajánlatot tett Nlnának. A lány szemel felragyogtak. Bartolomeo Parziban a mesebeli herceget látta. Amikor szóba került a jelenlegi szerződése, a szimpatikus brazil csak legyintett, s a következő napákban megállapodott e mulató tulajdonosával, és Ntnának átadta a Párizsba szőlő repülőjegyet. Megnyílt előtte a világ, habár köteleznie kellett magát arra, hogy a keresetéből részletekben lelépési díjat fizet a genovai gazdájának. A tapasztalatlan Nina nem is sejtette, hogy éppen ez az adósság teszi majd rabszolganővé. Az Interpol csak Párizsig követhette Nina nyomát. Egy kis penzifiban lakott, ahol sűrűn keresték fel a férfiak. Aztán a fiatal táncosnő ismeretlen helyre távozott. Édesanyja csak néhány évvel később kapott tőle levelet, amelyben közölte, hogy Rio de janelrébao él, és föl megy a dolga. Az anyai szív azonban kiérezte a levélből, hogy nem fgy van. Irt neki, de a levele néhány hánan múlva visszatett, hogy a címzett Ismeretlen. Nlna végleg eltűnt az alvilágban. (Folytatjuk) i
