Új Ifjúság, 1973 (22. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-30 / 5. szám

mesés gömöri do:nA

bok közt lapuló falucska múltját legjobban az a két vonás jellemezte, hogy szegény emberek lakták, s közülük nagyon sokan „tántorogtak ki“ a kontinensen túlra, A- merlkába. Sokan belevesztek a kényszerű vállalkozásba, néhányuknak sikerült.

Ez Tenne az egyik, s a másik az, hogy hosszú-hosz- szú évtizedeken, sőt évszázadokon keresztül szinte mindegyik férfiember nagy tudója volt itt a fazekasmesterségnek. Többségük ebből tengette életét, de nem volt olyan ház, amelynek hátsó udvarában ne állott volna egy kis fazekasműhely, ahol a napi munka után mindig leült valaki a korong fölé, hogy kevéske jövedelmét valamilyen mellékkeresettel egészítse ki. Persze más oka is volt ennek. A dereski fazekasak művészi hajlamú emberek voltaik, s nem csupán a praktikus kényszerűség, hanem az alkotói szenvedély Is hozzáadott ahhoz az erőhöz, amellyel a mezítelen lábak olyan ü- gyesen és szorgalmasan hajtották a korongot — mondom, évszázadokon keresztül. A dereski cserépedény hosszú-hosszú időkön át az egész országban híres volt és kedvelt. A legnagyobb városok árutömegében is megtalálták mindig a helyüket, megtalálták vásárlóikat. Nemcsak tányérok, korsók, csecseskancsók és bo- kályok, nemcsak a legkülönbözőbb háztartási edényeik kerültek ki innét, hanem egyházi szobrok, rangosabb kategóriába sorolandó népi plasztikák is. Sőt, széles e vidék házaira Itt készítették a cserepet, amelynek ugyan nincs, nem Is lehetett művészi értéke, de tömege rendkívül jelentős ténnyé emelte.

Amint alkottak, azt sajátos, maguk által kiaüalkltort stílusban alkották, -s ami megmaradt belőle, abból népművészeti érték, kincs lett.

Sajnos, a faluban ma már csak két fazekas él, de szerencsére még mindkettő dolgozik. Most már végérvényesen úgy néz ki, velük hal ki majd az utolsó de- resiki fazekas. Egyikük a most hetvenéves Kártik János bácsi.

, Apró termetű, görnyedő öregember, — ám a munkában mindmáig fiatal. Tizenöt esztendős korában már minden alapvető fortélyát Ismerte 6 is a mesterségnek, s annak a csodálatos anyagnak, amely a mesteri kéznek oly hihetetlenül, o- lyan varázslatosan engedelmeskedik. Az apjától tanulta, s nemzedékről nemzedékre öröklődött a családban. Sajnos fia, unokája már nem tanulta meg.

Hangja elérzékenyül, amikor ezt kell- bevallania.

Magas fák alatt, a kert romantikus végében áll János bácsi műhelye, a fazekasház, amely kizárólag az ő „rezidenciája“, s ott e- gyetlen szerszámot, egyetlen darab fát, egyetlen csipetnyi anyagot nem érint és nem érinthet avatatlan kéz. Mindennek évtizedek óta megvan a maga pontos helye, mindennek megvan a rendje, s az öreg fazekas az utolsó mohikán akár vakon is tudná végezni mindazt, ami ma, hetvenéves korában Is kitölti a napjait.

A kis épület két kis sötét helyisége húsz négyzet- méternél nem nagyobb, de annál hangulatosabb, annál varázslatosabb, annál teljesebb, szebb világ, s azzal is szebb, hogy olyan parányi, mint lakója, mestere.

— Apám lakóháznak és műhelynek építette e kis tankot, aztán ötvennyolcban én’ magam átépítettem.

Mindenütt friss, száradó, meg frissen égetett cserépedény sorakozik, s az udvari szárítópolcok sem. üresek. Az öreg fazekasnak két korongja van. Ezekről beszél.

— Az egyik az apámé volt, a másik az öregapáimé. A régebbi, a százötven esztendős a jobb. Sokat tudna mesélni, sok gazdáról vallani, mert az öregapáimboz

se került újonnan, tudom. A jó korong a fazekasé® - ber kincse, mindene. Súlyos, mocsári tölgyből kell lennie. Kilengés nincs, mert akikor nem korong. Pontosabb, jóval pontosabb, mint a gramofoniemez.

A korongon kívül kevés itt a szerszám. Néhány használati edény, néhány e- cset, néhány titokzatoskül- detésü fadarab, amely a formáláshoz, a díszítéshez kell. Mindent saját maga készített, még az egyensúlymérleget is, amellyel az agyagot egyformára adagolja. Mert az most már nagyon lényeges, hiszen sorozatokat készít, a fővárosi népművészeti boltok polcaira, szám szerinti rendelésre. Másképp nem lehetne megélni belőle, másfajta rendelő nem akadna, s ha lenne is, hogyan találni 1- de? Az a sok edény, amelyet most a műhelyben és az udvari szárltópolcoikon látok — rövid két hét termése csupán. És rendszeresen, megszakítás nélkül dolgozik. Alig hihető, hogy ez kötszerre belefér majd az égetőkemencébe, amelyet ugyancsak maga épített ötvennyolcban, s azóta remekül szolgál.

Aztán odaül a korong fölé, lerúgja cipőjét, mert a korongot csaik mezítláb lehet hajtani, s motor sem pótolhatja azt, amit a fáradt, eres lábaik tudnak még ma is. Belemarkol a sárga agyagba, gyúrja, odaveri a fához, aztán rácsaipja a korong közepére és gombócot forrnál belőle. Kezét a vízbe mártja, két tenyere közé fogja az agyagot, szinte cirógatja — s ekkor már forog a korong. Az agyag közepébe nyűi, s az éledni, mozogni kezd, ránő a kezére, mint a varázskesztyű ... s tovább követni szF<m- mel, értelemmel így első látásra, első élményként már nem tudom. Táíom a számat, s mire becsuknám, ott áll előttem a kecses, egyszerű, de mégis pazar formájú edény. El ismétel tetem vele a műveletet, nógatom, kísérje szöveggel is, a- mit csinál, de nem sokra megyek, mert valóban úgy igaz, ahogy g mondja: — Nem szóval, kézzel készül ez, mit is mondhatnék hát róla egyebet, mint hogy megtanulni nehéz, de csinálni szép és egyszerű. Vagy talán azt, hogy jólenne, ha az asszonyokkal !s úgy lehetne bánni, mint az agyaggal. De az asszony a földön születik, ez meg a föld alól, nyolc-tíz méteres mélységből kerül a korongra.

Áhítozom, csodálkozom, tátom a számat, s nem tudok többet gondolni, mint azt, hogy a rossz vers minden bizonnyal prózaibban születik, mint a korongon egy-egy egyszerű edény.

— Az agyag nem így kerül a kéz alá — mondja. — Sok munka van azzal. Az aknát, ahol bányászom, magamnak kellett ásnom, nem is egyet, míg a kimerült akna után megfelelőre találtam, arra, amelyből most táplálom magamat. Aztán darálja, áztatja, dagasztja, érleli az ember az agyagot. A minőség nagyon fontos, de az emberen is múlik, hogy milyenné tudja dolgozni.

Abbahagyja a munkát, leülünk beszélgetni.

— Én bizony nem sajnálom, hogy így éltem le az életemet. Birtokom ugyan nem volt, de olyan munkát végezhettem több mint fél évszázadon keresztül, a- melynél szebbet ma sem tudnék magamnak elképzelni. Mellőlem már csaik haltak a fazekasok, így hát rendelés mindig akadt. A fuvarosok vásárolták fel,

hordták szerte a világba, és nyerészkedtek rajta. Bizcn\y nálunk ők jobban jártak, több mint dupla pénzen adták tovább. Ha meg mást nem, hát tetőcserepet csinált az ember. Az minőiig kellett. És ha ügyesebb volt, hét-nyolcszázat is elkészített egy nap alatt. Tíz pengőt adtak ezer darabért. De jó lett volna háború a- laitt is itt ülni a korong fölötti Nem így történt. Megjáratták velem Lengyel- országot, Ukrajnát, Ausztriát. Ott fogtak el az angolok, onnét vetődtem haza, s bizony az első napon munkához láttam. Nagyon kellett akkor a pénz mag a falat kenyér, de én nem is azért ültem le dolgozni. Kívánta a kezem a mozdulatokat. Az agyagot kölcsönkértem hozzá.

Ki tudná megmondani, hányszor fordult meg Kártik János bácsi lába alatt a korong, hány darab került ki keze alól? Melyik falusi gyerek tudná ma megmondani, hogy mit jelentenek az olyan szavak, mint a kosámydkalő, a fa- bakó, a csecsező, a görbefa, a fakés meg a többi?

Semelyik. Még az apró fazekasház előtt szánkázók között se találni már ilyen gyereket. Pedig ott vannak köztük a falu fazekasainak unokái, dédunokái, virgonc leszármazottjai, akikben valamiféléiképpen fel kéne ébreszteni azt, ami itt oflyan gyönyörű hagyománnyá lett az évszázadok során, s ami már majd-majdnem halott.

Ha nagy pénzt jövedelmező mesterség lenne ma a fazekasság, biztosan tanulnák a kölykök is. Lenne, ki ösztökélné, s talán még a- kadna, aki tanítaná is őket. De az ok, amiért tanulnák, az indíték már nem lenne olyan szép, olyan tiszta, mint az ősapák szivében volt. Így hát az alkotás s az, amit teremtenek, ebből származna le, s arányosan ütne azoktól a kincseiktől, amelyeket az. ősapák alkottak.

Sajnos, a feltevés korántsem alaptalan.

János bácsi négy fiatalt kezdett el tanítani az utóbbi évek folyamán.

Sajnos, az unalmast időnek előtte mondta be mind a négy. Lélek kell ehhez...

RESZELI FERENC

A fazekasház .- új ifjúság 3 CSÜLÖK

(ÖTLETEK A KOCSONYA- KÉSZlTÉSHEZ)

Imádom a telet, mert szeretem a behavazott utakat, a fehér tetőket, élvezem, amikor pereg az ég finom fehér homokfa. Imádom a telet, mert imádom a kocsonyát. Sajnos, ez i- dén sem hő, sem csülök nincsen. Bejártam ezer mészárszéket, s mindössze tízben tudták, mi az, hogy csülök, s csak két olyan húskimérés akadt, ahol egy idős hentes elő is varázsolt néhányat a pult alól.

Feltételezem, hogy nemcsak én szeretem a várost emberek közül ezt a költői eledelt, s feltételezem azt is, hogy akadtak sorstársak, akik végigjárták a csülökszerzés reménytelen útját. Elsősorban rajtuk kíván segíteni írásom, amely kényszerűségből született, de talán hasznos lesz: új módszereket ajánl a kocsonya készítéséhez.

1. Kocsonya síppal, dobbal, nádi hegedűvel.

Miközben vizet öntünk a kocsonyafözö edénybe, a síppal sípolunk, a dobbal dobolunk, a nádi hegedűvel nádi hegedülünk. Azután a fazekat föltesszük a tűzhelyre, és a vizet forralni kezdjük. Közben sípolunk, dobolunk és nádi hegedülünk. A zubogó vízbe belevetjük mindhárom zeneszerszámot, majd megvárjuk, a- mlg a kihűlő lé megdermed. Kottalevélkékkel tálaljuk. Ez az ún. barokk kocsonya.

2. A fazékba nem Öntünk semmit, de úgy teszünk, mintha öntöttünk volna. Nem teszünk bele csülköt, bőrkét és felet sem, de úgy teszünk, mintha tettünk volna. Kocsonyát nem eszünk, de úgy teszünk, mintha ettünk volna. Ez a fajta közkedvelt csemege, mert elkészítésével nincs gond, kalőriatartalma egyenlő a nullával, vagyis nem hizlal és pontosan olyan frekvenciaszámon remeg, mint mi magunk.

Ez a két saját Ötlet szerény kezdet csupán, nem ismerem mások ízlését, ki- ki sáfát fantáziája szerint módosíthatja a megoldásokat. Labdarúgók régi fut- ballctpökből és labdákból készíthetnek kocsonyát, a játékvezető esetleg átveszi hozzá a .fiarokk"-bői a sípot.

Lám. a falusi ember mégiscsak szerencsés helyzetben van. Igaz, kertjét nem borítja mostanában hó, de a kocsonyával nincs semmi gondja.

Ott remeg a tányérjában, s úgy ált ki belőle a csülök mint tengerből a süllyedő hajó kéménye.

Batta György

a találkozom volt kollégáimmal,

H emlegetik, hogyan megsirattam a járási ifjúsági és pionírházban töltött első napjaim sikertelenségét.

A volt tanítónő, Bozena VaSková, a Duna jská Streda-iak /Dunaszerdahely) BoZka nénije, ötvenhárom éves. Ez a hivatalos é- letkora, de a valóságban ennél sokkal fiatalabb. Húsz-huszonöt évest és néha — pionírkorú is. Hogyan csinálja, mi a receptje fiatalságának, mivel ijesztette el az éveket magától.

— A környezetem egyszerűen nem engedi, hogy megöregedjem. Gyerekekkel dolgozom, s munkatársaim is csupa húsz év körüliek. Szeretem a fiatalokat és tálán ezért maradtam én is az.

Mesél a gyerekekről és a fiatalokról, a ház örök látogatóiról, akik itt nőttek fel. Igen, itt nőttek fel, mert van köztük olyan, aki minden szabad percét a pionírházban tölti. Sakkozik, filmet néz, táncol, gitározik.

— Ez más, mint a tanítói munka. Több benne a pedagógia, és egyúttal nagyobb tért kap a nevelő fantáziája, alkotó képes ségé. Persze többet is kell áldozni.

AKIT AZ ÉVEK ELKERÜLNEK

A rendezvények zömét szombat, vasárnap bonyolítják le, de hétköznap is a legjobb esetben csak délután. A város négy alapfokú kilencéves iskolájának tanulói ttt adnak találkát egymásnak. Nem az utcán vagy még rosszabb helyen. A szülők szívesen engedik Ide csemetéiket. Meglátszott ez különösen a nyárt szünidő alatt, amikor sok szülő a pionírházat összetévesztette az óvodával. Reggel hozta, délután vitte a gyereket.

— A házban nemcsak a helyi jellegű pionírtevékenységet összpontosítjuk, hanem mint a nevéből is kitűnik, gondoskodik a járás minden piorúrcsapatáról. Módszertani anyaggal látja el őket, ellenőrzi tevékenységüket, tanácsokat ad, járási rendezvényeket, versenyeket, kiállításokat szervez.

A járási ifjúsági és pionírházban összesen tizenhat szakkör működik. Modellezők, sakkozók, fotósok, kéiimunkázők, rajzolók

köre stb., és egy újszerű, a fiatal propagandisták köre. Vezetője Teleki Tihamér.

A szakkört jobbára a város iskoláinak faliújság-felelősei látogatják. Figyelemmel kíséri szervezetünk a SZISZ PSZ eseményeit, a politikai, kulturális és gazdasági élet alakulását. Alapul, kiindulópontként mindig készítünk egy mintafaliúfságot.

' Délelőtt van, de a ház így sem üres. Az egyik sarokban egy fiú próbálgatja gitárját, mint később megtudom, a híres „Ma- tyiék" zenekar tagja, és a sakkozóterem sem üres. Mindenütt rend és tisztaság.

Tényleg, és hová lett a híres pionírtank?

— Szétszedtük és bevittük a hulladékgyűjtőbe. Több gyerek összetévesztette a cseresznyefával, s bizony napirenden voltak a balesetek. Pedig milyen körülményes és kalandos volt az útja a Dunafská Stre- da-i pionírház udvaráig...

Míg búcsúzom, fél füllel a sarokba figyelek, ahol „Csuli", Magyartcs Ilonka és Rácz Attila egy, a Szovjetunióról szóló verseny kérdéseit készítgetlk. Megeszem az a- jándék szaloncukrot és arra gondolok, a- mire mindig, ha becsületesen végzett munkáról írok: ehhez szív kell. —z—